Hír Interjú Kritika Riport

2017. május 06. 10:25, madainyer

Kováts Kriszta: "Nem kilincselek tovább"

Játékok és szerelmek címmel mutatja be május 7-én a Budapest Jazz Club Kováts Kriszta és Nyáry Krisztián kultúrtörténeti sanzonestjét, amely ősztől a Madách Stúdióba költözik. Az esthez CD melléklettel kapható könyv is tartozik, amely az ünnepi könyvhét egyik csemegéjének ígérkezik. Újabb független előadások létrehozásában már csak megkeresésre venne részt a színésznő-rendező.

Miféle programon vehet részt, aki jegyet vált az estjeire?

Tulajdonképpen nehéz műfaji megnevezést találni ezekre a zenés-szöveges előadásokra. Nádasdy Ádámmal készítettük az első hasonló estünket, a Budapest bámészko-t, amit évekig játszottunk, a Madách Színház is felvette a repertoárjára. Budapest ismert és ismeretlen hőseiről szólt, akikről én énekeltem, Ádám pedig saját személyes történeteit mesélte el a közönségnek. Az est voltaképpen egy lemezanyag elkészültéhez kötődik, de lemezt ma már önmagában nem könnyű eladni, ezért arra gondoltunk, hogy könyv mellékleteként, amihez egy est is tartozik, talán többeket meg tud szólítani. A következő estre, a Magyar flódnira már a Zsidó Művészeti Napok igazgatója, Vadas Vera kért fel. Nádasdy Ádám helyett, aki Dante fordítása miatt éppen nem ért rá, Nyáry Krisztiánt hívtam „társamnak”. Ő pedig a rá jellemző irodalmi anekdotákkal gazdagította a magyar zsidó kultúra nagyjait megörökítő dalokat.

kkk-nyk.jpg

A Kováts Kriszta Kvintett és Nyáry Krisztián

Miről szól az új est, a Játékok és szerelmek?

A zenekarom (Kováts Kriszta Kvintett) tagjai írták a zenéket, Fábri Péter jegyzi a dalszövegeket, a dalok pedig egy-egy játékról (pingpong, rulett, sakk, Ki nevet a végén?, Scrabble, Capitaly…stb.) szólnak. Nyáry Krisztián pedig a monarchia idejének nagy történeteiről és szerelmeiről mesél közben.

Hogy kapcsolódnak a játékok a monarchia szerelmeihez?

A játékokról szóló dalok többségében játszmákra, férfi és nő közötti szerelmi játszmákra utalnak. A Scrabble kapcsán például Márai Sándor és Matzner Lola történetét dolgozta fel Krisztián. Lola halála után a már San Diegóban élő Márai azért tudott tovább dolgozni, írni, mert felesége „hot-line” üzent neki szavakat, mondatokat, később elolvasta szerelmének naplóját, és innen kapta a szavakat. Amikor elapadtak a szavak, nem kapott több üzenetet Lolától, Márai véget is vetett az életének.  A Capitaly kapcsán Széchenyi és Crescence szerelme elevenedik meg, de néhány kevésbé lírai történet is helyet kap az estben, például a pingpong kapcsán a vízipólós Komjádi Béla történetét meséli, aki csapatával együtt úri módon vízilabdáztak, mígnem egy nemzetközi mérkőzésen az ellenfél kapitánya felvilágosította, hogy ez nem pingpong, hanem vízilabda. A legenda szerint azóta a mi fiaink sem kímélik a másik csapat játékosait a víz alatt. A játszótérről Krisztián arra a sokat látott albérletre asszociál, ahol lakóként Molnár Ferenc és Heltai Jenő is megfordult. Krisztián dokumentumnovellának nevezi ezeket a szépen elmesélt, de megtörtént esetet feldolgozó történeteket.

Hol lehet még idén Kováts Krisztával találkozni?

Az Arany emlékév kapcsán a MÜPÁ-ban felújítottuk Arany-óra című estemet márciusban, idén még több helyen elő fogjuk adni. A legnagyobb siker továbbra is a Mamma Mia!, idén már negyedszer fogjuk játszani a Szegedi Szabadtéri Játékokon, ahol a 17-es előadásszám abszolút rekordnak számít. Közben természetesen tovább játsszuk a színházban is és új turnéállomásokra is készülünk az országon belül. Rendezőként pedig a Nézzünk bizakodva a jövőbe! című Örkény-estet jegyzem, amelyet a Baltazár Színház csodálatos művészei játszanak. Hozzájuk bármikor visszatérnék egy-egy új feladatra.

baltazar.jpg

Nézzünk bizakodva a jövőbe! - a Baltazár Színház előadása

Korábban számos előadást hozott létre saját maga, kijárta a pénzügyi támogatást és a jelmezeket is maga vásárolta meg. Foglalkoztatja még az effajta színházcsínálás?

Belefáradtam a kilincselésbe, a források is lényegében elapadtak. Nem küzdök már ezért. Ha hívnak, és akár rendezőként is felkérnek egy izgalmas munkára, azt ugyanakkor szívesen elvállalom.

 

müpa kováts kriszta mamma mia budapest jazz club baltazár színház madách színház aranyóra nyáry krisztián zsidó művészeti napok

Hír Interjú Kritika Riport

2017. január 16. 10:01, Cassiope

Szabó Balázs színházra cserélte a hegedűjét

Az ország egyik legkedveltebb alternatív zenésze, Szabó Balázs rendezése zajos sikerrel debütált a Nemzeti Színházban. Megható vallomás apáinkhoz fűződő érzéseinkről, felnőtté válásról, elmúlásról.

apam_156.jpg

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

A közélet és a színház sokat foglalkozik a nők helyzetével, feladatával, illetve az anyasággal, és annak velejáróival. Mintha ennél jóval kevesebbszer kerülne fókuszba a férfi, egyben az apa, aki gyerekkorunk óta ugyanúgy ott van, mint az anya, csak egészen más szerepet tölt be. Az Apám ablakából az ég című előadás az apa örökségét, létezésének apróbb pillanatait igyekszik megragadni tánccal, énekkel, prózával.

Valódi összművészeti produkció – a Hagyományok Háza és a Nemzeti Táncszínház szervezésében részt vesz benne a Magyar Állami Népi Együttes zenekara és tánckara, egy bábművész, két énekes, és a rendező (aki a zeneszerző is egyben). Nagy veszélye egy ilyen volumenű vállalkozásnak, hogy könnyen felborulhat az egyensúly, az egyik műfaj jóval nagyobb teret kap, mint a másik, vagy például túl sok mindent akarnak belesűríteni. Erre a produkcióra szerencsére ez egyáltalán nem jellemző. Ízig-vérig csapatmunka, ahol minden kidolgozott, harmonikus, és éppen annyit közöl, amennyi szükséges.

apam_535.jpg

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

Szabó Balázsnak ez az első nagyszínpados rendezése, színházi berkekben bábszínészként volt ismert méltán népszerű zenekara, a Szabó Balázs Bandája előtt. És az előadás pontosan olyan, mint amikor egy Szabó Balázs szerzeményt hallgatunk: magával röpítenek minket az érzékletes metaforákkal megrajzolt képek, és az édes-bús melódia. Már-már költői színház. Nem egy konkrét történetet mesél el, hanem emlékfoszlányokból kiragadott pillanatokat jelenít meg. Nagyvászonról a Felnőtt Én (Ottlik Ádám) töprengve beszél hozzánk, és emlékezik. Emlékezik az édesapjára, aki cigarettaszagban és füstbe burkolva ül egy fotelban. Majd megjelenik a Gyerekkori Én, egy törékeny bábkisfiú (Makra Viktória kelti életre finom rezdülésekkel). Számára az apa csupa lehetőség, csupa megfejthetetlen titok. Ez a két sík mosódik össze: a gyermek és a felnőtt szemszöge. A színpadon ablakként, fényképtartóként, esetleg tükörként funkcionáló, ide-oda mozgatható fémkeret jelzi (díszlet: Mátravölgyi Ákos), hogy van egy másik dimenzió is. Ebben nézi tükörképét a gyermek, és meglátja az apját. S az apa ugyanígy meglátja a fiában saját magát. A mozdulataiban, mimikájában, gesztusaiban. A tükröződés-motívum ugyanúgy végigvonul az előadáson, ahogy az apa vörös kabátja, vagy bakancsa. Körbeleng minket az "apaszag", aki mellett természetesen megszólal az "anyahang" is, hangsúlyt kap a férfi és nő kapcsolatának bemutatása is.

apam_134.jpg

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

Rengeteg humor, és sokszínű ötlet jellemzi a mozgást, a táncot, amely az előadás alappillére. Három koreográfus stílusa csiszolódik össze; Ágfalvi György modern gondolkodása remekül kiegészíti Kökény Richárd és Mihályi Gábor hagyományos néptáncos elemeit. Újraértelmezik a botos tánc szerepét; kétségtelenül az egyik legviccesebb rész, amelyet a közönség nyílt tapssal jutalmaz. Persze a bottal való játék sem csupán öncélú gegként szerepel: a férfivá válás, a férfi lét különböző stációit mutatja be ironikus formában. A klasszikus elemeket bátran keverik másféle stílusokkal; remek, ahogy a horgász-jelenetnél a táncosok békaugrásokkal keltik életre a tavat. Vagy amikor a romantikát pajkos, fűben elfekvős, szoknyalibbenős mozgásokkal idézik meg – igazi Molnár Ferenc-es ligeti báj, mint a Liliomban. A táncosok koncentráltan, tökéletes összhangban dolgoznak együtt, lendületesen kalauzolnak át minket időn és téren át. Szűcs Edit jelmezei ügyesen ötvözik a hagyományosat a mai divattal, kortalanságot, légies hatást kölcsönözve a táncosoknak.

apam_407.jpg

Fotó: Dusa Gábor/Nemzeti Táncszínház

Szabó Balázs zeneszerzőként ugyanezzel az érdekes eleggyel operál: a népzenei motívumok mellett egyéb stílusjegyek is felfedezhetőek, olykor sanzonra emlékeztetnek a zenei betétek. Sokkal színházibb zene, mint amilyen maga a Szabó Balázs Bandája, a zenekartól teljesen független, önálló entitás. Bognár Szilvia és Szoboszlai Balázs tiszta, csengő orgánummal mindenféle manír nélkül szólaltatják meg a lírai szerzeményeket.                

Adekvát lenne, hogy az Apám ablakából az ég a halál fájdalmával záruljon. A tükörből visszaintegető apa végleg elbúcsúzik. A fotel üres, vörös kabátja a fiára száll. Ám nem ez lesz a zárókép. Innen újrakezdődik a történet, visszatérnek a régi emlékek, fontosabb momentumok utalva arra, hogy mindenki hagy valamilyen nyomot a világban, és mindig lesznek olyanok, akik emlékeznek rá, és továbbviszik az örökséget.

Kétségtelen, hogy a cél nem egy szokatlanul új üzenet, nem a provokáció, vagy nem a hatásvadászat. Hanem egy olyan alapélmény megfogalmazása, amellyel bárki azonosulni tud, mert mindannyian cipeljük, csak legfeljebb más hangulatokkal, más pillanatokkal tarkítva. Ez a batyu, az örökségünk, a valakihez való tartozás érzése mind benne van az előadás hosszan kitartott egyórás pillanatában.

 

nemzeti színház szabó balázs szabó balázs bandája magyar állami népi együttes Apám ablakából az ég hagyományok háza

Hír Interjú Kritika Riport

2016. október 25. 10:52, Cassiope

Alföldi beletalált

Legújabb rendezésének középpontjában egy szenvedélyes király áll, aki egyszerre vágyik uralkodni és szeretni. Míg őt szeretetéhség, addig udvaroncait a hatalomvágy kínozza. Fekete Ernő csodálatos játéka pedig mindenkit magával sodor. KRITIKA 

II. Edward 4 c Posztós János CAFe Budapest
Fotó: Posztós János

Gaveston alakját épphogy megvilágítja a fény. Testtartása, arckifejezése beszédes – sértett, és száműzött, II. Edward király kegyence és szeretője. Már első látásra sem nyeri el szimpátiánkat, pedig még nem is ismerjük. Hírt kap, melyből kiderül, visszavárja a király. Arcán ördögi mosoly fut át, és felfedi, kikre van szüksége visszatértekor: zenészekre. „Kik a lágyszívű királyt úgy hangolják, ahogy én akarom.”- kulcsfontosságú kijelentés. Alföldi Róbert rendezésében ehhez méltóan vannak igazi zenészek is, valódi hangszerekkel, részesei a történetnek, hol oldják, hol fokozzák a hangulatot. A zenekar egyben erős metafora is: a manipulátorok úgy játszanak a manipulálhatóakon, mint zenészek a hangszerükön.

Egy zsebkendőnyi térben feszülnek egymásnak a szereplők, szűkösen vannak. Kellemetlenül nem színházi tér a Budapest Music Center koncertekre kialakított színpada, eldönthetetlen, kedvez-e az előadásnak vagy sem. Mert néhol nem működik az akusztika, mintha küzdenének a színészek, mennyire beszéljék be a teret. Így valaki túl halkan, valaki túl hangosan beszél (és nemcsak a zenés részek alatt). Érdekes lesz, ha a produkció esetleg egy színházi közegbe kerül, akkor mennyire írja át az előadás feszültségét az új, kényelmesebb tér. Hiszen könnyen mozgatható előadásról van szó, a díszlet mindössze egy koromfekete fal. A jelmezek szintén a fekete összes létezhető árnyalatában pompáznak (díszlet-jelmez: Tihanyi Ildi), néha előfordul egy kis szürke is, hogy ne legyen ennyire nyomasztó az atmoszféra.

Edward királyról azonnal az jut először az eszünkbe, hogy meleg volt, és mennyire méltánytalan halált halt. Hihetnénk, hogy az előadás minimum szépíteni fog, esetleg kedvez az egyik oldal felé, de Alföldi meglepően tartózkodik az állásfoglalástól, ehelyett újraértelmezi Marlowe figuráit. Az összes szereplőt elviszi a végletekig, nem kímél, nem finomkodik. A központi kérdés az, vajon Gaveston szúrja az udvar férfiúinak a szemét (illetve a sok királyi kegy, melyben részesül), vagy a két férfi szerelme? Egyértelműen az előbbinek van nagyobb súlya. Nem szívlelik Gavestont, és erre jó okuk van. Olyan antipatikusan, és arrogánsan viselkedik, hogy már-már rokonszenvezni kezdünk Mortimerrel. Levizelni egy püspököt, megalázni egy nőt? Azért, mert megteheti? Gaveston ügyes manipulátor, aki felhasználja a királyt. De ahol felmerül az önzés, létezhet szerelem?

II. Edward 2 c Posztós János CAFe Budapest
Fotó: Posztós János

Mortimer a másik nagy játékos, míg Gaveston a királyt fűti, hangolja emberek ellen, addig ő Izabella királynét férje ellen. Pedig Izabella szereti a királyt, és egy ideig mindent eltűr neki, még a ribancozást, a megvetést is. Érthető, hogy Mortimer kihasználja a királyné kiszolgáltatott, mostoha helyzetét, aki fokozatosan elfordul férjétől, és a végén igazi hárpiává válik. Egymásra találásuk nem más, mint érdekek találkozása.

Edward a szemünk előtt bizonyítja, mennyire inkompetens király. Az országa nem érdekli, csak Gaveston. Érte viszont bármit megtesz. Érzi, hogy az udvar szemében szálka a férfiszerelem. Azonban addig hecceli, provokálja őket, míg mindenkit elüldöz maga mellől. A vágyának él, mondhatni, nem egy taktikus uralkodó. Becsülendő, hogy felvállalja szerelmét, de itt a hangsúly a hogyan-on van. Azzal, hogy nem bírja megfékezni Gavestont, sőt, mindenben támogatja, támadási felületet ad Mortimer számára. Egy király megbuktatásához nemcsak életvitele, szexuális irányultsága vezethetett; elég volt hamis vádakkal besározni, csapdába csalni. Számos uralkodó, és trónörökös vesztette életét ármánykodás miatt. Ha valaki nem volt elég keménykezű udvaroncaival, szeretőivel – önként rohant a vesztébe. Edward nem abba bukik bele, hogy meleg. Hanem abba, hogy teljes mértékben kicsúszik a kezéből az irányítás, és ő maga sodorja anarchiába az országot.

Mindamellett, hogy Alföldi mindig is irigylésre méltóan jól elemzi a darabot, karaktereket, ezúttal is pazar színészgárdát gyűjtött össze.

