Gorkij darabja a Katonában idejétmúlt értelmiségi szappanoperaként szólal meg, miközben kortárs drámának képzeli magát

Fotó: Szilágyi Lenke / Katona József Színház

A Katonába járni újabban kifejezetten jó élmény. A 30 éves jubileumra elkészült felújításnak hála egyszerre más kisugárzása lett a helynek, mintha kiszellőztettek volna egy régóta dohos épületet. Míg korábban sötétített üvegű ajtó és vastag függöny védte a bejáratot, ma nyitott és világos előcsarnok, benne kiváló büfé, színvonalas könyv- és ajándékbolt, időnként egy-egy kiállítás fogadja a közönséget.  A látványosan visszabontott falak, a remek minőségű társulati és előadásfotók, a plakátok letisztult formavilága, vagy épp a jegyiroda és a ruhatár példás átfazonírozása mind olyan gesztus, amely igenis hozzájárul a színházi esték jó hangulatához. Persze az sem árt, ha maguk az előadások is vannak olyan jók, mint az előtér.

Mióta Máté Gábor az igazgató, felfrissült a repertoár: többet és többfélét játszanak, az aktuális társadalmi problémákat és a szórakoztatást egyaránt komolyabban veszik; ráadásul van rengeteg kísérő rendezvény és külön program, köztük zenés, irodalmi, ifjúsági és családi. Bár a korszakos előadások zöme továbbra is a Kamrában fut, a nagyszínpadon ugyancsak születtek hangos sikerek, legutóbb az Illaberek. Néhány darabra alig lehet jegyet kapni, és a nézőtéren egyre több a fiatal. Ha így folytatják, az egyedülálló pártolói és rajongó bázis akár a többszörösére is nőhet. A Katona tehát ismét az élvonalba küzdötte magát.  

Fotó: Szilágyi Lenke / Katona József Színház

De minden nekik sem jöhet össze. Ascher Tamás új rendezését, a Fényevőket nézve nem érződik szinte semmi az elmúlt évek lendületéből. Az 1905-ös Gorkij-darab, A nap gyermekei ugyan új címet kapott, de ettől nem lett se korszerűbb, se élvezetesebb. Radnai Annamária fordítása nem mer vagy nem tud mit kezdeni a túlírt párbeszédekkel, a kidolgozatlan karakterekkel, a dramaturgiai következetlenségekkel. Hol iskolásan felmondott, hol teátrálisan túljátszott kiselőadásokat kapunk a művészet és az értelmiség feladatáról, a társadalmi igazságtalanságokról és a nagybetűs életről, amiről ugye a szereplőknek eleve nem sok fogalmuk lehet, miután egy nagy közös nappaliban unatkozzák végig a napokat. Az egész néha olyan esetlen hatást kelt, mintha valamelyik olcsó magyar szappanoperába néznénk bele. Ha a rendező koncepciója szerint az értelmiség kritikájáról és szükségszerű bukásáról szól az előadás, akkor jócskán elkésett az üzenettel; az úgynevezett fiatal értelmiségi ma már nem így él (ennél sokkal kiszolgáltatottabban), más félelmei és örömei vannak (nem a munkásosztálytól kell tartania), mások a mozgatórugói, a lehetőségei. Tulajdonképpen túl van saját bukásán. Ha ennek tudatában idézi a ’70-es, ’80-as éveket a látvány, akkor végképp nem tiszta, hogy miért vették elő épp most ezt a művet.

A szereposztásra sem lehet fogni, mert a színészek egész egyszerűen nem tudnak elég jók lenni, ha maguk sem tudják pontosan, mit kell eljátszaniuk. Jobb híján saját régebbi szerepeiket és a sokszor látott katonás színjátszást ismételgetik. Nem segít a helyzetükön az örökös színpadi lófrálás sem; kidolgozottabb mozdulatok kellenének, mert így olyan, mintha felolvasást néznénk. Máskor a mesterkélt szövegmondástól nem működnek jelenetek. Egyedül a hangulatfestő élő zene szólal meg pontosan. A főszereplőket (Ónodi Eszter, Kocsis Gergely, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Nagy Ervin) fájdalmas nézni, ezen nincs mit szépíteni. Pálmai Anna igyekezete emlékezetes, csak ne akarna annyira megfelelni az elvárásoknak. És végül ott van Tasnádi Bence, aki kitalálta, felépítette és tisztességgel eljátszotta a szerepét.

Fotó: Szilágyi Lenke / Katona József Színház

Khell Zsolt díszletének fő erénye, hogy jól bontható, Szakács Györgyi jelmezei változatosak, de nem nagyon tudnak mit kezdeni a semmilyen karakterekkel. Annyi hasonló irodalmi alapanyaghoz készítettek már tervet, hogy megfelelő eligazítás híján erről most speciel ennyi jutott eszükbe. A szöveggondozás és a színészvezetés hiányosságait úgysem tudták volna eltakarni. A taps után gyorsan ki kellett mennem , hogy meggyőződjem, nem csak álom volt a büfé és a könyvesbolt.  

