Hír Interjú Kritika Riport

2016. április 29. 10:28, madainyer

Orbán Viktor találkozása a zsidó mikiegérrel

Kálmán Imre szinte ismeretlen operettjét tűzte műsorára a Budapesti Operettszínház. A chicagói hercegnő méltatlanul volt mellőzve évtizedeken át, hiszen zenéje igazi minőségi Kálmán-muzsika igényes jazzel fűszerezve, ízelítőt Kerényi Miklós Gábor Marica grófnő rendezésének Tabarin-jelenete adott belőle. A kései mű története azonban egyszerre volt döcögős és világpolitikailag problematikus. Ezen igyekeztek javítani az új szöveget, sőt félig új könyvet jegyző dramaturg, Lőrinczy Attila és a rendező-dramaturg Béres Attila. Az eredmény egy korántsem hibátlan, mégis fogyasztható, a világunkra humorral reflektáló zenés színházi előadás, helyenként kissé zavaró párbeszédekkel.

c.01
Fotó: Papp Krisztina

1928-ra, amikor A chicagói hercegnővel először és hosszú időre utoljára találkozott a nagyérdemű, a műfaj legjelesebb képviselői már taroltak a bécsi és a pesti színházakban, talán ezért is merített a librettó a Marica grófnőből és Lehár legsikeresebb operettjéből, A víg özvegyből. Hiszen A chicagói hercegnőben is ott van az államcsőd szélén táncoló kis kelet-európai ország, a vagyonos nő és a pénzzavarban lévő, de jó családból származó férfi, a sértett férfiúi büszkeség, a női vezeklés. Az új szövegkönyv hoz egy csárdáskirálynős szálat a történetbe, bizonyos szálakat kiköt, másokat belefűz, a végeredmény pedig egy urizáló ország története, hatalmas nemzeti büszkeséggel, de a gatyából kilógó fenékkel. Egy amerikai, részben gazdag zsidó lányokból álló barátnői társaság érkezik Budapestre, köztük Mary Lloyd (Bordás Barbara) és Edith Rotschild (Nádasi Veronika) akiket az ügyesen karikírozott szalonantiszemita ábrázolás szerint csak a pénz érdekli, felületes, értékek nélküli világban élnek. Persze mindenki magyar származású is, és, hogy a nyelvi különbségek eltörpüljenek, ám akcentussal beszélik a magyart, ez pedig idegesítő hosszú távon. Erre talán az alkotók is rájöttek, így időről időre az akcentus elmúlik, főként dalban.

Pesten fut össze a női pénzeszsákok baráti köre a dacos nemzetféltővel, Borisz Alex herceggel (Dolhai Attila), aki családjával együtt szépen lenullázta az államkincstárat, és dölyfösen száll szembe a pusztulásra ítélt Nyugat értékeivel, itt konkrétan a Charlestonnal. Ugyan Borisz Alex silváriai hercegként jelenik meg, de a karaktere határon belülről ismerős. Büszkén járja a csárdást, megmutatja a „sehonnaiaknak”, milyen a silvárok istene. Ám hiába a büszkeség, ha az államkassza üres, a hazatérő herceget egy zűrös keleti ország gazdag urának Luparovicsnak (Földes Tamás) tisztességtelen ajánlata várja, aki átvállalná Silvária adóságát, ha a herceg elveszi kissé bugyuta lányát, Rosemary-t (Dancs Annamari). Nos, a keleti megoldásról is beugrik valami, sőt valaki…

Persze, ahogy az operettekben lenni szokott, a bonviván végül nem a szubrettet, hanem a primadonnát (Mary Lloyd) veszi feleségül. James Bondy szerepében pedig Kerényi Miklós Máté látja el a táncos-komikusi feladatokat, így a szubrettnek sem kell sokáig petrezselymet árulnia, de a végkifejletig akad még számos fordulat.

