Eszenyi Enikő pontosan érti Nádas Péter világát: a Találkozás gyönyörűen szólal meg a Pesti Színház színpadán. Börcsök Enikő ihletett alakításának méltó párja Király Dániel letisztult játéka. Szakonyi Károly kritikája.
Ezerkilencszáznyolcvanötben ott voltam Nádas Péter darabjának a premierjén. Stúdió előadás volt, ami azt jelentette, hogy a Pesti Színház termét felére kellett zárni, hogy csak száz ember láthassa a Találkozást. Száz fő - erre volt kultúrpolitikai tessék-lássék engedély, és csupán a késői órán játszhatták. Három vagy négy időpontot is jeleztek a kezdésre, csak hogy összezavarják a nézőket. Valló Péter rendezésében Ruttkai Éva és Hegedűs D. Géza először szólaltatta meg Nádas zenei komponáltságú, különös ritmusú, feszes szerkezetű drámáját. Akár egy misztériumjáték, egy szenvedés történet, áhítatba emelt, és lesújtott.
És most újra a Pestiben. A nyolcvanötös emlékkel ültem be a nézőtérre, jóformán csak azért, hogy lássam, milyen egy új rendezésben, új szereposztással az ismert darab. Aztán kaptam valami mást, noha – ellenőriztem – szóról szóra ugyanaz a szöveg hangzott el ugyanazokkal a megparancsolt csendekkel, Nádas nagy csendjeivel, mégis új volt minden. Eszenyi Enikő a színészeivel, a két alapemberrel, meg néhány néma szereplővel egy negyedik dimenziót is teremtett, a szöveg felülete mögötti képi mélységet, átröntgenezve Nádas mondatait, amibe időnkét, mint látomás, beleolvad az Asszony és a Fiú. Ez a laterna magica nem puszta trükk, érdekesség, hanem utazás az időben, a rettenet éveibe, amikor a szerelem is szenvedésben teremtődött, hogy el is enyésszen benne. Eszenyi Enikő bizonyára hitt Nádas dialógusainak drámai plaszticitásában, de tarthatott attól, hogy érzékelésünk megsatnyult; a mondatok, ha még oly veretesek, költőiek, tragikusak is, már nem keltik bennünk ugyanazt az empátiát, mint a tilos szavak idején. Behozza hát a színpadra a mögöttük lévő képeket. A teret a platánokkal, ahol a Nő és a Férfi annyiszor némán elment egymás mellett, az ágybérletet a vért köpő, halálán lévő asszonnyal, a fürdőt, a fiukra szemet vető, zsíros arcú volt férjet, a meztelen testeket, a zsúfolt, sörszagú, füstös kocsmát, a vonat fülkét és a ballonkabátos ávéhásokat, a verőlegényeket, hogy lássunk is mindent, ami a nehéz életvallomásokban elhangzik. Bravúros megoldás, hogy nem előre felvett „filmet” vetítenek, az előcsarnokban felállított díszlet-makettet adják be videón, ebbe „lépnek be” a színészek. Nádas kitűnő író, mondataiban ott az élet, a képi jelenetek nélkül is elindul agyunkban a mozi, de igaza van Eszenyinek, hogy elénk vetíti a borzalmakat. Menjünk csak el Vele, Nádassal, Börcsök Enikővel és Király Dániellel a Terror Házába, lássuk a kínzást, a vért, emlékezzen agyunk minden rekesze arra, ami az emberrel megtörténhetett. (Videotechnika: Huszti Gábor, Szilágyi Lóránd, Nagyfi Tamás, Operatőr: Táborosi András/Rónai Domonkos)
A Találkozás az aranymetszés legszigorúbb szabályaival készült alkotás, három ember – két még elő és egy halott – kapcsolatában a huszadik (rém)század teljes története. Egyetlen felvonás, de oly tömör, oly fajsúlyos, mint egy ötfelvonásos Shakespeare-tragédia. Pedig a történet egyszerű, mint általában a remekművek. Az Asszonyhoz (Börcsök Enikő), aki halni készül, egy este betoppan a Fiú (Király Dániel), hogy megismerje apja történetét. Attól akarja megtudni, ki volt, mi volt, milyen volt éltében, aki ismerte, mert a szeretője lett. Puritán szobában él az Asszony, a díszlet mindössze egy fehérrel leterített ágy, egy fekete szék és egy kis asztalka csészének, pohárnak, a földön pedig kávéfőző masinából csöpög a frissen főzött kávé. Feszület függ az ágy fölött. A szoba ajtaja vérvörös és a