A Nemzeti direktorának fia osztálytársaival "vizsgázott" a közönség előtt. A Pestiben jól sikerült Vízkeresztet rendezett az osztályfőnök, Marton László.

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Felteszem, sokan emlékszünk még az Oscar-kedvenc Szerelmes Shakespeare frappáns szócsatáira és az életrajzi adatokkal való játszadozására, amelyek ugyan rendesen felborzolták az irodalmárok kedélyét, egyszersmind ugrásszerűen megnövelték az Erzsébet-kori fenegyerek rajongótáborát (a londoni Globe újranyitásával szinte egy időben). Aki ide sorolja magát, annak biztosan az is megvan, amikor az inkognitóban színházbolond királynő távozik a Rómeó és Júlia ősbemutatójáról, majd tömör kritika gyanánt arra bíztatja összetört szívű drámaírónkat, hogy a tragikus hangolású románc után írjon már valami derűsebbet, csak hogy legyen mit bemutatni a korabeli londoni csőcseléknek Vízkeresztkor. Éspedig mintha az idézett film hangulatában, ennek a teljesen légből kapott, de annál szórakoztatóbb jelenetnek a késztetésére fogant volna a Pesti Színház idei Vízkereszt-változata.

Az idén 450 éve született darabíró fenomén világszerte műsoron tartott művét Marton László negyedéves színművész növendékei adják elő, az osztályfőnök rendezésében, számukra (és jelen szerző számára is) élvezetes feldolgozásban. Nem mondom, szerencsés kezdőlökés így a pálya startjánál, de úgyszintén szerencsés fordulat Marton tavalyi rendezéseihez képest. A művel legalább két éve foglalkozó csapathoz beállt erősíteni a Víg néhány favoritja: Mészáros Máté, Telekes Péter, Bata Éva és Fesztbaum Béla. A szöveget, a zenét és a látványt együttes erővel, s a látottak alapján nagy kedvvel turmixolták könnyen fogyaszthatóvá, leginkább a fiatal korosztály megnyerésére. Tudván, hogy a Pestibe alig-alig járnak a Trafó vagy a Katona nemzetköziségéhez szokott nézők, egyáltalán nem veszélytelen bárminemű korszerűsítéssel fogadni a hűséges bérleteseket. Még szerencse, hogy a színpadon (és időnként a nézőtéren) játszó, éneklő, zsonglőrködő zsenge színésztrupp ezzel a görcsös megfeleléssel most nem terheli magát, és ennyiben eltér a vígszínházi hagyománytól.

Fotó: Karip Timi

Kivételesen jó élmény arányos testű fiúkat és lányokat nézni, ahogy szerelemről, vágyakról mesélnek. Ugyanilyen jól esik, hogy egyik pillanatban zenés-táncos őrjöngéssel szakítják meg a történetet, később szemtelenül rögtönöznek egy bő négyszáz évvel ezelőtt vélhetően hasonló körülmények közt megszületett szövegre (pontosabban az évtizedek óta használt fordításokra). Khell Csörsz függönyökből, forgóajtókból és sokfunkciós kellékekből összeálló színpadképe a tengeri vihart megjelenítő látványos nyitójelenettől kezdve segíti a közönség játékra hangolódását, a játszóknak pedig eszközt és teret kínál újabb mutatványokhoz (egyedül a Malvolio körüli kamerázás volt kellemetlenül ismerős Dömötör András néhány évvel ezelőtti rendezéséből).Tény, hogy az ötletkavalkád nem igazolja teljes mértékben a darabválasztást, ugyanakkor nem is nyúlnak vele mellé. Számos más alapanyagot ugyanilyenné formázhattak volna, ehelyett kiválasztották az egyik legbiztosabbnak tűnőt, és bátor mozdulatokkal, saját ízlésük szerint ezt szabták át. A plakát húzóneve talán Shakespeare, a szünetben már mindenki a maga kedvenceit keresgéli a kiírt szereposztásban. Legtöbbünk a Bolondhoz tartozó nevet ismételgeti: ifj. Vidnyányszky Attila. Ha nem lenne más értelme ennek az estének, csak annyi, hogy az ő magával ragadó, önfeledt játékában gyönyörködjünk, már megérte. Záró monológja sokáig velünk marad.

Fotó: Karip Timi

Van azért egy ennél átfogóbb tanulság: jó színházat lehet olykor csinálni aktuálpolitika-mentesen is: az általános közérzetünket békén hagyva, az együttlét ártatlan élményével. A Marton-osztály tehát nem üzent fontoskodva, kétségkívül nem újították meg a hazai színjátszást, ellenben a szívünkbe lopták magukat.

Rockopera után, musical előtt operettben vetették be Stohlt. Cirkuszhercegnő-kritika.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

Kálmán Imre egyik legdallamosabb operettjét tűzte műsorára az Operettszínház. Míg zeneileg a Cirkuszhercegnő hozza A csárdáskirálynő színvonalát, addig a libretto közel sem annyira jól sikerült, így a dramaturgiai bakikkal az utókornak kell kezdenie valamit.

Verebes István annak ellenére is fogyasztható előadást rendezett, hogy nem talált, de vélhetően nem is keresett megoldást a suta történetvezetésre. A Cirkuszhercegnő ugyanis miközben igyekszik megismételni A csárdáskirálynő társadalomkritikáját – az ünnepelt arisztokrata nő itt nem sanzonett, hanem artista eredetileg – nem rajzol fel valódi konfliktust, lehetetlennek tűnő problémát, amely valahogy csak megoldódik a végére. Fedora és Mister X újbóli egymásra találását Sergius Vladimir kisstílű mocskoskodásán kívül semmilyen viszontagság nem követi, a megbeszélt időpontban és helyen gond nélkül összefutnak egy bécsi szállodában, onnantól meg ásó, kapa, hetedhét ország. A bemutatón a címszerepet Fischl Mónika játszotta. Temperamentumos végzet asszonya, kiváló hangi adottságokkal, csak érteni nehéz, amit énekel, hallgatni jó. Mister X szerepében Homonnay Zsolt klasszikus bonviván. Beénekli a színházat, jelenléte van, mégsem veszi magát túlságosan komolyan, különösen Szabó Dáviddal (Schlumberger Tóni) közös jeleneteiben. Az ifjú táncos-komikus Szabó legjobbját hozza, énekben, táncban és poénmondásban is remekel: fürdik a megúszóművész szerepében. Szendy Szilvi tűzrőlpattant Miss Mabel. Schlumbergernét az operett élő legendájára, Lehoczky Zsuzsára osztotta Verebes. Megérdemelt az operettsiker, partnere a szállodai főpincér, Faragó András bombabiztos komédiás.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

Ahogy nincs közönségfilm Gesztesi Károly nélkül, úgy alig akad hírértékű premier Stohl András nélkül. A meglehetősen  arcoskodó, ám ártalmatlan intrikus Sergius Vladimir jutott ezúttal neki. Stohlnak nem ez az első kalandja az operett műfajával, volt ő Bóni gróf, sőt  Mágnás Miska is. És ugyan énektechnikája elüt a társulati tagokétól, hanggal, erővel bírja, amit kell, színészileg pedig rövid jeleneteiben is erőteljes, fajsúlyos tud lenni a szerep határain belül.