c.27
Fotó: Papp Krisztina

A chicagói hercegnő új könyve, bár dramaturgiailag betartja a műfaj szabályait, helyenként nélkülözi az operett eleganciáját. Ugyanakkor fontos, hogy az előadásban hangsúlyosan jelenik meg az a társadalomkritika, amely egyébként sem áll távol a sokak által méltatlanul lekicsinylett műfajtól. A zenéhez képest kissé sok a beszélt szöveg, és bár a történet voltaképpen kerek, a dialógusok itt-ott kissé sutára sikeredtek. A kilóra megvett ország amerikanizálódását látványos jelmezekkel (Velich Rita) érzékelteti Béres Attila rendező. Aki a második felvonásra visszatérve a színpadon meglátja Pókembert, Supermant, Mickey egeret és szerelmét Minnie-t, egy indiánt és az amerikai futballista jelmezt viselő Csere Lászlót, az könnyen hiheti, hogy valami különleges partidrogot csempésztek a szünetben a molnárkájába. Az előadásra összességében is jellemző, hogy a mindent idézőjelbe tévő műfajt újabb és újabb idézőjelekbe teszi, ezáltal némileg csökken a tét, bár egy operettben amúgy sem gyakori, hogy a végkifejlet kétesélyes legyen. Az Operettszínház társulata egyébiránt remekül játszik operettet. A néhány éve a musicalaknek hátat fordító Dolhai Attila Borisz Alex hercege afféle nemzeti macsó, nem viselik meg a nehezebb koreográfiák sem, hangja pedig úgy szól, ahogy kell. Bordás Barbara a felületes, mégis mély érzésű milliomosnő nem túl árnyalt szerepében kicsit sok; éneke könnyed, lágy, szép. Kerényi Miklós Máté és Dancs Annamari karakterei túlrajzoltak: a táncos komikus és a szubrett néhol inkább idegesít, mint mulattat, az arányok nem stimmelnek csak, a tudás megvan a feladathoz. Kalocsai Zsuzsa, aki a herceg anyját játssza, a klasszikus, elegáns operettjátszást hozza, még Hófehérke-jelmezben is olyan tartása van, mint keveseknek. Énekhangja még mindig egyedülálló. Nádasi Veronika Edith Rockefellere időkitöltő karakter, a színésznő teszi, amit tehet. Mary apját, Benjamin Lloyd-ot Dézsy Szabó Gábor játssza, megbízható operettista, kiváló komikus.

c.37
Fotó: Papp Krisztina

A chicagói hercegnő zeneileg igényes operett, amelyből friss politikai szatírát készítettek a dramaturgok. A bátor megújításnak itt-ott áldozatául esett a műfajjal járó finomság és elegancia. A Budapesti Operettszínház előadása ezzel együtt is figyelemreméltó, megtekinthető.

 

dolhai attila operettszínház kálmán imre kerényi miklós máté nádasi veronika bordás barbara dancs annamari dézsy szabó gábor kalocsai zsuzsa béres attila velich rita csere lászló chicagói hercegnő

Hír Interjú Kritika Riport

2016. április 06. 14:11, Cassiope

Egy besúgó pokoljárása

Hosszú évekig volt tabu a rendszerváltás előtti besúgóhálózat működése. Az akták egy részének nyilvánosságra hozatalával sem sikerült teljesen feloldani, és megérteni az akkori ellentmondásos viszonyokat. A Katonában megtörtént események alapján mutatják be a szocialista rezsim mechanizmusát, és hanyatlását. KRITIKA

bihari ea 01 domolky daniel PRINT 034
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Ménes Attila darabja, a Bihari Tar Sándor íróról szól ugyan, de Ménes fiktív elemeket is belefűzött, hogy komplexebb képet kapjunk a rendszerváltás előtti időről. A színlapon olvasható Ménes idézet ennek okán említést sem tesz Tarról, ezzel is aláhúzva, hogy nem egy az egyben dokumentarista drámával lesz dolgunk. Máté Gábor, aki a Katona missziójának tekinti a kibeszéletlen témák feldolgozását, rendezőként kellő távolságtartással tudott a darabhoz nyúlni. Bár a főszereplő ambiciózus munkásíró, és Sándornak hívják, szinte alig jut közben eszünkbe, hogy valóban Tarról lenne szó, leginkább egy magánember tragédiája válik hangsúlyossá. De a közönség összetételét nézve változhat a tartalom megítélése, hiszen teljesen mást jelent azoknak, akik átélték a 70-es, 80-as éveket, mint a fiatalabbak számára, akik már csak elbeszélésekből ismerik. Nem véletlen, hogy a nemrég bemutatott Ahogy tetsziken jóval nagyobb a fiatalabbak aránya a Biharival szemben, amelyen inkább az idősebbek jelenléte dominál.   

