Festői szépségű képekkel teli vízió Vidnyánszky Don Quijote-adaptációja a Nemzeti Színházban, azonban a képek nem állnak össze koherens egésszé, s az előadás nem üt szíven. Szakonyi Károly kritikája.
Felmegy a fekete előfüggöny és a félhomályban festőien megkomponált képet látunk egyfelől falusi spanyol muzsikusok mozdulatlan sziluettjét, másfelől gyászos hangulatban Don Quijote háza népét, amint a lovag ágya körül jajonganak, hogy él-e még vagy meghalt, s halljuk Antonia (Tompos Kátya) gyönyörű sirató énekét, miközben a színpad elején, könyvek halma között egy furcsán gúzsba kötött férfi (Trill Zsolt) próbál kínlódva megszabadulni az érthetetlen mód ráragadt kötetektől. Azokat tépi, cibálja magáról szolgája (Kristán Attila) asszisztenciájával. Nehéz felismernünk, hogy Cervantest látjuk a betűk rabságában, amint nem éppen írói pózban fogalmazza regénye ajánló sorait. Megkönnyebbülünk, amikor végre talpra állhat, és elkezdődhet a történet, amit egy hatalmas könyvből intonál a Herceg (Horvát Lajos Ottó), és ágyán ülve megláthatjuk a búsképű lovagot is Reviczky Gábor alakításában, amint éppen borotválják tar koponyáját.
Ettől kezdve párhuzamos figyelemmel kísérjük az alkotót és alkotását, Cervantes előttünk teremti meg regénye alakját, kél életre Don Quijote la Mancha és Sancho Panza meg a könyv többi alakja. Vidnyánszky nagy feladatra vállalkozott, ábrázolni akarja, miként szenvedi meg a mű létrejöttét az író. Hogyan bontakoznak ki fejében a képek, miként testesül meg a gondolat, mennyire adja önmagát, önön vérét a művész az alakjainak. A szövegkönyv ismerete nélkül nehéz eldönteni, hogy az adaptáló dramaturg Verebes Ernő mennyire határozta meg az előadás képi felbontását, de abban biztosak lehetünk, hogy a rendező Vidnyászky Attila ismét, mint mindig, koreográfusi fantáziájával teríti szét a darabot. Minden motívumhoz akad víziója, semmit sem hagy ki, az ötletek néha torlódnak. (Segítsége a gyakorlati koreográfiában Uray Péter), s a szcenikai vízióban a díszlettervező Olekszandr Bilozub. Gyönyörű és bravúros a tengeri jelenet a nézőtér fölött húzódó kötelekkel, a szélben dagadó vitorlával, és hősies Horváth Lajos Ottó nekifeszülése a viharnak.
Vidnyászky a jelenkori „donkihótizmus” megannyi gyönyörű megnyilvánulását látja, vallja a röplap néhány sorában, embereket, akik nekifeszülnek a lehetetlennek is, mert arra vannak ítélve, hogy cselekedjenek. Éppen ezért nem egy közismert történetet mesél el anekdotikusan, hanem ezt a nekifeszülést akarja megmutatni, ami alkotókat késztet arra, hogy felmutassák a példát. Érthetjük ezt a rendező ars poeticájának is, színházi koncepciónak, művészi vállalásnak. Azért kerül előtérbe Cervantes, mert az ő küzdelme a tét, és ezért csak gondolati vázlat a búsképű lovag, noha ő is, és kedves fegyverhordozója Sancho Panza Bodrogi Gyula szeretetreméltó alakításában többé-kevésbé végig élik a kalandokat. A töredezettség, Cervantes túlnyomó jelenléte hősei életében megakasztják a követhetőséget, a cselekmény időnként lelassul, bármennyire is mozgásban van mindenki, fürgén helyet cserél, szalad, ugrál, botos táncot jár vagy éppen a zsinórpadlás felé emelkedik. A főbb motívumok azonban mégis megjelennek, a várkastélynak hitt fogadóbeli affér, Dulcinea, a nemes hölgy felismerése, lovagi verekedés a kordés paraszt asszonyáért, a - pompázatosan megkomponált - szélmalomharc, a hercegi meghívás és a gúnyolódó álarcos mulatság, amiben a lovag szembe kerül igazságai megcsúfolásával, de mindezek is csak akkor válhatnak a néző számára élvezetes történetté, ha ismeri a regényt.
Azt mondhatjuk, hogy megint nagyformátumú rendezőként van jelen Vidnyánszky, gondolat- és fantázia világa esztétikai élvezetet nyújt, figyelmet igénybevevő, értékes előadást hozott létre most is. Kiválóak a színészek. Udvaros Dorottya Dulcinea szerepében karikírozott karakter, Hercegnőként előkelő jelenség, Trill Zsolt jelenléte túlságos gazdagon betölti a színpadot, valóban belőle indul és él a történet. A darab végén újra teleragasztja magát könyvekkel, ezek terhével, a betűk, a gondolatok terhével kerül a halálos ágyra, tépik, szedik róla, így leheli ki a lelkét… azaz vajon meghalt –e? Ezt kérdi Kulcsárné asszonyság a függöny legördülése előtti pillanatban: akkor most meghalt?!... A kérdés, amire a mának kellene felelnie, válaszolatlan marad.
Kristán Attila ízléssel visz humort az alakításába, Rácz József kocsmárosa illúziót keltően spanyolos, Nagy Mari Kulcsárnéja a darab legszínesebb egyénisége, komika és tragika egyszerre. Szarvas József borbélya kedvesen butuskán, jó ember. A lelkészt adó Tóth László sztereotip papocskát alakít. Horváth Lajos Ottó eleinte tartózkodóan elegáns, sőt unatkozó szemlélő hogy aztán a hercegi jelenetben, különösen a színtársulata vezénylésében elementáris erővel alakítsa a cinikusan és galádul fölényes urat. Tompos Kátya kitűnően énekel, vonzó, szép és eleven teremtést hoz a színre. A kaposvári színi hallgatók közreműködése egészíti ki a pontosan vezetett alkotó gárdát.
Reviczky Gábort az Isten is Don Quijoténak teremtette. Tiszta és szeretetre méltóan naiv, lángoló és mélabús, udvarlásában meghatóan lovagi. Szép dikcióját jó hallani, ahogy Horváth Lajos Ottó hangja is úgy tölti be a termet, ahogy azt a régi (Blaha Lujza téri) Nemzeti Színházban megszoktuk a színészektől. A mikroportok láttán azt hihetnénk, hogy musicalre ültünk be. Zavaró.
Szép az előadás, bőséges, olykor sziporkázóan gazdag a látvány, de valami hiányzik. Valami, amit úgy nevezünk, hogy emocionális hatás. Ami mellbe vág. Megdobogtatja a szívet. Elérzékenyít vagy megdöbbent. A hős mellé állít. De meg kell nézni, gondolkodni lehet rajta.
Friss a comment.com-on