A Cirkuszhercegnő operettszínházi előadása külsőségeiben is klasszikus marad, Mira János díszlete egyik vidéki színházban sem keltene feltűnést, Tihanyi Ákos koreográfiája sem hagy különösebben mély nyomokat bennünk.

Az újító szellem csak a dalszövegekre támadt rá, és ez fájt is nekünk. Az operettfogyasztásnak ugyanis része a slágerek felidézése, a belső együttdudorászás. Verebes azonban igazi polihisztorként új verseket írt, amik jobbak, sőt igazán modernebbek sem lettek. Még szerencse, hogy a zenéhez nem nyúlt.

A Cirkuszhercegnő azért nézhető, helyenként élvezhető előadás operettbarátok számára.

Áthallásos lengyel szatíra a holokauszttal kapcsolatos társadalmi szembenézésről.

Fotó: Karip Timi

Tanári szobával nézünk farkasszemet a Szkéné Színházban. Dolgozatkötegek, piros műbőr székek. A neon pislákol, a vakolat potyog, a tantestület kontraszelektált. Az igazgató négy évtizede ül a székében, túlélte a rendszerváltást is, mindig tudja, kinek kell nyalni. Pénz nincs, a kócerájt a bezárás fenyegeti. Már várjuk, hogy jön Klebelsberg Kuno és államosítja a sulit, de az igazgatónak más ötlete támad. Az iskola egy volt növendéke, egy ma Izraelben élő híres (és vélhetően dúsgazdag) író jelenti a megoldást. Neki kéne kiénekelni a zsebéből a hiányzó pénzösszeget.

A zsidó, hangzik a darab címe. A tantestület tagjai megpróbálják összeszedni, mivel is tudnának a zsidó vendég kedvében járni, mit tudnak a zsidóságról. Egyáltalán, szabad ezt a szót kimondani? A pajeszt tényleg levesbe kell főzni? Kóser-e a pirog? Zsidó volt-e a pápa? És csak az első, vagy a lengyel pápa is? Majd a 2008-ban játszódó darab átcsap társadalmi szembenézésbe. A szobában ülő embereknek, akik nem is éltek a második világháború idején, van-e felelőssége vagy teendője a holokauszttal kapcsolatban? Egyáltalán, kell ezzel foglalkozniuk?

Fotó: Karip Timi

A kortárs lengyel szerző, Artur Palyga drámája tele van lengyel utalásokkal, nevekkel, helyszínekkel, eseményekkel, mégis játszódhatna akár Magyarországon is. Erősek az áthallások, ugyanaz a társadalmi emlékezetképtelenség, sőt múlthamisítás köszön vissza, ami napjaink magyar közbeszédét is uralja. A Pászt Patrícia fordításában elhangzó darab a súlyos téma dacára szellemes, csattanós, néha már bohózati nyelven szólal meg, a közönség folyamatosan nevet a beszólásokon. A Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös produkciójaként jött létre a magyarországi ősbemutató.

Az öt szereplő inkább öt típus. Az iskolaigazgató káder. Alakoskodik, minden rendszert kiszolgál, hol demokratának mutatja magát, hol átcsap tekintélyelvűbe. Mucsi Zoltán az örökkévalóságig tudná játszani ezt a figuráját, teljesen zsigerből adja. Az Egri Kati alakította lengyeltanárnő az egyetlen értelmiségi a társaságban, hajdani ellenálló, mára megfáradt liberális, finom iróniával ellenpontozza a többiek sületlenségeit. Rokonszenves, emlékezetes alakítás. Katona László suttyó tesitanár, megtéveszthető kisember, ő mondja fel az antiszemita összeesküvés-elméleteket, de ha érzelmeire hatnak, kész az üldözött zsidók mellé is állni. Sárközi-Nagy Ilona angoltanárnője kitömött plázacica, a színésznő egy felületes személyiséget alakít felszínesen. Az iskolai pap (hit- és erkölcstan!), hol joviális, hol érzéketlen, hol empatikus, alapvetően kisember, aki az egyház tekintélyét húzza magára. Tamási Zoltán  nagy erővel alakítja. Cseh Renátó jelmezei tökéletesen realisták, az igazgató nyakkendőre húzott mellénye, az angoltanárnő kockás ingje jelzésértékűek.

Fotó: Karip Timi

Szabó Máté rendezése erősen verbális. Az öt ember szinte végig egy sorban ül a hosszú asztalnál, nem is egymásra néznek, hanem a nézőkre. Csak a tornatanár vezényel röpke mindennapos testnevelésórát a vitában eltikkadt testületnek. Pár percre még a villanyt is leoltják, és Mucsi Zoltán monológja teljes sötétségben hangzik el.

Bár sokat nevettem, mégis bőr alá bújó, kellemetlen érzéssel megyek haza.

Mint egy jobb, középkategóriás parfüm: az Illatszertár kellemes, de nem több. Spectatrix vendégbloggerünk írása.

Fotó: Dudás Ernő / Centrál Színház

Kellemes vasárnap esti szórakozást, könnyed kikapcsolódást nyújt az Illatszertár a Centrál színházban, de az embernek mégis marad egy kis hiányérzete. Valami apróság kéne még ahhoz, hogy teljes egésszé összeálljon, egy alkotóelem, ami ha hiányzik, a parfüm sem tökéletes.

Az Illatszertár László Miklós darabja, ami számos feldolgozást élt meg, sőt egészen Hollywoodig meg sem állt, ahol többek között a Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével „A szerelem hálójában” címmel film készült belőle.

