A hatalomhoz hű, majd elveiben megingó, esendő ember sztorija ma is érdekes, ha jól tálalják. Interjú Lőkös Ildikó dramaturggal abból az apropóból, hogy Gertrúd királynét 800 éve gyilkolták meg.

Jó darab a Bánk bán?

Izgalmas történet, kicsit nehéz nyelvezettel. Manapság befogadóként nem akarunk már olyan sok energiát beleölni egy előadásba, s a Bánk bánban bizony mondatonként is meg lehetne állni, hogy elemezzük, ki mit is mondott. Amikor drámatagozaton tanítottam, így is vettük. Szabó Bori drámaíró-dramaturg néhány éve Bagó Bertalan kérésére átírta a darabot, mai környezetben, mai nyelven szólaltak meg a szereplők. Ez a járható út vele, én is ezt csinálnám, ha megkérnének, alkalmazzam színpadra. Operában nehéz nem sallangosan előadni. Dramaturgként szeretem Katona sztoriját is. Megható, hogy ez a fiatalon elhunyt író mennyire akarta a sikert, s életében mégsem adatott meg neki. Darabját félredobták a pályázaton, amire írta. Később mégis felfedezték és klasszikus lett, a magyar dráma Az ember tragédiája mellett.

Bagó Bertalan rendezése Kecskeméten (2011)

Az, hogy kötelező olvasmány, előny vagy hátrány?

A színigazgatók azért veszik elő, mert remélik, hogy arra majd csoportosan terelik be a gimnazistákat; a rendezőnek inkább teher; a fiatalok pedig azonnal hárítanak, ha meghallják, hogy kötelező. És ha úgy játsszák, ahogy le van írva, tényleg dögunalom.

A ballonkabátos előadás (Verebes István rendezése Kassán)

Mit lehet vele mondani ma?

Van egy férfi, aki hű a hatalomhoz, esze ágában sincs lázadni ellene, de egy magánéleti konfliktus mégis kiválthatja ezt belőle. Jó drámai helyzet és nagyon emberi a sztori. Ilyen Kleist Kolhaas Mihálya vagy a Tell Vilmos is. Biberach is nagyon mai figura, mindig oda dörgölőzik, ahol a hatalom van. Történelmi darabot csak úgy érdemes írni és bemutatni is, ha van mondandója az adott kornak. Jól tudta ezt Katona is, aki Bánk bán történetén keresztül beszélt az osztrák elnyomásról.

Bánk bán junior (rendező: Alföldi Róbert)

Színpadon látott jó Bánk bán-előadást?

A Szabó Bori-féle átirat nagyon tetszett, Kecskeméten rendezte Bagó Bertalan néhány éve. A díszlet egy babaházhoz hasonlított, átjárható szobákkal. Minden szereplő mintha az utcáról esett volna be. A másik régebben volt, Verebes István ballonkabátos verziója Kassán. Abban Bánk bánt egy házibuliban látjuk először, kabátzsebében borosüveggel, a királynő meg egy anyakönyvvezetőhöz hasonlított. A magyar-szlovák ellentétre volt kihegyezve az a változat. Az Alföldi-féle Bánk bán juniort  a szakma is nagyra tartja. Viszont van egy csomó érdekes más feldolgozása a történetnek. Franz Grillparzer 19. századi osztrák drámaíró is feldolgozta a témát, Urának hű szolgája címmel; Nagy András Biberách címmel írt drámát. Györei Zsolt és Schlachtovszki Csaba pedig arra a legendára építettek, miszerint 1848. március 15-én ezt akarták játszani a Nemzetiben, de a tömeg inkább Jókait, Petőfit, Laborfalvi Rózát akarta, így félbe maradt az előadás. A Bolygókirályban a II. Endrét játszó színész ül az öltözőjében (a Bánk bánban csak a végén van szerepe), de az események miatt soha nem lép színre.

Rajongóknak: Merániai Gertrúd halálának 800. évfordulója alkalmából a szentendrei Ferenczy Múzeumban az egykori királynét és a korszakot bemutató kiállítás látható, mely külön egységben foglalkozik azzal, hogy miképp jelent meg a gyilkosság a középkori krónikákban és a művészetben, így például Katona Bánk bán-jában.

Fotó: OSZK Színháztörténeti tár, Revizor Online, 7óra7

Inkább eladónak áll egy turkálóban, de nem marad meg olyan társulatban, ahol nem szeretik. Meglehetősen rögös szakmai útján most otthonra lelt a Madách Színház társulatában Dobos Judit, akinek elmondása szerint 5-6 élet is benne van eddigi 43 évében.

Komikaalkat vagy, de ahogy itt ülünk, sok szomorúságot látok a szemedben.

Szerintem nincs olyan, hogy komika, csak színész van. Lehet, hogy itt, a Madáchban jobbára komikus szerepeim vannak, de most jövök egy külföldi sorozat forgatásáról, ahol épp az öngyilkosságaimat rögzítettük. Valami vagy valaki vagy hat rád, vagy nem, én csak ebben hiszek. Ami a szomorúságot illeti, az kétségtelenül velem van, amióta elvesztettem az édesanyámat. Helyt kellett állnom azonnal, én neveltem fel az öcsémet. A veszprémi színészházban éltünk, ahol játszottam, és később – közbenjárásomra – ő lett a színház büfése. Amikor levettek a fizetésünkből, már nem tudtam magunkat eltartani, ezért jött az ötlet a vállalkozásra. Az ország legjobb színházi büféjét működteti azóta is, több igazgató tett már neki ajánlatot.

Hogy lettél a Veszprémi Petőfi Színház tagja ilyen fiatalon?

A tagságomat Rátonyi Róbertnek köszönhetem, aki akkoriban szintén Veszprémben játszott, és lényegében megzsarolta az akkori igazgatót, Vándorfi Lászlót, hogy ha nem vesz fel engem, akkor ő felmond. A direktor tehát nem tehetett mást… Nagyon fontos éveket töltöttem a Petőfi Színházban, voltaképpen ott tanultam meg a szakmát. Klasszikus vidéki színészélet volt, játszottam tragédiát, komédiát, zenéset, amit épp kellett.

Nagy lehetett benned az elkötelezettség a színészi pálya iránt, hogy ennyire korán elkezdted. Amikor néhány éve találkoztunk, mégis fásultnak, kiábrándultnak tűntél.