A Fényevők kudarcán rágódva bevillant  a néhány évvel ezelőtti Kispolgárok bemutatója (Zsámbéki Gábor rendezése). Ott legalább volt egy hívószó: a generációs szakadék, amellyel végül el lehetett adni így-úgy a darabot. De én arról is azt gondoltam, hogy írtak volna új művet az adott témában. Most ugyanezt javasolnám. Az olvasóknak pedig, hogy nézzék meg Denys Arcand filmjét, a Barbárok a kapuk előtt címűt, amely sokkal árnyaltabban mesél a nyugati értelmiség vesztes helyzetéről. A Fényevőket azoknak ajánlom, akik nosztalgiával vannak a régi Katona iránt, és akik kíváncsiak, idén mit válogattak be a POSZT versenyprogramjába.

Családi vállalkozásban mutatta be Lehár Ferenc A mosoly országa című nagyoperettjét a Budapesti Operettszínház. Legalábbis ez a benyomásunk támadt a premieren.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

A női főszerepet, Lizát az igazgató-rendező Kerényi Miklós Gábor feleségére, Frankó Tündére osztotta, a táncos komikus karakter, Hadfaludy gróf megformálására pedig a bemutatóra fiát, Kerényi Miklós Mátét tartotta a legalkalmasabbnak. Félreértés ne essék, ha az átütő színházi élménynek némi nepotizmus az ára, mi egyáltalán nem vagyunk ellenére a dolognak, de amikor Frankó Tündének saját mostohafia csapja a szelet a színpadon, valahogy nehezünkre esik az elvonatkoztatás. Azt is meg kell állapítanunk, hogy az operett műfaja – szemben az operával – igényli a szereplők közötti kémiát. Amikor a kétségtelenül lírai szoprán Frankó Tünde és a nála tizennyolc évvel fiatalabb tehetséges, és a szerepben mérsékelten modoros tenor, Boncsér Gergely szerelmesen borulnak össze, fogunkat szívva nézünk egymásra, feszengünk rendesen. És hasonlóan érzünk, amikor a vele szinte egykorú Jantyik Csabát (Lichtenfeld gróf) papának szólítja a primadonna. Roppant kínos egy hölgy korán csámcsogni, de a gazdag operettirodalomból Liza szerepe már elhaladt Frankó Tünde mellett, és ez a harmadik sorból nézve kimondottan problematikus; a karzatról talán kevésbé egyértelmű.

De A mosoly országának legfrissebb bemutatója nem csak ezért nem tartozik a repertoár legjobbjai közé. Bár maga a cselekmény is jóval lomhább, mint mondjuk az etalonnak számító Csárdáskirálynőben, a rendezés nem segíti a könnyebb fogyaszthatóságot, még az ide-oda becsempészett szalonrasszista poénok sem, csak a Makláry László által vezényelt zenekar ment meg minket időnként attól, hogy hosszabb időre lebukjon a fejünk ezen az álmosító kora őszi májusi estén. Az előadás elején és közben több ponton főszerepet kapó LED-fal használata érthetetlen, a vetített ábrák olyanok, hogy ha a vidámparkban nyernénk meg őket kép formájában, inkább a vámpírfogat választanánk. Az ízlés elleni merénylet a díszletben is fellelhető, Gyarmathy Ágnes színpadképeiről nem Kína, hanem egy külvárosi kínai étterem jut eszünkbe, a legyezőt formáló elemek pedig nem végigvitt koncepcióra, csak egy hirtelen ötletre utalnak. Horváth Kata jelmezei jobbára hozzák a mesebeli kelet színpadi feelingjét.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

A mosoly országa a felvilágosult nyugat és a hagyományaiban élő keleti világ találkozását dolgozza fel. Szu Csong herceg Kína bécsi nagyköveteként szerelembe esik az osztrák grófkisasszonnyal, ám a kapcsolat elé komoly próbatételt gördít a sors: a hercegnek váratlanul haza kell utaznia, hogy elfoglalja országában a miniszterelnöki széket. Amikor Liza vele tart és a felesége lesz, nagybátyja azzal szembesíti mérgesen, hogy a kínai társadalom nem képes elfogadni őt Szu Csong feleségeként, innen talán már sejthető, hogy Lehár zeneileg operai minőségű nagyoperettje a műfaj kevés happy end nélküli darabja közül való. A történetben ott van a kötelező táncos komikus-szubrett vonal is, a grófnőnek sikertelenül kurizáló Hadfaludy Ferenc (Kerényi Jr.) és a herceg húga, Mi (Dancs Annamari) között is lobban a láng, ahogy ez lenni szokott. Az ő kettősük hihetőbb, alakításuk, ha nem is emlékezetes, de korrekt. A saját számban szegény Hadfaludynak segítségére siet Kerényi Sr. (KERO®), amikor a Bécsi asszonyok című korai Lehár-operettből átemeli „A banda élén míg megyek” című számot, vagy amikor kevésbé sikerült táncbetétet told be A három grácia egyik főmotívumából (Apacstanyán). Lőcsey Jenő koreográfiái sok váratlan izgalmat nem rejtenek magukban, a tánckar őszülő férfi tagjait azért itt-ott megizzasztják.

A kisebb szerepekben a műfaj elvárásainak megfelelően teljesítenek a bécsi jelenetek öregedő tisztjei és tisztnéje, Liza és Feri szülei (Jantyik Csaba, Balogh Bodor Attila, Vásári Mónika). A kínai színekben pedig Földes Tamás (Csang bácsi) és Peller Károly főeunuchja érdemel említést, utóbbi ezúttal a táncos komikusi szerepről lemaradva is pontos poénmondó, igazi operettjelenség.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

A mosoly országa operettszínházi előadása kevésbé sikerült eleme a színes repertoárnak. Bízunk benne, hogy egyszeri tévedésről, nem tendenciáról van szó.