Maga a színdarab egy romantikus komédia, mely a 20-as évek végén játszódik Budapesten, és egy Váci utcai drogéria tulajdonosának és alkalmazottainak bonyodalmas életébe enged bepillantást a karácsony előtti ünnepi készülődések közepette. A tulajdonos, Hammerschmidt úr (Kern András) élete az üzlet, de egész világa összeomlani látszik, mikor fény derül felesége viselt dolgaira, aki a bolt egyik alkalmazottjával bonyolódott szerelmi afférba. Eközben egyik leghűségesebb alkalmazottja, Asztalos úr éppen nősülni készül egy ifjú hölggyel, akivel már jó ideje levelezésben állnak egymással. Noha még nem találkoztak, szerelmük mély és kikezdhetetlen. De az épp szárba szökkenő románcnak gátja lehet, hogy Hammerschmidt úr pont Asztalos úrban sejti a gaz csábítót, így felmondásra készteti őt. Asztalos hangulatán csak tovább ront kolléganője, Balázs kisasszony elviselhetetlen jelenléte, akivel változatos módokon szekírozzák egymást, megunhatatlanul.

Fotó: Dudás Ernő / Centrál Színház

Sajnos (vagy szerencsére, nézőpont kérdése) bennem nagyon élénken él még az Illatszertár 1987-es TV feldolgozása, amiben a címszerepeket Kern András, Papp Vera, Bodrogi Gyula és Benedek Miklós játszották. A kérdés adja magát; vajon meg tudják idézni az akkori élményt?

Nos, a hangulat megvan, azzal nincs is semmi probléma, a díszlet (Horesnyi Balázs) és a jelmezek (Rátkai Erzsébet) megfelelően elevenítik meg a 20-as éveket, külön dicséret jár a plakátokért, a korabeli fogkrémreklámokkal.

Az előadás pontos, feszes, a poénok ülnek, a nézők a megfelelő helyeken nevetnek. Ennek fő motorja kétségkívül Kern András, aki parádés Hammerschmidt szerepében (korábban Asztalos szerepét játszotta, szintén kitűnően). Remekül formálja meg a boltjáért élő, korosodó drogériást, akinek felesége hűtlensége miatti fájdalmát szinte érezzük, és együtt érzünk vele. A szerelmes/civakodó párost játszó Simon Kornél és Pokorny Lia (mi ezt a szereposztást láttuk) sajnos már nem ennyire telitalálat. Simon Kornél meggyőző a szerelmes, lelkiismeretes Asztalos szerepében, míg Pokorny Liának nem igazán áll jól a kissé kellemetlen, ámde alapvetően érzékeny kisasszony karaktere. Kellemetlenkedő helyett inkább harsány, és semmiképpen sem bájos. De a legnagyobb baj mégis az, hogy Simon Kornéllal, mint páros nem passzolnak, hiányzik a kémia kettőjük közül. A néző nem igazán tud együtt érezni, és drukkolni nekik, hiszen sem kezdeti utálatuk, sem későbbi egymásra hangolódásuk nem érinti meg.

Fotó: Dudás Ernő / Centrál Színház

Viszont Cserna Antal remek, kifejezetten szórakoztató Sipos úr, jól alakítja a jóindulatú, de családja megélhetése miatt aggódó kisembert. És Bereczki Zoltán is korrektül hozza a nyálas, tenyérbe mászó Kádár figuráját.

A Gyilkosság telefonhívásra szórakoztató krimi, Szervét Tibor sziporkázik a felesége meggyilkolását tervező férj szerepében a Rózsavölgyi Szalonban. Iolé írása.

Fotó: Éder Vera

„Tökéletes gyilkosság csak papíron létezik” - mondja a krimiíró a titokban éppen felesége meggyilkolását tervezgető férjnek, és természetesen igaza lesz. Ezzel nagyjából el is mondtuk Frederick Knott 1952-ben Londonban bemutatott színdarabjának történetét, azonban nem lőttük le a sztori egyetlen poénját sem, a cselekmény valójában rengeteg izgalmat tartogat, nem véletlen, hogy Hitchcock néhány évvel később filmre vitte a darabot, a Gyilkosság telefonhívásra pedig Ray Milland és Grace Kelly főszereplésével vált ismertté.

A történet szerint az egykori teniszcsillag (Szervét Tibor) csaknem egy éve - miután rájött, hogy felesége megcsalja - aprólékos, minden részletében pontosan kidolgozott gyilkossági terv előkészítésén munkálkodik. A feleség (Danis Lídia) halála nem csak a hőn áhított elégtételt jelentené számára, hanem hamar kiderül, hogy ezzel óriási örökséghez is jutna. „A feleségemtől függök úgy anyagilag, mint pénzügyileg.” - mondja egy korábbi iskolatársának (Németh Kristóf), akit zsarolással (és egy nagyobb összeg reményével) vesz rá a bűntény megvalósítására. Az ördögi terv szerint a gyilkosság idejére éppen a nő korábbi szeretője (Szűcs Péter Pál) biztosít neki alibit, s mikor a gyanútlan asszony felveszi a férj telefonhívását, a felbérelt férfi saját otthonukban megfojtja. Persze minden balul sül el, és a férj végül teljesen új szerepbe kényszerül. Ezzel még mindig nem árultunk el túl sokat a történetről, s a sztori – azok számára akik nem ismerik a Hitchcock-alkotást - valóban tartogat meglepetéseket.

Fotó: Éder Vera

Dicső Dániel rendező korábban azt mondta, úgy érezte, a szalon légköre tökéletesen passzol a krimi hangulatához, és igaza volt. Az előadás izgalmas, szórakoztató, és ez legfőképp' Szervét Tibor érdeme, aki remekel a férj szerepében. Ő az aki tökéletesen alkalmazkodik a székekkel, asztalokkal telerakott, kevéssé színházi közeghez, és mondatai ebben a szűk térben is teljesen természetesnek, magától értetődőnek hatnak, játéka soha nem túlzó, és az itt különösen visszatetszőnek ható színpadias gesztusokat is mellőzi. Egyik pillanatról a másikra vált látszólag szerető, gondoskodó férjből ördögien ravasz zsarolóvá, az átejtés mesterévé.