Voltak jobb és rosszabb időszakok az életemben. Valóban, mielőtt bekerültem a Madách Színházba, nehezen boldogultam. El akartam adni a kis lakásomat, amit 36 évesen hitelre vásároltam, és magam mögött akartam hagyni Magyarországot. Mexikóba mehettem volna egy popzenekarba énekelni, de attól végül visszahőköltem, Dubaiból meg addigra már zsúpolták haza a magyar artistákat, művészeket a válság miatt, így az a tervem is dugába dőlt, hogy ott lépjek fel. Valahogy mindig itthon maradok, pedig 13 évvel ezelőtt Németországba is kimehettem volna, noha egy mukkot sem beszéltem németül. Veszprémben vendégként rendezett Rupert Seidl A patkány című darabban, és azt mondta, leszerződtet, és egy évem van rá, hogy megtanuljak németül. De rá kellett jönnöm, hogy nekem csak az anyanyelvemen megy a színészet, csak magyarul tudok játszani. Szóval maradtam, és jóformán tengődtem. Közben persze rengeteg mindent csináltam, rendeztem és játszottam a Kalocsai Színházban, színészként és rendezőként előadásokat hoztam létre a Karaván Színházban Nyári Oszkárral a Karaván Művészeti Alapítvány égisze alatt, akik tehetséges roma fiatalokat karolnak fel. Persze mindehhez folyamatosan pályáznunk kellett pénzekre, és amikor kaptunk, akkor volt előadás, amikor nem, akkor meg nem volt.

Miből éltél?

Nekem nem derogál mást csinálni: amikor nem volt pénzem, egy turkálóban dolgoztam eladóként. Tizenhárom szakmám van, többek között esztergályos, marós és köszörűs is vagyok. De voltam már öltöztető, ügyelő, rendezőasszisztens, népművelő és jelmeztervező, de még földmérő-figuráns is. Tanulmányaim alatt közjegyző-asszisztensnek álltam, mindenki azt hitte, hogy én vagyok a közjegyző, mert a főnököm egy törékeny halk szavú nő volt mellettem. A színészet viszont ajándék, az nem is számít munkának, annyira szeretem. Amikor színházban dolgozhatok, színpadon állhatok, azt imádom. A többit pedig zokszó nélkül elfogadom.

De kanyarodjunk vissza a kőszínházi éveidhez! Veszprém után Debrecen és a Vidám Színpad jött.

Igen, sőt évekig egyszerre dolgoztam a Csokonaiban és Pesten. Aztán eljöttem mindenhonnan. A Vidám Színpadra Bóka B. László idején kerültem, aztán, amikor Puskás Tamás lett az igazgató, behívott, hogy kirúgjon. Elkezdtünk beszélgetni, és úgy jöttem ki az irodájából, hogy új szerepeket ajánlott, és azt kérte, hogy maradjak. Nem sokkal később mégis eljöttem. Ahogy azután Debrecenből is.  Amikor Vidnyánszky Attila lett az igazgató, tudtam, hogy nem lesz maradásom, felmondtam. Az előző igazgató emberének számítottam, mert az ő idejében kerültem oda, így elkezdtek másként nézni rám. Márpedig én nem maradok olyan helyen, ahol nem szeretnek.

Megengedheted ezt magadnak?

Természetesen nem. De ezen képtelen vagyok változtatni, és valószínűleg nem is akarok. Ahol nem érzem jól magam, ahol nem kapom meg a létezéshez szükséges szeretetmennyiséget, onnan el kell mennem. Ez van.

Ekkor jött a szabadúszás.

Igen, castingokra jártam sokat, de játszottam és rendeztem Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban, felléptem a Pesti Magyar Színházban. Bekerültem a Vámpírok báljába is, de aztán azt is otthagytam. Drámapedagógiát tanítottam, amit nagyon szerettem. Elfogadtam, amit dobott a gép, nem akartam sehol tolakodni. Énekeltem zenekarokban, felléptem a Kimnowakkal, a Grencsó Kollektívával, rappeltem a Weszélyes Elemek nevű bandával.

A Weszélyes elemekkel 

Aztán megcsörrent a telefon, és szerepre hívtak a Madách Színházba.

Egykori debreceni kollégám, Szente Vajk, aki íróként és társrendezőként is jegyzi a Csoportterápia című „saját fejlesztésű” musicalt rám gondolt, amikor ezt a szerepet megálmodta. Felhívta rám Szirtes Tamás figyelmét, aki bizalmat szavazott nekem. Örökké hálás leszek mindkettejüknek. Azóta már az ötödik bemutatómra készülök itt, és otthonra találtam a Madáchban. Nekem a legfontosabb, hogy játsszak és jó emberek között lehessek: itt mindkettő megadatik. A Csoportterápia fantasztikus előadás, remélem, még sokáig láthatják majd a nézők. Van egy olyan jelenetem ebben a zenés komédiában, amelyben megmutathatom a drámai karakteremet is: az egyik monológom után 800 ember sír a nézőtéren. Különleges, semmihez sem hasonlítható érzés. Vágó Márta édesanyját játszom a másik magyar musicalben, az Én, József Attilában. Szeretem ezt a bolond asszony-karaktert, és méginkább azt, hogy a legnagyobb magyar költő legcsodálatosabb versei hangzanak el teltház előtt, ez is egy fontos kultúrmisszió. A Napsugár fiúkban egy hosszú jelenetem van Gálvölgyi Jánossal. Megtiszteltetés, hogy elfogadott partnerének. Ő különleges ember és hatalmas művész, Szirtes Tamástól, a darab rendezőjétől is komoly gesztus, hogy egy színpadon állhatok vele. A Mary Poppins Brill nénije mozgalmas szerep, és benne lenni egy ilyen világsikerben, önmagában is nagy dolog. Most próbáljuk a Polygamy-t, ebben kicsi, ám fontos szerepem van, mondhatni én vagyok a slusszpoén. De erről nem mondhatok többet, hiszen még nem mutattuk be.

Trixi szerepében a Csoportterápiában

Volt miből táplálkoznod színészként, a poklot és a mennyet is megjártad párszor.