Nagyon vártam, hogy végre megnézhessem a Tanulmány a nőkről című darabot, már a sajtótájékoztató óta izzítottam magam a Madách Színház új musicaljére.

Ám azt kell mondanom: kár volt, hiszen egy alapból jó ötletből sikerült egy kissé unalmas, sok fáradt poénnal teli, túlzsúfolt produkciót létrehozni, amelyet - ha az alkotók kellő önkritikával, őszintén magukba néznének - akár még jó előadássá is lehetne alakítani. Mert sikeresnek sikeres lesz, elviszi a zene, a szereposztás és a tánc. De nem lesz jó. Adott az alaptörténet, amely egy hatvanas évekbeli film alapján készült. Három feleség, három különböző korosztály, de egy közös bennük: el akarnak válni férjeiktől. Megbíznak egy ügyvédnőt, aki - mivel abban az időben alaposan megindokolt válóokra volt szükség - felkeresi a férfiakat, hogy megalapozza a keresetet. Ők pedig egytől egyig beleszeretnek a hölgybe, aki ugyan valóban gyönyörű, de csak a munkáját végzi. Kezdődhet a bonyodalom.

Fotó: Madách Színház

Van mindehhez egy meglehetősen jó szereposztás, Szulák Andrea és Szerednyey Béla, a 27 éve együtt élő házaspár, Polyák Lilla és Simon Kornél, a 10 éve házasok, Molnár Nikolett és Puskás Peti, az egy hónappal az esküvő után állók szerepeiben, valamint Trecskó Zsófia ügyvédnőként és Magyar Attila narrátorként. És készült egy ötletes díszlet, amely egy íróasztal felnagyított mása, középen egy lépcsőként funkcionáló Erika írógéppel és sok utalással a hatvanas évekre, gyönyörű jelmezek és nyolc profi táncos, üde és friss koreográfiákkal. És persze ott vannak a korszak legnagyobb slágerei, például a Most kéne abbahagyni vagy a Nem leszek a játékszered, amelyeket azok is szívesen dúdolgatnak, akik még a buja gondolat formájában sem léteztek abban az időben, amikor a darab játszódik. Mégis sok gond akad az előadással, amely önmagában is sok.

A történet számos helyen túl van magyarázva. A szereplők nagy része remekel: a Szulák-Szerednyey páros rutinból megoldják, Polyák Lilla énektudása profi, bár szerintem jobban állnak neki a drámai szerepek. Simon Kornél volt az, akinek jelenléte és színészi játéka miatt amellett döntöttem, hogy inkább végignézem a darabot. A fiatalok (Puskás Péter és Molnár Nikolett) szintén ügyesek és lelkesek, kivéve a fiatal ügyvédnőt alakító Trecskó Zsófiát, aki finoman szólva is eléggé vérszegény, főleg a többi női szereplő mellett. A legnagyobb csalódást azonban az önmagát a rendező asszisztálásával maximálisan túlgondoló Magyar Attila volt számomra, aki mindvégig egy vidéki Ki mit tud? kabaréselejtező kiesőjét hozza. Fáradt, mindenki által ismert poénokat puffogtat sok esetben többször annyi idő alatt, mint amennyi érdekes lehet, ráadásul sokszor akkor is jelen van, amikor szerintem nem kellene. Értem én, hogy egy narrátornak mindenhol ott kell lennie, de sajnos az az érzésem, hogy Szente Vajk rendező egyszerűen nem bízott szellemi képességeinkben, ezért azt a megoldást gondolta ki, hogy mindent elmagyaráz nekünk, nehogy valamire magától jöjjünk rá. Ehhez pedig Magyar Attilát használja eszközként.

Fotó: Madách Színház

Az egész előadás alatt az volt az érzésem, hogy a rendező egyszerűen annyira szerette a saját ötleteit, beleértve a saját magát ábrázoló díszletelemet, hogy akkor sem volt hajlandó megszabadulni tőlük, amikor mindenki más számára már régen kiderült, hogy azok egyszerűen nem működnek. Sajnos azonban így az előadás olyan lett, mintha egy eleve agyondíszített többemeletes esküvői tortát megfürdetnék egy szivárványszínű cukormázban: egyszerűen sok. Bízom egyébként abban, hogy valaki igazi barátja lesz a készítőknek és őszintén elmondja nekik azt a többszörösen bevált aranyszabályt, hogy a kevesebb néha tényleg több. Sokat segítene a Tanulmány a nőkről című darabon, mert egyébként szerethető, kedves előadás lehetne.

Valódi ünneppé tették a Költészet Napját az Örkény Színházban. Az Anyám tyúkja (1) címen futó új repertoárdarab a kötelező irodalmunkból szerkesztett pazar színpadi játék, remek színészi villanásokkal. 

Fotó: Gordon Eszter / Örkény Színház

Ha szeretnénk valamilyen hasznos szerepet, nemes küldetést találni a mindenkori színháznak, ahol korra, nemre, világnézetre való tekintet nélkül szerveznek közönséget, ilyen lehetne a mindenféle ünnepnapok közösségi élménnyé formálása, a hagyományok átörökítése és újradefiniálása, illetve a többi művészeti ág (pl. irodalom, zene, képzőművészet) alkalmankénti összeboronálása. Az Anyám tyúkja előadás képes minderre, ráadásul nem is kell görcsösen igyekeznie hozzá.