És Fekete Ernővel megütötte a főnyereményt. A Katona József Színház kimagasló tehetségű művésze anyaszínházában szelídebb, plasztikusabb szerepeket kap, II. Edwardként sokkal nagyobb érzelmi amplitúdón mozoghat. Fekete Ernő tüzes kék szemeivel majd felfalja imádott Gavestonját. Rajong érte, dédelgeti, ha elveszíti, toporzékolni kezd. Már-már komikai magasságokba emeli a király együgyű szerelmét. Gaveston társasága láthatóan rossz hatással van rá, pökhendi lesz, és gőgös. Annyira elvakultan csak rá fókuszál, hogy nem érzékeli a közelgő veszélyt. Míg az elején könnyelműen játszik koronájával, a végén annál nehezebben válik meg tőle. Bukásakor poétikus önsajnálatba kezd. Miközben arról szónokol hevesen, hogy a királyné és Mortimer bepiszkolta tiszta nászi ágyát, bizony eszünkbe jut az a bizonyos kettős mérce. (A nászi ágy Gaveston óta nem makulátlan…) Fekete ennek ellenére sajnálható, és szerethető Edward, főleg azért, mert távol állnak tőle a hatalmi játszmák, és a többiekkel ellentétben tud szeretni – túlságosan is.

II. Edward 3 c Posztós János CAFe Budapest
Fotó: Posztós János

Patkós Márton Gavestonja már az elejétől kezdve nem árul zsákbamacskát, a királyt úgy ugráltatja, ahogy akarja. Az udvart megveti, a püspököt lenézi, sőt, le is vizeli. Erős és nyers színpadi gesztus, de szükség van rá, hogy megértsük, Gaveston mennyire gátlástalan. III. Edwardként sajnos kevésbé meggyőző. Makranczi Zalán ügyesen sáfárkodik Mortimer többarcúságával: képes elnyerni a szimpátiát, képes maga mellé állítani az udvart elsősorban Gaveston, majd a király ellen. Makranczi szikár, érces, ravasz Mortimer, de túl sokat akar, és ez lesz a veszte. Radnay Csilla Izabella királynéja merev, szomorú. Radnay nagyszerűen érzékelteti a királyné súlyos dilemmáját: maradjon megalázott nő vagy álljon ki magáért. Szatory Dávid tutyimutyi királyi öccs, Jordán Tamás hol lenéző püspökként tűnik fel, hol királypárti áldozatként. Medveczky Balázs Spencerként afféle wannabe Gaveston, hastáncával komikus figura.

A végén megdöbbentő a felismerés: hiába telt el pár száz év, hiába lett elvileg nagyobb az elfogadás, a felvilágosultság, bizonyos pozíció és hatalom birtokában nem lehetünk önmagunk, bármennyire szeretnénk. És vajon valaki (hasonlóan III. Edwardhoz az előadásban) elhozhatja majd a változást? Ebben Alföldi és mi is csak reménykedni tudunk.    

alföldi róbert alföldi jordán tamás fekete ernő radnay csilla makranczi zalán bmc patkós márton Marlowe II. Edward

Hír Interjú Kritika Riport

2016. október 13. 15:09, Cassiope

Eperjes már a spájzban van

Birtokba vette a Magyar Színházat a talpraesett tizedes, és összeverbuválódott csapata. Aki rajongója a legendás filmnek, nem fog csalódni: szerethető szereplők, csipetnyi önirónia, jó ízlésű komédiázás jellemzi a teátrum idei első bemutatóját.    10eds3.jpg

Fotó: Kozma János, Zsigmond László

Pedig azt hihetnénk, hogy A tizedes meg a többiek színrevitele a mission impossible kategóriába tartozik. Dobozy Imre filmdrámáját Keleti Márton rendező tette az egész ország számára ikonikussá; művészi értékét és időtállóságát bizonyítja, hogy még a mostani fiatal generáció is kívülről fújja a filmben elhangzó legismertebb – azóta szállóigévé vált - mondatokat („Már a spájzban vannak az oroszok”, „Mert mi mindig zabálunk - magyar átok”). Mindemellett olyan színészlegendák játsszák a film központi szereplőit, mint Sinkovits Imre, Darvas Iván, Márkus László, Major Tamás, Szabó Gyula, Raksányi Gellért. Kegyetlenül nehéz feladat ez egy színház számára, és egyben óriási kihívás. Ha ugyanis sikerül jól színpadra vinni, a telt ház garantált.

A rendező, Lengyel Ferenc nem ment ellene a film koncepciójának. A színpadi adaptációhoz elkerülhetetlen volt pár módosítás, amelyek plusz poénokra, ziccerekre is lehetőséget adtak. Kevesebb lett az akció, több a szöveg, ez azonban egyáltalán nem baj. Az előadás jó ritmusban halad (talán néhol lehetne pörgősebb), az új poénok is működnek, a drámai helyzeteket humorral sikerül feloldani.

10eds.jpg

Fotó: Kozma János, Zsigmond László

Ebben a változatban a helyszín változatlan: csak a kastély belső részét láthatjuk, és ami ott történik (Kovács Yvett Alida impozáns díszlete). Ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre erősebb a változatlanság szimbolikája. Drechsler báró elhagyott kastélyáról Magyarország háborús helyzete jut eszünkbe: hol a német, hol az orosz ostromolja, a bent lévő magyarok pedig mindig ahhoz igazodnak a túlélés reményében, akitől az életüket féltik. 

Egy jól sikerült vígjáték elengedhetetlen feltétele a jó szereposztás. A tizedes meg a többiek felejthetetlen karakterei remek színészekkel térnek vissza a színpadra. Az előadás alappillérei egyértelműen Bede-Fazekas Szabolcs, Fillár István, és Eperjes Károly. Bede-Fazekas minden hájjal megkent, dörzsölt tizedesének ragyogó kontrapontja Fillár István kifinomult, kissé neurotikus, hazájához az utolsó percig lojális Gálfy zászlósa. Bede-Fazekas igazi vagány tizedes, minden helyzetből a legjobbat hozza ki, és ha kell, remekül alkalmazkodik. Fillár olykor heves gesztusokkal, tagoltan artikulálva tudatja szofisztikált nézeteit a hazafiságról. Őket erősíti Eperjes, mint Albert, az eszes, szolgalelkű inas – szinte eggyé válik a szerepével. Elegánsan navigálja a folyamatosan betoppanó idegeneket, találékonysága kiegészíti a tizedes furfangjait. Eperjes visszafogott gesztusokkal dolgozik, sokszor csak a háttérből figyeli az eseményeket, jelenlétének súlya van.

10eds2.jpg

Fotó: Kozma János, Zsigmond László

Mellettük kiemelkedő Horváth Illés Szijártója, a szökevény munkaszolgálatos kommunista szerepében, illetve Takács Géza Grisája. Horváth minden porcikája sunyiságot sugároz, a tizedes mégis megbízik benne. Takács Géza, a „spájzból” felbukkanó Grisa, az egyik legkomikusabb figura. Takács lubickol a megsebesült, folyton vedelő szovjet katona szerepében, egy szót sem ért magyarul, mégis támogatja a túlélni vágyó partizán magyarokat.

Rancsó Dezső (Gáspár), Szatmári Attila (Fekete) hibátlanul hozzák a csetlő-botló, lavírozó katonákat, Gémes Antos kellően ijesztő nyilas. Talán az egyetlen, ami hiányzik, a folyton éhes SS Obersturmführer markáns megjelenése – lehetne hangsúlyosabb, viccesebb. 

Több ez az előadás, mint nosztalgia. Emlékeztet minket arra, mennyire elfelejtettünk nevetni saját magunkon, erényeinken, hibáinkon, ügyetlenségeinken. És ebben a feszült légkörben erre most nagyon-nagy szükség van.

lengyel ferenc eperjes károly magyar színház a tizedes meg a többiek gémes antos fillár istván bede-fazekas szabolcs

Hír Interjú Kritika Riport

2016. október 04. 00:22, madainyer

Alföldi nyelvtannácinak állt

Új színészek, új szöveg, új rendezés, de a siker a régi. A My Fair Lady a Centrál Színházba költözött, és évekre partvissal sem lehet majd kiűzni onnan.

1958.jpg

Fotó: Horváth Judit

A Madách Színház és a Budapesti Operettszínház musicalligája mellett van egy budapesti színház, ahol nem a West End látványvilágával és páratlan színpadtechnikával kergetik a vérprofizmust, hanem erős színpadi egyéniségekre építik az előadásokat. Talán nem annyira lenyűgöző a látvány, nem áll egyszerre húsznál több szereplő a színpadon, nincs röptetés és trükkök hada, mégis fontos és emlékezetes bemutatókat tesznek a színpadra a népszerű műfajban. Ilyen volt a Bozsik Yvette-féle Cabaret Marozsán Erikával, a Kulka Jánost és Stohl Andrást is felvonultató Chicago és most a My Fair Lady, ami minimum hasonlóan hosszú szériára számíthat.

Bár a G. B. Shaw Pygmalionja által ihletett musicalnél nem sok „angolabb” dolog van a világon, mégis afféle színházi hungarikummá vált Magyarországon. Ez elsősorban a Básti Lajos és Lehoczky Zsuzsa főszereplésével készült ősbemutatónak köszönhető, amely ma is élő része a kulturális emlékezetnek, de a Hevesi Sándor téri Nemzeti-Pesti Magyar Színház történetének egyik legnagyobb sikere is Frederick Loewe remekművéhez kötődik. A Bács Ferencet, Sinkovics Imrét, Agárdy Gábort és Fonyó Barbarát felvonultató bemutatójuk annak ellenére is könnyedén megélt egy húszéves szériát, hogy a szereplők természetesen közel 100 százalékban kicserélődtek az évek során. És ez még csak Budapest, no és meg sem említettük az Audrey Hepburn-film generációkon átívelő népszerűségét.

3168.jpg

Fotó: Horváth Judit

Tehát, egy fővárosi My Fair Lady-bemutató könnyen hullik termékeny talajra, ha pedig a plakátról Alföldi Róbert tekint ránk, akkor borítékolható a jegyszerverek lefagyása, ami az Andrássy útig álló sor 21. századi megfelelője. Pedig mai szemmel nézve azon mosolygunk és kacagunk, hogy egy bántalmazó alkoholista apa lánya egy lelkileg bántalmazó másik idősebb férfibe szeret bele. Akár nyomasztó lélektani dráma is lehetne, de persze nem lett az. Másfelől lehet ez feminista tézisdráma is, hiszen egy ambíciókkal bíró fiatal nő nem csak saját sorsát, de a körülötte lévő férfiakét is megváltoztatja.

De a My Fair Lady nem az egyik és nem is a másik. Így azoknak nem kell csalódniuk, akik fergeteges estére, minőségi szórakozásra vágynak. Puskás Tamás igazgató, aki ezúttal önmagára bízta a rendezői feladatokat, egyenletes minőségű, magával ragadó színházi előadást hozott létre.

Alföldi Higgins professzora túlmutat a megátalkodott és fensőbbséges agglegényen, igazi komisz alak, nyelvtannáci, aki élvezettel bántalmazza verbálisan a nőket, különös tekintettel Elizára. Eközben anyja jelenlétében bátorsága egészen apróra zsugorodik. A Borbás Gabival (Mrs. Higgins) közös jelenetéből egy érdekes anya-fia kapcsolat rajzolódik ki, egyszersmind magyarázat a professzor problematikus viszonyára a nőkkel. Alföldi gond nélkül elénekli a nem mindig könnyű számokat, alázatosan játszik, erős színpadi jelenléte gazdagítja Higgins karakterét.

3337.jpg

Fotó: Horváth Judit

Tompos Kátya Elizája nagyszerű. Nehéz ehhez bármit hozzátenni, nem eljátssza a hölggyé nemesedő virágáruslányt, hanem ő az. Szükségszerű és gyümölcsöző találkozás szerep és színésznő között.

Cserna Antal Pickering ezredese korrekt unterman, peckesen viseli a frakkot, megvan benne az a finomság, ami Higginsből hiányzik.

Magyar Attila feltűnésétől az ígéretes szereposztásban kissé tartottunk, de előítéleteink nem nyertek megerősítést. Alfred P. Dolittle, a moralista szemetesember bőrébe bújva kiválóan hozza a mindenen nyerészkedő léhűtőt, énekben, de még táncban is ott van a szükséges zsivány korhelység, prózában pedig a tűpontos poénérzék.  

Puskás Tamás a színház nagy öregjének, az egykori Vidám Színpad épületéhez tartozó Verebély Ivánnak is adott egy különleges ziccerszerepet, de erről spoilerezés nélkül nem mondhatunk többet.

A mérsékelten musicalbarát méretű színpadon Bagossy Levente ötletes és minden elemében viktoriánus, leporelló-szerűen mozgó díszlete oldja meg a jelenetek közötti változásokat. Az autentikus élményhez egyedül a jól ismert dalszövegek hiányoznak, G. Dénes György „csudijó” magyar sorait Baráthy György új könyvére cserélték. Jót cseréltek jóra, csak épp nem tudjuk együtt énekelni a színészekkel.  Nem baj, énekeljenek csak ők, önök meg vegyenek jegyet, ha tudnak.

alföldi magyar attila centrál színház puskás tamás tompos kátya cserna antal borbás gabi verebély iván bagossy levente

Hír Interjú Kritika Riport

2016. augusztus 22. 12:06, madainyer

Csak szemerkélt az ének Szegeden

 

szinetár dóra szulák andrea gálvölgyi jános operettszínház szabó p. szilveszter mészáros árpád zsolt szegedi szabadtéri játékok kerényi miklós máté somogyi szilárd horgas péter dancs annamari csere lászló gömöri andrás máté harangozó gyula

Hír Interjú Kritika Riport

2016. augusztus 04. 08:34, iolé

Kivesézték M. B.-t

 

Az AlkalMáté Trupp idei előadásának címszereplője Mészáros Béla, az ő életéről készített egész estés előadást az SZFE 2003-ban végzett, mára legendássá vált színészosztálya Máté Gábor, egykori osztályfőnökük - és társulatvezetőjük – rendezésében. Ez a tizedik osztálytárs-portré. Remek előadás, megrázóan őszinte élet-pillanatokkal önvallomás, személyiség- és jellemrajz. Remek színészi alakítások és mégis: komoly hiányérzet marad bennünk a végén. Karsai György írása.

20160727 17 xFotó: Karip Timi
A képre kattintva galéria nyílik!

Maga a „társulat” a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett, mára már bátran legendásnak nevezhető Horvai István-Máté Gábor színészosztály hallgatói (mínusz Fenyő Iván és Száraz Dénes). Kuriózum az AlkalMáté Trupp a magyar színházi palettán: egyszer egy évben, szűk két héten át léteznek, aztán a színészek visszatérnek anyaszínházaikba. És itt a titok nyitja, honnan az AlkalMáté Trupp előadásainak egyenletesen magas színvonala, a színészi remeklésekből összeálló harmonikus csapatmunka (amelyhez persze kell a biztos háttér, Máté Gábor rendezői profizmusa). Az ország legjobb színházainak színészei ők: Katona, Örkény, Víg, Szombathely, de van köztük két szabadúszó is – Kovács Patrícia és Mészáros Máté -, egyikük pedig odahagyva a pályát ma már sikeres rendőrtiszt - Gál Kristóf -, aki erre a két hétre szabadságot vesz ki, hogy együtt játszhasson egykori osztálytársaival. Mind nagyon jó formában vannak, s láthatóan élvezik ezeket az előadásokat, lubickolnak a maguk írta és játszotta, fegyelmezett szabadságban. Viszont értelemszerűen nincs újrajátszható előadásuk, repertoárjuk egészen csekély, mondhatni minimális, sőt: egyhangú, ám garantált sikerű: minden évben egyikükről csinálnak előadást. Évről-évre sorsolással döntik el, ki lesz a következő „szezon” előadásának címadó főhőse, egyúttal az elbeszélt történet(ek) tárgya. Ami mindig közös: mindig arról a lányról, vagy fiatalemberről szól az előadás, aki egykor a színészmesterséget választotta. Azt tudhatjuk meg mi, nézők, hogy ki ő, honnan, milyen családból jött, milyen volt a gyerekkora, mit sportolt, mit tanult, mit olvasott, kik voltak a barátai, ki volt a szerelme, stb., stb., mindenről beszélnek, ami megtörtént addigf a pillanatig, amíg az AlkalMáté Trupp színpadra nem vitte történetüket. Igazi élveboncolás, rendes, évenkénti vivisectio. Ahogy osztályfőnökük, Máté Gábor mondja e sajátos műfajról: „..ez szakmailag is nagyon izgalmas, hiszen mindig arról szól, hogy ki hol tart”. Ő az Alkalmáté Trupp alapítója, vezetője, előadásaik rendezője, így az idei „osztálytalálkozós előadás”-nak, a Mészáros Béla címűnek is. Rögtön szögezzük le: kitűnő előadás, méltó a korábbi évek előadásaihoz. És mégis, valahogy nem felhőtlen az örömünk, ahogy a megérdemelt tapsvihar és előadás-ünneplés után kifelé araszolunk a Jurányi színházterméből. Hogy miért, megkísérlem elmondani.