A többi szereplő közül leginkább Németh Kristóf az, aki méltó partnere a sarokba szorított, folyton kisstílű stiklikkel apelláló „bérgyilkos” szerepében. Danis Lídia egyszerű, a korábbi félrelépés dacára szinte teljesen naiv nőt formáz a feleség szerepében, a korábbi szeretőjéhez fűződő érzelmi szálak azonban teljesen tisztázatlanok, s ez főként rendezői hiba. Érthetetlen, hogy a férjéhez visszatérő, szeretőjétől megvált asszony miért vált magától értetődően csókot egykori szerelmével. Szűcs Péter Pál a legkevésbé meggyőző az elhagyott szerető, krimiíró szerepében. Őze Áron figurája egyértelmű Colombo-remake, bár fogalmam sincs, miért volt erre szükség, hiszen Őze nyilván fel tudott volna építeni egy saját figurát is, és nem, nem kell minden detektívnek gyűrött ballonkabátban, hátrakulcsolt kézzel járkálnia, és folyton azt felelnie: „ez mindent megmagyaráz”.

Fotó: Éder Vera

A krimiíró, aki szerint tökéletes gyilkosság csak papíron létezik, végül kitalálja a legelképesztőbbnek tűnő fikciót, ami a történtek lehető legpontosabb rekonstruálása; kérdés, hogy erre végül a rendőrök is rájönnek-e.

Idétlen bohóckodás, papírmasé figurák, vicceskedő nemviccesség. Percenként néztük az óránkat a Kézről kézre című bohózat előadásán a Madách Színházban. Hazavágytunk. 

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Egy férfi bejön a színpadra, és megbotlik egy székben. Aztán ebbe a székbe beleszorul, esik-kel. Később ugyanez a férfi újra szerencsétlenkedik: leválnak a zakója ujjai, kilukad a kalapja. Egy másik férfi amikor ideges, ugatni kezd. Egy harmadik férfi mindig elalszik, amikor részeg, amikor pedig felébred, lövöldözik. Van egy negyedik férfi, aki mindig megijed, ha a harmadik férfi lövöldözik. Unja? Nos, nálunk senki sem érti meg Önt jobban. Mi mindezt közel három órán át néztük a Madách Színház színpadán.

Blogunkon már jeleztük, Feydeau helyzetkomikumokra építő bohózatai sosem voltak a kedvenceink, valljuk, az idő múlása nem patinás régiséggé, inkább avítt limlommá tette őket. Hamvai Kornél átirata is csak szóhasználatában modernizálta a Kézről kézre című komédiát, amelyben nem történik más, mint, hogy egy mutatós szépasszony (Pikali Gerda) megcsalja a férjét (Hujber Ferenc) annak egy volt iskolatársával (Nagy Sándor), ám ez kiderül, válás, majd új házasság következik.

Persze az új házasságban is megjelennek a problémák, a szépasszony pedig új szerető után néz a félhülye ellenzéki vezér (Magyar Attila) személyében. Közben egy másik szálon, egy másik szépasszony (Balogh Anna) körül hasonló háromszög van kibontakozóban. Semelyik házasság nem jó úgy, ahogy van, de ami helyette van, az sem ígér többet.

Nem ellenezzük mi a tétnélküli bohóckodást a színpadon, de szeretnénk legalább nevetni egyszer. Ezt azonban jobbára csak kínunkban tehetjük meg. A kézről kézre nem több, mint bugyuta idétlenkedés, közhelyes társadalomkritikával, vastag porréteggel borítva.

A színészi alakítások jobbára értékelhetetlenek, a Szeszélyes Évszakok erőltetett bohóctréfáit idézik, de ezúttal nem tudjuk emiatt őket hibáztatni. Na jó, egy kicsit mégis. A vakok közt Nagy Sándor a félszemű, ő legalább valamelyest szórakoztató. Réthly Attilának nemrég kellemes találkozása volt egy francia vígjátékkal, ez most mondhatni kevésbé sikerült.

A Madáchban a Broadway-t idéző szuperprodukciók mellé becsúszott egy gyenge Feydeau. Reméljük, egyedi eset volt. 

Hullanak a gyilkosok a Játékszínben: a Tíz kicsi négerre nem lesz nehéz eladni a jegyeket. Németh Kristóf megérdemelten kapott szerepet saját színházában.  

Fotó: Penziás Nikolett / Játékszín

38 éve halott, Agatha Christie-nek mégsincs kihívója a krimi műfajában. Hogy az írónő a regényolvasók mellett a színháznézőket is meghódította, azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy Az egérfogó című színműve Londonban 1952 óta megszakítás nélkül látható. Az egyik legemblematikusabb Christie-regény, a Tíz kicsi néger színpadi adaptációja is világszerte sikeres, Magyarországon először 1946-ban játszotta először a Művész Színház Várkonyi Zoltán rendezésében, azóta számos alkalommal került repertoárra Pesten és vidéken is.

Az igényes bulvárt megcélzó – ám olykor elvétő – Játékszín műsorán tehát okkal van helye a dramatizált kriminek, a könnyed műfajokban mindig pontos Szirtes Tamás felkérése az előadás megrendezésére is jó döntésnek bizonyult. A politikailag korrekt „És már senki sem” (And Then There Were None) címmel bemutatott előadás híven adja vissza a brit nagypolgári környezetben játszódó formabontó bűnügyi történet hangulatát, feszültségét. A zsebkendőnyi színpadon valóságos bravúr elhelyezni tíz színészt (díszlet: Menczel Róbert), igaz, ahogy azt talán a történet nem ismerői is sejthetik, a tér egyre komfortosabbá válik a szereplők számának szisztematikus csökkenése által.

Fotó: Penziás Nikolett / Játékszín

Az ismert történet szerint tíz ember érkezik egy angol szigetre, ki munkát, ki baráti meghívást kap egy ismeretlentől. A vendéglátó azonban látszólag csak utasításain keresztül van jelen. A három nő és a hét férfi rövidesen rádöbben, hogy egy őrült csapdába estek, aki korábbi – megúszott – bűneikért próbálja levadászni őket, a bosszú stílusos angyala egy gyermekvers szerint halad a kivégzések módszertanában. Azonban a szigeten nem találnak idegent: a gyilkost tehát maguk között kell keresniük.

