Néma csend van Az Olaszliszkai után a Katona nézőterén. Megrázó előadás született, amely alapos önvizsgálatra és gondolkodásra késztet.
Miért döntött úgy a galamblelkű tanár, hogy levágja az utat? Miért döntöttek úgy az ott élők, hogy egy meg sem történt bűntettért bűnhődnie kell? Mégsem a hosszabbik úton kellene menni - ez a gondolat, ez a döntés egy élet végét jelentette kilenc évvel ezelőtt Olaszliszkán. Miért támadtak rá a szerző szüleire Szenteste a rablógyilkosok? Miért őket szemelték ki? Ez a trauma a szerző halálához vezetett. Két összecsengő tragédia.
2006-ban Szögi Lajos tiszavasvári biológia és földrajz szakos tanár kocsija elé szaladt egy cigány kislány. A kislány nem szenvedett sérülést, baleset nem történt, ám ennek ellenére a feldühödött rokonság halálra verte a férfit. Borbély Szilárd művét, Az Olaszliszkait ez az esemény ihlette. Máté Gábor fontos szándéka volt, hogy az előadásban a szerző személyes veszteségét is bemutassa szülei rablótámadásának leírásával, és ennek az író életére gyakorolt hatásával. Török Tamara dramaturg segítségével a 2010-ben megjelent Az Olaszliszkai további Borbély művekkel egészül ki: az Egy gyilkosság mellékszálai című könyv részleteivel, és versekkel.
A Máté Gábor rendezte előadás szakrális, jellemző rá az ókori görögök dramatikus szertartása, amelyet stilizált formanyelvvel ötvöz; a didaktikus drámát elemeli, kiszakítja térből és időből, a színpadi cselekvések kevésbé szájbarágósak, mint a szöveg. Borbély mondatai az elménkbe égnek, mert annyira igazak, mintha arcon csaptak volna minket. A feszes tempó, a kimerevített pillanatok fokozzák a dráma zaklatottságát, és feszültségét. Cziegler Balázs díszlete megfelelő mértékben szűkíti a nagyszínpadot, ahol egyszerre találkozik múlt és jelen: a kivetítőn aktuális felvételeket látunk Olaszliszkáról (videó: Török Marcell), a felépített díszletfal vidéki hangulatot idéz, emellett régészeti leletek, csontok alakjai láthatóak a régmúlt árnyaiként. A régies viselet és a jelenkor elemeit vegyítik Füzér Anni jelmezei. Az előadás elemeltsége is azt kívánja hangsúlyozni, hogy rossz mentális állapotban van az ország: a fiataloknak nincs jövőképük, a perifériára szorultak szenvednek, az emberek közötti konfliktusok egyre mélyülnek. A társadalmi feszültség nő, csak egy szikra kell, és bárkivel bármi megtörténhet. Bárki válhat áldozattá vagy elkövetővé. Az igazságszolgáltatás rendszere nem véd, hiszen az erre hivatott intézmények képviselői teljesen alkalmatlanok. Megosztottság, vita, káosz. És generációk, amelyek már ebben nőnek fel: sérelmekkel, traumákkal. A névtelenség tehát nem véletlen, az előadás bármilyen konkrét utalást kerül.
A Katona színészei a sorstalandráma versben íródott nyelvezetét mély átéléssel tárják elénk. Egymás egyenrangú partnerei, hiszen ebben a történetben mindenki fontos. A központi figura kétségkívül az Áldozat és a szerző megformálója, Fekete Ernő. Pulóverét elnyűtte az idő. Félhomályba burkolózva mereng és osztja meg Borbély gondolatait; szinte láttatja az elhangzott szöveget. Hátat fordít nekünk, lehajtott fejjel emlékezik, és mi látjuk a helyszínelést, a holttesteket, a temetést. Borbély Szilárd lelki sebzettsége ott van Fekete Ernő szomorú hangjában, lemondó zárkózottságában. Kiss Ferenc zenéje és a Kar magyar népviseletben érkező asszonyai vezetik át másik szerepébe, az Áldozatéba. Feketének könnyen megy a váltás, velünk szemben ülnek mindhárman, lányaival együtt. Jókedvűen és nagy elánnal okítja gyermekeit, magától értetődően szereti hazáját, és erre nevel. Ez az idealizmus és ártatlanság a lincselés pillanatáig megmarad, a gyilkosság stilizált módon zajlik, de ereje betölti az egész nézőteret. Fekete Ernő visszatér az előadás végén a szerző szerepében, rezignáltan, és szuggesztív jelenléttel, amellyel a nagyszínpadot is képes uralni, intimmé tenni. Ugyanazon a mozdulatsoron megy végig, mint korábban az Áldozat a gyilkosság alatt, eggyé válik a két alak. A szerző a halált választja a mély depresszió helyett.