20160727 64 xFotó: Karip Timi

Egyetlen szögletzászló (cserépbe állított bot, csúcsán rongy) árválkodik a focipálya (zöld gyepszőnyeg) bal hátsó sarkában, négy ormótlan reflektor világítja meg a pályát, a játékteret, ahová befutnak – az UEFA hivatalos meccs-zenéjére -a Barcelona-mezes játékosok (látvány: Kálmán Eszter). Egyszerű, elegáns, egyúttal groteszk tér- és szereplő-stilizációk. Ez utóbbiak között van Ronaldinho (aki pedig már rég nem játszik a Barcelonában), van több Messi, van Iniesta és Suarez, meg a mezek sem egészen egyformák, de nem is fontos, hiszen ez is csak M.B. világlátásának lenyomata: az ő életében valahogy minden és mindenki a focipálya – pontosabban a Barcelona-rajongás kereteiben – nyeri el értelmét és szerepét. Kár, hogy ez a sokat ígérő díszlet és jelmez – vannak még focilabdák is mindenféle szerepben, például autóban kormánykerék! – nem telítődik tartalommal, s csak elvétve kapcsolódik szorosan a megjelenített történetekhez.

Jelenetfűzér, bő másfél órában felskiccelt Mészáros Béla-jellemrajz. Attól élő, hogy brutálisan igaz, semmi „művészi távolságtartás a tárgytól”, „elemelés a valóságtól”, ez bizony maga a főhős nagybetűs (kisbetűs?) élete. A mindent uraló téma: jelenetek egy házasságból. De ellentétben a Bergman-filmmel, alig négy-öt évet ölel fel a történet, s minden egyéb (család, az apa haldoklása, a foci, a depresszió, a hízásra való hajlam, meg még néhány apróság), nem több súlytalan epizódnál. Ami azért is furcsa, mert egy nagyon tehetséges, nagyon jó színészről van szó, akinek – legalábbis ezt hinné az ember – van ötlete/véleménye arról, hogy miért van abban a pozícióban a Katoná-ban, ahol, hogy van, mondjuk, szerepálma, van (pozitív? negatív?) véleménye a színház, a kultúra jelenlegi helyzetéről, hogy vannak barátai, akiket ezért meg ezért szeret/utál, hogy mit gondol, a helyén van-e (nem a szerelmi életében, ott nincs, vagy legalábbis öt hónappal ezelőttig nem volt, már ha jól értettem egy többször elejtett célzást). Hogy itt él Mészáros Béla, ebben az országban, 2016-ban. Ebből az előadásból teljességgel eltűnt a kor, eltűnt a szűkebb és tágabb környezet (szakmai, baráti, családi, társadalmi), és egyetlen kérdésről szól minden: Mészáros Béla szerelmi életéről, tönkretett házasságáról, csapodárságáról, vágyairól, hazugságairól s a mindezekre visszavezethető gyötrődéseiről. Erről és csak erről beszél az előadás, mélyre ásva, fájdalmas önmarcangolással, szembenézve M.B. gyengeségeivel – mindenekelőtt a nőkkel és a szénhidráttal szembeniekkel -, gyászaival, szeretni tudásával/képtelenségével. Nekem nagyon egyoldalú a Mészáros Béla portré: semmit sem tudunk meg a színművész, a gondolkodó ember Mészáros Béláról, arról, hogy eszébe jut-e valami a szakmáról, a szerepekről, arról, hogy hol is tart ő most, vagy hogy egyáltalán szereti-e azt, amit csinál; és azt sem tudjuk meg, mit gondol a jövőről, a sajátjáról, a színházáról, ne adj isten, az országáról. Mert bármennyire is megrendítő a kitárulkozás mértéke, a fentiek miatt komoly hiányérzet marad a nézőben. Valahogy nem (lenne) jó belenyugodni abba, hogy ennyire leegyszerűsített, banális világkép tölti ki M.B. életét. A korábbi évek bemutatóinak főszereplői esetében is voltak egyszerűbb, meg összetettebb életutak, de az soha nem fordult elő emlékeim szerint, hogy egyetlen témára készült jelenetsor töltötte volna ki az életút-előadást.

20160727 126 xFotó: Karip Timi

De persze jó ez az egész, úgy, ahogy van! Mi más is lehetne, ha Szandtner Anna válóperes bírónőt játszik, olyat, akiről csak a jelenet végén derül ki, hogy ez az első ügye, vagy lehet-e más, mint remeklés, ahogy Vajda Milán meccs-közvetítői monológban varázsolja elénk M.B egy magányosan eltöltött, borzalmas, ugyanakkor ellenállhatatlanul komikus, TV előtt töltött estéjét, és persze hogy virtuóz, ahogy Dömötör András pszichológusként elengedi magát, amikor kiderül, hogy M.B. is Barca-őrült, vagy amikor ugyanő immár M.B.-ként a Vera nélkül töltött első karácsony családi pokla elől menekülve, kilépve szerepéből – vagy inkább nagyonis M.B lételemét felvillantva! -, egy néző lányt igyekszik ott helyben elcsábítani? És tökéletes, ahogy Péter Kata Mészáros Mátéval egy majdnem szakításba torkolló, autózás közben lebonyolított barkochba-partit mutat meg. És végig ez a színészi, rendezői perfekció, remekebbnél remekebb színészi alakítások sorjáznak az epizódokban: Jordán Adél kétségbeesése M.B.-nek a bontóperen is tartó határozatlansága, töketlenkedése miatt, Kovács Patrícia fantasztikus józansága ennyi macsó szemétség láttán, Czukor Balázs, Máthé Zsolt, Járó Zsuzsa egy-egy villanása mind ennek az osztálynak – és Máté Gábor színészpedagógiai munkájának – a kivételességét igazolja.

Tényleg nem történt más M.B.-vel az elmúlt harmincegynehány évben, amiről beszélhetne nekünk? De persze el kell fogadnunk, ha ennyi és nem több, pontosabban csak ennyi és nem több, amit M.B. és az osztály fontosnak tartott megmutatni nekünk ennek a nagyon izgalmas színésznek az életéből.

A zene jó, sőt nagyon jó (zenei vezető: Dargay Marcell). Az nem újdonság, hogy ennek az osztálynak a tagjai tudnak hangszereken játszani, énekelni és táncolni, de itt mindvégig a legjobbkor, hangulatilag és dramaturgiailag is hejszálpontosan kiszámítottan csendülnek fel a dalok. A nyitó és záró focihimnusz mellett ki kell emelni a Chicago című musicalból adaptált Cella tangót, amelynek szövege itt M.B. lehangolóan üres szerelmi kalandjairól szól, vagy Chris Isaac Wicked game-je, amelyet szerelmi gyötrődéseiről szóló lírai dallá alakítva, csodaszépen énekel maga M.B.

20160727 149 xFotó: Karip Timi

A legerősebb jelenet az utolsó előtti, amikor M.B.-t egy homoerotikus jelenet kellős közepén látjuk. Most tényleg ő van a színen – Gál Kristóffal -, nem valamelyik osztálytárs alakítja őt, ő maga, egyes szám első személyben „áll bele” a jelenetbe, és mutatja meg egy homoszexuális pár egyik tagjának a szeretkezést követő, gyengédség és undor közt hullámzó érzéseit. Eddigre már annyi mindent megtudtunk M.B. szerelmi életéről, hogy épp csak egy csipetnyit érezzük magunkat zavarban/kényelmetlenül/felháborodva a nézőtéren, hogy még ez is… Nekem körülbelül négy mondat kellett, mire ráismertem a Bihari-ból átemelt jelenetre, hogy ez most nem az élet, hanem tényleg színház, színház a színházban-jelenet, ahol a végső kitárulkozásnak hitt pillanatot mint egy rideg munkafolyamat kiragadott pillanatát mutatja meg Máté Gábor rednezése (de hiszen ott is ül a „pálya” szélén, már bele is szól a jelenetbe, a szereppel szemmel láthatóan nehezen birkózó M.B. színészi teljesítményét rendezőként minősíti…, igen megérkeztünk – vagy visszatértünk?! – a színházba, ha akarom, idézőjelbe kerül minden, idáig megmutatott-megvallott jellemtelenség, csalás, hazugság, férfi-esendőség. Lehet, hogy nem is ilyen M.B.? Mert színház az egész a világ, és színész benn minden férfi és nő?

 

Hír Interjú Kritika Riport

2016. augusztus 02. 15:37, Cassiope

Letépték a Nemzetiben Cyrano maszkját

Végre megszabadították Cyranót nagy orrától a Nemzeti előadásában. Káprázatos látványvilággal, érzelmi viharokkal teli produkció született, amely megtöri a rideg, szövegcentrikus színház monopóliumát. Vidnyánszky évad végére tartogatta az aduászt.

cyrano_eloadas_eorifoto-5598.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Nem lehetett könnyű elkezdeni a Nemzeti vezetését Alföldi Róbert után, aki magas kvalitású színházat és társulatot teremtett igazgatásának öt éve alatt. Vidnyánszky Attila első két évada útkereséssel telt, ahogy a legtöbb igazgatónál normális esetben lenni szokott. A mostani harmadik évadban már kirajzolódni látszik az a stílus, amelyet Vidnyánszky képviselni szeretne. Látszanak a sikerek, a kudarcok is, melyeken keresztül elnyerheti végleges formáját a teátrum arculata. Arra viszont aligha lehetett számítani, hogy a Cyrano de Bergerac-kal a Vidnyánszky vezette Nemzeti eddigi legsikeresebb évadát fogja zárni.

A grúz David Doiashvili védjegye a vizualitás, az elképesztő látványvilág. A Nemzeti sokoldalú színpadtechnikáját teljes mértékben kiaknázva egy folyamatosan mozgásban lévő világot tár elénk. Egyetlen elem jelenti a klasszikus értelemben vett díszletet: válaszfal üvegablakokkal. A többi professzionális fény- színpad-, és videotechnika, amely betölti a sokszor üresen maradt teret úgy, hogy nincs hiányérzetünk, észre sem vesszük, hogy nincs díszlet. A különböző látványtechnikai elemek összképe kelti azt az illúziót, hogy épp a tengeren vagyunk, vagy egy ház kertjében. Doiashvili nemcsak a színpadtérrel bánik virtuóz módon, hanem a nézőtérrel is: az összes szereplő mind helyet foglal a páholyokban, a nézők mellett/mögött, a balkon válaszfalán tipegve, egyensúlyozva. Zsongás, csivitelés mindenütt, hihetetlen öltözékbe bújtatott kíváncsi elit; mintha Az éhezők viadalából vonult volna ki a Capitolium jólétben tengődő, túlcicomázott botrányra szomjazó hada. Bánki Róza jelmezei lélegzetelállítóan sokrétűek. Minden egyes ruhadarab jelentéssel bír. A jelmez kiegészíti a szereplőt, szerves részévé válik, ami különösen érvényes Roxane szöveggel teleírt ruháira. Külön bravúr, hogy minden jelmez fekete-fehér, mégsem unalmas, vagy öncélú.

cyrano_eloadas_eorifoto-5455.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A nyitókép meglehetősen mozgalmas, özönlenek a gegek, a vicces antrék („Ostermeier megérkezett már?”), közben képet kapunk a szereplőkről: De Guiche gróf pávaként szelfizik, mellette hercegnős pózban integet Roxane, akibe Christian egyből beleszeret. A zűrzavart tovább tetézi Cyrano megjelenése, aki stílusosan a színház tetejéről száll alá a színpadra. Az egyetlen, aki maszkot visel; a velencei csőrös félálarc egyrészt megidézi az 1500-as évek commedia dell’arte stílusát, másrészt a nagy orra utal, harmadrészt egy ötletes fricska a klasszikus Cyrano-ábrázolások felé. Hiszen ismerjük a történetet: van egy pasi, akinek csúnya nagy orra van, és szerelmes a széplányba, aki azonban a szépfiúba szerelmes, mert hát a másiknak túl nagy az orra. Az unásig ismételt rémes Pinokkió-orr, amiért képtelenség átélni a történetet. Minden orr megmunkált, művi, hiteltelen – a főszereplő inkább képregényfigurára emlékeztet, mint egy bánkódó szerelmesre. Doiashvili rendezése valójában akkor kezdődik, amikor Cyrano letépi maszkját: egy normális kinézetű, mai srác, rengeteg görccsel, önbizalomhiánnyal, és frusztrációval. Lekerül a hatalmas maszk-orr, érzékeltetve ezzel, hogy csak Cyrano fejében torz az önmagáról kialakított kép, csak képzeli, hogy nagy az orra. Gyönyörűen szónokol, és versel (külön köszönet Ábrányi Emil míves fordításának megtartásáért), de nők terén van még mit tanulnia. Roxane-nal való találkája egy elvesztett meccs: a lány ki akarja provokálni belőle a szerelmi vallomást azzal, hogy elmondja, a szép arcú Christianba szerelmes. Cyrano azonban túl sebzett ahhoz, hogy be merje vallani érzéseit.

Ez a kimondatlan vallomás katasztrófák sorozatát idézi elő. A rendező az emberi lélek egészen sötét bugyraiba visz minket. Roxane és Cyrano végig játszmáznak. Két sérült lélek, akik képtelenek őszintén beszélni egymással. Értelemszerűen a kegyetlen játszma áldozata Christian, akihez Roxane feleségül megy annak ellenére, hogy nem szereti; akit azért küld Guiche gróf háborúba, mert ő Roxane férje; aki azért lesz öngyilkos, mert Roxane és Cyrano szerelme és hazugsága végül lelepleződik.

Edmond Rostand szereplői kilépnek az évtizedek során rájuk kövült közhelyek alól, és más értelmet nyernek a Nemzeti előadásában. Bonyolult, tragikus jellemekké válnak. Ezt a koncepciót erősíti a kiváló szereposztás: Fehér Tibor első blikkre merész választásnak tűnhet, mert teljesen szembemegy az eddigi Cyrano-ábrázolásokkal. Ám Fehér Tibor minden energiáját, és erejét felhasználja Cyrano lobbanékony, csapongó lelkének bemutatására. Játékosan versel, ádázul vív, és verekszik. Modora karcos, ám legbelül megszakad a szíve. Féltékenységében őrjöng, mégsem tud haragudni ellenfelére. Farkas Dénes telitalálat Christian szerepére, hozza a naiv, tisztalelkű fiút, aki megbízik barátjában, és feleségében. Farkas alakítása gazdagabb a buta szépfiú ábrázolásánál; ahogy haladunk előre az időben, Cyrano egyenrangú partnerévé avanzsálódik. Fehér és Farkas remekül kiegészítik egymást, olyanná válnak, mint egy érme. Mind a két oldal mást mutat, de nem lehet szétválasztani őket. A két fiatal színész pulzáló játéka az előadás egyik nagy dobása.

Mellettük számos nagy pillanat jut Olt Tamásnak, aki kellően utálható, dölyfös, és zsarnok Guiche gróf. Le Bret Kristán Attila alakításában hol helyeslő, hol csalódott jóbarát. Rácz József (Ragueneau) és Katona Kinga e.h. (Liza) két ízig-vérig komika, igyekeznek sok humort csempészni az előadásba.

cyrano_eloadas_eorifoto-5986.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Roxane életének fontos állomásainál mindig más színésznő lép az előző helyébe; mindegyik egy-egy lelkiállapotot, jellemvonást szimbolizál. Mikecz Estilla e.h. hamvassága, szépsége három férfit is lenyűgöz. Hazugsággal szeretné vallomásra bírni Cyranót - kislányos tulajdonság. Christiannal való találkozása újabb fordulópont, megjelenik Ács Eszter e.h., a megközelíthetetlen jégkirálynő. De Guiche erőszaktevése után Söptei Andrea veszi át a helyét, zavartan, megtörten. Söptei fájdalmas hitelességgel jeleníti meg a megbecstelenített, tönkretett nőt. Mohón vágyik Christian szép szavaira, udvarlására, Söptei hisztérikusan követelőzik. Dühíti Cyrano makacssága, hiszen mindenki számára világos, hogy a kert sötétjében ő suttogja a szerelmes szavakat. Söptei zavart Roxane-ja radikális lépést tesz, mikor frigyre lép Christiannal. Mindent vagy semmit, üzeni pillantásával Cyranónak, de a férfi továbbra sem vall. Nagy-Kálózy Eszter Roxane-ként kacér, buja és mindenre elszánt femme fatale. Sebezhetetlennek tűnik, ám pillanatok alatt összetörik férje halála után. Újabb hazugságba menekül, hogy bizonyítsa szerelmét Christian iránt, így mázsás terhet vesz a vállára. Annak a súlyát, hogy a Cyranóval folytatott kicsinyes játszmájuk legjobb barátjuk életébe került. Udvaros Dorottya alakítja a tizennégy év elteltével zárdában élő Roxane-t. Az őrült, talajvesztett, tolószékbe kényszerülő nő már csak árnyképe régi önmagának. Udvaros finom eszközökkel, markáns színészi jelenléttel teremt feszültséget, az őrület jeleit pontosan mutatja meg. A halott Christian-nal és az élő Cyranóval társalog, mintha mi sem történt volna.  