A három rövidebb felvonásban színpadra állított krimi története jó ütemben, üresjáratok nélkül halad előre, Galambos Attila színpadi szövege csak itt-ott modernizál, azt is ízléses mértékben teszi. A Christie által jobbára kétdimenziósra írt karakterek nem nagyon fognak ki az azokat játszó színészeken, bár Hajdú Steve (William Henry Blore) nem tudja letenni a bohózati manírjait, és ez bizony jókora csizma a színpadi thriller képzeletbeli asztalán. Gálvölgyi János Wargrave bírója visszafogott, elegáns alakítás, izgalmas a gyönyörű Horváth Lilit egy savanyú, bigott vénlány szerepében látni, Lévay Viktória Claythorne kisasszonya, Mackenzie tábornoka igazi Christie-i figurák. Az előadás legjobbja maga a Játékszín igazgatója, Németh Kristóf. Az életművész Lombard kapitány szerepe talán a leginkább alkalmas a színészi sokszínűség megmutatására, Németh magabiztosan ugrik a laza hedonista nőcsábász karakteréből az akcióhős katonáéba, hol tenyérbe mászóan magabiztos, hol az életéért retteg.

Fotó: Penziás Nikolett / Játékszín

A regényhez képest alternatív befejezés kétségtelenül színházbarátabb az eredetinél. Többet nem mondhatok, hiszen ez egy krimi…

Az És már senki sem könnyedén csúszik le egy színházi vacsora előtt. Kellemes időtöltés, jó kis este.

Legújabb előadásáért egészen Alsó-Bajorországig mentünk.

Na jó, nem mi, hanem vendég bloggerünk, der_waldschrat. Köszönjük! Ő nem, de mi láttuk a Nemzetiben az előadás elődjét, szintúgy a Sirályt Alfölditől, és kísérteties hasonlóságokat fedeztünk fel.

Fotó: Rupert Rieger

Az elmúlt hetek egyik legszomorúbb híre, hogy a fránya brit tudósok miatt már a Bermuda-háromszög sem a régi. Annál inkább örülök annak, hogy Alföldi Róbertnek köszönhetően találtam egy alternatívát. Salzburg, Passau és München között helyezkedik el, és aki itt nem vigyáz magára, azt könnyen elnyeli e táj februári sivársága.

Már ha az ember egyáltalán eltalál ide, hiszen nem vezet ide sem autópálya, sem vasúti fővonal. A - nevezzük így - Bajor-háromszöget egy kiadós, több mint kétórás személyvonatozással lehet elérni a száz kilométerre található Salzburgból. A 80 kilométerre lévő Münchenből is ugyanennyi ideig tart az út.

A Háromszög egyik legfontosabb települése Eggenfelden. Takaros főtere kong az ürességtől, a 13 ezer eggenfeldeni mind elbújt az esős vasárnap délután elől. Bár hétközben valamivel több élet lehet az alacsony biedermeier házak között, összességében teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy ez a kisváros Németország jelenleg legfelkapottabb vidéki színházának székhelye.

A helyi politikusok sem szakmai díjakra és ujjongó berlini kritikusokra gondolhattak, amikor kerek ötven évvel ezelőtt mertek nagyot álmodni, és egy középiskola melléképületében megalapították a "Theater an der Rott"-ot. Ők valószínűleg egy kedves kis színházat képzeltek el, ahol népük önfeledten szórakozva kipihenheti a dolgos hétköznapok vélt vagy valós fáradalmait. Ez 48 évig szépen működgetett is - míg ide nem jött Karl M. Sibelius. Fogalmam sincs, hogy mi késztethette a derék városatyákat arra, hogy ezt a nagyvárosi (na jó, linzi) színész-énekes-rendező-szociológus-AIDS-aktivista-kultúrmenedzser fenegyereket szerződtessék igazgatónak, de megtették, s azóta a Theater an der Rott virágkorát éli.

Sibelius alapos nagytakarítást végzett: átalakíttatta az egész épületet, levette a műsorról az addig meghatározó operetteket, ambiciózus fiatal rendezőket hív, kortárs táncelőadást rendez helyi civilekkel, provokálja közönségét, polgárt pukkaszt, próbál releváns tartalmat és értelmet lehelni a színházba, mint műfajba, meg mindenféle egyéb őrültséget művel.

Például gondol egyet, és meghívja Alföldi Róbertet. Nem pusztán azért, hogy a magyar sztárrendező színpadra vigye Csehov Sirályát, hanem Alföldi közéleti szerepe miatt. A színház már az évad eleji beharangozóban magabiztosan egyértelműsíti: "A magyar kormány nem hosszabbította meg Alföldi igazgatói szerződését. Nem művészeti okok miatt, hanem mert nem akar zsidókat és nyíltan homoszexuális embereket ilyen pozícióban látni. A magyarországi politikai helyzet [...] nem maradhat kommentár nélkül. [Alföldi meghívása Eggenfeldenbe] nemcsak művészetileg, hanem politikailag is jelzésértékű."

Ennek ellenére azért egy kicsit meglepő, hogy a "Sirály" műsorfüzetének jelentős részét egy terjedelmes Alföldi-interjú foglalja el, amelyben egyetlenegy szó sem hangzik el az előadásról. Annál több viszont a magyarországi társadalmi helyzetről, a kulturkampfról és az Alföldit ért támadásokról. Alföldi nyilatkozatai (német fülek számára szokatlanul) harciasak és szenvedélyesek, világosan hallatszik, hogy őt most ezek a kérdések foglalkoztatják igazán. A velük való munka helyett azonban megszületett egy "Sirály"-előadás, amin sajnos erőteljesen érződik, hogy egy nagyszerű művész és egy inspiráló színház találkozásának a mellékterméke.

Fotó: Rupert Rieger

Pedig az est nagyon érdekesen kezdődik. Elisabeth Therstappen és Michael del Coco olyan pontossággal és szélsőségességgel dolgozza ki a Mása és Medvegyenko közötti jellembeli szakadékot, hogy nemcsak jól szórakozunk, hanem már itt megértjük, hogy miért fog ez a nagyhangú, rágózó és káromkodó lány és a visszataszítóan lúzerkedő tanító később összeházasodni. A katasztrófa (és nemcsak a kettejüké) az elejétől fogva elkerülhetetlen.