Az Örkény csapata megalakulásuk kezdete óta dolgozik a tankönyvekbe szorult (főleg magyar nyelvű) líra színházba emelésén és további népszerűsítésén. A programadó Mi újság, múlt század?, a nagyívű Nyugat 2008-1908, majd ennek párjaként a Nőnyugat (a Thália stúdiójában), a sokszor frissített Örkény-est az egypercesekből, vagy épp a Radnóti-emlékévre készített műsor mind fontos állomások ezen az úton.

Nem nehéz kitalálni, hogy a színházat tizenhárom éve igazgató Mácsai Pál meggyőződéséből juthatott el idáig az irodalmi sorozat, és elsősorban az ő következetes munkája révén született belőle önálló műfaj, amely mostanra azonban mintha az egész társulat személyes ügyévé, egyfajta társadalmi vállalássá nőtte volna ki magát, és kapott állandó helyet az újabb és újabb évadtervekben.

Az Anyám tyúkja talán az eddigieknél is magasabbra teszi a lécet: egyrészt best of kalauzt kíván nyújtani a legnevesebb magyar költők kanonizált verseihez, sokukhoz újonnan felfedezett értelmezéseket is rendel, másrészt kísérletet tesz kevésbé közismert művek megkedveltetésére, hogy aztán azok is a kánon részévé válhassanak.

Izsák Lili kiváló akusztikájú díszletében egy vidéki udvarház tornácán gyűlnek össze a színészek, és vasárnapi ünneplőjükben, a kora esti csendben beszélgetni kezdenek. Pontosabban az történik, hogy verseken keresztül fejezik ki magukat, így társalognak. Ugratják egymást, panaszkodnak, feleselnek, régi adomák, emlékek kerülnek elő, vagy épp kibeszélik, aki nincs jelen. Örülünk neki, hogy az aktuálisan megkezdett szövegek szerzőinek nevét egy kifüggesztett képernyőn láthatjuk. (Novák Eszter használt ilyen információs kijelzőt A tanítónőben, csak annak ott nem volt sok haszna.)

A második felvonás végére több néző sürgős késztetést érez, hogy elkészítse saját szűkített listáját a maga kedvenceivel; de hiszen ez benne a legjobb! Hogy csak a legkedvesebb hármat említsem, az én aranyérmesem Szép Ernőtől a Gyermekjáték, Ficza István magával ragadó előadásában (varázslatos zenei kíséretet kap hozzá a többi színésztől); az ezüstérmet Nemes Nagy Ágnes egészen briliáns verse, az Istenről kapja tőlem, és természetesen az előadó: Takács Nóra Diána, aki különben végig egészen szuggesztív módon van jelen; míg a bronzot Kerekes Éva és Für Anikó kettőse érdemli, amiért új életre keltették Arany János híres elbeszélő költeményét, A fülemilét. Ez utóbbi azok közé a (gyakori) pillanatok közé tartozott, amikor a nézők a jelen politikai helyzetre asszociálhattak, és hálásan mosolyogtak is érte. Különdíjasom Epres Attila, aki szintén végig jó, Juhász Gyulát, Radnóti Miklóst és Petri Györgyöt egyformán zseniálisan tolmácsolja.

A fentebb kiragadott jelenetek épp attól működnek kiválóan, hogy a színészek bátran értelmezik a szöveget, és ahelyett, hogy szavalva felmondanák, szereppé alakítják és nagy beleéléssel eljátsszák, akár egy-egy történetet. Olykor rövid énekek, pengető, doboló zenélések, csörgés-zörgések, apró gesztusok, jövés-menés akasztja meg a versek sorát (Kákonyi Árpád zeneszerző közreműködésével). Ebből lehetne bőven több, mert akárhogy is nézzük, majd három órán át tart az este, és fontos, hogy a nézők figyelme kitartson addig, mert igen szép részek maradnak a legvégére.

Az egyik legizgalmasabb momentum jellemző mód az volt, amikor Szandtner Anna megakadt az Esti kérdéssel (Babits), elszégyellte magát, és könnyes szemmel újrakezdte az elejétől. Annyira profin csinálta és olyan feszült csendben hallgatta mindenki, hogy azonnal gyanakodni kezdtem, biztosan megrendezett hibát láttunk. Ha mégsem, tegyék azzá, mert épp a hibától lett tétje.

Néhány nappal korábban láttam Jérôme Bel amatőröket szerepeltető koreográfiáját a Trafóban (The Show Must Go On), és utána tanulságos volt itt megfigyelni, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha képzett a színész. Manírok nélkül, némán ücsörögni a színpadon például az amatőrök tudnak ügyesebben. Persze igazságtalan vagyok, mert az Örkény társulata végre megint klassz formában van, ami különösen jól esik a közelmúlt néhány hervasztó bemutatója (Meggyeskert, A Kék Angyal) után. Mintha véget ért volna egy hosszú böjti időszak, színésznek és nézőnek egyaránt.