Az előadás végig óriási érzelmi amplitúdókon működik, néha túlcsordul, ami egyáltalán nem baj. Doiashvili direkt nem tart távolságot az eseményektől, középső ujjat mutat a V-effektnek, és a felesleges okoskodásnak, nagy lendülettel rántja be a nézőket ebbe a furcsán vibráló, álomszerű világba.

cyrano_eloadas_eorifoto-5637.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Katartikus pillanat Udvaros-Fehér-Farkas zárójelenete: Christian próbálja életben tartani a végzetes sebet kapott Cyranót, ezúttal ő suttogja a szavakat a fülébe, hogy Roxane-nal továbbra is beszélhessen. Farkas Dénes szellem Christianja könnyezve, és megkönnyebbülten távozik, miután Cyrano végre elismeri, hogy ő írta a Roxane-hoz szóló leveleket. A vallomás elhangzik, de ekkor már késő - Cyrano meghal.

A Cyrano de Bergerac a Nemzeti következő évadának előszele, amely a Szenvedélyek Színháza szlogent kapta. A társulat erősödik, a repertoár szélesedik, jelenleg a teátrum markáns gerincét képezik Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, Sardar Tagirovsky, Viktor Rizsakov, és David Doiashvili figyelemre méltó előadásai. És ez a jövőre nézve több, mint biztató.                            

udvaros dorottya nemzeti színház fehér tibor nagy-kálózy eszter cyrano de bergerac söptei andrea farkas dénes vidnyanszky attila david doiashvili ács eszter mikecz estilla

Hír Interjú Kritika Riport

2016. július 31. 00:03, madainyer

Magasra szállt Billy Elliot

Már nem kell Londonig menni egy kiváló Billy Elliot előadásért. Az Andrássy úton Aida, Cavaradossi és Don Giovanni egy időre átadta helyét egy félárva kisfiúnak a bányászvárosból, aki megvalósítja álmait.

Stephen Daldry 2000-ben készült filmje egy szegény bányászcsaládban nevelkedő balett táncos kisfiú megható történetéről világsikert aratott: számos nemzetközi díjat sepert be és még 3 Oscar-jelölést is kapott. És mivel ma már nem csak musicaleknek készül filmváltozata, de filmek is inspirálják musicalek születését, így 5 évvel később Elton John dallamos zenéjével már meg is hódította a londoni West Endet, majd a New York-i Broadway-t is. Mostanra Budapestre is eljutott, nem is akárhogy. A Magyar Állami Operaház színpadára érkezett: a patinás épület legelső musicalbemutatójaként.

billybalettora.jpg

Fotó: Rákossy Péter

A Billy Elliot zenés műként is sokrétegű, komplex alkotás; egyszerre éles társadalomkritika, érzelmes történet egy apa és egy fiú fájdalmakkal terhelt kapcsolatának fejlődéséről és humorral, gyermeki zsiványsággal átszőtt szatíra.

A Szirtes Tamás rendező és Tihanyi Ákos koreográfus által jegyzett előadás kiválóan illeszkedik az alkotók számos korábbi közös munkájának sorába, a Billy Elliot is tanulságos felnőttmese a szabadságról, a szeretetről, a bátorságról, önmagunk vállalásáról, a másért hozott áldozatokról.

Hiába ülünk az Andrássy úti dalszínház hűvös nézőterén, a Billy Elliot előadása alatt a West Enden érezzük magunkat. Egyfelől az előadás vállalt angolsága végett. Az easingtoni bányászok Thatcher asszony gazdasági reformjai ellen tüntetnek, nincs hazai párhuzam: a vaslady marad a gonosz maga, nem cserélik le mondjuk Bokros Lajosra a jobb értés érdekében, még a Stage Door feliratot sem fordította le senki. Nem is kell. Másfelől – és ez a fontosabb – az előadás minimum versenyképes az általunk látott eredeti londonival.

Pedig a Billy Elliot hatalmas kihívás minden színháznak és színházi alkotónak, ugyanis a címszerepet és egy másik fontosabb karaktert (Michael) gyerek játssza. A gyerek a magyar musicalszínpadon legtöbbször a szükséges rossz, mert általában más minőséget képvisel, mint a képzett és tapasztalt felnőtt színészek. Ugyan az utóbbi években kisebb szerepekben már lehetett néhány nem zavaró gyereket látni a zenés színpadokon, de főszerepet játszó tíz év körüli kisfiúk sokat ronthatnak egy róluk szóló előadás minőségén. Nos, a Billy Elliot főszerepét játszó, félig biztosan magyar John Bailey McAllister remekül mozog, táncol, játszik és még az éneklése alatt sem kell szorongva szorítani érte, hogy ne menjenek mellé a hangok. Magabiztos, szerethető, a felnőtteknek egyenrangú partnere. Barátja, a lánylelkű Michael szerepében Kamarás Zalán remekel. A két kisfiút tenyerén hordozza a színpad, jelenlétük, kisugárzásuk van, szteppelnek, revüszámot adnak elő, szövegtudásuk is hibátlan. Bravo!

billybohocok.jpg

Fotó: Rákossy Péter

Az apa szerepében Stohl András nyűgöz le. A Mamma Mia után újra musicalfőszerepre hívta a színészt Szirtes Tamás és milyen jól tette. Miközben egyre magabiztosabban mozog a zenés műfajban, tehetséges drámai színészként az ő eszközei teremtik meg a drámát, a cselekmény igazi tétjét. Hiszen a Billy Elliot  dupla fejlődéstörténet: a kisfiúé, aki művésszé érik és a felesége halála és a bányászok kilátástalan helyzete miatt a világgal küzdő zord apa útja az elfogadás, az önzetlen apa-fia kapcsolat felé, ahol a végállomás a jobb emberré válás. Mrs. Wilkinson, a balett tanárnő Auksz Éva tolmácsolásában temperamentumos, szókimondó, nagyszívű asszony, Csákányi Eszter a nagymama szerepében hol a szívével, hol a humorával hódít, kevés jelenetében is hangsúlyos. Borbély Richárd, Billy bátyját, Tony-t játssza. Az ő kapcsolata Billy-vel egy külön drámát rejt. Az apja útján járó, dühösen a zsákutcába rohanó, dühös férfi és a tehetsége által egy más életre esélyt kapó fiú közötti kódolt feszültség is enyhül, eltűnik. Szép alakítás. Az emlékekben és a nagy kérdések idején visszatérő halott édesanya szerepében Krassy Renáta lehetne erőteljesebb, a bemutatón ez hiányzott ahhoz, hogy ezek a jelenetek is kellően emlékezetesek maradjanak. A kisebb szerepekben is sok a jó alakítás, számunkra Fillár István bokszedző-bányásza ragyogott ki. Parádés a tánckar és ebbe a balettos kislányok is beleértendők.

A dinamikus tömegjelenetekben megjelenik a groteszk: a balettóra közben és vele egy színpadi térben zajlik a rendőrök és a sztrájkoló bányászok véres konfliktusa, az Operaház méretes színpada sem akadályozza meg, hogy intim, meghitt jelenetekben is részünk legyen. Stohl és McAliister, azaz apa és fiú egymásra találása torokszorító.

Sokszínűség jellemzi az estét a rendezés és a koreográfia szempontjából is: a jelenetek közötti gyakori hangulatváltások, a zenei és táncos műfajok körforgása, a színek kavalkádja és a szürkeség, a klasszikus balett-betét és a reptetéssel varázslattá váló táncjelenet egységet teremt, emlékezetes színházi élménnyé érik össze.

billyapafia.jpg

Bár az előadást családbarát időpontokban játsszák, hiba lenne azt állítani a Billy Elliotról, hogy kimondottan gyerekeknek való. A szövegkönyv szókimondó, olykor trágár mondatai, a buzizás, a fizikai agresszió csak bölcs szülői magyarázatok mellett értelmezhetők gyerekek számára, csak így válik érvényes tanmesévé a musical.

Szlávik István díszletei is hozzák az angol kisvárosi hangulatot, Vízvárdi András vetített képeivel együtt pótolják az Operaház korszerű színpadtechnikáját. Kovács Yvette Alida jelmezei ízléssel illusztrálják a mesét, de fontos szerep jut Madarász „Madár” János világítástervezőnek is, az ö munkája nagyban járul hozzá, ahhoz, hogy az előadás látványa elemelkedik a megszokottól.

A budapesti Billy Elliot újabb színházi szabadsághimnusz, szűk három órányi illúzió a világ jobbra fordíthatóságáról. Ne vonja meg magától az élményt!

opera stohl andrás billy elliot szirtes tamás krassy renáta auksz éva borbély richárd tihanyi ákos Kovács Yvette Alida csakanyi John Bailey McAllister kamarás zalán fillár istván szlávik istván

Hír Interjú Kritika Riport

2016. július 05. 11:15, madainyer

Tihanyi Ákos: „A Billy Elliot az én személyes történetem”

Július 29-én az Operaházban mutatják be a Billy Elliot című musicalt. A bányászvárosban felcseperedő balett táncos fiú történetét Szirtes Tamás állítja színpadra, az előadás koreográfusa Tihanyi Ákos. Vele beszélgettünk egy táncpróba után.

billy casting proba2 foto rakossy peter resize
Fotó: Rákossy Péter / Operaház

Mitől speciális egy koreográfus számára a Billy Elliot?

Kimondottan nagy kihívás számomra, mivel koreográfusként musicaleken dolgoztam eddig, a Billy Elliot pedig tele van klasszikus balettel, hiszen egy balett táncossá váló kisfiú története. Természetesen az iskolából megvannak az alapjaim a klasszikus baletthez, de segítséget is kaptam a balett koreográfiák elkészítéséhez Rujsz Edittől, így az előadásban egyenrangúak lesznek a stílusok, a modern tánc, a musical és a klasszikus. Sőt még sztepp is van benne, amelyhez szintén segítséget kaptam: Szikora Boglárkától. Rengeteg tánc és mozgás forgatja az előadást, sokszínű és sokrétegű darab a koreográfus szempontjából. Egyszerre kell dolgozni felnőtt színészekkel, gyerekekkel, de van női ensemble, férfi ensemble, női tánckar, férfi tánckar és kórus is, és mindenki mozog, nagy tömegjelenetek, ensemble számokkal van tele az előadás. Így fontos feladat hárult legközelebbi munkatársaimra, Vaszilenko Eugéniára, Zádori Anitára és Molnár Ferencre is.

A bemutató az Operaházban lesz. Milyen musicalt próbálni az Operában?

Egészen különleges, azt hiszem ez az első musical, amit az Operában mutatnak be, ezen a színpadon nem találkoztak még mikroportokkal. De lesz LED-fal is. A helyszín miatt Szirtes Tamás a West End előadásban egy reptetéssel megoldott jelenet helyett egy igazi Hattyúk tava betétet kért tőlem operaházi szólistákkal, így az Operában játszott musicalben ott lesz egy teljes balettjelenet, ez különleges színházi élményt ígér. Nagyon jó együtt dolgozni az operaházi táncosokkal, sokat segítettek, de részemről is komoly előkészületeket igényelt a táncjelenet megkoreografálása, sokat olvastam, filmeket néztem, inspirálódtam hozzá.

Hogy sikerült alkalmas fiatalokat találni a gyerek szerepekre? A Billy Elliot egyszerre igényli a színészmesterséget, a tánc- és énektudást.

billy casting proba2 foto palyi zsofia resize
Fotó: Pályi Zsófia / Operaház

Olyan gyerek, aki egyformán tudja mindhármat, talán nincs is. Felnőtt művészeknél is ritka az, aki egyformán teljesít színészként, énekesként és táncosként is, de képzéssel, sok próbával csökkenthetők a különbségek. A Billy Elliot esetében a tánc volt az alap. Jó táncos gyerekeket kerestünk, akik énekórákon, színészképzésen vesznek részt. A tánchoz ugyanúgy kell hallás, mint az énekhez, és Toldy Máriának köszönhetően nagy utat tettek már meg a válogatás óta énekben.

Ősztől az előadás átköltözik az Erkel Színházba. Át kell alakítani az egész előadást?

Számomra nem jár sok extra feladattal, szét kell egy kicsit húzni a térformákat, mivel az Erkel színpada nagyobb, mint az Operáé.

Személyesen mit jelent számodra Billy Elliot története?

Nagyon sokat jelent, hiszen egy kicsit ez az én személyes történetem. Én is egy kisvárosból jöttem, rám is kezdetben rossz szemmel néztek a tánc iránti rajongásom miatt. Már filmként is nagy hatással volt rám, és nagyon tetszett a londoni West Enden is az előadás. Nagy öröm a budapesti bemutatón dolgozni.

 

 

 

opera billy elliot szirtes tamás tihanyi ákos

Hír Interjú Kritika Riport

2016. június 27. 09:52, catwalker

Mészáros Máté: „Nem szégyen mosogatni, amíg nincs más”

Eger és a budapesti Vígszínház után kiszakadt a kőszínházi létből, és egy éve a szabadúszásban lubickol Mészáros Máté, akiről régóta tudjuk, hogy eredeti figura, de most arról is meggyőzött minket, hogy bátran vállalja szakmai különvéleményét. Berlini nyaralásán csaptunk le rá, és ő készséggel ült ki velünk a Spree-parti sörteraszra, a Múzeumsziget és a nyári Shakespeare-színház közé. A menjek vagy maradjak dilemmáját harmonikaszó mellett és a hűséges fekete labrador társaságában tárgyaltuk ki. INTERJÚ.

 _mg_6500-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Mi járatban vagy Berlinben?

Nagyon élvezem, hogy az évad olyan szakában van némi szabadidőm, amikor egyáltalán nem szokott lenni. A szabadúszásnak köszönhetően egyszer csak lett 4-5 szabadnapom egyben. Nincs POSZT, nincs előbemutató, nincsenek kötelező körök. Pihenek és feltöltődőm.

De miért épp itt?

Felmerült, hogy Skóciába vagy valami déli tengerpartra menjek, de ezekre nem elég egy hosszú hétvége. Eldöntöttem, hogy kutyával, kocsival vágok neki, és ez is szűkítette a lehetőségek körét. Prága, Amszterdam és Berlin közül végül az utóbbira esett a választásom, mert jó ideje foglalkoztat, hogy vajon mi vonz ide annyi magyar művészt. Bujkált is bennem a kisördög, hogy na, hadd lássam, tényleg olyan jó dolguk van-e itt az embereknek. Arról nem is szólva, hogy ismerem a helyi magyar kulturális intézet, a Collegium Hungaricum Berlin vezetőjét (Kopek Gábor), aki segített szállást intézni, valamint a szomszédos színházépületben (Maksim Gorki Theater) dolgozik régi barátom, Dömötör András. Mindkettejükkel szívesen töltök együtt időt. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire családias közeg fogad.

És mit gondolsz, mitől jó itt a művészeknek? Neked bejönne a berlini élet? 

Látom, hogy minden sarkon kulturális programok vannak. Talán ebből adódik, hogy nagyon kellemes kisugárzása van a városnak, amire hamar rá lehet hangolódni. Olyan hátsó gondolatom azonban nem volt, hogy én is bevetném ide magam rögtön. Nem járok el castingokra, és nem szerveztem le munkatalálkozókat. A hangulatra voltam kíváncsi. Kóstolgatom az ízeket.

Hozzáteszem, nagyon sokáig egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy külföldi munkák után menjek. Az elmúlt egy évben viszont megéltem több olyan változást, amitől kezd kinyílni körülöttem a világ. Nyilván a legmeghatározóbb ezek közül, hogy ott hagytam a kőszínházi társulati létformát. Egy éve úgy jöttem el a Vígszínháztól, hogy nem szerződtem át sehová. Engem lepett meg a legjobban, hogy igenis lehet más struktúrában is színészként dolgozni. Egyelőre ezt a felfedezésemet kell megemésztenem.