Rábízom magam a Jóistenre. Azt hiszem, most már tudom, mi miért történik, így fejlődik a lelkem. Pedig nem volt könnyű elviselni, amit a sors rám mért; azt szoktam mondani, 5-6 élet benne van az én 43 évemben. Apukám alkoholista volt, ha ivott ellenünk fordult, megverte anyukámat, ránk gyújtotta a házat, anyukám a bolondok házába került. Bizonyára ezért is olyan fontosak számomra az emberi kapcsolatok, ezért is ragaszkodom úgy a barátokhoz. Ha valakit megszeretek, azt mindig szeretni fogom. Tartok tőle, hogy nem tudom eléggé kimutatni, de talán érzik. Ugyanakkor túlságosan őszinte vagyok, így óhatatlanul megbántok másokat, ami persze nem szándékos.

A színészet segít is feldolgozni a sebeket?

Általában igen. Mások beleőrülnek, ha nem lehet gyerekük. Én ezt fel tudtam dolgozni, mert el tudtam játszani. A színpadon megtörténhet velem, mindaz, ami a színpadon kívül nem. De van, amit nem gyógyít. Siófokon játszottuk tájelőadáson A testőrt Koltai Róbert rendezésében, én a páholyosnő voltam benne. Aznap volt anyukám temetése Miskolcon, és hiába könyörögtem, nem tudtak lekettőzni. Kocsit küldtek értem Miskolcra, és játszanom kellett este. Fogalmam sincs, mit csináltam aznap a színpadon.

Jársz színházba nézőként?

Nem. A régi barátaimat megnéztem Veszprémben, de Budapesten nem járok színházba. Amikor nem játszom, akkor is inkább játszom: lövöldözöm otthon a PlayStation-ön. Alapvetően rettenetesen lusta ember vagyok. Ha nem lennének feladataim, otthon heverésznék naphosszat. Pedig mozognom kell, egy betegség miatt 17 éves korom óta küzdök a túlsúlyommal.

Azt gondoltam a te estedben a túlsúly színészi eszköz is. Ha sovány lennél, az már nem te lennél.

Nem is akarok sovány lenni, de szeretnék életben maradni, elbírni a testemet. Amikor letettem a cigit, 50 kilót híztam. Abból 30 már lement, de 20-at még kel kell adnom. Speciális étrendet tartok, edzek is. Tíz éve meg kellett volna műteni a térdemet, de azóta sem fért bele, hogy hónapokig lábadozzak, és újra tanuljak járni. A színpadon persze a térdem sem fáj. Tudom, közhely, de így van: a takarásban meghalsz a fájdalomtól, a színpadon meg már semmit sem érzel. 24 év alatt egyszer mondtam le előadást, amikor életmentő műtétem volt.

Brill néniként a Mary Poppinsban

Az öregedéstől félsz?

Egyáltalán nem. Csak a rozogaságtól. Ezért kell karbantartanom magamat.

Vágysz szakmai elismerésre?

Korábban sosem vágytam ilyesmire, és itt a Madáchban nagyjából be is vagyunk biztosítva a díjak ellen. Lenéznek minket, komolytalannak tartják a musicalszínházat, innen legfeljebb egy hosszú életművel a hátad mögött terjeszt fel a szakma. Ha örülnék is az elismerésnek, azt a műfaj miatt tenném, mert én tényleg hiszek az igényes szórakoztatás létjogosultságában.

Tervezel a pályádon? Gondolkodsz azon, hogy mi a következő lépés?

A pályán nem. Elfogadom azt, amit kapok az élettől, bár ha ennek itt a Madách Színházban vége lenne, az nagyon fájna. Más jellegű tervem persze van. A Gobbi Hilda által alapított Ódry Árpád Színészotthonban egyre kevesebb az öreg színész. Inkább olyanoknak adják a helyeket, akik fizetnek érte, és nem egy a színpadról kikopott művész útja vezet az alkoholizmuson és a hajléktalanságon át a halálba. Ezt nem szabad hagyni, hogy megtörténjen. Újra kell egy hely az idős művészeknek, ahol méltósággal élhetik utolsó éveiket. Ezért küzdenék.

Fotók: Madách Színház

Tele van munkával, mégsem hiszi el, hogy a nézők sokat fizetnek azért, hogy lássák.

Szabadkáról jössz, pár órát vagy a városban és mész is tovább Szombathelyre. Miért a sok ingázás?

Szabadkán próbálok a Katona és az ottani Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában, a Vörösben. Régóta hívta Máté Gábort rendezni a szabadkai társulat, de őt jobban érdekelte a közös munka, a két közösség egymásra hatása, ezért döntött a koprodukció mellett. Utána már adta magát, hogy ne egy klasszikust vegyen elő, hanem egy vajdasági, enyhén szólva, ki nem beszélt témát, az 1944-es ottani eseményeket, az úgynevezett „még hidegebb napokat”. A tabutémák egyébként sem állnak távol Mátétól, a Cigányok, A mi osztályunk, a Rükverc mind ilyenek. Talán a legnehezebb az, hogy hétfőtől csütörtökig Szabadkán vagyok, majd hétvégén itthon, a megszokott környezetemben. Pihenek vagy felújítom a tavalyi előadásokat. Nehéz az ingázás. Most ráadásul még Szombathelyre is rohanok, ahol a Szent György és a Sárkányban játszom.

Honnan van a szabadkai előadás alapanyaga?

A szabadkai társulat dramaturgja (Bresztyánszki B.R.) olvasott el egy hatalmas mennyiségű anyagot, benne regényt, interjút, visszaemlékezéseket. Ezekből készült el egy jelenetfüzér, amelynek elemei lazán kapcsolódnak egymáshoz, mindenki több szerepet játszik, a jelen állás szerint leszek nyilas főjegyző, orosz tiszt, magyar katona és egyszerű magyar parasztember is. Ahol nincs fő karakterem, ott „tömeg” vagyok én is, ahogy a többiek.

Hogyan működik együtt a két társulat?

