A Somnakaj katartikus színházi élmény, a roma musicalt látni kell, nincs kibúvó!

A tehetségről szól a Thália Színházban vasárnap bemutatott, de az országot már megjárt roma musical, a Somnakaj. Az örökölt, az akadályokba ütköző, a minden falat lebontó, a rejtve maradó és a felfedezett tehetségről. A sorsjátéknak titulált előadás egy anya nélkül felnövő fiatal lány, Somnakaj (Szakács Hajnalka) története, aki megpróbál kitörni apja (ifj. Kovács Antal) féltve óvó karjaiból, hogy némi segítséggel szerencsét próbáljon a fővárosban és sikerre vigye azt a zeneiséget, amely a vérében folyik. Közben a szerelem is rálel, egy falubéli popsztár, Misi (Oláh Gergő) személyében.  De Müller Péter Sziámi kompakt, ám kissé sablonos történeténél sokkal többet mesél el az ének és a zene. Szirtes Edina Mókus zenei vezetése mellett roma népdalokból, autentikus motívumokat felhasználó új dalokból és a cigányzene világához közel álló jazz-zenéből épül fel az előadás. Hegyi Árpád Jutocsa rendezésében a főszerepet játszó zenekar is a színpadon foglal helyet, az egyetlen díszletelem egy kapu, amelynek egyik oldala a cigány falut, a másik Budapestet jelképezi.

Nagyjából ennyit lehet írni az előadásról viszonylagos szenvtelenséggel, innentől azonban elapadhatatlan ömlengés következik, ugyanis a Somnakaj az utóbbi évek egyik legfontosabb, leginkább magával ragadó előadása. Páratlanul gazdag zenei világ, libabőrző előadásmód, elképesztő ösztönös tehetségek, és rutinos vérprofik, a fizika törvényeinek hadat üzenő táncjelenetek, a modern zenés színház hatásmechanizmusait eredeti cigánytáncokkal megvalósító koreográfiák (Juhász Zsolt, Mihályi Gábor, Farkas Zsolt).

A lassú ütemű kesergő zenével induló előadás ritmust vált, pörgő, dinamikus jelenetek váltják egymást, és a líraibb részek sincsenek ránk kisebb hatással. Bár nagy színészi alakításokért hiába jöttünk volna, de bőségesen kárpótol bennünket a szereplők természetessége, manír nélkülisége. Papadimitriu Athina cigányabb bármelyik cigányasszonynál, Somnakaj házsártos nagynénjeként jól perlekednek a Misi nem roma anyját játszó Falusi Mariannal.

Falusi elképesztő erővel, varázslatos hanggal és irigylésre méltó könnyedséggel énekli be a Thália Színházat, amikor pedig a darab egyik zeneszerzőjének, az önmagát alakító Szakcsi Lakatos Bélának a zongorakíséretével jazz-számot énekel, azt érezzük, hogy mindenkit sajnálunk, aki nem lehetett ott velünk.

A roma zenének a történet szerint hátat fordító popsztár, Misi szerepében Oláh Gergő látszólag saját történetét meséli el a színpadon, azonban a fiatal énekes kisvártatva már arról győz meg, hogy roma zenében és táncban legalább olyan profi előadó, mint amit az X-faktorban populáris műfajokban mutatott.

Amikor a Somnakaj nagyapját játszó Balogh Lajos megjelenik és énekelni kezd a színpadon, azt érezzük, hogy a jóisten a cigányoknak is adott egy Leonard Cohent, tátott szájjal, fátyolos tekintettel bámuljuk.

A címszereplő Szakács Hajnalka bájos eszköztelenségével, szeretetreméltó színpadi énjével és gyönyörű hangjával szerez értékes pillanatokat.

A zenekar valóságos örömzenét játszik végig az egyetlen hosszú felvonás alatt, az öröm pedig gyorsan ráragad a közönségre, amely az előadás végén állva ünnepli a csodát. Mert a Somnakaj előadásán megszületik a csoda, nem vitás.

Hogy ez az előadás alkalmas-e beteljesíteni misszióját, azaz a kultúrák békés együttélését, azt nem tudjuk, de ami a színpadon született romák és nem romák, férfiak és nők, fiatalok és idősek, népzenészek és popzenészek, színpadi és néptáncosok, cigány- és nem cigány muzsikusok közös munkájával, az olyan lett, hogy bárki büszke lehet rá.  

A Somnakajt meg kell nézni.