Az alkotók olyannyira bíznak az ötlet sikerében, hogy az Anyám tyúkja máris több részesnek hirdeti magát, az idén tavasszal bemutatott válogatást tehát nem kell lezártnak tekinteni. A második, harmadik részek valószínűleg még felszabadultabbak lesznek. Amíg azokra várunk, olvassunk el sok jó verset, és erre biztassuk a körülöttünk élőket is!

A vilniusi Álarcosbál-vendégjáték rövid beszámolója után azon agyalunk, mitől lehetne igazi fesztiválhangulat a nemzetközi színházi találkozón.

Annyira jó lenne tombolva ünnepelni, könnyes szemmel hálálkodni az égieknek, hogy ott lehettünk Rimas Tuminas világot bejárt rendezésének budapesti bemutatóján, a Lermontov művéből készült Álarcosbálon. Bizonyos értelemben valóban ünnepi a hangulat: mások ünnepelnek körülöttünk. Elsősorban azok, akik értik az előadás szövegét (látszólag sokan). Gondolom, ez nem elhanyagolható tényező, amikor az orosz romantika kiemelkedő verses drámáját adják. Főleg, hogy a magyar átlagnéző aligha találkozott korábbi feldolgozásokkal.

A mű a 19. század eleji Szentpéterváron játszódik, a korabeli főúri társaságról és egy féltékenységből elkövetett gyilkosságról szól. Továbbá szerelemről, hűségről, félreértésekről és az állandó szerepjátszásról (lásd a címet). De ennyit már tudunk az ingyenes programfüzetből (ami egyébként jól sikerült kiadvány). A gond az, hogy az előadás végére sem sikerül kideríteni sokkal többet. Érkezéskor ugyan mindenki kap tolmácsgépet, azzal nem igazán leszünk kisegítve. Miért is nem színészek mondják alá a magyar szöveget, felolvasva az eléjük tett fordítást? Többük ráért volna aznap este, hiszen tele volt velük a nézőtér. E helyett nehezen értelmezhető töredékek rossz hangsúlyozásával kell beérnünk. Mondjuk az történik, hogy miközben a színen hosszú perceken keresztül, változatos hangnemben veszekednek (a férj vádol, a feleség próbálja menteni magát), valaki fád hangon összvissz annyit ismételget a fülünkbe, hogy „borzasztó, borzasztó!”

Máskor percekig nem hallunk semmit, hiába jönnek-mennek a szereplők és mesélik tovább (litvánul) a történetet. Ilyenkor például Hacsaturján gyönyörű Álarcosbál-szvitjét (1944) hallgathatjuk, újra és újra; a szünetben is ezt dúdolja mindenki, bár akkorra már épp elég volt belőle. Vagy nézhetjük, hogy hull a hó. Varázslatos hangulata van, amikor belekezd, kerek tíz percig teljesen leköti a figyelmet, az előadás viszont két és fél órás. Közben bőven van idő belegondolni abba, hogy vajon tényleg ennyire nincs árnyalt (színpadi) humora más nemzeteknek? Durván leegyszerűsítve: tőlünk keletebbre a vásári komédia eszközeivel nevettetnek, tőlünk nyugatabbra meg sem próbálják, milyen viccesnek lenni.

A vilniusi Kis Színház társulata mindenesetre szimpatikus benyomást kelt. Könnyű belátni, hogy a sok szikár fesztiválelőadás közül miképp tűnhetett ki s válhatott nemzetközi sikerré az Álarcosbál a maga álomszerű költőiségével és bájos régimódiságával. A nyelvi akadályok miatt mégis nehéz megítélni a teljesítményüket. Inkább sejtjük, semmint átéljük az előadás kiválóságát.

És lám, rátaláltam a folytonosságra a két igazgatói ciklus közt. Alföldi idejében (ugyanis már akkor is volt színházi világszemle, csak kevesebb pénzből) sem kért utólag bocsánatot senki a vendégjátékok gyakran silány feliratozásáért. A nyilvános adatok szerint 200 milliós büdzséből dolgozó első MITEM fesztivál persze nagyobb ambícióval szerveződött, de épp emiatt esnek rosszabbul a hibák.

A részletes programajánló kísérőrendezvények hosszú sorát ígéri. Adott estén ehhez képest annyit kapunk, hogy az előadás utáni beszélgetést lefújják, magyarázatot hiába várnánk. A technikai felkészületlenség okozta hiányérzetünket igenis csillapíthatta volna, ha feltehetjük a kérdéseinket a rendezőnek, aki történetesen ott volt helyben.  A válogató Király Nina beköszöntőjében írja, hogy érdekes lesz megvizsgálni az egykori szovjet tagállamok önállóságuk visszaszerzése óta megtett színházi fejlődését. Valóban érdekes lenne, de igazán nem várhatják, hogy az egyszeri néző – elemző beszélgetések hiányában – egyedül vizsgálódjon.

Máskülönben tessék példát venni jól működő fesztiválokról. Ahogy a legutóbbi észt művészeti napokon a filmvetítések, komolyzenei koncertek, kiállítások mellett főzni és nyelvet tanulni volt lehetőség, vagy meseestre lehetett vinni a gyerekeket, ugyanúgy a Nemzeti is tarthatott volna litván napot: árulhatott volna tematikailag kapcsolódó kiadványokat, frissíthette volna a büfé kínálatát (az egyetlen K:antin kivételével  sajnálatosan gyér és egyhangú a színházi büfékben kitett választék), kiállíthatott volna kortárs litván művészek munkáiból, stb.