Az erős kezdés után sajnos hamar ellaposodnak a dolgok, míg vég(ezet)ül Tömő Ilona Ágnes amúgy puritán, de inspiráló díszletében előkerülnek a székek. Mindenki szépen leül, végignézi Trepljov rettenetes színdarabját (amit Aline Joers Nyina szerepében a biztonság kedvéért oroszul mond el, hogy tényleg értsük, hogy nem értjük), majd innentől kezdve Alföldi Róbert szabad kezet ad színészeinek. Ők pedig elkezdenek a székeken ülve játszani, a középszerűség elől a horgászatba menekülő Trigorin (Markus Baumeister) szavaival mindenki úgy, "ahogy akar és ahogy tud".

Stephanie Brenner Arkagyinaként bámulatosan sokszínű, másodperceken belül képes ártatlan kislányból először férfifaló démonná majd domináns anyává és vissza változni - mindezt úgy, hogy folyamatosan ott lebeg körülötte az a lehetőség is, hogy ő mindezt csak játssza és voltaképpen valaki egészen más. Armin Stockerer Samrajevet rendkívüli hitelességgel kortárs bajor favágóként ábrázolja, Stefan Lehnen nyálas Drafi Deutscher-hasonmás Dornja nőgyógyásznak mondja magát, de valószínűleg inkább táncdalénekes szeretett volna lenni, hiszen ezen a pályán még sokkal mélyrehatóbban vizsgálhatta volna a nőket. Aline Joers (Nyina) és Sebastian M. Winkler (Trepljov) sok energiát fektetnek játékukba, sajnos kevés hozammal.

Fotó: Rupert Rieger

Jelenet az eggenfeldeni előadásból

Mindez bőven elég színészi összetevő lenne egy igazán jó előadáshoz, de ami hiányzik, az a rendezői fogás. Alföldi megelégszik azzal, hogy színészei elszavalják Csehov szövegét. Az első jelenetben még következetesen alkalmazott nézőtér felé kiszólással hamar felhagynak, a székeken egymás felé fordulva zajló beszélgetésük gyakran papírízű, nem egy mondat vélhetően csak azért hangzik el, mert Csehov odaírta. A mögötte rejlő motivációról, folyamatokról keveset tudunk meg. A túl rövid ideig kitartott szünetekben elvész a csehovi semmittevés végtelenbe nyúló borzalma, másfelől pedig a néhol hiányzó ritmus miatt nem sikerül kidolgozni, hogy az író miért is címkézte vígjátéknak a "Sirályt".

És a budapestiből (Nemzeti Színház) Fotó: www.revizoronline.com

Rejtély marad a szereplők némely cselekvése is. Nem értjük meg, hogy Nyina miért ölelgeti azt a döglött madarat, ami elől pár perccel korábban még sikítozva menekült, és a pörgősebb második rész végén Trepljov is - érzésre - a semmiből lesz öngyilkos. Így összességében a maga három órájával kissé hosszúra sikeredett előadás egy racionális, irodalmi szinten marad. Az indulatokra nem derül fény. Mindez azonban nem akadályozta a szép számú közönséget abban, hogy értően és szeretettel fogadja a "legjelentősebb magyar rendező első külföldi munkáját" (ezt Horváth Krisztina dramaturg mondta a bevezetőben).

Szarvas József, Nagy Mari, Tenki Réka és Fehér Tibor a Nemzeti Színházban
Fotó: / Nemzeti Színház

Az eggenfeldeni vasútállomás felé baktatva azon gondolkozom, hogy zárhatom-e ezt a kirándulást Szorin "Sirály"-béli mondatával, miszerint "az volt a legnagyobb örömöm, ha végre visszamehettem". De ez meglehetősen olcsó poén lenne, és nem mellesleg igazságtalan és valótlan is. Sokkal megfelelőbb az az atyai tanács, amit Alföldi Róbert adott Karl M. Sibeliusnak a műsorfüzetben szereplő interjú végén: "Lehetnél még bátrabb is!" A mester ezt munkája során talán maga is megszívlelhette volna. Bár lehet, mostanában Budapesten könnyebb és fontosabb bátornak lenni, mint Eggenfeldenben.

Samuel Beckett komédiája nem vicces, nyomasztóságán csak unalmassága kerekedik felül a Katonában. A Szép napok túlélte a halálát, pedig nyugodhatna békében.

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Emberfeletti teljesítmény jellemzi a Katona József Színház Sufnijának friss bemutatóját. A Szép napok (eredetileg Ó, azok a szép napok!) című Beckett-színdarabot Szirtes Ági másfél órán át – nagyobb tévesztés nélkül –  jóformán egyedül játssza végig, ám az emberfeletti teljesítmény nem csak az ő játékára vonatkozik. Mi, a darabot fegyelmezetten végigülő nézők is elismerést érdemlünk, mivel a Szép napok egyszerűen elviselhetetlen.

És nem arról a jóleső rosszérzésről van szó, amely jellemzője a hatásos társadalomkritikai színháznak, hanem az a fészkelődés-járványt terjesztő, köhögtető, órára néző életmegrövidítésről, amelyről futva menekülnénk a szünetben, már ha lenne szünet.

Hogy vajon Székely Kriszta rendező szakos egyetemi hallgatóra pikkelt az egyik katonás tanára vagy más furcsa jelenség okozta a darabválasztást, azt mi nem tudjuk, de Beckett komédiának szánt nyomasztása 2014-ben emberi fogyasztásra alkalmatlan. Hálátlan feladat egy kezdő színházcsináló számára.  Az abszurd dráma talán legnagyobb alakjának a hatvanas években született műve mára elveszítette provokativitását, és ami megmaradt belőle, az a tömény, ólomsúlyú unalom.

Fotó: Karip Timi

Winnie (Szirtes Ági) a tengerparton derékig a homokba ásva ül. Dolgokat vesz elő a táskájából, fogkefét, zsebkendőt, revolvert, és közben nagyon örül. A legnagyobb öröme, hogy a napok valahogy eltelnek, mindig történik valami. Eközben időnként megszólítja társát, Willie-t (Bezerédi Zoltán), akit mindez nem érdekli, és csak időnként jön elő a takarásból. Később – a már nyakig a homokba temetett – Winnie el akar énekelni egy éneket, aztán meg is teszi, ennek is örül. Willie-t ez sem érdekli. Megértjük őt.

Szirtes Ági szokásának megfelelően remekel az együgyű asszony szerepében, Bezerédi néhány mondata kevés ahhoz, hogy ítéltessen. Székely Krisztát az előadás unalomcunamijáért hibáztatni igazságtalan lenne, ha ezt a darabot meg kell rendezni, valószínűleg valahogy így kell, de hogy miért kell egyáltalán, az előttünk máig rejtély marad. A Katona József Színház sem tévedhetetlen. Sajnos.