semmibe nyílik. A háttér lapokból álló körfüggöny, köztük lehet ki- és bejárni a laterna magicába (díszlet: Antal Csaba). Nagy csenddel kezdődik a darab, a nő némán mérget szór egy pohár vörös borba, de nem issza meg, vár. Vár, és meg is jön, akit várt. A Fiú. Olyan a homloka, az orra, a szeme és a szája! – mint azé volt, akit a nő szeretett. Ki kezdje a beszédet? Ki kérdezzen és ki adjon választ? Nehéz mondatokból épül az értelem: a Fiú boldogtalan szerelemben élt egy lánnyal, az asszony sorsa mindig is a boldogtalanság volt, s később pedig a szenvedésé, amikor osztályidegenként meghurcolták, börtönbe vetették, kétszer is letartóztatták és az ÁVO pincéiben kínozták. De amikor még kinn élt, s reggelente átjárt egy platános téren, mindig találkozott egy kalapot viselő, mellette némán elhaladó férfival, aki különös hatással volt rá. A szerelem néma, csak sugárzásában létező állapotával. Sokára lett köztük kapcsolat, de akkor a testek találkozása olyan volt, mint a fény robbanás. Aztán megint bevitték a nőt, a Bécsbe tartó vonatról szedték le, széttépték az útlevelét, ütötték, verték - mutatják a képek. És amikor kihallgatásra vitték, s kitárult előtte a vallató szoba ajtaja, őt látta az íróasztalnál, a férfit, a szerelmét, akták között… Ne! Nem! Elég! – üvölti a fiú, de a nő most már mondja, mondja az utolsó pillanatig egy szörnyű és mégis gyönyörű szerelem történetét…
Az alkotók fiatalok, nem élték meg azt a kort, amit Nádas, aki egy interjúban egyszer azt mondta, hogy negyvenötben a romok közé született, de ezen nem csak a rommá lőtt házakat, hanem a szellemi romokat is érti. Nádas elmondja amit ismer, de a rendező és a színészek csak közvetve tudhatják, milyen volt az az idő. Mégis, Eszenyi Enikő olyan pontos képet mutat mind a színészvezetésben, mind a darab légkörét tekintve, mintha maga is megszenvedte volna azokat az éveket. Ez a törékeny asszony annyi belső sugallattal rendez, hogy időről időre csodálatba ejt tehetségével. Abban a színházban, amelyben az elmúlt évtizedeket nagyszerű rendezők sora fémjelzi Várkonyi Zoltántól Kapás Dezsőig, méltó helyen van Eszenyi. Kiváló a szereposztása. Börcsök Enikő mindig hiteles alakot tud teremteni, most is a valóság súlyát terheli ránk ennek a nőnek a tragédiájával. Kemény, indulatos, de gyengéd, amikor szertartásosan megfürdeti a Fiút, a halálba indulót ő, az ugyancsak halálba készülő. Király Dániel a vetítésben apját is alakítja. Kiváló színész, az a fajta, akinél megfeledkezünk a színházról, a játékról, az életet látjuk a maga valójában.
A pontos rendben megszólaló hárfa, dob vagy hegedű, Vidovszky László zenéjének motívumai Schlanger Tamás, Holló Miklós, Zavári Márta, Szilágyi Kinga, Dóczi Gabriella és Rabovay Júlia hangszereiből a dráma szerkezetéhez tartoznak. És a beszédes csendek is. Szép csendek és szép némaságok. Olyankor csak a mozdulatok élnek.
Antal Csaba díszlete Nádashoz illő. Bianca Imelde Jeremias kosztümje Börcsök Enikőn külön is megrajzolja az Asszony habitusát. A fekete, szűk szabású ruha, felette a kaftánszerű köpennyel egyszerű és ünnepélyes is. A néma szereplők közül, akik a vetített jelenetekben láthatóak, meg kell említeni Venczel Verát. A tüdővészesek meggyötörtségével, ahogy a szája elé tartja a fehér, vérfoltos zsebkendőt, vagy ahogy a mellette fekvő, ágyszomszédja kezére teszi álmában gyengédséget áhítva a kezét, Annát juttatta eszembe az Éjjeli menedékhelyből.
Meg kell nézni ezt a darabot. Az emlékezés miatt, mert emlékezni kell, hogy féltsük a rettenettől a jövőt, de a nagyszerű művészi élményért is. Ritkán jön el az ember a színházból úgy, mint erről az előadásról, hogy emlékezetes maradjon az a katartikus élmény, ami érte.
Friss a comment.com-on