Kimaxolta a magyarnak lenni életérzést a k2 Színház: új előadásának szereplői töltött káposztát esznek a Parlament tetején, miközben az augusztus huszadikai tűzijátékra várnak. És arra, hogy percek múlva véget érjen az életük. Izgalmas, fiatalos produkció rengeteg humorral, és társadalomkritikával fűszerezve.
Már bő három órája nézzük a Röpülj, lelkem című előadást a Szkénében, amikor elérkezünk az Országház tetején való töltött káposzta-merengéshez. Krúdy-hangulat, bár műfaját tekintve „zenés talány” akar lenni, mégis ott, a harmadik felvonásban, a harmadik órában megdermed az idő. És nevetünk a poénokon, mert tudunk nevetni még azon, hogy igen, ilyenek vagyunk mi, magyarok: a balsors már nagyon régen tép minket, de azért szeretünk enni, tűzijátékot nézni - akár a halálunk óráján is.
A k2 Színház egy jól működő szatirikus, zenés előadást hozott létre, melyet ebben az évadban Mohácsi János próbált meg kevesebb sikerrel az Örkény Színházban Köd utánam címmel, de hasonlónak mondható a Spam operett is a Radnótiban. Azzal a különbséggel, hogy az alkotók (Horváth Szabolcs, Szabó Sipos Ágoston, Fábián Péter, és Benkó Bence) elemelték az egész cselekményt, ugyan karakterekben, szituációkban aktuális problémákra ismerhetünk rá, mégsem erőltetett, nem szájbarágós. Nincsenek rosszmájú poénok, vagy direkt állásfoglalás. Az előadást nem lengi körbe az erőltetett aktuálpolitizálás unalmas szaga; jófajta kritika, önreflexió, egészséges humor, remekül megkomponált zene kíséri végig a meglehetősen hosszúra nyújtott jeleneteket. A Jeli Luca által tervezett díszlet kellően stilizált, asszociálhatunk jurtára, a Szent Koronára is, pedig a Parlament belseje. Mozgatása, átrendezése azonban időigényes, így a felvonások közötti szünetek meghosszabbodnak, amely felduzzasztja az előadás hosszát.
A történet valamikor a távoli jövőben játszódik: megépült a nemzeti fal, melynek utolsó téglája az államalapítás ünnepén kerül helyére, ezzel a magyarok végképp elszeparálják magukat a külvilágtól. Az eseményt egy nagyszabású operettel ünneplik meg, amely után a főszereplő, Rút Malvin férjül kéri előadásbeli partnerét, Bácsalmássy Jánost. János azonban egy avar származású statisztába, Baján Lénába szerelmes, akinek bátyja Károly az avar-magyar ellenségeskedés miatt ellenzi szerelmüket. Feltűnnek János régi barátai, Roland, a sámán, és Etus, a tüntető, akik tovább bonyolítják a szövevényes kapcsolatokat. A rögtönzött szertartás alatt a sámán botcsinálta rigmusával, és lélekfogójával megidézi Árpád vezért, aki kiköpött mása Jánosnak. Az óriási kavarodás után összekuszálódott társaság rendeződni látszik, közel vagyunk a happy endhez - de Károly merényletet tervez, bombát helyez el a szent kenyérben, a harmadik felvonásra már csak az a kérdés maradt, sikerül-e hatástalanítani, vagy minden végérvényesen elveszett.
A javarészt Kaposváron végzett fiatalokból verbuválódott csapat üdesége, lelkesedése az előadás hajtómotorja. Borsányi Dániel tépelődő Bácsalmássy Jánosa egy megosztott társadalomban boldogulni vágyó művész problémáit tárja elénk; Lovas Rozi Malvinként ízig-vérig primadonna, protekciós képviselőrokon, akarnok és elkényeztetett, aki igaz szerelmére rátalálva szerethető teremtéssé szelídül; ellenpontja Boros Anna (Baján Léna), egy pillantással, szavak nélkül is eljátszik mindent, gesztusrendszere letisztult, visszafogott. Piti Emőke Etusként a tragika vonalat erősíti, az örök ellenállót, aki nem békél meg a rendszerrel. Kíméletlenül, könnyek között mondja ki az igazságot, mikor Horváth Szabolcs méltóságteljes Árpád vezére a magyarok helyzetéről kérdezi. Rózsa Krisztián hatalmasat alakít sámánként, aki Jánossal egykor a független színház közegében alkotott, de hát változnak az idők, ugye, független színház ment, a sámánkodás jött, mert jól meg lehet élni belőle. Asszimilálódni tudni kell. Márpedig Rózsa Krisztián sámánjára igény van, de mekkora, rég nevettünk ilyen jóízűen, és ennyit, amikor Viktor Balázs kellően tenyérbemászóan viselkedő képviselő-direktora arra kéri, rögtönözzön egy sámán szertartást. Hosszúra nyúlik kissé, de ezt sem bánjuk, mert Rózsa ripacskodás nélkül hozza a megélhetési kamu sámánt, ügyetlenül táncol, furán kántál. Az elnyújtott jelenetek jellemzőek az előadásra, ez a bizonyos rétestészta dramaturgia ezúttal nem zavart. Ahogy a cselekmény kissé túlbonyolítottsága, vagy egy-két látszólag feleslegesnek tűnő karakter sem akadályozza meg, hogy a produkció koherenssé váljon. Az egymással vérre menő harcot vívó butácska asszisztensek, vagy Árpád vezér felbukkanása akár üres gegnek tűnhet, mégis fontosak, és nem feltétlen a történet miatt, hanem az alkotók magyarság képének árnyalása szempontjából.
Az alkotók érzékenységét dicséri, ahogyan a magyarság, és Magyarország témájához közelítettek. A két rendező, Fábián Péter és Benkó Bence szeretettel kezeli a szereplők gyarlóságait is. Az önsajnálatból fakadó tétlenséget, a felelősségvállalás hiányát, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodást. Bár az előadás teljesen finomhangolású, mégis éles a megfogalmazott társadalomkritika: a többséget a megalkuvás, és az érdekek vezérlik. Nem véletlenül épül meg a fal, és éneklik a szereplők Árpád vezérnek, hogy minden rendben van. Akiben mégis lenne egy cseppnyi kétely ennek az ellenkezőjéről, később ő is beáll a sorba, mert érdekei úgy kívánják. A másik jellemző szál az eltérő származásúakkal való állandó feszültség, konfliktus. A magyar gyűlöli az avart, az avar gyűlöli a magyart – a gyűlölet pedig erőszakot szül, amelynek vége egy irreverzibilis folyamat. A szent kenyérben elhelyezett bomba az avarok, az elnyomott kisebbség bosszúja azonban nem elfogadható reakció az elnyomásra.
Az első két felvonásától merőben eltér a harmadik, amely már nem mozgalmas, nem zenés, csak egy kitartott hosszú pillanat. Egyben üzenet is: ne hagyjuk elfajulni a dolgokat, ismerjük fel idejekorán a problémákat. Ne akarjuk végül a való életben is átélni ezt a kitartott, hosszú pillanatot.
Friss a comment.com-on