A Kádár-rendszerben való szűk mozgásteret tökéletesen adja vissza a Kálmán Eszter tervezte doboz, amely a Sufniban kukucska színpadként kezd funkcionálni, annyira pici - klausztrofób érzés lehet benne lenni; minden keskeny, egyformán sivár, kerülgetik egymást a szereplők, az ajtók nem zárnak rendesen. Kellemetlen, fojtogató atmoszféra. A benne lévő szereplők többségére is ez a szűklátókörűség jellemző: a homoszexuálisokat elítélik, a nőket semmibe veszik, a melósokat lenézik, a pártban lévő előmenetel a legfontosabb. A katonás színészek egytől-egyig pontosan visszaadják a mindent és mindenkit bekebelezni vágyó hatalommal együttműködő olykor klisés, sztereotip figurákat: Pelsőczy Réka remekül karikírozza a kosztümös, cseléd-üzemmódba kényszerített titkárnőt, aki mindig kínlódik a becsukhatatlan ajtó bezárásával; Takátsy Péter akcentusos, pattogó pártelvtársként a legkiemelkedőbb, de ellenzéki barátként is emlékezeteset nyújt az utolsó jelenetben, ahol még segíthetne a meghurcolt Sándornak – megbocsátása azonban tettekben nem mutatkozik meg. Kovács Lehel tartótisztje alávalóan törtet előre, a beszervezés vezetőjeként hol negédes, hol kíméletlen. Dér Zsolt e.h. kiválóságát már több darabban bizonyította (Az Olaszliszkai, Faust I., II., Részegek), Andrásként, Sándor meleg szeretőjeként szabados és ragaszkodó, míg keresztfiaként szűkszavú, tévéhez láncolt, jövőképpel nem rendelkező egyszerű gyerek.

bihari ea 01 domolky daniel PRINT 006
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Az előadás címszereplőjét Mészáros Béla alakítja lebilincselő intenzitással. Mészáros Béla Sándorként állandóan retteg, már a beszervezése előtt is mutatkoznak rajta a neurózis jelei, mikor szeretője, András megpróbálja kiprovokálni belőle, hogy vállalja másságát. Mészáros őrlődik, és berzenkedik természete ellen, majd feledni próbálja gyári munkásként és íróként. Persze a rendszer megtalálja gyenge pontját, és beszervezésénél elsőként ezt az ütőkártyát használják fel. Mészáros megverve, görnyedten ül, hörög, és nyüszít a fájdalomtól, amikor éppen verik, a földön csúszik, és könyörög, ne hozzák nyilvánosságra, hogy homoszexuális. Végül hosszas tépelődés után ő is beáll a besúgók közé, hogy Bihari fedőnéven jelenthessen. Az emberi lélek legmélyebb bugyraiba pillanthatunk be Mészáros alakításán keresztül – a kínzástól eljut a tartótiszttel való lepacsizásig. Egyre többször és többször nyúl a demizsonért, miközben az egész ember egyetlen idegszállá változik, amely bármikor elpattanhat. Önmaga árnyékává válik, görnyedve hordozza a besúgók bűntudatát, a „júdási tett” következményeit, amely csak súlyosbodik a rendszerváltás utáni leleplezés, meghurcoltatás során. Mészáros marékszámra dobálja magába a gyógyszereket, és vedel, elmerül az önsajnálatban. Barátja érkezésekor frázisokat pufogtat, és a szokásos kérdést: de hát mit tehetett volna? Eleinte fürdik az áldozat szerepében, de a dialógus egyre erősebben egyetlen monológgá változik, ahogy Mészáros belelovalja magát a magyarázkodásba, a vádaskodásba, amely egyenesen a belső konfliktus feloldásához vezet. Pokrócba burkolózva, izzadva, reszketve, sírva mondja ki, és ismételgeti mániákusan: „Ez vagyok, egy darab szar. Szar.”

Nincs megvetés, de megváltás sem. Ha valaki besúgó lesz (önként vagy megzsarolva), örökké hordozni fogja ezt a stigmát. Máté Gábor előadásának fókuszában az egyén áll, akit a hatalom eltitkolt homoszexualitásával zsarol. Figyelemfelhívás, mennyire abszurd, hogy ez megtörténhetett. Tudjuk, mennyi emberrel megtörtént, és hogy mennyi emberéletbe került. A rendezés nem törekszik egyetlen igazság kimondására, és nem is ítélkezik. Sokkal inkább levonja a végkövetkeztetést: ezzel a múlttal együtt kell tudni élni besúgóknak és besúgottaknak egyaránt.  

bihari ea 01 domolky daniel PRINT 037
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

katona józsef színház máté gábor kovács lehel pelsőczy réka mészáros béla Sufni Takátsy Péter Ménes Attila Bihari dér zsolt

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 30. 15:22, madainyer

Az Operaház Fantomjának folytatása érkezik a Madách Színházba

Jön a Szerelmes Shakespeare és Az Operaház Fantomjának folytatása a Madách Színházba. Szirtes Tamás negyedszerre is megpályázza az igazgatói széket és turnékon mutatná be a körúton már bizonyított musicaleket. A Madách extra támogatás nélkül nyitna új játszóhelyet Budapesten.