Miért hatott ez rád ekkora meglepetésként?

Figyelj, én úgy képzeltem el a színészt, mint Őze Lajost a Nemzeti Színházban. A terv az volt, hogy komoly színházi szerepeim lesznek egy nagy komoly színházépületben, ahová szerződés köt, és mellette majd eljárok szinkronizálni és szilveszteri műsorokban haknizni, hogy ne legyen egyhangú az élet. Úgy akartam színész lenni, ahogy azt a nyolcvanas években láttam gyerekszemmel. Amikor a színházjegy egy sör árába került, és csodálatos, védett szigetnek tűnt a színpad.

Gondolom, nem tavaly jöttél rá, hogy mégsem így lesz.

Természetesen nem. Ahogy bejöttek a kereskedelmi csatornák, azonnal kiderült, hogy a híresség az, aki bemondja a várható időjárást, és nem a hagyományos értelemben vett színész. A médiában való szereplés lett a legkeresettebb felület. Kiderült, hogy az internetes csatornákon több milliós kattintást lehet generálni néhány perces idióta videókkal, miközben rólunk nem tud senki.

Ehhez képest jó tíz évet a hagyományos színházi közegben húztál le.

Igen, és tavaly lett végleg elegem. Jelenleg úgy látom magunkat, mint egyfajta szerzeteseket, akik a kódexmásoláshoz hasonló tevékenységgel vannak elfoglalva egy külvilágtól elzárt épületben, és ott áldoznak megállás nélkül a művészet oltárán. Hiába van a színháznak társadalmi mondanivalója – ha az emberek nem nézik, akkor nem fontos. De azt nem tudom, hogy lehetne másképp. Annyit tudok tenni, hogy próbálom kideríteni, nekem mitől lenne jobb. Többek közt ezért is utaztam ide.

De nem is hinnéd, mennyit kellett győzködnöm magam, hogy elinduljak végre. Az egész utazás, pakolás, rákészülés: nekem ez mind iszonyat megterhelés.

Mitől van benned ekkora szorongás? 

Pontosan mostanában gondolkodtam el azon, hogy én egy – tudom, furcsán hangzik – szellemi senkiföldjére születtem. 1975-ös gyerek lévén 15 évesen történt meg körülöttem a rendszerváltás, amihez ugye személy szerint nem sokat tettem hozzá. Viszont ezzel meg is szűnt az a világ, amelyikben szocializálódtam, és amelyre az iskolában felkészítettek. Túl fiatal voltam, hogy a régi rendszer átformálásában részt vegyek vagy nekiálljak az első sorból építeni az új berendezkedést, ugyanakkor túl öreg, hogy kivárjam a változás előnyeit. Alapvetően azt érzem, hogy kimaradtam a 20. század egyik legnagyobb történéséből, hiába éltem benne 25 évet.

Pont amikorra megtanultam volna viszonyulni a körülöttem létező világhoz, már nem kellett, nem lehetett hozzá viszonyulnom többé. Így hát semmihez sem tudok viszonyulni, mintha nem is lenne közöm a saját jelenemhez. A technológiai fejlődés olyan gyorsan húz el mellettem, hogy még csak nem is próbálok utánakapni. Bácsinak érzem magam a 21. században.

_mg_6410-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Tudtommal beszélsz két világnyelvet. Azért az nem olyan rossz belépő.

Igen, nem adnának el külföldön. Két tannyelvű gimnáziumban tanultam meg olaszul, angolra pedig a rockzene és a feliratos amerikai filmek tanítottak meg. De mindkettőn lenne mit csiszolni.

Milyen változást hozott még az elmúlt év?

Elsősorban új ismeretségeket. Találkoztam Márton Andrással, aki hozzám hasonlóan színész, mégis egészen más rálátása van a világra. Finnországban, Kaliforniában és New Yorkban is részt vett kultúraszervezésben. A vele folytatott beszélgetésekből rengeteg inspirációt kaptam.  Önmagában az, hogy valaki belelát a nyugati struktúrák működésébe, óriási előnyt jelent. Mesélt arról, hogy milyen az, amikor a világ különféle tájairól érkező művészek önerőből hoznak létre előadásokat, amikkel aztán jó esetben be tudják járni a világ színházi fesztiváljait.

Korábban dolgoztál Bodó Viktorral is, aki lényegében évek óta ezt csinálja. Vele nem beszélgettél ilyenekről?

Dehogynem, de Bodó Viktorral is csak a kőszínházi időszakom legvégén, kábé egy évvel ezelőtt találkoztam, amikor a Koldusoperát rendezte a Vígben. Az ő régi színészei, a Szputnyik Társulat egykori tagjai főleg arról számoltak be, hogy a német színészek sokkal kevésbé kiszolgáltatottak. Ha a próba 11-re van kiírva, akkor 11-kor el is kezdődik, nem ücsörögnek egész nap a büfében a jelenetükre várva. A másik, hogy kint jobban meg vannak fizetve, és ezt nem is szégyellik, mert nem reklámért és tévés műsorvezetésért kapják a több pénzt, hanem azokért a művészeti projektekért, amikből a magyar piacon tipikusan nem lehet megélni. Tudom, ez gazdasági adottságoktól és az ország méretétől is függ, nyilván. A lényeg, hogy az elérhető életszínvonal előbb-utóbb kihat a munka minőségére. Ha azon idegeskedek, hogy fogom kihúzni a hónap végéig, nem marad bennem elég kedv az elmélyüléshez.

A szavaidból azt veszem ki, hogy mégiscsak csábít a külföld, nem?

Tulajdonképp kíváncsi vagyok, mire vinném nemzetközi porondon. Ez egy olyan dolog, amit előbb-utóbb meg kell lépnem. A szándék már megfogalmazódott bennem, de még nincs kész válaszom a hogyanra. Talán workshopokra kellene járnom, vagy hasznos lenne több külföldi előadást nézni. Megtanulhatnék egy újabb idegen nyelvet, mondjuk a németet. Néha komolyan elszégyellem magam, amikor filmekben egyik nyelvről a másikra vált a színész, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyan európai színészekről beszélek, mint Daniel Brühl, Christoph Waltz, Mélanie Laurent és még jó páran, akiknek ez egyáltalán nem okoz gondot, és emiatt nagy amerikai produkciókban is simán szerepelhetnek.

De ez nem a hazai színészképzés hiányossága?

Tény, hogy a Színművészetin nem érződik, hogy erre a világra készítenének föl. Miért nem játszunk eredeti nyelven is külföldi műveket? Miért nem jön valaki egy másik kultúrából kurzust tartani? Millió hozadéka lenne ezeknek a találkozásoknak.

Ehhez képest, amikor Egerbe jött rendezni a szerb Radoslav Milenković, egyedül az újvidéki Venczel Valentin tudott vele normálisan kommunikálni, és a végére az lett, hogy ő tanult meg magyarul. Borzasztó ciki volt, hogy nem tudtam angolul az olyan szakszavakat, mint takarás, járás, hátsó színpad, stb. és ezért nem mertem megszólalni a próbákon.

Haragszol a tanáraidra emiatt?

Nem. Én mindvégig azt éreztem, hogy nagyon szerencsés helyre kerültem, és olyan sokat tanultam, hogy még évekkel a diplomázás után is ülepedtek bennem a dolgok. Csak a közelmúltban jutottam el oda, hogy ne azt mutogassam, amit tanultam, hogy ne a módszert lássák a nézők, hanem azt tudjam elérni, hogy a karaktert figyeljék, akit én – lehetőleg erőlködés nélkül – jelenítek meg.  De ehhez a kiváló tanáraimtól megszerzett tudás és technikák segítettek hozzá.

Akkor az hogy-hogy nem jutott eszükbe, hogy az idegen nyelvek ismeretét is felvegyék a tantárgyak közé? 

Mert megszoktuk, hogy régen nem kellett, és nem kaptunk észbe időben. Ahogy mondtam, ez egy generációs probléma. Én sem kaptam észbe. Meggyőződésem, hogy rengeteg negyvenes éveiben járó magyar ember, nem csak színész, pontosan ugyanezt érzi.

_mg_6481-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Van valami, amit visszasírsz a szabadúszás előtti időkből?

Hát, erre nehéz mit mondanom, miután épp azért jöttem el a Vígszínházból, mert egyre kevésbé hittem abban a formában, ahogy ott létrejönnek munkák. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az idő elment emellett a színházi fogalmazásmód mellett, és mi ezt nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni. Ehelyett azt mondogatjuk egymásnak, hogy a 40-50 évvel ezelőttről maradt, mostanra elévült formákat foggal-körömmel védenünk kell. Én ebben többé nem hiszek.

A társulati működésben az a legnagyobb veszély, hogy egyrészt sokszor befülled a hangulat, másrészt gyakran bepánikol a színész, ha 1-2 évig nem találják meg nagyobb szerepek, függetlenül az aktuális kondíciójától. És említhetném újra a hülye anyagiakat. Vannak, akik a befizetett járulékok miatt maradnak, és annak örülnek leginkább, ha összejön egy-egy külsős munka. Persze a színész csak alkalmazkodik a meglévő helyzethez. Magán a színházi rendszeren kellene változtatnunk együttes erővel. Máskülönben össze fog omlani az egész.

Miért csak alkalmazkodik a színész? Miért nem hajtotok fel magatoknak munkát?

Édesanyám is mindig ilyeneket mond, hogy miért nem kopogtatok be valahová. Szerintem nincsenek olyan titkos szobák, ahol csak arra várnak emberek egy mikrofonnal, hogy felolvasnám-e nekik a kedvenc könyvemet, amit aztán kiadnának jó pénzért. Lehet, hogy ezt meg én látom rosszul. Viszont az megint tény, hogy hiába forgatnak nálunk Oscar-díjas rendezők nagy költségvetésű, nemzetközi játékfilmeket, abban a magyar színészeknek legfeljebb statisztálási lehetőség jut.  Sokan elmondták már: nem tudunk jól castingolni, sem ügyes showreeleket készíttetni magunkról. Meggyőződésem, ezek ugyanolyan tanulható készségek, mint a ritmusérzék. Csakhogy nem tanuljuk őket.

Mintha az utánatok végzett osztályok máshogy állnának hozzá. Ők csapatot építenek és megteremtik maguknak a lehetőségeket.

Igen, ezt pontosan mondod: csapatot építenek. Ők valószínűleg már nem látják a helyüket a kőszínházban. Mondjuk nem is nagyon lenne hová menniük. De eleve bátrabban nyüzsögnek. Nézd meg a k2 társulatot, akik Kaposváron tanultak, és már másodévben saját előadásokat hoztak létre, azóta pedig mindenfelé vannak sikeres bemutatóik (ősszel a berlini Neuköllner Opernben vendégszerepelnek). Mi annak idején nem voltunk ilyen önjáróak. Én például lementem Egerbe és ott játszottam évi öt bemutatóban, és eszembe sem jutott, hogy valami mást is kellene csinálnom pluszban. Hozzáteszem, az állandó nyüzsgés és ügyeskedés megbosszulhatja magát, ha nem hagy elég időt az elmélyülésre, mert azt senkinek sem lehet megspórolnia ezen a pályán.

Ha az esetleges külföldi munkákhoz tovább kellene képezned magad, hajlandó lennél visszaülni az iskolapadba?

Nem tartom kizártnak, hogy szükség lesz rá, de még az is lehet, hogy én tanítanék külföldi diákokat. Most akkor kicsit ellentmondok magamnak: szerintem a magyar színészek tudnak valamit, amit a németek például kevésbé. Az általuk elutasított lélektani realizmusnak, az átélt színészi játéknak igenis vannak olyan elemei, amivel erősebb hatást lehet elérni, mint az elidegenítéssel, a beleélés direkt megszakításával. Értem, hogy náluk mások a megközelítések, és koncepciózusan más játékmódra törekednek, de miért ne lehetne legalább összeereszteni a két iskolát? Ők az értelemre akarnak mindenáron hatni, nálunk a jó színház zsigeri élményt nyújt: leizzaszt, megnevettet, gyomron vág.

Itt ugyanakkor fontos társadalmi kérdések vitafóruma is a színház. Ezzel mennyire értesz egyet?

A színháznak dolga ez is, de nem csak ez. Ha jól végezzük a dolgunkat, a színház kiragadja a nézőt a hétköznapok szűk valóságából, és megmutatja neki, hol lakik az Úristen. Máskor viszont csak annyi a dolga, hogy legyen hova menni a családdal vagy randizni szombat este. Ezek mind hasznos feladatok, ezekben továbbra is hiszek.

A magyar színészek azért időnként kapnak olyan kritikát, hogy modorosak. Téged ez sosem zavart? 

Ezt kollégaként jobban tolerálom, mint nézőként. A modorosságnak is vannak fokozatai. Az öreg színésznek akár jól is áll. Néha a közönségnek is pont az tetszik. Ha valaki fiatal pályakezdőként modoros, az fel tud dühíteni. Ott szerintem az a baj, hogy az illető görcsösen fél attól, hogy rosszat csinál. Ezért nagyrészt újra az oktatási rendszerünket okolom, ugyanis már gyerekként belénk nevelik a hibázástól való rettegést. Azt egészen egyszerűen el kellene fogadnunk, hogy eleinte rosszak vagy változó színvonalúak vagyunk a szakmánkban, hiszen nincs mögöttünk annyi tapasztalat. Felesleges ezen rágódni (ettől függetlenül én is ezt tettem), inkább bele kell menni helyzetekbe, csinálni, fejlődni, és elhinni, hogy előbb-utóbb tényleg jobb lesz. 

_mg_6442-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Melyik az a szereped, amire elégedettséggel gondolsz vissza? 

Erre a kérdésre továbbra is A párnaemberrel szeretek válaszolni, amit még az egri évek alatt rendezett a korábban épp emlegetett Dömötör Andris. Ott úgy bele tudtam bújni a karakterbe, hogy még a legközelebbi szeretteim sem ismertek rám. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk rá, de belülről is egészen rendkívüli csapatmunkaként éltük meg. Olyannyira, hogy nekem azóta sem adódott ehhez fogható munka, pedig rengeteget dolgoztam. De ahogy korábban utaltam rá: nem rajtam múlik, hogy kapok-e olyan feladatot, amivel fejlődni tudok.

A színész olyan, mint a bor. Kellenek az évek, az érlelődés, hogy igazán ütős legyen az ízhatás. Vannak ugyan, akik berobbannak fiatalon, de nem ez a jellemző. Viszont az sincs garantálva, hogy 50 éves korára minden színész zseniális lesz; nincs ilyen recept. Nagyon sok tényező együttállására van szükség – hogy mást ne mondjak: élni is kell hozzá. Na, ez megint olyan, amiből nem jutott elég a kőszínházi hajtás mellett. Egyszerűen azt éltem meg, hogy a színházon kívül nem történik velem semmi. Hogy mutassam meg a nézőknek, hogy milyen szép színes a világ, ha erről pont nekem van a legkevesebb saját élményem? Arra sem volt időm, hogy egyszer-egyszer megálljak és ránézzek kívülről az évadban futó darabokra. Képletesen szólva. Azt hiszem, a végére már nagyon elfáradtam és elegem lett, hogy folyton megmondják, mit csináljak. 

Amikor elhatároztad, hogy felmondasz, ugyanígy sorra odajöttek hozzád, hogy véleményezzék a döntésedet?

Nem igazán. Sokan inkább óvtak. Mondták, hogy jó dolgod van ott. Ami tény. Akkor voltunk a Két úr szolgája és a Koldusopera, mindkettő főszerep, bemutatói után. Viszont a közeli ismerőseim látták rajtam, hogy nem vagyok jól, és egyet értettek, hogy valamit lépnem kell. Tegyük hozzá, olyan sokat nem kockáztattam, hiszen csak magamat és a kutyámat kell eltartanom.

És az első független évadod alapján nincs is mitől tartanod.

Számomra is meglepetés, hogy milyen sokféle munkám lett rövid időn belül. Bábszínház, Kamra, Orlai. Nemsokára bemutató Szentendrén (Párterápia). Először azt hittem, sikongva fogom visszakönyörögni a társulati helyemet, de most épp az ellenkezőjét gondolom: nagyon jó döntés volt váltani. Kezdem azt gondolni, hogy egészségesebb létezés a színész számára a projekt alapú üzemmód. Szellemileg sokkal nyitottabb. Felszabadít, hogy jövök-megyek. De még azt sem zárom ki, hogy mindez csak illúzió.