Nagyon más körülmények között dolgozunk. Amíg mi itt Budapesten délelőtt bemegyünk a szépen felújított színházunkba próbálni, majd ugyanott játszunk este; addig náluk jópár éve zajlik a patinás színházépület felújítása, azóta ideiglenes játszóhelyük van, egy egykori mozi épülete, próbálni viszont csak egy elhagyatott gyárépületben tudnak. Ott jobbra a magyar társulat próbaterme van, balra a szerbeké. Ők egy kicsit csodálkoznak, hogy zokszó nélkül dolgozunk így is, de tulajdonképpen inspirálóbb is így készülni. Más hatások érnek minket, egyértelmű, hogy más a hozott anyag is, de amikor elkezdtünk dolgozni – s ez nem közhely -, eltűnnek a különbségek. Amikor dolgozunk, a lényeg ugyanaz.

Nemrégiben meglepted a közönséget, hogy a Római vakációban énekeltél-táncoltál. Sokat kellett győzködni, hogy elvállald a szerepet?

Miért gondolja mindenki, hogy ez távol áll tőlem? Nem kellett győzködni, örömmel vállaltam, már csak azért is, mert Orlai Tibor (a Belvárosi Színházi vezetője, producere – a szerk.) évek óta hív, hogy csináljunk együtt valamit. Több év telt el, számtalan ötlet volt, amelyek ezért vagy azért nem jöttek össze. Szinte már én éreztem kínosnak, hogy válogathatok darabok és rendezők közül. Aztán jött egy telefon, hogy megvan a darab. Azt is csak a próbákon tudtam meg, hogy ez egy énekes-táncos szerep. Én csak azon aggódtam, hogyan mondom meg a Társas játékban és a szombathelyi színházban (ahol akkor kezdtük a Weöres-darabot), hogy én egyazon időben három produkcióban dolgozom.

Nem tudsz nemet mondani?

Az Orlai Produkció már évek óta húzódott; a Társas játék egy nívós sorozat és elég jól lehet vele keresni; Jordán Tamásnak meg nem mondhattam, hogy Weöres Sándor ne idén legyen 100 éves…

Túlélted?

Nagyobb viták nélkül, igen. Cserébe ősztől délelőtt besétálok próbálni, este játszom. Nyugodt életem lesz.

Pelsőczy Réka rendezte a Római vakációt, aki a Katonában színészkollégád. Milyen volt a közös munka?

Rékával nagy élmény volt nekem együtt dolgozni. Féltem, hogy milyen lesz vele, mert játszom vele nap mint nap, de rendezni még nem láttam. Harmonikus munka volt, Réka határozott és nyitott volt egyszerre. A másik nagy felfedezés Hernádi Judit, akivel még nem dolgoztam együtt és rácsodálkoztam, milyen intelligens, művelt nő, aki tele van kíváncsisággal és szeretettel, és rengeteget jár színházba.

Milyen érzés, amikor egy színház vezetője benned gondolkodik és kis túlzással mindegy neki, csak játssz nála valamit?

Jó lenne, ha én ilyen nagy sztár lennék, de nem tartom annak magam. Szerintem semekkora nincs az én kereskedelmi értékem. Meg is döbbentem, amikor megláttam, hogy a Római vakációra 6500 forintba kerülnek a jegyek. Hogy nekem ezért mit kell nyújtanom? Tuti nem ronthatom el a tánclépést, ha ennyit fizetnek a nézők.

Kicsit sem gyanús, hogy elhalmoznak munkával?

Nem érzem magam híres embernek, akit megállítanak az utcán. (Nem szoktak.) Néha rám mosolyognak, de ennyi. A színházban látnak 400-an egy este. Mitől lennék híres? Szeretnék abban a hitben élni, hogy egy ismeretlen színész vagyok.

A politika így-úgy, de folyton beszivárog a színház életébe. Hogy esik ez neked?

A színház mindig politizál, mert reflektál az életünkre. A napi politizálás viszont nem dolga a színháznak.

A nép ellenségében

A nép ellensége című előadásotok elnyerte a színikritikusok díját, mint a legjobb előadás. Ez a direkt üzenet, mint amilyen ez az előadás, az is belefér még neked a színház és a politika viszonyába?

Bele. Kétségtelen, hogy ez az előadás közvetlenebbül reagál a jelenre. Ibsen nagyszerű drámaíró, Zsámbéki nagyszerű rendező. Mindkettőnek valami nagyon a „bögyében” volt.

Fotó: 7óra7

Székely Csaba három év alatt befutott fiatal drámaíró lett Erdélyben és Magyarországon egyaránt. A Bányatrilógia után történelmi drámát, most zenés darabot ír. A Szkénében szeptemberi Bányavíz-bemutatója után beszélgettünk. Akkor még nem tudta (nem is hitte), hogy megnyeri a Színikritikusok Díját legjobb új magyar dráma kategóriában, a Bányavaksággal.

A premier után már nyugodtan dőlsz hátra?

Általában nyugodt vagyok, de az előadást azért végigizgulom. Olyankor felnagyítódnak az események, valaki köhög vagy vakarózik, azt hiszem, biztos unja, amit írtam. Az előadás után viszont már elszáll minden félelmem, és úgy gondolom, mi mindent megtettünk, amit lehetett.

Így éreztél a Bányavíz premierje után is?

Nyilván elfogult vagyok, de nekem tetszett. Furcsán nyomasztó hangulatú előadás lett belőle, ahol az ember picit bátortalanul nevet, mert hirtelen nem tudja, hogy ilyen emberek piszkos ügyein lehet-e nevetni.  Amikor írtam, nem találtam ennyire nyomasztónak, de nekem bejött ez a „sötétség”.

Lecsúszott, kiúttalan emberek menekülnek az alkoholba vagy máshova, és van egy pont, ahonnan már fáj a nevetés. Mintha a befogadón is múlna, mit enged be, s mit nem.

Igen, kezdődik egy könnyű, már-már bohózatba hajló jelenettel, majd a fények is rájátszanak a történetre, elsötétül a szín és a történet is.

Az Örkény István Színház drámapályázatán nyert ez a darabod. Miért nem ott mutatták be?

A kiírásban valóban szerepelt, hogy a nyertes pályaművet be is mutatja az Örkény, de Mácsai Pál igazgató sokat vacillált, hogy ki rendezze, hol rendezze, merthogy nincs erre alkalmas stúdiószínpad az Örkényben. Így végül odaadta a darabot Csizmadia Tibornak, aki az első két rész megrendezése után erre is bejelentkezett, nagyjából ugyanazzal a szereplőgárdával. Szerette volna befejezni a trilógiát, én pedig örültem ennek.