Psota Irén halálával végérvényesen lezárult egy korszak a Madách Színház történetében. A nagy egyéniségek korszaka, akik miatt darabokat vettek elő, akikre repertoárt építettek. Hogyan jellemezné a színház jelenlegi korszakát?

image(1)
Fotó: Huszti István

Szirtes Tamás: Kimondani is megdöbbentő, de 1972 óta a Madách Színházban dolgozom, így e nagy korszak jelentős részének tanúja, sőt résztvevője voltam.
Korszakokat általában nagy színházi egyéniségek teremtenek, egy vagy több színész vagy rendező, mégpedig anélkül, hogy elhatároznák, kezdődjön most egy korszak. Ezeket inkább utólag azonosítja így a közönség vagy a szakma.  Az alkotókból áradó teremtő energia, forradalmi, újszerű vagy váratlan megközelítések hozzák a változást. A Madách Színházban most is „korszak” van. A zenés színház felemelkedésének és sikerének korszaka. Ez a korszak tudatos döntés nyomán kezdődött. Esetünkben a Fenntartó kezdeményezte a változást. 2003-ban a Fővárosi Önkormányzat, mint a Madách Színház fenntartója szórakoztató zenés színházzá kívánta alakítani a Madáchot, és ez a szándék találkozott az én vonzalmammal a musical műfaja iránt. Az út sokkal korábban, 1983-ban kezdődött a Macskákkal és 2003-ban megszületett Az Operaház Fantomja hatalmas sikerű bemutatója. A nézői igény a zenés színház iránt nyilvánvaló volt, és látszott az is, hogy néhány éves munkával létrehozható egy ütőképes, fiatal zenés színházi alkotógárda. Bár én pályám addigi részében többnyire prózai előadásokat rendeztem, mindig nagyon érdekelt a zenés műfaj és minden lehetséges alkalommal örömmel vetettem bele magam musicalek színrevitelébe. Lenyűgöz a műfaj komplexitása, perfekcionizmusa, csapatmunka iránti igénye, amelyben csilloghatnak a nagy egyéniségek.  Igazából filmrendező akartam lenni, de ha az ember színházban akar filmet rendezni, akkor rendezzen zenést, mert a zenés műfaj körülbelül ugyanazt az igényt  támasztja a rendezővel szemben, mint a film: uralni kell a mű egészét. Egy zenés előadásban, ahogyan egy filmben is, minden a rendező felelőssége. Szóval, lassan, kis lépésekben, néhány év alatt végbement a korszakváltás a Madách Színházban. Létrejött egy főként fiatalokból álló zenés „garnitúra”, a közönségsiker pedig ezt a döntést fényesen igazolta, számomra pedig bebizonyosodott, hogy minden nehézsége ellenére zenés színházat csinálni jó, így nem is volt kérdés, hogy merre menjünk tovább.

Hogyan épültek fel az eddigi ciklusok?