Nem kell többet kilincselned?

Szerencsére eddig ilyenre nem volt szükség. Az elmúlt évek eredményének és persze a szakmán belüli ismeretségeknek tudom be, hogy rögtön hívtak. De nem esne le a karikagyűrű a kezemről, ha fel kellene emelnem a telefont. Sőt, Orlai Tibor esetében fel is emeltem; őt én kerestem meg, hogy tudna-e bennem gondolkodni, ha eljövök a Vígtől.

Nem is nagyon volt másik tervem. Annyi még, hogy ugye csináltam a Sport szelet reklámot, amiből félre tudtam tenni. Ha az elfogy, gondoltam, legfeljebb keresek valami melót.

Ehhez képest azt látom, hogy kevesebbet hajtok, mégis több időm és több pénzem van. Nem is nagyon értem.

 

Orlai Tibor magánszínházában dolgozni mennyiben más?

Orlai felhív, átküld darabokat, kikéri a véleményemet. Nagyon jól esik. Ráadásul a színészekben mindig a legjobb minőséget hozza. Megtisztelő egy ilyen élcsapathoz tartozni. Azt tudomásul kell venni, hogy a törzsközönség érdeklődését felkeltő történeteket kell bemutatnia. Szerencsére az derült ki eddig, hogy az én ízlésemtől sem esik távol, amiket választ.

Kívülről úgy tűnik, hogy markáns karakterekben, színészegyéniségekben gondolkodik. A te színészetedben mi az egyedi?  

Az én alkatomban van egy olyan feszültség, hogy ugyan nagydarab, joviális figurának látszom, de viszonylag hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az észjárásom és az idegrendszerem korántsem ennyire lomha, sőt, épp ellenkezőleg: nyughatatlan vagyok. Az első találkozáskor ez nem feltétlen szokott kiderülni, ott erősebb hatást kelt a kinézetem. Ha valaki veszi a fáradságot, felfigyelhet arra, hogy tele vagyok szenvedéllyel, amibe adott esetben bele is lehet szeretni. Nőkről és ételekről kiválóan tudok áradozni.

És egyébként kinek a véleményére adsz a munkáddal kapcsolatban?

Hát, ez számomra az egyik legnehezebb kérdés. Többnyire adok a rendező véleményére. Rajta kívül van még talán 1-2 ember, akik nincsenek túl közel, de ahhoz ismernek eléggé, hogy megalapozott véleményt mondjanak. Ezek pont nem a szülők és a volt diáktársak. Még csak nem is a volt osztályfőnököm, bár Máté Gábor a mai napig tud érvényes állításokat tenni velem kapcsolatban, de már ő sem teljesen elfogulatlan. Tulajdonképpen ez a színész legkínzóbb örök dilemmája, hogy jó voltam-e aznap este. Peter Brook erre azt mondja, hogy ha meg tudod mondani, hogy mit csinált a partnered aznap este a megszokottól másképp, akkor jó voltál, mert akkor figyeltél. Szintén Brook mondja, hogy az a jó színész, aki belép az üres térbe, és azonnal érdekes, mert hoz magával valami aurát, amire felfigyel a közönség. Ez pedig adottság. Amit pillanatok alatt le lehet rombolni, de építeni is lehet rá sokat.

A probléma az, hogy előadás után mindenki mondja, hogy milyen voltam, ha nem kérdezem, akkor is. Ezt a rengeteg visszajelzést képtelenség feldolgozni és talán nem is szabad, mert elbizonytalanít és akkor törvényszerűen rosszabb leszek tőle. A nyomtatott kritikától is védenem kell magam.

Amit tényleg nehezen tolerálok, az a premier utáni ünneplést elrontó kéretlen vélemény. Akkor még a rendezőtől sem akarom visszahallani, hogy milyen voltam. Egy napot az ő értékelése is várhat. Fontos, hogy megünnepeljük: létrehoztunk egy művészeti alkotást, megdolgoztunk érte.

Mondod, hogy idén több a szabadidőd. Mire használod?

Amikor hajtós időszak után vagyok, leginkább a primitív tevékenységek pihentetnek. Focizom a playstation-ön. Eszem-iszom jókat. Egyébként meg rengeteg úgynevezett hollywoodi filmet és sorozatot nézek. És csodálom a dramaturgiát, a remek dialógusokat, a karakterépítést. Lenyűgöz a szakmai hozzáértésük minden téren.  Ismerik és tökélyre fejlesztik az akadémikus stílust, mert ez kell ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni a kísérletezések felé. Hogy mikor feltűnik egy olyan zseni, mint az Iñárritu, aki az egyik kedvencem, addigra készen várja egy vérprofi infrastruktúra.  

A magyar forgatókönyvek általában túl vannak írva, és valahogy nehezen lehet hatni a szerzőkre, hogy változtassanak az eredeti elképzeléseiken. Nincs storyboard, nincsenek felsnittelve a jelenetek. Ezzel együtt nyilván lenézik az amerikai mozit. 

_mg_6492-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Egyébként nem muszáj a tengerentúli példákon rugózni, mert a magyar filmnek is volt több aranykora, de valahogy nem nyúlunk vissza ahhoz a tudáshoz sem, legalábbis nincs folytonosság.

Na de hogy mégis hozzak egy pozitív hazai példát. Az HBO-s Aranyéleten már éreztem, hogy máshogy állnak hozzá, és meg is lett az eredménye: kimondottan élvezhető sorozat született.

Téged láthatunk valami filmben mostanában?

Szeptemberben öt napot forgattam a Kincsem filmben Bécsben. Oda sem tudtam volna elmenni, ha már javában próbálom az aktuális őszi bemutatókat. Manapság a filmrendezők nem foglalkoznak az egyeztetéssel. Ha nem érsz rá, keresnek mást. A színháznak sem érdeke, hogy miattad átszervezze a havi műsorrendet.

Aztán forgattam egy német sorozatban, ami Neandertal címen fut, és amibe történetesen castingon keresztül jutottam be. A sztori szerint egy őrült professzor ősembereket állít elő, akik az erdőben garázdálkodnak. Ebben egy vadászt játszottam, akit leüt az egyik ősember és elviszi a lelőtt szarvasát. Német színészek közt németül kellett beszélnem. A rendező egyszer rám is szólt, hogy beszéljek gyorsabban a jelenetben. Mivel kizártnak tartottam, hogy abban a tempóban el tudom mondani az eredeti szöveget, és tudtam, hogy egyébként is le fognak szinkronizálni, elkezdtem gyors hadarásban németnek ható szöveget halandzsázni. A partnernőm igen jól szórakozott rajta. Nem mondanám, hogy színészként olyan nagy kihívás lett volna, ugyanakkor fontos tapasztalat volt, hogy feltalálom magam egy ilyen váratlan helyzetben is.

Ha híre megy, hogy jobban ráérsz, számítasz arra, hogy beindul a filmes karriered?

Ebben nem vagyok biztos. A magyar filmrendezők közül sokan direkt nem színházi színészeket keresnek. Kezd valamiféle közmegegyezés kialakulni arról, hogy filmen egészen máshogy kell játszani, és nem szívesen bajlódnak velünk a filmesek. És tényleg, néha olyan instrukciókat kapunk, amikről eleinte nem akarjuk elhinni, hogy működni fog, mert nem úgy szoktuk használni a testünket, az arcunkat vagy a hangunkat. Ezért inkább amatőr színészeket válogatnak be, ami esetenként működik, néha viszont nem látom értelmét. Mindenesetre vannak olyan fiatal rendezők, akiknek szeretem a munkáit. Az Utóélet Zomborácz Virágtól nagyon tetszett, Reisz Gábor filmjében, a VAN-ban pedig volt is egy villanásnyi szerepem: az unikumozó föcitanár. Na, az is érdekes, hogy a film moziforgalmazása után többen megállítottak az utcán, mint előtte valaha.  

Mert egyébként nem tudják a magyar emberek, hogy ki a Mészáros Máté?

Szerintem nem. De ennek megvan az előnye. Például nem győzködnek politikai-közéleti szerepvállalásra, mert ahhoz ismertebbnek kellene lennem. Pedig civilként nagyon is érdekel a közélet, de nem hiszem, hogy színészként ki kellene állnom a tribünre. A hírnévvel mégis csak együtt járnának ezek a megkeresések. Én sem akarom számon tartani, hogy a kedvenc íróm milyen politikai nézeteket vall, mert az befolyásolhatja a műveihez való viszonyomat. 

Tegyük fel, hogy te választhatnád meg, hogy milyen társadalmi ügy mellé állj. Lenne olyan, amit fel tudnál vállalni?   

Várj, ebbe még nem gondoltam bele… Kutyáról, kutyatartásról biztosan szívesen beszélnék. Az ezzel kapcsolatos félreértésekről, tévhitekről. És hogy a kutyának szerepe lehetne a közoktatásban. Nincs jobb tréning ennél: toleranciára, békés együttélésre, felelősségtudatra nevel. Egyszerűen nem hiszem el, hogy 8-10 évesekre milyen mértékben zúdítják az információt, ráadásul teljesen feleslegesen! Mikor fogjuk belátni végre, hogy totális tévút a mai közoktatás? Erről mindenféleképp többet kellene beszélnünk. Egy ilyen kutyás kampányhoz, amivel az iskolákat járnánk, akár még lenne is kedvem.

Ebbe akár felkérés nélkül is belevághatsz. Indíthatnál blogot a témában.

Na, itt megint előjön a régimódiságom, hogy ezekkel a technológiai újításokkal kapcsolatban van bennem idegenkedés. Amikor először láttam, hogy kollégáim a facebookon népszerűsítik az előadásaikat, akkor kifejezetten ellene voltam a dolognak. Azóta persze elfogadtam és megszoktam, de látod, nekem ezeket a megoldásokat még szoknom kell.   

Amikor a Katona kitalálta és megcsinálta a Kantint, azt rögtön értettem és pártoltam. A nézőtéri büfét kihozta az utcára, mögötte nyílt egy könyvesbolt, azaz tett egy hatalmas gesztust a közönség felé, ráadásul odafigyeltek a korszerű és igényes kialakításra. Nálunk még kevés az ilyen kezdeményezés. Az intézményi háttér és a szabályozások, a finanszírozási formák nem támogatják az ilyen ügyeket. Ha mégis megvalósul valami, az mindig egyéni szereplők érdeme.

Mi kifogásod volt a facebook-ajánlók ellen?

Azt éreztem, hogy az agresszív promóció túl sok figyelmet kap, és közben elfelejtjük, hogy mi a lényeg. Mintha kizárólag azzal mérnénk a sikert, hogy végül meg tudtuk-e tölteni a nézőteret, de az már kevésbé fontos, hogy ténylegesen milyen előadást hoztunk létre. Ha eladtunk minden jegyet, attól kezdve játszhatunk bármit.  Tudom, hogy túlzok, de eleinte így éreztem.

Mostanában én is lájkolok és megosztom az eseményeket, de továbbra sem szeretném e köré szervezni az életem. Legyen eszköz, de ne erre összpontosuljon minden energiánk. Belátom, én kicsit paranoiás vagyok és megijeszt, hogy mekkora hatása van egy-egy bejegyzésnek. Nekem is van miben változnom e téren. Vehetném lazábban, elleshetném a nálam 10 évvel fiatalabbaktól.

Nemrég ezzel kapcsolatos vitába keveredtem a húgommal (Mészáros Sára, színésznő), amikor nem akarta, hogy a gyereke az iPadet nyomogassa. Vele szemben már én képviseltem azt a véleményt, hogy a gyereknek érdeke minél hamarabb megbarátkoznia ezekkel az eszközökkel, mert nélkülük zéró esélye lesz a jövő globális versenyében. Különben tanítani sem kell nekik, pillanatok alatt rájönnek, mi hogy működik.

_mg_6428-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Egy magyarnak szerinted hátrányosabb helyzete van ebben a versengésben?

Leginkább fejben dőlnek el ezek a dolgok, ezért nem szerencsés, ha bebeszélünk magunknak butaságokat. Ha azt nézem, hogy az általam ismert magyarok milyen ügyesen megállják a helyüket külföldi közegben, azt gondolom, hogy az otthoni negatív reflexek, illetve a kezdeményezőkészség hiánya, az örökös messiásvárás úgy működnek, mint egyfajta tikkelés, amire Magyarországon az egész társadalom rákapott, és már fel sem tűnik, eszünkbe sem jut rászólni a másikra. De ahogy átlépjük a határt, rögtön szembesülünk vele, hogy ez a tikkelés, nevezzük annak, másokat zavar, furcsállják, minket sem juttat egyről a kettőre, és ezért megpróbáljuk róla mihamarabb leszoktatni magunkat.

Ha én egyszer kijövök ide, akkor csakis úgy, hogy azt komolyan gondolom. Amit szeretnék elkerülni, az a hazafelé üzengetés, hogy jaj de jó nekem külföldön, milyen fasza szerepeket kapok, bejött nekem az élet, miközben egyáltalán nem, csak az otthoni hírveréstől várom, hogy majd hazahívjanak filmszerepekre. Nem szégyen mosogatni, felszolgálni, amíg nincs más. De megtennék mindent, hogy előbb-utóbb bekerüljek nekem való művészeti projektekbe, akár zenélésbe, koncertezésbe.

Nocsak, a végére meggyőzted magad, hogy kiköltözz Berlinbe?

A jövő évad még tele lesz Orlai-bemutatókkal, de utána nem zárom ki. Ettől a beszélgetéstől most megjött hozzá a kedvem.

berlin eger vígszínház mészáros máté orlai

Hír Interjú Kritika Riport

2016. június 03. 10:29, Cassiope

Utazás a halálklinikára

Létezik egy felsőbb erő, amelynek hatalmában áll megváltoztatni az egyén sorsát? Meggyógyulhat valaki egy halálos betegből? Nehéz és szomorú témát boncolgat a fiatal rendező megható előadása a Stúdió K-ban. KRITIKA

Rosalie.. (63)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Beenged minket, majd visszaül kis asztalához Spilák Lajos, akinek feladata, hogy rendben elkezdődjön az előadás. Türelmetlenné válik, mert a főszereplő nem akar megérkezni. Kamerák mutatják az utcát, a büfét, ám sehol senki. Kisvártatva beviharzik Nagypál Gábor egy hatalmas bőrönddel, és szabadkozik, hogy késett a gépe. Lassan kezdjük érteni a szerepek leosztását: Nagypál elővarázsolja bőröndjéből Rosalie-t, a főszereplő rákbeteg öregasszonyt, egy bábot, akit ő maga kelt életre, és minden más szereplőt egyben, illetve ő az Alkotó-Teremtő, az író-rendező, akinek kezében van saját teremtményének törékeny sorsa. Az untermann, a clown pedig Spilák, aki alázatosan dobja fel Nagypálnak a labdákat, amelyeket ő örömmel le is csap. Jó nézni, mennyire harmonikusan működnek együtt, kiváló rendezői döntés volt kettejüket választani.   

A Rosalie elmegy meghalni fordítását az előadás fiatal rendezője, a Színművészetin végzős hallgató, Szilágyi Bálint készítette, Hársing Linda dramaturggal alkalmazták színpadra a végleges szöveget. Daniel Kehlmann Hírnév című kötetéből emelte ki Rosalie történetét a kilenc novellafüzér közül. Az író és az általa megírt szereplő közötti kapcsolat szemléltetésére tökéletes ötlet volt a báb, hiszen jól reprezentálja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, mennyire nem mi irányítjuk az életünket, ugyanakkor távolságtartásra is kényszerít bennünket, mert mégsem egy hús-vér embernek kell küzdenie a színpadon – megváltozik a befogadás, több rálátást nyerünk a tartalomra. Fontos hangsúlyozni, hogy nem klasszikus bábelőadásról van szó, nincs paraván, vagy elrejtőző színészek.

Rosalie.. (33)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Öregség, betegség, elmúlás. Olyan témák, amelyekhez nem hálás dolog nyúlni, mert elolvasva a színlapot, nem biztos, hogy a nézők egymás után váltják majd a jegyeket, hogy megnézhessék. Ráadásul az alkotók könnyen belecsúszhatnak abba a hibába, hogy az előadás akarva-akaratlanul csöpögős lesz, mindenáron katarzist követelve. Ám Szilágyi Bálint fiatalkora ellenére bámulatos érzékenységgel kezelte az anyagot, mellőzve bármilyen pátoszt, bármilyen markáns kinyilatkoztatást. Finoman játszik a lelkünk húrjain. Rosalie utazása során ugyanis hullámvasútszerűen lobban fel a remény: vajon a főhősnek tényleg egy svájci klinikán kell meghalnia? De hiszen szeretne még élni, és a végállomás vezető út is nagyon göröngyös. Mintha valaki vagy valami nem akarná, hogy Rosalie így végezze. Szeretnénk hinni, hogy így lesz. Drukkolunk neki.