A Bányavíz elkészült volna, ha nincs a pályázat?

Valószínűleg igen, de ki tudja, hány évig váratott volna magára. Sokat segített a határidő. (Nevet.)

A másik két darabot mennyi idő alatt írtad?

Egy év alatt készült a három mű, a pontos időtartamokra már nem emlékszem. Azóta írtam már jó pár dolgot, ezért furcsa is nekem ezekről beszélni.

Próbára járó író vagy?

Ez változó. Ha hívnak, és a segítségemet kérik, szívesen beszállok a próbafolyamatba. Most a Bányavíznél már nem kérte a stáb, hiszen elég jól ismertek már engem és a műveimet is. Ha nem hívnak, egyáltalán nem baj, legalább azalatt írok valami mást. Kissé izgalmasabb, ha részt veszek a folyamatban, de nem vagyok a szavaimért vasvillával küzdő író, ha erre gondolsz.

Volt, hogy félreértelmeztek?

Nem, de néha máshova kerülnek a hangsúlyok, vagy jobb lesz valami. A Bányavízben például van egy plusz jelenet, ami az előadás során került bele. Tele van a színpad szeméttel, de a következő jelenetig el kell tüntetni, ezért Bozó Andi karaktere szedegeti össze a papírokat, üvegeket és közben énekelget. Improvizációnak indult, zseniális betét lett.

Tudod, hogy mitől működnek a darabjaid?

Ezen én is szoktam gondolkodni. Talán azért, amiért a viccek is működnek. Bemegy a kocsmába a székely, a részeg, a pap, a rendőr…

Szinte egyszerre futottál be Erdélyben és Magyarországon, díjat díjra halmozol, miközben három éve sincs, hogy az első darabodat előadták. Közben civilben kulturális újságíró vagy és tanítasz a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Még nem tudnál főállású író lenni?

Egyelőre nem, de nem vagyok messze tőle. A szenvedélyem, a hobbim, mindenem az írás, úgy viszonyulok hozzá, mint Lajkó Félix a zenéhez. De mellette vannak dolgok, amiket kénytelen vagyok megcsinálni. Tíz éve remélem, hogy az írásból megélek, ez most már nem tűnik olyan távolinak.

Máshogy működnek a történeteid erdélyi és magyar színpadon?

Nagy különbségek nincsenek, néha máshol nevetnek.

Mikor kezdődött a kapcsolatod a színházzal?

Ötödikes koromban írtam egy tanárunkat kiparodizáló jelenetet és azt előadtuk egy iskolai ünnepségen. Ez volt az első drámám. (Nevet.) Jártam színházba, mint minden kultúrember, de mivel Aradon, ahol felnőttem, nem volt magyar nyelvű színház, nem kerültem igazán közel hozzá. Csak később, amikor egy sikeres rádiójáték nyomán felvételiztem drámaíró szakra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre.

Drámáid irodalmi szövegek?

Igyekszem, hogy amit leírok, annak legyen irodalmi értéke, de drámáimat elsősorban színpadi szövegnek tartom. Az igazi mű az előadás, a dráma ennek csak egyharmada, a másik kétharmadot az előadás alkotói teszik hozzá. Nemrég írtam egy kifejezetten olyan szöveget, ami csak színpadon működik, elolvasva nehezen érthető és hiányos, ennek egy hónap múlva lesz a bemutatója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Euripidész Alkésztiszét írtuk újra a rendezővel, Sorin Militaruval, csak mivel ő nem tud dialógusokat írni, ezért engem kért meg rá.

Mikor adták elő először művedet?

A Bányavirág egy műhelygyakorlat eredménye volt, 2011-ben adták elő kolozsvári és marosvásárhelyi színinövendékek, ott ismerte meg Sebestyén Aba, aki később megrendezte a Yorick Stúdióban. Azelőtt is írtam, prózát, de ekkor láttam meg, hogy a színpad egy járható út lehet a számomra. S mivel drámaíró szakos voltam, kénytelen voltam drámát írni.

Tudtad, hogy trilógiát írsz?

Mikor elkezdtem, nem, mire befejeztem, már igen. (Nevet.) Igazából a Bányavirág befejezése után éreztem, hogy maradt bennem még mondandó. Eredetileg Bányavakság lett volna az első dráma címe, tiszteletem jeléül a két előképnek, a Ványa bácsinak és a Vaknyugatnak. Csak aztán megtetszett a szó: Bányavirág.

Mintha kínosan ügyelnél arra, hogy mindig elmondd, kik inspiráltak. Miért?

Szeretném elkerülni, hogy azt gondolják, én erre nem vagyok büszke. És jó lenne, ha a nézők/olvasók úgy olvasnák/néznék őket, mint amelyeknek ilyen előképeik vannak. Egyébként a Bányavirág így is készült, az egyetemen klasszikus dráma nyomán kellett írnunk egy történetet.

A téged értelmezők szerint a te műveid lerombolja az erdélyiekről élő idilli képünket. Ezt te is így látod?

Bennem nincsen idilli vagy nem idilli erdélyi kép, bennem ez van, amit látunk, azt mutatom be. Annak ellenére, hogy ezek nagyon lokális történetek, erdélyi emberek, erdélyi helyek, és én is szeretek erdélyi író lenni, egy idő után ez szerintem elhalványul majd, és nem lesz fontos ezekben a szövegekben az erdélyi ember, csak az ember, ahogy a Csehov-darabok szereplőitől is elválik oroszságuk. Legyen univerzális a mondanivaló, erre törekszem.

A Bánya-trilógia bevált, de mi lesz utána? Nem félsz, hogy „háromműves” szerző maradsz?

A trilógia befejezése óta írtam már egy történelmi drámát, Vitéz Mihály a címe, ez már négy mű. A 17. század elején játszódik, a szombathelyi Weöres Sándor Színház drámapályázatára készült, s ott be is mutatják jövőre. Románok, erdélyi magyarok, székelyek és németek is szerepelnek benne. Mindenki mindenki ellen, nagyon zűrzavaros, sok-sok szereplővel.

Hogyan találod ki a szereplőidet?

Igyekszem, hogy mindegyiknek saját hangja legyen, és nagyon különbözzön tőlem. De azt már észrevettem, hogy minden szereplőmben ott kucorog egy kis Székely Csaba.