Sz. T.: Az építkezés eleje a legnehezebb, a zenés színház nem csak a színpadon, az egész épületben zajlik. Ilyen intézménynek más a munkarendje, más a próbaszervezése, a játszási rendje, a kommunikációs és marketingstratégiája, stb., stb. – a lényeg, hogy a zenés színház teljesen más gondolkodásmódot jelent. Harmincas-negyvenes blokkokban játszunk, kettes, hármas szereposztásban, és minden blokk előtt úgy próbáljuk az előadásokat, mintha bemutatóra készülnénk. Ez kell ahhoz, hogy a néző ugyanazt az élményt kapja akár 10 év elteltével is, mint a premieren. Ezt mind meg kellett tanulnunk. Ki kellett alakítanunk az ehhez szükséges gazdasági hátteret is, ehhez kellett igazítanunk a művészekkel kötendő szerződéseket, vagyis átalakítottuk a „színházcsinálás” teljes struktúráját. Mostanra – büszkén mondom-, kialakult az a kiváló színházi apparátus, musical-színész gárda és alkotói kör, jelmez- és díszlettervezők, koreográfusok, stb, akik lehetővé teszik a legnehezebb színházi igényeket támasztó zenés darabok műsorra tűzését. Az első ciklusom el is ment erre az építkezésre, volt, hogy a lehetetlen és a bukás szélén táncoltunk, de végül a Jóisten mellénk állt. Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy a Madách Színházban az elmúlt 13 évben a Nagyszínpadon egyetlen zenés előadás sem maradt el. Közben ki kellett találni a prózai előadások helyét a játékrendben, hiszen, ha kisebb mértékben is, de rendszeresen játsszunk prózai műveket. A nyugati zenés színházak ’en suite’ játszási rendje (azaz, hogy ugyanazt a darabot játsszák minden este) Budapesten megvalósíthatatlan. Kétmilliós városban élünk, néhány százezer rendszeres színházlátogatónk van, a legnagyobb sikert sem tudnánk fél évig egyfolytában játszani, sőt, ha heti játékrendben gondolkodunk,  a zenés előadások sem tűzhetők ki a hét minden napjára.  Tehát ezek szünetében játsszuk a prózai előadásokat, mégpedig olyan díszletekben, amelyek elférnek a nagy darabokban, lehetőleg olyan színészekkel, akik nem szerepelnek az akkor futó, aktuális musicalben. Eszerint kell szerveznünk a munkarendet, szabadnapokat, ehhez kell alakítani a színészegyeztetést. A lényeg, hogy lehetőleg minden nap játsszon a színház, és olyan darabot, amire az emberek kíváncsiak. Mára kialakult az optimális működési rend, ezáltal több mint 300 előadást játszunk a Nagyszínpadon évente, tavaly rekord évet zártunk, 340 körüli volt az előadásszám.

Ez együtt járt azzal, hogy a próza másodrendűvé vált a színházban, amely a társulatot is átformálta.

Sz. T.: Kétségtelenül a nyertesek mellett vesztesei is voltak  az átalakulásnak. Fiatal, pályakezdő zenés színészekből jól ismert, sikeres művészek, mondhatjuk, sztárok lettek rövid idő alatt. De igaz az is, hogy azok a prózai színészek, akik a változás miatt kevesebb szerephez jutottak, időközben más színházakhoz szegődtek. Igyekszem megőrizni a zenés és prózai előadások között kialakult arányt, amit a nézők is elfogadtak, sőt távlati terveimben is szerepel, hogy rangos és nagy prózai előadásokat, időről-időre bemutatunk. Tesszük ezt abban az ún. produkciós szemléletben, amely a zenés műfajban fényesen bevált, ami azt is jelenti, többek között, hogy a szerepeket optimálisan osztjuk ki, lehetőleg minimális kompromisszummal.

image
Fotó: Huszti István

A nagy zenés darabok sikerével nehéz vitatkozni, több százas szériákat élnek meg, de a prózáknál azért voltak kevésbé jók és nem túl sikeresek. Én például nem szerettem a Kézről kézre vagy az Agyeldobás című komédiákat. Igazgatóként hogyan lehetne elérni, hogy a mások által létrehozott előadások is hozzák az elvárt nívót és persze sikert is?

Sz. T.: Nagyon nehéz kérdés, hogy az igazgatónak mennyi érdemi befolyása van olyan darab felett, amit nem ő rendez. A rendező a színházban fontos és autonóm személy. Ha egy darabot műsorra tűzök és rábízom a rendezőre, azzal átadtam a lehetőséget, a hatalmat és a felelősséget is. Ezt visszavenni – véleményem szerint – nem lehet. Hasonlóan fontos pillanat a szerepek kiosztása. Ha rendező felkérése és a szereposztás megtörtént, onnantól nincs hatalmam a folyamat felett, csak drukkolhatok és amennyit tudok, segítek. Persze ismerek olyan kollégákat, akik a főpróbahéten megnézik az előadást, leteremtik vagy hazaküldik a rendezőt és az utolsó pillanatban átrendezik a darabot, vagy esetleg csak megalázva, magukra hagyja az alkotókat. Én ezeknek az eszközöknek a hatékonyságában nem hiszek. A próba szerves folyamat, amely az olvasópróbától kezdve megy abba az irányba, amelybe a tehetség, az ambíciók, az energiák és a jó szerencse viszik, ebbe brutálisan beleavatkozva csak az addig megtett utat rontom el. Bemutató előtt egy-két héttel pedig már nincs idő új út kijelölésére. A terelgetés, a megbeszélés, a befolyásolás megengedett, de ha ez nem segít, akkor hiába látom a próbán, hogy ez így nem lesz jó, tudom, hogy megfordítani már nem lehet. Ilyenkor a szerencsére kell bízni, hátha nem úgy lesz, ahogy én hiszem.