A profi marketingkampány után mintha alábbhagyott volna az igyekezet. A mezei nézők (nem sokan voltak) becsalogatásához pedig nem szabad finnyásnak lenni.  Feltéve, hogy nekik (is) csinálják ezt a fesztivált. Jelenleg úgy tűnt, a Nemzeti társulatának és baráti körének külön bejáratú eseményére vagyunk hivatalosak. A fesztiválhangulat hűlt helyén kamasz házibulik nyomasztó fílingje derengett fel: a vagány helyi srácok, az ellenséges banda mindenre elszánt kemény magja (jeles kritikusok) és a hangoskodó cserediákok közti fáradt lézengés. 

Remek alakítások, új értelmezés, felfrissített fordítás az Örkény Színház fontos Hamletjében.

Fotó: Gordon Eszter / Örkény Színház

Piros stadionszékeken, festett arcú, parókás, elvakult drukkerek ülnek a látszólag nemrég átadott épületben. Zajlik a meccs, az izgalmas pillanatokban őrjöngés. Vezér és felesége kilátogatnak, a megfelelő helyeken áldrukkolnak, a háttérben több sztori zajlik. Egy újdonsült vezér hatalomátvétele, egy friss özvegy házassága, egy fiú haragjának kibontakozása. Az elsőre erős látványt, a nép folyamatos jelenlétét, ahogy farkasszemet néznek velünk, nézőkkel, lassan megszokjuk. Eldől, itt zajlik majd minden. Itt elevenedik meg Hamlet jól ismert története (díszlet:Bagossy Levente).

Polgár Csaba megérett Hamletre – gondolták az Örkény alkotói, de valószínűleg ők sem számítottak rá, mennyire. Már a Peer Gyntnél látszott, elvisz a vállán egy előadást. A Hamletben nemhogy viszi, repíti. Hamletjében igazan, emberien vívódik a bosszú, az apának megfelelés és a kétely, a gyilkolás elleni természetes védekezés. Játékával messze feledteti az oly’ sokszor nyavalygó Hamlet-figurát. Minden porcikájában férfi, aki magától értetődően nem tud dönteni abban, hogy erőszakra erőszakkal válaszoljon-e. Egy fiú, aki veszi a bátorságot, hogy – akár csak gondolatban – szembeszegüljön apja akaratának. Egy fiú, aki felnő. Ez egy család drámája. A népéről később.

Zseniális alakítások kísérik Polgár Csabát. Znamenák István megtalálta helyét a Nemzeti után az Örkényben. Claudiusa méltó ellenfele Hamletnek. Törtető, szívtelen király, akinek csak nagy nehezen „hajlik a térde” az imádságra. Für Anikó napszemüvegben játssza a „vak” Gertrud királynét, s amikor végre látni kezd, könnyek csorognak a szeméből. Megrázó alakítás. Kókai Tünde színművészetisként kapta meg Hamlet szerelmének szerepét, Opheliája korrekt alakítás, kiforrottság nélkül. Igaz, a rendezés sem hagy túl sok teret a szerelmi szálnak. A besúgásnak, szolgalelkűségnek annál többet. Polonius (Csuja Imre) kiskirály a dán udvarban; Rosencrantz és Guildenstern (Vajda Milán, Ficza István) levakarhatatlanok.

Kiszól a mának a rendező az Egérfogó-jelenettel is, ahogy teszi ezt Hamlet is Claudius ellenében. A Színészkirály (Gálffi László) mogorván dünnyög az orra alá, amikor Hamlet plusz szöveget rendel tőle, de meggyőzi magát, és színésztársát (Pogány Judit) is: ő fizet, azt teszik, amit mond. A Gálffi-Pogány kettősnek jutott a sírásó jelenet is, ebben, s abban is jutalomjátszanak.

Fotó: Gordon Eszter / Örkény Színház

Nádasdy Ádám fordítását használja a rendezés, itt-ott beleszúrtak mondatokat, máshol újakat kértek tőle, de megérte: soha még ennyire jónak nem hallatszott ez a változat.

A zárókép üt. A nép, amelyik hagyja, hogy belülről rohadjon, elvész. Claudius bukása Hamleten kívül nem érdekel senkit. Hogy magával ránt egy népet, azon meg nem marad, aki rágódjon. A királyi család tetemei mellett a dán drukkerek csontvázai fekszenek. Jön a norvég és átveszi a hatalmat. És fotózkodik a dán hullák felett.

A Vőlegény friss bemutatója a Pestiben nagy mellényúlásnak tűnik. Próbáltuk megfejteni, mitől lett kudarcos az este.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A Vígben klasszikusra hangolták az évad végét. Plakátok és szórólapok hirdetik, hogy idén tavasszal a magyar drámairodalom gyöngyszemei közül válogathatunk. Ez olyan, mintha a nagy (na jó, kisebb) vihart kavart Revizor-adaptáció, illetve Alföldi, Zsótér és Szász János súlyos rendezései után ígéretet kapnánk, hogy nyugi, az új előadásoktól nem kell félni, tessék csak elhinni: békebeli szórakoztatásban lesz részünk. A Pesti Színházban bemutatott Szép Ernő-darab ehhez képest az elmúlt időszak egyik legnehezebben befogadható színházi estéjének bizonyult.