A mondataidon sokat lehet nevetni, de rajtad nem sokat, miért?

Rajtam is lehet, amikor nem adok interjút, vicces vagyok. Az írásaimban a humor egy eszköz, egyfajta gazdatest. Amikor a bulvármédia el akar juttatni egy üzenetet a közönséghez, akkor sokkol; én a humort használom a sokk helyett.

Mik a következő feladataid?

Félek ezekről beszélni, mert ha eddig nyilatkoztam róluk, a végén nem lett belőlük semmi. De most megpróbálom még egyszer. Szó van róla, hogy írok az Örkény Színház társulatára valamit. Az ilyet nagyon szeretnem, mert ha előttem van a színészek arca, hangja, sokkal könnyebb írni, karaktert alkotni. Tudod, hogy ki fogja kimondani a mondataidat, ez sokat segít. A gyergyói Figura Stúdió Színház társulatára is írok egy darabot. De előtte decemberben lesz a bemutatója egy zenés darabomnak Marosvásárhelyen, a címe: Hogyne, drágám!, Sebestyén Aba rendezi. Kezdek kétségbeesni, hogy időben elkészüljön. Azt hiszem, ez az első eset, hogy már túlhaladtam a határidőt. Operett vagy musical lesz, nem tudom, de a dalszövegeket is én írom. Egy kisvárosi tanáremberről szól, aki egyszer csak önmagára talál.

Erdélyben hogyan fogadják a darabjaidat? Nem sértődnek meg?

A futók tudják, hogy eljön egy pont, amikor úgy érzed, itt meg kell állnod, nem bírod tovább. De ha ezt a pontot „túlfutod”, utána már sokkal simábban megy, és valahogy szabadabbnak érzed magad. Így vagyok a drámaírással is. Néha elérkezek egy olyan pontra, ahol azt érzem, ha ezt leírom, azzal árthatok magamnak. Elfordulhatnak tőlem az emberek, csalódhatnak bennem a rokonaim. Aztán arra gondolok, ez engem nem szabad, hogy érdekeljen, mert nem én vagyok a fontos, hanem a szöveg. Nem cenzúrázhatom holmi önző indokokkal. Így hát mindig túlfutom ezt a pontot, és ez felszabadító.

Szorongó, megfelelni vágyó színész, aki a színpadon gyógyul.

A múlt évadot a Hyppolit, a lakájjal zártad. A Belvárosi Színház produkciója kemény kritikákat kapott. Hogy bírtad ezt?

Érdekes, jó munka volt, sajnos vegyes fogadtatással. Nem voltak teljesen alaptalanok a kritikák.

A Mohácsi-testvérek munkamódszeréhez tartozik, hogy izgulni kell, lesz-e kész forgatókönyv a bemutatóra. Nem sokkal a Hyppolit előtt a Nyaralásban dolgozhattál velük, az időben elkészült. Te hogy bírod ezt a stresszt?

Izgulós, szorongós típus vagyok. A környezetem agyára megyek. (Nevet.)

Miért megy egy szorongó, megfelelni vágyó ember színésznek?

Hogy kiélje, kijátssza ezt magából. Így tudok vele bánni, ez adja az erőt a munkámban. Munkamániás vagyok, az tart életben. Remegve lesem a próbatáblát, milyen feladatok várnak rám a következő évadban, és akkor nyugszom meg, ha látom, gondoltak rám, játszani fogok. Akkor lennék kétségbeesve, ha nem dolgoznék.

Rendezője válogatja, de a színházban gyakran üvöltöznek a rendezők a színészekkel, hogy azok jobbak legyenek. Rólad tudják, mitől működsz jobban? Vigyáznak, nehogy megsértsenek?

Itt a  Katonában nem nagyon üvöltöznek a rendezőink. (Nevet.) Ismernek, a szorongásaimat belekalkulálják a próbafolyamatba. Tudják, milyen vagyok és kezelnek. Eszem ágában sincs elmenni, de pályát módosítani sem.

Pedig azt mondják, nem fizet túl jól. Te megélsz belőle?

Igen. Vannak tévés, filmes, rádiós és szinkronmunkáim is, mindegyiket nagyon szeretem. Most fejeztünk be egy új etapot a Munkaügyek sorozatból, és szerencsére több munka is vár még rám.

A filmben nem izgulsz?

Kevésbé. A film sokkal inkább a rendező műfaja, inkább szól a forgatókönyvről és a rendezőről. Ráadásul olyan feszített a tempó, hogy időm sincs szorongani. Az elsőfilmes Noel Péterrel fejeztem be nemrég egy munkát, az Orlandót.

Mióta végeztél a Színművészetin, 1998 óta a Katona társulatának tagja vagy, nemrégiben azonban új igazgatód lett, Máté Gábor. Milyen volt a váltás?

Amit Máté Gábor csinál, az szerves folytatása annak, amit Zsámbéki Gábor elkezdett; ugyanakkor új lendületet is vett a színház: rengeteg az egyéb program, és nagy erőkkel csábítjuk hozzánk a fiatalokat is.

A Katonában milyen feladataid lesznek az idei évadban?

Egy Bagossy-rendezéssel kezdek, tavasszal pedig Estragont a Godot-ra várva című előadásban. Zsámbéki lesz a rendező, Kulka János (akinek az érkezésének nagyon örülök), Kocsis Gergő és Keresztes Tamás lesznek a partnereim.

Szente Vajk játszik, ír, rendez, de nem éri be ennyivel. Filmes tervei vannak, és azon dolgozik, hogy a Madách Színház produkciói akár a West Endet is meghódíthassák. A Poligamy bemutatójára készül, s biztosított minket arról, hogy nem fogja megrészegíteni a siker.

Ványa bácsi: Veled nem nehéz interjút egyeztetni állítólag, legalábbis a Madách Színház sajtósa szerint mindig benn vagy a színházban. Itt is laksz?