A Középső lány, Mészáros Blanka igazi tini, kineveti apját, és a kamaszok őszinteségével vitatkozik vele, hogy a legtöbb fiatal elhagyni készül az országot a képtelen állapotok miatt. A Kicsi lány, Pálmai Anna apró gesztusokkal reagál a körülötte való történésekre, maciját lóbálja, szemeit mereszti, rácsodálkozik a világra. A gödölye meséjét ketten mondják el lebilincselően, kerülve a túlzott pátoszt.
Haumann Péter a zsidótemető felől érdeklődő Idegen turista, szemben vele Bán János Falubelije, két eltérő világnézet. Mintha a kettészakadt országot látnánk két emberalakban. Az Idegen visszafogott, józaneszű, a Falubeli gyanakvó, reményvesztett. Bán János remekül visszaadja a kisszerű embert, felvilágosulatlanságát támadással leplezi. Szacsvay László irigylésre méltó nyugalommal bölcselkedő Rabbi. Pálos Hanna virtuóz Karvezető, pontos arányérzékkel, mikor melyik hangját kell elővennie: hol magából kikelve kiabál, hol robotszerűen sorolja létünk egyhangúságát, hol részvéttel szemléli az eseményeket. Szirtes Ági szikár, tekintélyt parancsoló Bíró, Pelsőczy Réka harsány Ügyvéd, Borbély Alexandra Ügyésze heves gesztusokkal érvel, és szónokol, erős nyomot hagyva bennünk. Dér Zsolt. e.h. és Papp Endre e.h. (Tettes I., Tettes II.) úgy vették le a cigányság hanghordozás-, és viselkedésbeli gesztusait, hogy nem válnak parodisztikus figurákká. Ugyanez igaz a Vádlott Tasnádi Bencére is, aki dühös tekintettel mered tettestársaira, amikor próbálják az egész gyilkosságot a nyakába varrni. A Bíró előtt sírva mondja el, hogy tettük miértjére nincs válasz. Vehemens fájdalommal fröcsögi mindannyiunk szemébe a nyomort, amelyben muszáj élniük.
Fontos szálként kapcsolódik a történethez a vidéki zsidóság fokozatos eltűnésének bemutatása. Mostanában sok színház foglalkozik a múltfeldolgozás témájával, amellyel kapcsolatban remek előadások születtek már. Az Olaszliszkaiban egyszerre jelenik meg a régmúlt, a holokauszt következményei, és ahogy ezek lassan feledésbe merülnek, a cigányság problémáinak bemutatása, valamint a közelmúltban történt lincselés feldolgozása. A látszólag széttartó szálak azonban mégis összetalálkoznak, és az emlékezésben kapcsolódnak össze. Hogy bármennyire is nehéz, ne felejtsük el, mik történtek. Már csak azért sem, hogy ne történhessenek meg újra. Az emlékezés kiút lehet a kiúttalanságból. A felejtést választottuk eddig, hiszen nemcsak a régmúltat nem tudtuk még feldolgozni - a közelmúltat sem. A jelennel való szembesítés pedig még sosem fájt ennyire, mint ezen az estén a Katonában.
Az előadás végén a nézőtéren csupa könnyes szem, megrendültség, néma csend.
Közös emlékezet. Közös múlt.
Kaddis a halottainkért.
Friss a comment.com-on