Forgács Péter évekkel ezelőtt ugyanitt rendezte meg a szerző Lila ákác című, hasonló alapkonfliktusra (röviden: pénz vagy szerelem?) épülő művét. Emlékeim szerint abban is a két fiatal főszereplő közös jeleneteinek lett alárendelve minden, azaz csakis rajtuk múlt, hogy elviseljük-e a végtelen szövegmennyiséget, a furcsa díszletelemeket és a rendezői igyekezetet. Az új bemutató az előbbi remake-jének hat, bár az alkotók ezt sehol nem reklámozzák (egyébként sem kapott nagy hírverést az előadás). Annyi a különbség, hogy a nézők azóta türelmetlenebbek.

A Vőlegény viszonylag gyakran játszott darab, több filmfeldolgozása is készült, a közönség nagy része mégis legfeljebb az apró momentumokból összeálló hangulatra emlékszik belőle. Így viszont kockázatos vállalkozás épp ettől megfosztani őket. Az 1922-ben debütált szöveg, a Csuszik család szívszorító története ebben a változatban szinte egyáltalán nem jön át a nézőtérre. Könnyű hasonlattal élve: beesik a színpad elejébe vágott mélyedésbe, az oda dobált kellékekkel együtt.  

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Kornél (itt ugye női név) családja utolsó reménysége. Ha sikerül gazdag férjet keríteni neki, megoldódnának az anyagi gondok, fel lehetne lélegezni végre. Jó néhány fiaskó után megérkezik az ideális jelölt: Rudi, a fogorvos. Persze nem lehet konfliktus nélkül színházat játszani; Rudi sem az, akinek reméltük, vagy talán mégis, csak győzzük kivárni. Így lebutítva elmenne valamelyik sorozat évadismertetőjének is, az alapötletet például felhasználhatnánk a New York-i huszonévesekről szóló Csajok legújabb epizódjaihoz. Miért van, hogy a Pestiben mégsem azt érezzük, hogy ez most rólunk szól?

A válaszom az, hogy Forgács Péter rendezését ugyanazért nehéz eladni, amiért Kornélt a darabban. Először is, irdatlanul sokat beszél, többnyire önmagára figyel, letisztult énképe ennek ellenére nincs, a körülötte lévő világot alig ismeri, így arra reflektálni sem tud, ebből adódóan az sem világos számára, hogy mit akar elérni, mások jó indulatára hagyatkozik; néha persze szerethető, máskor eléggé szánni való, de sajnos leginkább idegesítő. Vénlány.

Hiába van végig nagy kavarodás a színpadon (kivéve a második felvonás végét), elemzést érdemlő szerepet csak a szerelmeseket játszó két színész kap. Bata Éva nagy energiákat mozgósítva, élvezettel játszik, de ez most nem elég ahhoz, hogy bevonjon minket is a játékba. Varju Kálmán úgyszintén hálásnak tűnik, hogy az elmúlt évek kisebb feladatai után megint övé lett a főszerep, és tulajdonképpen képes élni a lehetőséggel, de az előadást ő sem tudja megmenteni. A sikerültebb közös jelenetekben azért eszünkbe juttatják, milyen szerelmesnek lenni, és ilyenkor jó őket nézni.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Füzér Anni díszlete rendesen megdolgoztatja a technikai stábot, akiknek mindkét szünetben új színpadképet kell építeniük, majd megannyi kelléket a precízen kijelölt helyekre készíteniük (más kérdés, hogy ezek a kellékek nem mindig működnek jól).  Ezt a megoldást valószínűleg részben a szükség hozta, hiszen a Pesti színpadtechnikája elavult, felújításért kiált (a kritika természetesen nem a társulatot, hanem a fenntartót illeti). Másrészt az a szándék, hogy nagyon összetetten fogalmazódjon meg az egyszerű kis történet.

Az egyetlen ötlet, ami valódi érzelmi reakciót vált ki, a legvégére marad. Franciás dallamra franciakrémest tálalnak fel a nélkülözésben kimerült családtagoknak, akik pillanatokon belül önfeledt habzsolásba kezdenek. Egyszerre úgy tűnik, nincs is több gond ezen a földön. Zene, világítás, színészi összjáték, belefeledkezés. Ennyi kell, hogy őszinte tapsot kapjanak a végén. 

A Csigaház a bölcsis korosztályt készíti fel a színházi élményekre.

Fotó: Újvári Sándor / Ciróka Bábszínház

Négy éven aluliaknak – hangzik a kikötés a színlapon. A kecskeméti Ciróka Bábszínház a Marczibányi Téri Művelődési Központban vendégszerepel. Két és fél éves, színházi ügyekben teljesen járatlan tesztelőt viszek magammal a Csigaház előadására. Mivel még sosem volt színházban, vannak aggodalmaim. Nem fog sírni? Félni? Nem lesznek ijesztőek a bábok? Nem akar hazamenni? Ért majd bármit is belőle? Nem ugrik fel a színpadra? A Csigaház a tökéletes darab ezen félelmek eloszlatására.