Egy hatvanas szerelmespárt játszanak a Belvárosi Színházban. Megnéztük, tetszett.

Fotó: Takács Attila

A szerelmesek általában húszévesek. Ha negyvenesek egymásra találását ábrázolja egy színdarab, túl néhány csalódáson, az élet közepén, az már szokatlan. Ugyanez hatvanéves hősökkel bátor próbálkozás. Richard Baer színdarabjában két idős, megözvegyült, magányos ember kerülgeti egymást. Ahogy Herman ki is mondja: „ketten együtt százhúsz évesek vagyunk”. A semmitmondó Hitted volna? címmel színpadra állított mű (az eredeti darab címe Mixed Emotions), a vígjátéki kliséket megőrizve, hol viccesen, hol szívszorítóan mesél a hatvanasok szerelméről.

Christine és Herman évtizedek óta jó barátok, mindketten pár éve vesztették el házastársukat. Gyerekeik felnőttek, ők még jó állapotban vannak, valami kezdeni kellene magukkal… Christine már épp egy barátnőjéhez költözne az ország túlfelébe, csomagolás közben tör rá Herman egy furcsa ötlettel. Mindez persze egészséges New York-i nyugdíjasokkal képzelendő, itt nem az SZTK és a csirkefarhát, hanem a Floridába költözés és az éttermek képviselik a horizontot. Érződik, hogy a darab 1987-ben íródott, és a hősök még a szexuális forradalom előtt házasodtak meg – arról faggatják egymást, szüzek voltak-e anno a nászéjszakán.

Fotó: Takács Attila

Verebes István rendezésében kedves, szórakoztató vígjátékot kapunk, meglepetések nélkül, viszont az ízléstelen momentumokat is elkerüli. A poénok mellett felvillantja a két idős ember magányát, megkeseredettségét, de nem beszél műfogsorról, csipőprotézisről. A két közkedvelt színész, Hernádi Judit és Kern András produkciójára épül az este. Hernáditól követel többet az előadás, ő finom úrasszonyt játszik, visszafogott, mégis érezteti kételyeit, vívódásait. Kern a szokásos Woody Allen-figurát hozza: a mindent racionalizáló, önelemző, háklis, az udvarlást is anyagilag méricskélő zsidó kispolgárt.

Rajtuk kívül csak a Ficzere Béla és Jeges Krisztián játszotta két költöztető van jelen a színpadon, akik inkább megágyaznak a két főhős poénjainak. A díszlet (Mira János munkája) egyszerű, realista: a polgári lakás kiürített gipszkarton polcai, az előtérben ládákkal. A jelmezek igazodnak a New York-i középosztály stílusához: öltöny, otthonra hippiblúz, vacsorához kis fekete ruha. A nézők többsége nyugdíjas, nagy nevetéssel honorálják a poénokat, sajnos ilyenkor nem hallani a színészek következő mondatát.

Nem az a térdcsapkodós bohózat, de kellemes, ízléses este volt két jó színésszel. 

Egy Karinthy-műveket színpadra állító előadást nehéz elrontani - sikerült.

Fotó: Dóka Attila / Amdala.hu

Karinthy Frigyes a huszadik század talán legsokoldalúbb magyar szerzője. Legismertebb humoros írásai mellett filozofikus és szatirikus regényeket írt, sci-fit, utópiát, a férfi-nő kapcsolatot boncolgató műveket, színdarabokat, széleskörű természettudományos ismeretekkel bírt, követte kora lélektani felfedezéseit, irodalmi paródiái szinte önálló műértelmezésnek tekinthetők, fordításai gyakran szellemesebbek, mint az eredeti mű, krokik, tárcák, humoreszkek tömegét firkantotta le, de még a kávéházi asztal mellett elsütött nyelvi játékai is kötetet töltenek. A Magyar Színház új bemutatója ezt a sokszínű életművet próbálja meg belegyömöszölni kilencvenöt percbe. Emészthetetlen kotyvalék lesz a végeredmény.

Utazás a koponyám körül, hangzik a cím. Laboda Kornél az író agyműtétjét feldolgozó kisregényt használta keretül, ebbe illeszkedik második kerettörténetként a Karinthy gyermekkorában írt bájos sci-fi, az Utazás a Merkúrba. Versek, novellák, paródiák, humoros jelenetek, sci-fi, szatíra és lélektan, Karinthy nőgyűlölete, magánélete, feleségével folytatott harcai, barátsága Kosztolányival, nyelvi játékok és a halandzsa, agyműtét és önreflexió az alkotásra – van itt minden, mint a búcsúban. Ezt mind eljátsszák, a hat szereplő lényegül át főleg esőköpenyek segítségével, a kétperces váltások követhetetlenek. Ülünk a New York Kávéházban, de egyszer csak betolnak egy műtőasztalt, a következő pillanatban a két felfedező már a Merkúron bolyong. Az ott talált marslakó lény Böhm Arankává, Karinthy házsártos feleségéve változik, majd begurul egy pianínó és elénekelnek egy kuplét. Bereczki Csilla kaotikus rendezése nem ad fogódzókat, nem derül ki, mi volt a koncepciója a színpadra állítással. Legemlékezetesebb a gyerekkori sci-fi (paródia?) marad, jópofa írás egy tizenhárom évestől, de nem ez a főműve.

Fotó: Dóka Attila / Amdala.hu

A hat színész rohangászva és kiabálva próbálja meg a gyors alakváltásokat abszolválni, összesen harminchat kisebb-nagyobb szerepet játszanak el. Ezek mélysége, vagy inkább kidolgozatlansága különböző, a paródiahőstől a kabarétréfa alakjain át magáig az íróig. Ilyen körülmények között nehéz elmélyült alakítást nyújtani. Cserna Antal játssza Karinthyt, a tumorral, az asszonnyal és az alkotás kínjaival egyszerre küzdő írót, de nem tudja közel hozni. Ruttkay Laura a legkövethetőbb figura az előadásban, a végzet asszonya típusú kirakatbaba. Horváth Illés Brad Pitt modorában játssza a tudatalattit. A díszlet (Miareczky Edit) minimalista módon próbálja kiszolgálni ezt az őrületet, kórházi ágy, kávéházi asztal, pad, esernyő és műtőasztal, varrógép szerencsére nincs.

