Az Átriumban Gergye Krisztián és csapata újraértelmezett Bizottság-dalokkal tarol.

Az A. E. Bizottság „Tánczenekar” dalai kultuszt teremtettek a nyolcvanas években. A tagok zenélni ugyan nem nagyon tudtak, nem voltak bonyolultak a dallamok sem, sokszor bicegett a technika, de a szövegek radikális, értelmetlen, kohézió nélküli hömpölygése, dadaista agymenése elvarázsolta a hallgatót. Olyasmire gondoljunk, hogy „Egyszer mellém feküdt egy tűnődésharapásokkal tetovált kényszerzubbonyregény”. A két nagylemezt, a Jégkrémbalett című filmet és számos fellépést produkáló undorgrund formáció a nyolcvanas évek közepén feloszlott, de a bizarr zeneszámok tovább éltek a rajongók fülében. Most a táncszínház felől érkező Gergye Krisztián és csapata újragondolta, újrahangszerelte, és összművészeti produkcióként az Átrium Film-Színházban tálalta az egykori dalokat. Profi zenekarral, operaénekesekkel, tánckarral, színészekkel, fantasztikus jelmezekkel, a háttérben vetített képekkel. Hiperrealista mélabú. Opera Amorale, amorális opera, hangzik a cím. A nagy kérdés a megtekintés előtt: működnek-e ezek a kultikus darabok eredeti közegükből kiemelve? Az előadás harsány igennel felel.

A darab elején Szalontay Tünde az eredeti zenei szellemiséghez közel állóan, recitálva ad elő egy követhetetlen remixet, amely a régi Bizottság-idézeteket új értelmetlenségekkel kombinálja. Mazochista segédeszköz, kozmetikus algebra. A néző lezsibbad. Ekkor begurul a színpadra Tárnok Marica, tökéletes Vidnyánszky Attilának maszkírozva, műparaszt gúnyában, tarisznyával, és a közönség szemébe nézve közli: Ezt játsszuk, ezt lehet. A szemek felpattannak, és innentől másfél óra tömény meglepetés az előadás. A Bizottság szellemi örökségében, a kétórányi összefüggéstelen dalszövegben nehéz kohéziót találni, vagy éppen ellenkezőleg: bármilyen gondolathoz lehet azt alátámasztó idézeteket kicincálni. Gergye sikeresen talál néhány vezérfonalat, amelyek végigvonulnak az előadáson, bár történetről, cselekményről nem lehet beszélni, ahogy a Bizottság-filmnél, a Jégkrémbalettnél sem.

Legfeltűnőbb a politikai szál, a nyílt provokáció a színpadon. A régi Bizottság is piszkálta a korabeli hatalmat, de ez olyan játékos formában nyilvánult meg, mint hogy a zenekar logója a Népszabadság akkori betűtípusával készült, ékezet helyett egy vörös csillaggal. A polgárpukkasztó dalok azonban nem fogalmaztak meg direkt rendszerkritikák, legfeljebb olyat, hogy Hogyan vagy partizán? Azóta nagyot fordult a világ, és három évtized elteltével szinte hasonlóan abszurd lett a politika, mint akkor. Már megint ez a depresszió. Jé, a polgár szó is mást sugall ma. Rovásírásos tábla – „kormány” felirattal – áll az elnöki pulpituson, s rögtön a második számnál cirill betűs transzparenseket hoznak be a táncosok. A végig a színpadon pöffeszkedő, néha lufiként ide-oda lebegő, patriarchálisan lekezelő ál-Vidnyánszky összehúzott szemekkel, mint a hatalom revizora, figyeli az előadást. Mellette Philipp György karmester, zenei vezető Che Guevara-jelmezben dirigál, a permanens forradalom jegyében. Mikecz Kornél szürke elnök-figurája a pulpitusról szavalja el az Amikor pedig kígyókkal kezdetű szürreális tudatfolyamot – nem pont ugyanolyan bizarr, mint annyi hamisnak bizonyult politikai szónoklat, amit hallottunk? Hatalmi ebek könnyes szirupjai. Gergye Krisztián rendező hol egérként, hol terroristaként van jelen a színpadon, hosszú farka végén nemzetiszínű kokárda fityeg. De nem bárki mondja, mert példának csak megválasztott lehet.

A „függetlenek” egy ponton túszul ejtik a nézőket. Nézni illene – szólnak ki többször is a színpadról. Folyamatosan úgy énekel vagy zenél valamelyik szereplő, hogy közben gépfegyvert tartanak a fejéhez. Esetleg ágyékához. Az nagyon jó, ha választani lehet, éneklik karban, a néző felé fordulva az énekesek. Az előadók kőszínházi meglepetésáldozatot ejtenek: az alternatívok Vidnyánszkyja a nézőtérről szólítja fel a „véletlenül” ott tartózkodó Fullajtár Andreát, és a hitelesen civil módra szabadkozó művésznőt felkéri, hogy énekeljen valamit, ha már itt van. Fullajtár izzadt kezét dörzsölgetve, aztán egyre jobban belemelegedve énekli el a Szerelem című nótát. Itt ez is közéleti életérzéssé válik, köpni kell, phű. Vidnyánszky inti, nem kellett volna ennyire beleélnie magát, ezeknek? Végül egy borítékot nyom a kezébe és visszalöki a nézőtéri székbe. A hatalom által dróton rángatott, kihasznált és korrumpált alattvaló tökéletes rajza. Akaratát akarják, s nem szellemét a drágát.

A másik követhető szál: a kisember elméjét uraló bulvár, szex és erőszak, a kommersz diadala. A jóízlés, drágám, az nevetséges, a botrány az egészséges! „Bangó Margit for president” – áll cirill betűkkel az egyik táblán. A tánckar - Barabás Anita, Fekete Blanka, Hoffmann Adrienn, Ruzsom Mátyás - hol szexuális tárgyként működik, hol erőszakszervezetként gépfegyverrel rohangál. Szuperbicskák, ultraszuronyok. Már a Jégkrémbalettben megvolt mindkét motívum, Wahorn András főbe lőtte magát, Kokó művésznő meg erotikusan nyalogatta a bakelit telefonkagylót. Azóta pont ötvenezerszer lett erőszakosabb és szexuálisabb a világ annál, mint hogy a lábam között egy kis szputnyik van. A világ folyásába beleszólni képtelen átlagember életét a média illúziói töltik ki: Szerelmes vagyok a zen-buddhista televízió férfi bemondónőjébe. Mert velem már nem történik semmi. A struccpolitika himnuszává válik a Ne nagyon gesztikulálj: és ne legyen véleményed. És némi nosztalgia színezi a Békásmegyer rabszolga-indulót, a gyár-panel-tévé egzisztencia sokaknak már elérhetetlen álom. A két világot, a politikáét és a bulvárét, két házaspár képezi le: Dezső Sára és Mikecz Kornél elnöki párja, és Szakács Ildikó és Varga Donát hol operettet, hol valóságshowt idéző, neonszínekbe öltöztetett duója. (A jelmezek Béres Móni munkái.) Lőrinc Katalin táncos hol a Szabadságszobor, hol a halál, hol a lány, aki semmire se jó. Murányi Márta betegsége miatt hiányzott az előadásról.

Zárásként, a nyitószámra rímelve, viszonylag eszköztelenül csendül fel a Használt dal. Használtak lettünk. Eltelt harminc év, minden kapható, színes és szagos lett a világ, de közben valahogy semmi nem változott, súgja az előadás. Semmi, drágám, semmi.

Fotó: Kincses Gyula