Már a színpadkép megnyugtató: csiga és gömb alakú formák, barátságos kék színek, és madárcsicsergés szól a hangszórókból. A közönség egy és három év közti totyogókból áll, anyákkal, néhány még kisebb tesóval. Bodor Judit és Kiszely Ágnes darabja nagyon egyszerű. Versek: Zalán Tibor, de nekem nem tűnt fel, hogy lettek volna versek. Beszéd nincs is, csak rövidke jelenetek, cirkuszt és pantomimet idéző mutatványok. Zseniálisan egyszerű a díszlet, Bodor Judit munkája: színes papírdobozok, óriás irodai labdák, egy darabokra szedhető csigaház, és egy félköríves létra, ami hol rácsként, hol cirkuszi trapézként működik. Nyirkó Krisztina és Apró Ernő ezek között adja elő változatos variációkban, hogy „Csigabiga, gyere ki…” Nincsenek ijesztő bábok, csak néhány barátságos kék csigafigura, nem püfölnek el senkit. Szabó Balázs madárcsicsergésekkel, erdei neszekkel teli zenéje is megnyugtató.

Fotó: Újvári Sándor / Ciróka Bábszínház

Nem sok történik a színpadon, de legalább semmi ijesztő sem. A kilencvencentis tesztelő először csillogó szemekkel nézi a produkciót, aztán felkacag, végül feláll, és a színpad széléről figyel. Szívesen berohanna középre, de megérti, hogy ez tilos. A többi gyerek is figyel, nevet, sírás csak egyetlenegyszer hangzik fel.

A félórás előadás végén szabad beszállni a játékba. A totyogók birtokba vehetik a díszleteket. A két és fél éves először bemászik egy dobozba, majd kézbe vesz egy kukacot, végül az egyik óriás labdát gurítgatja. Délután pedig megkérdezi, visszamegyünk-e a nagy labdákhoz. Az első színházi élmény fájdalommentesre sikerült.  

Ha Bársony Bálint jobban bízott volna saját tehetségében, az Amerikai komédiával  vétette volna észre magát zeneszerzőként, nem a Barackfával. Kritika a legújabb szvingmusicalről.

Fotó: Vermes Kata / Operettszínház

Az Átriumba kihelyezett kísérleti musicalbemutatót tartott a Budapesti Operettszínház: hibáival együtt is jól sikerült darabja lesz a budai kulturközpont repertoárjának. Aszlányi Károly azonos című vígjátéka jó alapanyag egy egyszerűen szórakoztató zenés színházi estéhez. A luxushajó fedélzetén (Khell Csörsz a helyhez képest méretes díszlete) játszódó történetben egy kőszikla keménységű ügyeskedő milliomosnőt talál meg a balsors, ám a balsors végül a végzete lesz, ráadásul jó értelemben. A gazdag hülyék pórul járnak, a javítható gazdagok megjavulnak, az agyafúrt exmenedzser szegénylegény pedig intrikusból hősszerelmesként dicsőül meg: urbánus magyar népmese amerikai helyszínen, jó sok swinggel. 

Míg az első felvonásban nem kevés az üresjárat és a dallamtapadásra alkalmatlan szám, addig a szünet után egy dinamikus, szórakoztató, zeneileg virtuóz előadásra érkezünk vissza, hogy végül elégedetten, swinget fütyörészve távozzunk.

Fotó: Vermes Kata / Operettszínház

A milliomosnő, Tony Roe szerepében Janza Kata remekel, ő azon kevés musicalszínészek egyike, akinek színpadi játéka nem marad alatta hangi adottságainak, jó a poénmondásban is, de partnere Dolhai Attila is több már, mint a zenés színpadok Jávor Pálja Frank Anderson szerepében. Még Felföldi Anikó is meglepően könnyeden és felszabadultan komédiázott, énekelt és táncolt Tony anyjának szerepében.

A mindössze 30 évet élt pesti humorgyáros, Aszlányi nem kevés ütődött szereplővel biztosította komédiájának nevetésfaktorját: a férjét rabszolgaként tartó ezoterikus asszonyság szerepében Falusi Mariann látható. Az énekesnő ezúttal nem csak elképesztő hangi adottságait veti be, a Chicago Centrál színházi bemutatója óta remek komikává érett. Férjét, az iszákos papucshőst Földes Tamás alakítja, aki képes úgy részeget játszani, hogy tényleg nevetünk rajta, és nem érezzük magunkat végtelenül kínosan. Ritka adottság. Elvagyunk Bálint Ádám féleszű mágnásával és Brasch Bence antihősszerelmesével.

Lőrinczy Attila dalszövegei itt-ott döcögnek, az átdolgozott jelenetek sem egyenletes minőségűek, de látványosan javuló tendenciát mutatnak az előadás előrehaladtával Réthly Attila rendezésében. Kocsis Tamás koreográfiái is lassan épülnek fel a lottósorsolás szinttől a virtuóz táncjelenetekig. Bársony Báliint egy-két jellegtelenebb számot leszámítva kimondottan igényes és slágerszerű zenét komponált, az általa irányított zenekar élén pedig szaxofonjával elnyom néhány zenei stand upot az előadáson. Bársony jó hangulatú show-vá változtatja a finálét, a nézők hálásan ünnepelnek vele. Biztos örülnek, hogy nem csak kétes értékű kurzusművészetre alkalmas. És tényleg.

Fotó: Vermes Kata / Operettszínház

A tapsrendnél már csak az első felvonás ásításcunamiját is elfeledjük, sőt felülemelkedünk azon is, hogy a főhőst a szövegkönyv szerint steakkel etetett cápák mentik ki a tengerből. Az Amerikai komédia nézhető, hallgatható, fogyasztható.