A Szkéné előadása nem győz meg abban a tekintetben, hogy Szép Ernő sajátos hangvételű visszaemlékezése színpadra való. S ezen még a jó ötletek és a remek színészek sem segítenek. KRITIKA

„Szép Ernő voltam” – ez a közismert, fájdalmasan ironikus bemutatkozás, amelyet az író, költő állítólag utolsó éveiben rendszeresen használt, pontosan summázza azt, hogy mit jelentett a már idősödő szerző számára a megbélyegzés, a csillagos ház, majd a rövid, de kegyetlen munkaszolgálat, amely után nehezen talált vissza régi életéhez, de korábbi hangját megőrizte. Az Emberszag különlegességét is voltaképpen az adja, hogy csodálatos nagyvonalúsággal, naiv bölcsességgel, az értelmiségi attitűd csendes fensőbbségével taglalja a rendszer borzalmait, úgy hogy közben ezek csak mintegy beszivárognak a csillagos házakban lakók mindennapjaiba, az egymást nem, vagy alig ismerők gyanakvó, félelemmel, ugyanakkor bizakodással teli életébe, a pletykákba; amikor a néhány méteres folyosón sétálgatás vagy a tetőn napozás igazi felüdülést jelent az egyre növekvő bizonytalanságban. A könyv mégsem nélkülözi az iróniát, a humort, a kíváncsiságot; és ez az emberekbe vetett hitet nehezen feladó, többnyire visszafogottan ítéletező, kérdéseket felvető hangnem csak még erősebben láttatja a rendszer borzalmait, amelynek „legfőbb bűne a lovagiatlanság”.

Fotó: / Molnár Csaba

Szikszai Rémusz rendező három részre bontotta Szép Ernő szerepét: a bizakodó ifjú (Kovács Krisztián), a középkorú férfi (Tóth József) és a már idős úriember (Fodor Tamás) váltva, olykor egymást pontosítva, a történetet további részletekkel színezve meséli el az egymásra következő napok eseményeit, sőt, a szövegek egy része dalban hangzik el egy konferanszié (Simkó Katalin) szájából. Sok tekintetben jó ötlet a hármas felosztás, hiszen valóban háromféle korosztályt, látásmódot, stílust, tempót láttat, s ez sokszor újraértelmezi, vagy más megvilágításba helyezi az elhangzottakat, alapvetően mégis sokszor inkább megakasztja a történetmesélést. És bár bizonyára sokkal statikusabb lett volna egyetlen központi szereplővel, az elgondolás és ez a fajta töredezettség olykor többet vesz el, mint amit ad. Csodálatosan szelíd, szép Fodor Tamás játéka, éles kontrasztban áll a fürgén mozgó, pergőn kérdező Kovács Krisztiánnal, Tóth József pedig hol egyikükhöz, hol másikukhoz áll közelebb, iróniája kevésbé vad, ám bölcsessége, szelídsége még nem olyan csendes, mint Fodor Tamásé. Mindhárom kitűnő alakítás, bár sokszor az idős ’Ernő’ szájából megrendítőbbnek hatnak az elmondottak. Simkó Katalin remekel, nemcsak erős, tiszta énekhangjával, végletes alakváltozásaival: a vonzó nőtől az aljas, kegyetlen náci tisztig mindent pontosan, szépen formáz.

A díszlet (Varga-Járó Ilona) szűk színpadával, vörös függönyeivel kabaré-hangulatot idéz, ám csakhamar átalakul a közeg és a hangvétel, a hangszórókból zúg a „dögöljenek meg a zsidók”, s ekkor már szembetűnőbbek a teret felülről lezáró drótsodrony rácsok is, hamarosan pedig az első sorban ülő bábok (Németh Ilona kifejező, gyönyörű munkái) is belépnek a történetbe, megkapják a sárga csillagot, és ugyancsak színészi bravúr, ahogyan a bábokat sorra életre keltik, és a rövid jelenetekben is mind-mind valamilyen személyes karaktert kap.

Fotó: / Molnár Csaba

Ezzel együtt sem áll össze az előadás, hiányzik belőle a magával ragadó lendület, holott érezhető a gondosság a szövegek összeválogatásától (ez is Szikszai Rémusz rendező munkája) az előadás megkomponálásáig. Most mégsem igazán sikerült, de persze ez a csapat láthatóan nem tud egy bizonyos szint alatt teljesíteni, így az előadás még mindig kiemelkedik a fővárosi produkciók átlagából.

(A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge közös előadása.)