Rosalie önmagával vívott harcát Nagypál Gábor játéka teszi hitelessé. Pedig nincsen könnyű dolga: egyszerre kell mozgatnia a bábot, eljátszania Rosalie-t, valamint akikkel útja során találkozik, és külső szemlélőként is rá kell látnia a folyamat egészére. Hiszen az Alkotó és a Teremtmény meglehetősen belsőséges viszonyban van egymással. Nemcsak Rosalie vívódik, hanem teremtője is: rajta múlik, mi lesz a történet vége. Rosalie könyörög, fenébe a halállal, annyiféleképpen végződhetne a története. Minden az Alkotón múlik. Csak az a kérdés, ő milyen véget szán figurájának. Miközben Nagypál marionett-bábút mozgató alkotója lassacskán elbizonytalanodik, és visszavonul, Spilák veszi át a helyét, és próbál segíteni a főhősnőnek. Természetessége, humora, pozitív kisugárzása fényt hoz az előadásba.

A két szereplő segítségére van a multifunkcionális bőrönd, kreatív kellék: egyszer szétnyitva kisebb járda, még tovább nyitva nagyobb útszakasz, félig felhajtva ülőalkalmatosság. Nem érezzük a díszlet hiányát, a színészi játék bőven betölti a teret.  

Rosalie.. (58)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Közeledik a darab vége, a beteg öregasszony sok viszontagság után megérkezik a klinikára. Egy éles váltással váratlanul jön a kegyelem: Rosalie megfiatalodik, továbbélhet egy új életet. Megadják neki és nekünk a csodát, amire várunk, hogy történhet másképp. Nagypál Gábor döntése, hogy élni hagyja a főhősét abban a reményben születik, hogyha létezik egy felsőbb erő, ilyen helyzetben neki ugyanúgy megkegyelmez. Pedig a fájdalmas igazság, hogy egyszer mind meghalunk. A teremtmények, legyenek ezek főhősnők, mellékszereplők, novellák azonban továbbélnek helyettünk is. Ami a főhősnő számára az élet, az az alkotó számára a halál. Miközben a fiatal Rosalie-t visszarakják a bőröndbe, az Alkotó a széttáruló ajtón keresztül egy számára kivilágított úton homályos füstbe távozik. Kénytelen befejezni a darabját. Többszörösen áthallásos, és okos lezárás. Mi, nehéz szívvel távozó nézők pedig figyelni fogjuk a fiatal rendező következő munkáit, mert a Rosalie elmegy meghalni című előadás több, mint egy végzős hallgató szárnypróbálgatása. Érkezik az új rendezőgeneráció - és mi ennek nagyon örülünk.

daniel kehlmann nagypál gábor studio k spilák lajos szilágyi bálint rosalie elmegy meghalni

Hír Interjú Kritika Riport

2016. május 30. 12:19, madainyer

Shrek telepúzta az Arénát

Szinetár Dóra humora, Tóth Gabi elementáris erejű éneke, Szente Vajk korrekt rendezése sem feledteti, hogy lehet a Shrek jó könyv, jó rajzfilm, de musicalként nem sokkal jobb, mint egy Kínában gyártott ogrezöld baseballsapka.

közös kép

A 2000-es évek egyik legnagyobb popkulturális ikonja és animációs filmsztárja, az antimese-antihős zöld Ogre, azaz Shrek. A büdös és szociopata szörny egyszemélyben antitézise mindennek, amit a klasszikus mesék központi karaktereiről tudunk, ugyanakkor fontos üzenettel bír, hiszen az elfogadás meséje is, a másság, a furcsaság büszke vállalásáról is szól a Shrek.

 A műfajjal szembeni professzionális trollkodás bejött, sőt berobbant. Nem véletlenül készült az 1990-ben megjelent mese nyomán több egészestés rajzfilm is, a Shrek-ipar pedig minden bizonnyal szabad szemmel látható mértékben járult hozzá az amerikai GDP-hez. Ahogy az a tengerentúlon lenni szokott, a jelmezek, bögrék, mobiltokok, plasztikfigurák, társas és számítógépes játékok mellé 2008-ban megérkezett a musical-változat is.

A Broadway-n alig több mint egy évet ment a David Lindsay-Abaire (szöveg) és Jenine Tresori (zene) által jegyzett zenés mű, és bár abban az egy évben feltehetően minden nap műsoron volt, amerikai mércével ez bizony szolid bukásnak tekinthető. A Shrek brand ennyire volt képes a musicalszínpadon, ami nem a márka, hanem a darab gyengeségével magyarázható. Ez ugyanis, egy meglehetősen gyenge musical lett kevés jó dallal, vontatott cselekménnyel, híján a csodának.

Hogy a Shrek Budapesten sem durrant, csak legfeljebb durrantott, az tehát jórészt a behozott áru minőségével magyarázható. De nem csak a darab kiválasztása bizonyult tévedésnek. A színházi előadások többségét – szemben a rock koncertekkel és a hokimeccsekkel – nem véletlenül rendezik színházakban. Hiszen még egy látványos Broadway-produkció hazai színrevitele is igényel némi intimitást, a színpadnak belátható, felmérhető távolságra kell lennie tőlünk ahhoz, hogy megszülessen a kémia néző és színész között. Nos a Budapest Sportarénánál keresve sem találhatnánk alkalmatlanabb teret az efféle intimitás megteremtéséhez. Nézői élményünk így a távoli színpadra révedés és a plafonról lógó kivetítők szimultán figyeléséből tevődött össze.

Shrek közeli, sárkány, Fiona, nagyúr

Az Aréna lehetőséget teremt arra, hogy két előadásra beüljön annyi néző, mintha hónapokig játszaná egy közepes méretű teátrum, ugyanakkor a mai zenés színházhoz szinte elengedhetetlen vizuális effektek, varázslások, emelések és süllyedések elmaradnak megfelelő színpadtechnika híján. Ezt még Kentaur látványos és a „shreki” világot hűen megidéző díszletei sem tudják feledtetni. Kovács Yvette Alida jelmezei visszaidézik az animációs film karaktereit, még több száz méterre a színpadtól is képesek vizuális élményt nyújtani. Az óriási színpadot Túri Lajos tölti meg mozgással, kár, hogy a kibontakozásra csak néhány jelenetben van igazi lehetősége.

A történet az első filmét idézi fel, pikareszk mese a számkivetett Ogréról, aki küldetésének teljesítése közben barátra és szerelemre is lel, végül némi segítséggel legyőzi a rosszat, megtalálja a boldogságot, és megtanulja elfogadni önmagát és másokat. 

A Szente Vajk és Galambos Attila által közösen írt magyar színpadi szöveg vegyes minőségű, helyenként meglehetősen döcög és erőltetett, máshol kimondottan kreatív és humoros. A gyereknap gyerekközönsége azonban valószínűleg a felét sem érti. Az otrombaság, az altesti poénok java – ha tetszik, ha nem – részei Shrek világának, a fingásban és böfögésben gazdag duettet Fionával valahogy mégsem kultiváljuk.

A rendezés korrekt, egyben tartja, amit egybe kell, nem esik bántó túlzásokba, nem állítja feje tetejére a művet,  de a darab hibáit kiküszöbölni nem tudja. A főbb szereplők közül Szinetár Dóra és Serbán Attila emelkedik ki. Szinetárnak nem fogy a hangja, közben egyre jobb színésszé érik. Márpedig a nem éppen tipikus női főhős, a kissé kattant Fiona megformáláshoz humorra és kidolgozott ábrázolásra is szükség van, ezt Szinetár magabiztosan szállítja. Az intrikus törpe, Farquaad nagyúr karakterét Serbán kiválóan formálja meg, bravúros az is, ahogy térden járva táncol. A nagyravágyó, komplexusos és kis növésű diktátorok viselkedésmintáit sorra mutatja be, énekben sem bizonytalan, miért is lenne az? Feke Pál elénekli, elmozogja Shreket, nagy kiszúrás vele, hogy kapott egy főszerepet, de elvették tőle az arcjáték lehetőségét, méretes zöld maszkja elnyel minden árnyaltabb mimikát. Csonka András szerethető, kajla szamár. Tóth Gabi egyjelenetes szerepében (Sárkány) leénekli a csillagokat az égről.

Szamár

A Shrek musical felidézi a film képi világát, történetét és helyenként a hangulatát is, de nélkülözi a annak könnyed bunkóságát, a felejthető dalok pedig lassítják, unalmassá teszik a történetet. A második felvonásra felpörögnek az események, jobban érezzük magunkat a székünkben, de a végeredmény felemás marad. Kevés erős pillanattal és jó zene híján – minden befektetett munka és tehetség ellenére is – a budapesti előadás csak egy zenés mesejáték marad jócskán túlárazott jegyekkel.

tóth gabi shrek szinetár dóra feke pál szente vajk csonka serbán attila shrek a musical

Hír Interjú Kritika Riport

2016. május 18. 15:36, Cassiope

Orosz megszállás, német győzelem Vidnyánszky színházában

Felháborodva távozó nézők, ünneplő közönség, baklövések és telitalálatok. Felemásra sikeredett a Nemzetközi Színházi Találkozó a Nemzetiben.    

M3 11n Siraly eorifoto-1458
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Miközben böngésszük a produkciók listáját, feltűnik némi aránytévesztés a harmadik MITEM meghívottjai között. Nagy hangsúlyt kapott ugyanis az orosz vonal, három előadás is Oroszországból érkezett: Szentpétervárról, Jakutföldről, és Moszkvából. Bőven invitáltak kelet- és dél-európai országokat, míg a nyugati részt csak Franciaország, és Svájc képviselte. Kuriózumként Kína és Dél-Korea is bemutatkozott a Nemzeti deszkáin. Érzékelhető az egyensúlyvesztés, ennek ellenére még jó színházi fesztivál is lehetett volna az idei MITEM – ám hiába tudjuk, hogy remek az orosz színház, meg a lengyel, az előadások minősége erre a tézisünkre mégis csapást mér.

Ugyanakkor mintha odafigyeltek volna a szervezők, hogy a fiatalabb rendező generációból többen képviseltessék magukat, mint tavaly. Adélaïde  Parlon, Nyikolaj Roscsin, Sardar Tagirovsky, és Szergej Potapov kaptak idén lehetőséget, hogy bizonyíthassanak, megállják-e helyüket olyan nagy nevek mellett, mint Valère Novarina, Viktor Rizsakov, vagy Silviu Purcărete. És vajon sikerült? A válasz: félig-meddig.

Sardar Tagirovsky Csehov 6-os számú kórterem című novelláját mutatta be a Gobbi Hilda Színpadon, majdnem ötórányira nyújtva az előadást. Az első felvonásban a színészek egymás mellett ülnek, és felváltva kezdik elbeszélni Csehov novelláját. Csak a szövegre kell figyelni egy órán keresztül. A felvonás utolsó részében kezd kialakulni a színházi szituáció, mikor találkozik orvos és beteg, felveszik jelmezeiket, de még messze vagyunk attól, hogy színháznak nevezhessük. A második felvonásban kizárólag az orvos és a beteg közötti párbeszédet játsszák el realista stílusban. A nagyszerű színészi játék ellenére sem képes megmozdulni az előadás, Tagirovsky mintha várna valamire. A harmadik felvonásban viszont nagyon szépen kibomlik a rendezői szándék, a jellegzetes orosz színházi nyelv. Horváth Lajos Ottó kellően hozza az elbizonytalanodott, filozofálgató orvost, méltó partnere Béres Miklós m.v., aki mozgatja, katalizálja az eseményeket. Az előadás heves lendületet kap, életre kelnek a díszletelemek, minden és mindenki mozgásban van, Balogh Zsuzsanna Eszter áriájával éri el összművészeti csúcspontját, mint az őrület csodálatos metaforája. Végül minden visszarendeződik, visszakerülnek a székek, és a színészek újból egymás mellett ülve mesélik el a történet végét. Tagirovsky színháza izgalmas, zsigeri lehetne, ha jobban sűrített volna, különösen a legelején. Embert próbálóan hosszú az első két rész, de a harmadik mindenért kárpótol.

A fiatalabb generációt kipipálva az orosz és a német színház mellett legjobban hájpolt lengyel színház felé vettük az irányt. Az Áttűnés szövegkönyvét maga a rendező Waldemar Śmigasiewicz írta. Két ismert lengyel író, Gombrowitz és Schulz műveit használta fel az öregkor és a fiatalkor párhuzamba állításához. A szöveg erős, mégsem koherens. Mivel az elkészült szövegnek nincs íve, gerince, az előadás is lóg a levegőben. Holott az eleje erősen indul, érzékletes képekkel hívják életre az öreg-, és fiatalkor közötti áttűnés illúzióját. Ám fokozatosan veszít erejéből, és a végére teljes unalomba fullad. Pedig a Teatr Powszechny társulata jó, talán az egyik legjobb a mezőnyben.

Mikor a programfüzetben olvastuk, hogy az Akropoliszhoz nem lesz felirat, felszaladt a szemöldökünk. Egy nemzetközi színházi találkozón nincs felirat? Pont egy nehéz, epikus, „zene nélküli operának” aposztrofált műnél? Óriási baklövés. Kaptunk ugyan egy lapocskát, rövid összefoglalóval, és reménykedtünk, hogy talán a rendezés inkább látványra koncentrál, vagy a táncra, vagy bármire, ami nem szöveg. Tévedtünk. Díszlet-jelmez alig, unalmas dialógok-énekek végig. A nézők közül többen távoztak, és nem tudjuk őket hibáztatni. Ha az előadás jó lett volna, feliratozás nélkül is megállja a helyét, de Anna Augustynowicz rendezése nem volt meggyőző.

M3 11n Siraly eorifoto-1461
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A sokadik külföldi produkción túl akarva-akaratlanul is azt keressük, van-e olyan, amelyik túlmutat a hazai színházi tradíciókon. Melyik ország tud újszerűen fogalmazni? Melyik rendezőnél jelennek meg az áhított új formák? A MITEM-en kiderült, hogy Àlex Rigola spanyol színházi alkotó feszegeti a határokat, és máshogyan próbál fogalmazni, mint a fesztivál többi résztvevője. Federico Garcia Lorca legnehezebb darabja A közönség egyszerre foglalja magában az elnyomó hatalom bemutatását, az ellene irányuló forradalmat, a homoszexualitás problémakörét, és a színház valódi lényege utáni kutatást. Rigola elementáris látványvilággal dolgozik, maximálisan kiaknázni azonban nem mindig tudja. A színészi játék stiláris, letisztult, fegyelmezett. A nézők dolgát nem könnyíti meg a rendező, mert nem nyújt kapaszkodót a sokszor nehezen követhető szürreális gondolatokhoz és jelenetekhez, így aki kevésbé tud koncentrálni, könnyen lemarad. A markáns és cizellált (valamint nagyon nem közönségbarát) koncepció mégis inspiratív és gondolkodásra késztet. Van benne kraft.

A szervezők idei nagy dobása kétségkívül Thomas Ostermeier meghívása volt, aki a német színház megújítója, a híres berlini Schaubühne rendezője és művészeti vezetője. Ezúttal a svájci Vidy-Lausanne Színházban megrendezett Sirállyal érkezett a fesztiválra, csurig megtöltve a Nemzetit. Ostermeier nem hazudtolta meg önmagát: aprólékosan kidolgozta, elemezte a Sirályt, szereplőket vett ki, más szövegeket illesztett be, új megvilágításba helyezve a többi karaktert. Medvegyenko egyenrangú szereplővé vált, hosszas töprengése a menekülthelyzetről laza fricska. De nem a provokáció a cél. A hangulatot finom líraiság, és mély rezignáltság szövi át. A szereplők sorsát követi a hátsó vásznon folyamatosan változó festmény – kontúrjai, árnyalatai egyre sötétülnek, míg a végén egy teljesen fekete vászonnal nézünk szembe. Csehov figurái itt nem karikatúrák, nagyon is emberiek. Mindannyian esendőek, mindannyian hibáznak, szeretnek, gyűlölnek. Még csak nem is az a kérdés, ki a tehetséges és ki nem. Hanem ki hogyan tud élni a szerelem, művészet lehetőségeivel. Rendező ilyen szívbemarkolóan még nem mutatta be Nyina elméjének megbomlását, és Trepljov csendes beletörődését kilátástalan sorsába. A nézőtéren végig néma csend - ilyet még sehol nem tapasztaltunk. Ostermeier jött, látott, és győzött.     