Szente Vajk: Hát, szinte igen. Általában úgy kezdődik a nap, hogy reggel bejövök, és aztán az esti előadás után megyek haza. Valami dolgom mindig van. Azáltal, hogy a Madách Színházban a repertoár- és az en suite játszás keveredik, több hónap kihagyás után veszünk elő újra darabokat, ezért nálunk állandóan felújító próba van. Most a Mary Poppins tér vissza, és aztán megint hónapokig nem játsszuk, és amikor visszatér a repertoárra, megint próbálunk majd, ahogy a Józsefet, a Macskákat vagy a Spamalotot. És közben próbáljuk az új darabokat, amelyekben hol színészként, hol rendezőként, hol pedig íróként veszek részt, szóval mindig eltelik a nap. De mivel sokféle dolgot csinálok, egyáltalán nem érzem fárasztónak.

Vb.: A rendezés hogy jött?

Sz. V.: Mindig is érdekelt, de persze azt gondoltam, hogy majd egyszer később megpróbálkozom vele. Aztán Szirtes tanár úrnak (Szirtes Tamás a Madách Színház igazgatója – a szerk.) az ötlete volt, hogy az Én, József Attila című új magyar musicalt együtt csináljuk meg, társrendezőként segítsem a munkáját. Így láthattam, hogyan épül fel az elejétől egy előadás. Nagyon izgalmas és komplex volt a feladat, mivel „saját fejlesztés”, nem egy Broadway-musical átvétele. Ráadásul a téma is érzékeny, hiszen csak méltó módon lehet hozzányúlni József Attila életéhez, életművéhez. Aztán volt az évadban egy változás, és keletkezett egy betöltendő lyuk. Szirtes tanár úr kérésére nekiálltam darabokat olvasni, és ráakadtam egy Ray Cooney-bohózatra (One for the pot). Ez lett az 1x3 néha 4 avagy Egyszerháromnéhanégy címmel, amit már egyedül csináltam meg. Azt hiszem sikerült egy bohózatból vígjátékot faragni. Ugyan a szerzőnek már több darabját vitte sikerre a Madách Színház, de ennél a komédiánál a szöveghez is hozzá kellett nyúlnom, mert inkább lazán összefűzött szkeccsekből állt, a mi közönségünk meg inkább a zárt jelenetekre, kerek történetekre kíváncsi. Jól sikerült az előadás, már az első évben több, mint ötvenszer ment a nagyszínpadon, ami elég komoly szám ahhoz képest, hogy a nagy musicalek között játszottuk. Az igazi kihívás a Betörő az albérlőm volt májusban, amivel rendesen megnehezítettük a saját dolgunkat azzal, hogy a szereposztásban nagyon különböző „színésziskolákat”, irányokat raktunk össze, de éppen ettől működik az előadás.

Vb.: Hogyan tudtad magad rendezőként elfogadtatni olyan színészekkel, mint Halász Judit vagy Mucsi Zoltán?

Sz. V.: Nagyon sokat segített az, hogy kellemes, jó emberekről van szó. Amikor felhívtam Mucsi Zoltánt, és a telefonban elmondtam neki, hogy milyen darabról lenne szó, és én rendezném, azt válaszolta, küldjem át a szövegkönyvet. Egy-két nap gondolkodási időt kért, később már azzal hívott vissza, hogy van kedve ehhez a kalandhoz. Amikor ilyen formátumú és engem korábban nem ismerő színészekről van szó, az alapos felkészülés a legfontosabb. Ha ez megvan, elfogadnak partnerként, figyelnek az instrukcióimra.

Mucsi Zoltánnal, a Betörő az albérlőm próbáján

Vb.: És mikor fedezted fel magadban az írói vénát?

Sz. V.: Az első szerepem a Madách Színházban a Volt egyszer egy csapat című Webber-musicalben volt. Vendégként játszottam, akkoriban még a Debreceni Csokonai Színház tagja voltam. Úgy éreztem, volt némi sutaság a dialógusokban, és a saját szövegemet elkezdtem itt-ott átírni, poénokat is tettem a mondataim közé. Szirtes tanár úron, aki egyébként nagyon sokat ad a pontosságra, a felkészültségre, látszott, hogy nyitott az indokolt és kidolgozott változtatásokra, és elfogadta a javaslataimat. Később írtam két dalt a Sors bolondjai című előadásunkba. Disney-rajzfilmslágerek szövegét is magyarítom már egy ideje, így amikor a színház pályázatot írt ki új magyar zenés darabra, megkeresett Galambos Attila, aki Az operaház fantomja, a József és a Producerek magyar szövegét is írta, hogy adjunk be együtt egy darabot. Volt a fiókomban 30 oldal egy pszichoterápián játszódó történetből, Attila javasolta, hogy hozzam el, és folytassuk azt. Végül otthon kitöröltem az egész szöveget, és csak egy üres lapot vittem neki. Úgy akartam, hogy írjuk inkább együtt. Így csak az alapszituációt tartottuk meg, és ami kijött belőle, az sokkal „darababb” lett, mint amilyennek az én írásom indult. A pályázati kiírás a stúdiószínpadra szólt, így nagyon meglepődtünk, amikor a kész darabot látva Szirtes tanár úr húzott egy merészet, és átrakta a nagyszínpadra. Nagy öröm volt, hogy a nézők szeretettel fogadták ezt a nem szokványos musicalt hat székkel és hat színésszel, már túl van a 80. előadáson.

Vb.: A Csoportterápiában tűnt fel először a Madáchban az utóbbi években a színházi fősodorból kimaradó Dobos Judit is. Őt te hoztad?

Sz. V.: Igen, én javasoltam, hogy Juditot hívjuk el erre a szerepre, és azóta otthonra lelt itt nálunk: már az ötödik darabját próbálja itt nálunk. Elképesztő tehetség, nagyszerű színésznő.

Vb.: Főszerepeket játszol, rendezel, írsz, és mindehhez vagy 32 éves. Képes vagy megélni ezeknek a sikereknek az örömét? Meg szoktál állni egy pillanatra, és kimondod magadnak, hogy örülni kell, hálát adni a sorsnak?

Sz. V.: Érdekes ez a kérdés, nemrég én is feltettem magamnak, illetve azért feszegettem magamban, mert tudom, hogy nem. A Csoportterápia, vagy a Betörő az albérlőm után is inkább arra koncentráltam, hogy jó, ez rendben van, de mi a következő? Persze lehet, hogy nem teszem jól, mert mindent minimumnak veszek, aztán, ha egyszer nem sikerül megugranom a lécet, megeshet, hogy azt súlyos kudarcként fogom megélni.