„Itt egy ember fejének a belsejébe láthatunk bele. Egy felbolydult társasházba, ahol a lakógyűlésen egyszerre kér szót minden lakó, és az összes felszólalás halálosan fontos és halaszthatatlan. És emberünk, aki szakmáját tekintve író, nekilát, hogy a lehetőségekhez képest rendet tegyen. S ha válaszokat nem is talál, de a sokféle kérdést igyekszik minél pontosabban és érzékletesebben megfogalmazni. Az előadás nem szigorúan vett „Utazás a koponyám körül” adaptáció. A kisregényt, mint a színpadi mű gerincét használjuk csupán, mint sorvezetőt és apropót, hogy betekinthessünk egy elképesztően gazdag és szórakoztató életműbe” – magyarázza a színlap. A szándék - Karinthy sokszínű életművének bemutatása – dicséretes, a végeredmény sajnos kaotikus. 

Egy nagysikerű filmet színpadra vinni mindig kockázatos vállalás, a kaposvári Csiky Gergely Színház előadása – minden hibája dacára – azt bizonyítja, hogy érdemes; A király beszéde két főszereplője emlékezetes, kitűnő alakítást nyújt.

Fotó: Memlaur Imre

A David Seidler forgatókönyvéből készült filmet 2010-ben mutatták be, négy Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó elismerést. A dadogós király története Colin Firth és Geoffrey Rush főszereplésével sikert sikerre halmozott; kérdés, hogy az 1930-as évek második felének vészterhes éveiben játszódó, politikai-hatalmi játszmákkal átszőtt dráma érdekes lehet-e a történelmi időszak nagy-britanniai történéseit többnyire csak felületesen ismerő hazai színházi közönség számára. Funtek Frigyes rendezése ebben a tekintetben vélhetően a legjobb megoldást választja: a történet személyes, emberi oldalára helyezi a hangsúlyt; elvárásokkal, kötelezettséggel, érzelmi megrázkódtatásokkal terhes gyerekkorról, a traumák leküzdéséről, kötelességtudatról, elszántságról beszél. A darab rövid epizódok sorozatát vonultatja fel, sokszor él filmes eszközökkel, a töredezettség azonban nem tesz jót a színpadi adaptációnak (sem), olykor megalapozatlan érzelmi váltások, a korábban látottak alapján indokolatlan cselekedetek követik egymást. Ilyen például, amikor a trónról néhány hónapos uralkodás után lemondó báty szerepében Kelemen József egyik pillanatról a másikra válik magabiztos, önelégült királyból sarokba szorított, a kényszernek engedő gyenge bábbá.

Fotó: Memlaur Imre

Funtek Frigyes rendezése híján van eredeti ötleteknek, és ami ennél sokkal zavaróbb: tele van kisebb – ám mégis bántóan szembeötlő- következetlenségekkel. A játék helyszínét – s a váltakozó belső tereket- biztosító félköríves, amfiteátrumot idéző díszlet lépcsőin úgy járnak-kelnek a színészek, hogy hol az ajtón, hol pedig a korábbi, képzeletbeli falon át lépnek az adott epizódban kijelölt játéktérbe. A díszlet egyébként látványos, egyszerű és sokoldalú, az emelvényekkel tűzdelt lépcsők számos lehetőséget kínálnak, azonban a hátsó falra vetített brit zászló, a Big Ben órája és a szakadó eső mind-mind közhelyes asszociáció. A jelmezek a kor hangulatát idézik, mégis kidolgozottságuk mellett egyszerűségre, letisztultságra törekszenek. (Díszlet-jelmez: Csík György)

Fotó: Memlaur Imre

Az előadást leginkább a két főszerepet játszó színész, a Bertiet alakító Hüse Csaba és a beszédtanár Lionel Logue-ot játszó Sarkadi Kiss János játéka teszi emlékezetessé. Hüse Csaba a gátlásaival küzdő, esendőségét titkolni igyekvő, állandóan vívódó királyi sarj szerepében remek, hiteles alakítást nyújt; egy pillanatra sem zökken ki a dadogással küzdő, a protokoll előírásainak zárt ajtók mögött is megfelelni vágyó, parancsoláshoz szokott uralkodói leszármazott szerepéből. Szépen láttatja, hogy a neveltetéséből adódóan rendkívül szertartásos előkelőségből miként tűnik elő a küszködő, kétségek közt vívódó, szimpatikus, humoros férfi. Sarkadi Kiss János könnyedsége, látszólagos nemtörődömsége üdítően hat a karót nyelt Bertie mellett, képes elhitetni, hogy beszédhibáján túl a személyes félelmek, megrázkódtatások leküzdésében is segíthet; kitűnő alakítás.

Fotó: Memlaur Imre

Sajnos ezt nem minden szereplőről lehet elmondani, legtöbbjüknek azonban a dráma sem kínál túl sok lehetőséget. A női karakterek megíratlansága-kidolgozatlansága miatt a két feleség szerepében Nyári Szilvia (Elizabeth) és Varga Zsuzsa (Myrtle) minden igyekezete ellenére sem tud igazán életszerű karaktert rajzolni, mindkettő csak a férje szerepének árnyalásában nyújt segítséget. Az akkor még csak miniszterelnöki pozícióra aspiráló Churchillt játszó Lecső Péter teljesen súlytalan, alakításának hiányosságai több jelenet jelentőségét csorbítják. Kiemelkedik viszont Spindler Béla a Canterbury érsek szerepében, a szálakat háttérből irányító, ám valóján az ország vezetésébe közvetlen beleszólást remélő, a királyra egyszerűen számára előnyös vagy előnytelen bábként tekintő egyházi vezető alakjában. Kelemen József rövid, jóformán két-három apró epizódra korlátozott szerepében is igazán szép alakítást nyújt a már-már önelégültségig magabiztos, öccsén folyton felül kerekedni vágyó trónörökösként; azonban a korábban említett váltást, már csak a darab dramaturgiájából fakadóan sem tudja megmutatni. Az előadás többi résztvevőjének csak kisebb szerep jut, ám mindannyian szépen helytállnak.

A kaposvári produkció legfőbb előnye a két főszereplő remek alakítása, amelyben jól érvényesül a szöveg humora is, s ez sokszor a színrevitel esetleges sutaságait is képes feledtetni.