A legnagyobb tanulság az idei MITEM-en, hogy erősíteni kellene a nyugati vonalat (különösen az állandóan megújuló, friss német színház hiányát kell pótolni), illetve alaposabban kellene szűrni a produkciókat, kevesebb, de jobb minőségű előadásokat hozni. 

sirály 6 csehov nemzeti színház akropolisz áttűnés mitem thomas ostermeier alex rigola a közönség sardar tagirovsky vidy-lausanne

Hír Interjú Kritika Riport

2016. május 07. 20:47, iolé

Szikszai Rémusz: „Hazug, mellkasdöntögető nagymagyarkodás"

Első alkalommal rendezett a Radnóti Színházban Szikszai Rémusz. A ma esti bemutatóról azt mondja: A párnaember pontosan tükrözi azt, amit az emberiség értékválságáról gondol. A független alkotókat kivéreztetik, mindannyian sodródnak az ellehetetlenülés felé. Megvan a véleménye a nagymagyar jobboldalról, ősszel pedig Székely Csaba Tarantino-átiratában készítenek darabot a VÁDLIval a minket körülvevő intoleranciáról. A Radnótiban próba után beszélgettünk.

DSC 7100
Fotó: Bődey János

 

Miért választottad A párnaembert?

 

Elsősorban azért, mert szeretem. Másodsorban pedig azt gondolom, hogy nagyon pontosan tükrözi azt, amit az emberiségről gondolok. Arról, hogy hová jutunk. Mára a humanizmus már nem egyéb, mint egy mesterséges életben tartó készülék, egy lélegeztetőgép, amely csak meghosszabbítja a szenvedésünket. Miért, neked tetszik, hogy például a magyar rendőrök úgy gondolják, helyes, ha disznóhúsos szendvicset dobálnak a menekülteknek át a kerítésen? Aztán hazamennek, megsimogatják a kisfiukat, és arra tanítják, hogy 'Béluka, ha valaki megver az iskolában, akkor te is adj a pofájába'. Az kevésbé brutális, mint ez a színdarab?

 

Ez a színdarab rendkívül szélsőséges ezekben a szituációkban.

 

A színház mindig szélsőséggel operál. Az a történet, hogy bemegyek az óvodába, ahol tizenkét szülő úgy gondolja, közösen kellene megszavaznunk, hogy a verekedős, problémás gyereket tegyék ki a csoportból, jól szemlélteti a helyzetet, de egy átlagos, hétköznapi sztori. Senkinek sem azon jár az esze, hogy mit tehetünk egy bajban lévő, esetleg sérült gyerek integrációjáért. Az ilyen mindennapos történetek senkit nem érdekelnek már, nem jönnének be rá a nézők a Radnótiba.

 

Amiről Te beszélsz, az súlyos értékválság, de ez itt egy groteszkül kegyetlen történet.

 

Csak látszólag az. Valójában tele van szeretettel. A második felvonás szerintem az egyik legszebb testvéri kapcsolat ábrázolás a drámairodalomban.

 

Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a humor és a horror között? McDonagh úgy tartotta, hogy mindig az ezek közti keskeny mezsgyén egyensúlyoz.

 

Én is erre törekszem. A szöveg nagyon jó támpontokat ad, és inspirál. Bár nekem is elég „beteg agyam” van ebből a szempontból. Például a konnektort a diktátor képe mögé raktuk, így amikor bedugnak valamit, a félrehajtott képpel lényegében minden elferdül. Ez a meló része, ezeket kitalálni.

 

Itt a humor tudja oldani a szörnyűségeket? Merthogy mégiscsak gyerekgyilkosságok sorozatáról van szó.

 

Egyrészt oldja, másrészt felerősíti. Akárcsak a zenében: egyes részek egy-egy hangulatot illusztrálnak, mások pedig az ellenpontozással emelik ki azt. Az pedig egy dramaturgiai fogás, hogy sokszor az igazságot humoros formában mondják ki.

 

Mennyit alakítottál a szövegen?

 

Csak minimálisan nyúltam bele.

 

Semmi aktuális áthallás, kiszólás?

 

Mire gondolsz?

 

Például a totális diktatúrában játszódó történet neveibe, helységneveibe szlovák, lengyel, cseh hangzású nevek vegyülnek. Nem próbáltál semmit konkretizálni?

 

Ez egy ilyen tipikus 'nowhere' történet, tehát sehol nincs és bárhol lehet. Valóban lengyel neve van a kihallgatónak, egy cseh nevű városkában játszódik a történet, de az ellenzéki újság nevét Libertadnak hívják, ami pedig inkább Dél-Amerikára utal. Ez egy abszolút keverék, ebben egy konkrét, a mai rögvalóságra utaló elem elég hülyén nézne ki.

 

Azt rögtön egyértelműen láttad, hogy a történeten belüli történeteket bábokkal érdemes színre vinni?

 

Nem, és nagyon hosszan gondolkodtam rajta, hogy miként érdemes. A legtöbb színrevitel során ezekben a jelenetekben a videotechnikát használták. Ha felmész a YouTube-ra, akkor látni fogod, hogy tele van angol nyelvterületen játszott előadások részleteivel, amik mind egy-egy rész filmes megoldását mutatják. Ez tehát már megvolt, ilyet nem akartam. Eszembe jutott a báb, és úgy éreztem: ez lesz a megfelelő.

DSC 7119
Fotó: Bődey János

 

Különös nyelvezete van, olykor kicsit mintha túlbeszélt lenne egy-egy jelenet.

 

Én ezt nem érzem, sőt, az egyik legnehezebb része a munkának az volt, hogy meghúzzam a szöveget. Olyan furcsán pontos a szöveg, hogy minden kihúzott mondattal vért izzadtam. Nem lehet belőle tömböt húzni, mert úgy van megírva, hogy kihúzol egy részt, és rád omlik az egész, olyan összetett az asszociációs rendszere.

 

Először dolgozol a Radnótiban. Egymásra találtatok a csapattal?

Nagyon megszerettem ezeket az embereket, jó együtt dolgozni. A légkör is nyugodt, nincs feszkó; bár én mindig törekszem is rá, hogy ne legyen. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem mondom el a véleményem, de mindenki keményen dolgozik.

Köles Ferenc Pécsen és a szakmában ismert és elismert, de Pesten eddig nemigen láthattuk. Te hívtad a szerepre?

Adél ötlete volt. Szeretné, ha Feri valamilyen formában a Radnótihoz kötődne. Vendéget hívni egy szerepre mindig kényes dolog. Mivel itt ez a lehetőség adott volt, nagyon örültem neki és éltem vele. Ismerem Köles Ferit régről, dolgoztunk együtt Pécsen. Szóval, örülök, hogy velünk van.

Mennyire más így dolgozni, mint amikor a „sajátjaidat” rendezed a Vádliban?

Érdekes ez, mert a gyakorlatban ők már társulatként működnek. A vádlisokkal már öt éve dolgozunk együtt, és nagyon hasonlóan gondolkodunk. Nagyjából tudjuk, hogy mit gondol a másik, és azt is, hogy azt hogyan kivitelezi. Ott mostmár inkább az a feladat, hogy miként lepjük meg egymást. Mindannyian változunk is persze, és törekszem arra, hogy hívjunk új embereket is, kapjunk új impulzusokat. De az egy összeszokott csapat, nagyon sok közös előadással a háta mögött. Nem mintha Pál Andris és Schneider Zoli ne lennének összeszokva a rengeteg Radnótin eltöltött év után, de így most heten egymásnak is újak és nekem is. Szerencsére nagyon passzolnak egymáshoz, Rusznák Andris, Pallai Mara és Ács Norbi is szuperek, ez is magyarázza azt, hogy ennyire jól tudunk próbálni közösen.

A Vádlival továbbra is alkalmi társulásként működtök?

Nincs lehetőségünk másra. Ha lenne valamilyen kiszámítható finanszírozás, akkor biztosan megpróbálnánk állandósítani a közös munkát.

Tényleg a vádlitokról kapta a nevét a csapat?

Igen, ezért! (Magasba emeli a halásznadrágos lábát.) Amikor alakultunk, akkor még élt Huszár Zsolt, és szerintem nekünk és Király Attilának van a legnagyobb vádlink a színházi szakmában – ebből lett a nevünk. Sic musculus soleus volens! - ez a jelmondatunk: Ahogy a gázlóizmom akarja!

A Vádlival hogy választotok darabot?

Általában én választok. De ez persze úgy működik, hogy előadások után ülünk együtt, sörözünk és beszélgetünk valami aktuális, minket foglalkoztató dologról – s ebből valami kialakul. Volt már olyan, hogy előadás után felvetettem valamit, és rögtön mondták, hogy 'á, az nem jó ezért meg azért'. De nincs olyan, hogy valami hivatalos formában rendszeresen összeülünk, nem is tudnánk megvalósítani. Van köztünk színházigazgató, nyugdíjas és szabadúszó, mindenkinek rengeteg dolga van, és mindenki fárad. Amúgy sem könnyű most. Az öt évvel ezelőttihez képest sokkal kevesebb az energia.

Azért, mert mindenki jobbra-balra ingázik, elvállal mindenfélét, hogy megkeresse, ami kell?

Azért is. De alapvetően más a helyzet. Öt évvel ezelőtt, amikor a Caligulát készítettük, sokkal könnyebben össze tudtuk szedni a pénzt, mint most, amikor a Kutyaszorítóbanra készülünk. Ezzel a legtöbb független társulat így van.

Pályáztok?

Nem kapunk pénzt. Koprodukciós partnereket keresünk. Például a Szkéné megtámogat minket, de az nyilván nem elég. A FÜGE is gyakorlatilag a vékony piros vonalnál áll. Sehol semmi. A lassú, de alapos kifárasztás ideje ez, a kivéreztetésé. Ha még sokáig tart,  majd mindenki belefárad és felmorzsolódik vagy ellehetetlenül. Mint a Szputnyik, vagy a Koma.

Ezt már az I. Erzsébetben megfogalmaztad.

Megjósoltam, hogy így lesz, de nem örülök, hogy igazam lett. Tartunk az ellehetetlenülés felé. Gondolj a pár hete lehetetlen finanszírozási helyzetbe került szakmai lapokra. Ezt hívják egész pályás letámadásnak.

 

DSC 7202
Fotó: Bődey János

 

A Tarantino-átiratot mikor mutatjátok be?

Ősszel lesz a bemutató. Székely Csaba átírta a szöveget, a címe Kutyaharapás lesz és most már a második változatot csiszoljuk. Egy harmadikkal majd elkezdünk próbálni, lesz belőle egy negyedik mire bemutatjuk.

Ez a téma miért érdekelt?

Én bírom Tarantinot. Nem vagyok nagy rajongója, de szeretem. Ez pedig egy olyan sztori, amivel tudunk beszélni arról az intoleranciáról, ami itt van. A mi változatunkbana magyar nyelvterület különböző pontjairól összegyűjt valaki rablókat, hogy kiraboljanak egy bankot. Van köztük, akit úgy hívnak, hogy a román, a tót, az ukrán, a zsidó, a cigány – mind magyarok, csak az útlevelük nem az.  Én például nagyon sokszor megkaptam, hogy 'ja, te román vagy'.

Bántott?

Engem speciel nem, de egyértelműen bántó szándékkal mondták. Ismerek olyan embert, akinek ez igazán fáj. Az egyik nagy problémám a jobboldallal ez a hazug, mellkasdöngető nagymagyarkodás. A nagymagyar szomszédom székely rokonaival építteti fel negyedáron a nyaralóját. És ezt úgy éli meg, hogy ő alamizsnát ad, jót tett a hazának, és már az acélszerkezetre is kitűzi a piros-fehér-zöld zászlót. Az egész egy álságos, hazug identitás a rovásírással az élen. Mindenkit fikázni, mindenkit lenézni, mindenkiben az ellenséget keresni. Butaság.

Vissza a Tarantinohoz. Miért gondoltad, hogy egy amerikai film erre alkalmas?

Nézd, az eredeti Tarantino valóban nagyon amerikai sztori. Mi az alapötletből csinálunk egy olyan történetet, ami Magyarországról szól, rólunk.

A legutóbbi Vádlis rendezésed egy Szép Ernő darab volt, s korábban felkérésre is rendeztél már Szép Ernőt. Mi érdekelt benne?

Az Emberszaggal sokat dolgoztam. Ez is egyfajta jóslat, hogy ismét bekövetkezik ez a szörnyűség. Kegyetlen írás, mégis a humorral operál. Szép Ernőt el is tüntették a föld színéről, többek között azért, mert ezt megírta. 1946-ban, amikor ez a könyv elkészült, az emberek vélhetően úgy érezték, hogy nem lehet erről az egy-két éves tragédiáról röhögve beszélni; kegyeletsértésnek tartották. Ezért fordulhat elő, hogy Szép Ernőt a 'futottak még' kategóriában tanítják egy átlagos középiskolában – ha egyáltalán. Pedig meggyőződésem, hogy a 20. század egyik legfontosabb magyar prózaírója volt. Jövőre megint rendezek egy Szép Ernőt, a Vőlegényt Kecskeméten. Arra kértek, hogy mivel ez egy április végi bemutató, válasszak vígjátékot.

Ritkán rendezel hagyományos értelemben vett vígjátékot.

A Vőlegény sem igazi vígjáték, inkább tragikomédia. Nem tudod, mikor sírj, mikor nevess. Ez pedig közel áll hozzám. A humort mindenben szeretem.

El tudod képzelni, hogy csak rendezőként dolgozol?

Nem. A színészet ugyanúgy kell.  Egyrészt érdekel, hogy mások mit gondolnak a világról, sok olyan rendező van, akivel szívesen dolgoznék. Másrészt a színészi jelenlét egészen másfajta igénybevétel. Amikor rendezel, akkor az 24 órából 24 órás meló. Színészként ez egyszerűbb - néha úgy is dolgozol a szövegen ahogy áttekersz biciklin a város egyik végéből a másikba, közben zakatol a fejedben valami. A rendezés keményebb meló. Szeretek alaposan felkészülni, és az rengeteg energiát kíván. Meg hát el lehet égni ebben, például ma a rohadt lassú harmadik felvonás alatt majdnem megettem egy széksort. Na látod, ez nem jó a Radnótiban, hogy nem lehet járkálni, kellene egy járás a sorok közé.

Nemrég egy csaknem egyéves szabadságon voltál Ázsiában, s azt mondtad: ezt négy-öt évente rendszeresíted. Van már terv?

Terv az van! Most is Ázsiába készülünk: Kambodzsába és Vietnámba, de érdemes lenne még Thaiföldre is visszamenni. Nem éltünk ott annyit, hogy ne lehetne látni benne valami újat.

DSC 7165
Fotó: Bődey János

Mi kell ahhoz, hogy elmehess?

Egy adott összeg, amiből el lehet ott lenni. Mondjuk a fele abból is összejön, hogy nem kerül kétszázezer forintba a gáz télen.A másik felét próbáljuk összekuporgatni. Amikor ilyesmiről olvasnak az emberek, általában azt gondolják, hogy 'na, a jó édesanyját, persze tele van zsetonnal'. De erre azt tudom mondani, hogy van három pár cipőm öt éve. És amikor visszajövök, ezeket még mindig fogom tudni hordani, mert ott mindössze egy papucsra van szükség. De elmesélek egy történetet arról, hogy ki után hogy nyúl utána a hazája. Találkoztam kint egy svéd házaspárral, akik átlagos munkát végeznek Svédországban, és két gyerekkel töltöttek ott hat hónapot úgy, hogy a lány ápolónő és a fizetése nyolcvan százalékát megkapja hat hónapig, ha inkább a gyerekével szeretne lenni. Az állam kifizeti. Ez a fizetés természetesen nem egy magyar ápolónői fizetés, amiből Celldömölkön sem lehetne egy hetet eltölteni egy sátorban. És ugyanezt megkapja a férje is. Aztán hazamennek, és folytatják a munkájukat.

 

Gondoltál arra, hogy elmentek innen?

 

Abszolút. De ez összetett kérdés, és sok mindenen múlik. Mindenesetre külföldi munkára biztosan nem mondanék nemet. Én már elhagytam egy hazát tizenöt évvel ezelőtt. Az sem biztos, hogy mindenáron színházzal kell foglalkozni, ezer más dolog van a világon.

 

És nem hiányozna?

 

El tudom képzelni, hogy nem.

 

vádli radnóti színház szikszai rémusz kováts adél schneider zoltán székely csaba köles ferenc pál andrás rusznák andrás pallai mara ács norbert

süti beállítások módosítása