Vb.: És attól nem félsz, hogy megbetegít a siker? Úgy elszállsz, hogy magaddal sem állsz majd szóba…

Sz. V.: Azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget, képes vagyok a földön tartani magamat. Objektíven látom a képességeimet, tudom, hogy mit tudok megcsinálni, és mi az a szint, amit nem tudok megugrani. Lefutok bármikor 10 kilométert, de nem vágok bele egy maratoni távba, ha nem értem még meg rá.

Vb.: Mennyire volt számodra probléma a pályádon, hogy alacsony növésű vagy, így bizonyos szerepkörökről talán eleve le kellett mondanod?

Sz. V.: Azt hiszem, szerencsém van, hogy az alkatom és a személyiségem összetalálkozott, így nem emlékszem, hogy ez valaha is gondot okozott volna. Persze, hogy lelkem mélyén sem ábrándoztam Laurence Olivier szerepköréről, vagy eleve csak más úton indultam el, azt már nem tudnám megmondani. De hamis illúziókat nem táplálok. Ahogy Latinovits Zoltán írja a könyvében, a színház könyörtelen önismeret. Amit pedig alkatomnál, lehetőségeimnél fogva nem tudok eljátszani, azt kiírom, vagy „kirendezem” magamból.

Vb.: Ismét bemutatóra készülsz, társszerzőként jegyezd a Poligamy című filmből készült musicalt is. Szerintem nem volt egy jó film. Miért éreztétek, hogy darabot kell csinálni belőle?

Sz. V.: Viszonylag új jelenség és egyelőre még kiaknázatlan a film alapján készült színpadi adaptáció. A Madáchban már van ennek múltja, elég, ha a Diploma előttre, a Spamalotra vagy a Betörő az albérlőmre gondolunk. De még számos lehetőség rejlik ebben. Eleinte régi magyar filmek musicalesítésére gondoltunk, de nem korhű kuplékkal, slágerekkel, hanem mai, modern zenei világgal, mai látvánnyal. Aztán a Haction című sorozatban együtt dolgoztam Orosz Dénessel, akinek a Poligamy volt az első rendezése. Elemezve a filmet úgy éreztük Szirtes tanár úrral, hogy benne van egy jó első felvonás, nagyon jó az alapötlete, az elköteleződésre képtelen fiatalember belső utazása. A megfejtés a film líraiságával elfedhető, de nekünk a színpadon konkrét válaszokat kell adnunk, így tudtuk, hogy kell egy erős második felvonás. Végül vadonatúj szövegkönyv született. A darabon ugyanaz a csapat dolgozott, mint a Csoportterápián, sőt szerencsére társszerzőként végül a tanár úr is beszállt. A dalszövegeket Galambos Attilával írtuk. Nagyon élvezetes volt az alkotói folyamat, úgy képzelem, ilyen szabadságban dolgozva, nyitott gondolkodással jönnek létre a West End vagy Broadway produkciói is.

Mahó Andreával a Mary Poppinsban

Vb.: Jobb lesz, mint a film?

Sz. V.: Mindenképp más lesz. Például a filmben nincs mellékszál. Egy nagyszínpadi musical nem élhet meg mellékszál nélkül, így a darabban már van.

Vb.: Filmforgatókönyvet írnál?

Sz. V.: Igen, sőt van is egy futó projektem, de erről most még inkább nem beszélnék.

Vb.: Mi most a következő lépés a pályádon? Várod, vagy megteszed?

Sz. V.: Semmiképpen sem várom, nem így működik ez a világ. Most a film a következő és készülök egy komolyabb rendezésre is, egy nagyszabású zenés darabot vihetek színre rövidesen. Szerzőként egyszer valami nagyobbat is írnék. Ha eddig S-es méretűeket írtam, most már M-nél tartok, és talán eljön az L-es méret is. Közben arra is ügyelni kell, hogy a darabírásnál nem elég egy jó sztori ötlet, hiszen arra is gondolni kell, hogy az előadás beférjen a színházba, és a Madách anyagi lehetőségeit se haladja meg a kivitelezés. Azon is dolgozom, hogy egy-egy itthon sikert, mint a Csoportterápia, vagy amilyen reményeim szerint a Poligamy lesz, valahogy megpróbáljuk külföldön is bemutatni. Persze tudom, hogy ez nem úgy működik, hogy az ember besétál egy londoni vagy New York-i színházi producer irodájába, és pár perc múlva már kezet is rázunk. Nehéz ügy, de hátha sikerül.

Vb.: Színházban nézőként is előfordulsz?

Sz. V.: Nagyon is. Sokat járok vidékre is, a tavalyi évadban láttam előadásokat Szolnokon, Egerben, Győrben és persze Békéscsabán, ahol felnőttem. Pesten mindig megnézem az Operettszínház produkcióit, mert kíváncsi vagyok, hogy ők hol tartanak a musicaljátszásban. És járok a Szkénébe Pintér Bélát nézni, a Katonába, ahol sok barátom is van, és nagyon szeretem az Örkény előadásait is.

Vb.: Egy ideje tévézel is, a Magyarország, szeretlek! műsorvezetése mit jelent számodra a színészi pályádon?

Sz. V.: Elsősorban ismertséget. Látnak a tévében, bejönnek a színházba.

Vb.: Apropó ismertség. Bárdos András írt egy könyvet Kern Andrással, amelyben szerepelsz. Kern egyik sztorijában egészen pontosan. Idézem: „Álltam sorba csirkés szendvicsért, csak várni kellett, mert éppen nem volt csirke, szóval álltam a sorban, amikor pár méterrel mögöttem mondja egy férfi a feleségének, hogy figyelj már, ott a kedvenced! És mutat felém! Kicsit kihúztam magam, miközben az asszony kérdezte, hogy hol. Hát ott megy, folytatta az ura, nem látod? És túlmutatott rajtam ugyanabba az irányba. Ott, a Szente Vajk!”

Sz. V.: Igen, ismerem a sztorit Kern András mesélte. A könyvet még nem olvastam, de megvettem az édesanyámnak karácsonyra. A sztoriból nem kell messzemenő következtetéseket levonni. A televízió hatalma, semmi több. Még nagyon sokat kell tennem azért, hogy ez ne csak egy vicc legyen.