A jó minőségű, de populáris előadások létrehozására alkalmas rendezőkből hiány van a Madách Színházban?

Sz. T.: Hatalmas rendezőhiány van a szakmában. Órákat tudnék beszélni arról, hogy mire lenne szükség, de nincs befolyásom a rendezőképzésre. Ámde az élet, mint a legnagyobb rendező, időnként azért teremt rendezőket, hol színészekből, hol dramaturgokból, és néha még rendező szakot végzett egyetemistákból is. Kétségtelenül a mi műfajunkban, ahol alapkövetelmény a magas fokú professzionalitás, a színház rendszerének és a hatásmechanizmusoknak ismerete, ahol tudni kell a zenét, kicsit érteni a képzőművészethez, nem az ösztönös rendezők területe, hanem a komplex rendszert tudatosan működtetőké, így aztán kevés nívós rendezőnk van. De azért van!

A nagy külföldi musicaleket, sőt a magyarok egy részét is ön jegyzi rendezőként, ezen a fronton gondolkodik utánpótlás-nevelésben?

Sz. T.: Erre gyakran gondolok. Közel 30 évig tanítottam a Színház és Filmművészeti Egyetemen, öt színész osztályom végzett, de rendezőket sosem tanítottam. El tudom képzelni, hogy ha van igény akár már a pályán lévő rendezőkben, akár rendezői ambíciókkal és képességekkel rendelkező színészekben, hogy részt vegyenek egy speciális zenés színházi rendező kurzuson, akkor én ezt megcsinálnám afféle mesterkurzusként.

Az elmúlt évek számos nagy bemutatója friss West End vagy Broadway-sikerek voltak, gondoljunk csak A producerekre, a Spamalotra, a Mary Poppinsra vagy a Mamma Miára. Néhány év alatt megérkeztek a Madáchba. A nyomorultak műsorra tűzése, amely egy nagy klasszikus, kevésbé illik a sorba. Mi az oka a választásnak?

Sz. T.: A műsorra tűzésnek két fő szempontja van. Az egyik, hogy a világ legjobb, legsikeresebb musicaljeit minél hamarabb elhozzuk Budapestre. A másik meghatározó szempont, hogy mindent, amit ezekből a musicalekből és létrehozásukból megtanulunk, adjuk oda a magyar zenés színháznak, és hozzunk létre új magyar zenés játékokat. Ennek érdekében írtunk és írunk ki magyar musicalpályázatokat és mutatunk be új magyar műveket. Tehát a nemzetközi és a magyar utat egyszerre járjuk be. A nemzetközi piacon sem születnek ötpercenként remekművek. Van, hogy hosszú éveket kell várni egy újabb nagy dobásra, közben pedig világszerte a nagy klasszikusokat veszik elő, értelmezik át, korszerűsítik. Ez is van olyan fontos feladat, mint az új darabok bemutatása. 1999-ben volt szerencsém megrendezni A nyomorultakat a Madách Színházban. Valamelyik nap megnéztem az arról készült DVD-t. Sírtam és nevettem, de végül örültem, hogy milyen hatalmas utat jártunk be az elmúlt 16 évben. Természetesen akkoriban is tudtam a darabot, értettem a történetet, ismertem a zenét, de a lényeg valahogy hiányzott. Az elmúlt években elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy még egyszer meg kellene rendeznem ezt a darabot. Úgy érzem, a közönségnek, a színészeknek és magamnak is  adós vagyok A nyomorultakkal, mert tudjuk ezt jobban is. A nyári szegedi bemutató jó reményekkel töltött el, de áprilisban a Madách Színházban kell, hogy ez a csodálatos darab, teljes valójában megmutatkozzon.

És hogyan alakul a folytatás?

Sz. T.: Szerencsére, az elmúlt bő 10 évünk meggyőzte a nagy amerikai és West End-sikerek jogtulajdonosait – akik gyakran nézik meg az előadásainkat – , arról, hogy kiváló minőségben, professzionálisan vagyunk képesek létrehozni színházi produkciókat, így abban a gyakran ádáz versenyben, amelyet egy-egy darab jogainak megszerzéséért folytatunk, mostanra már többnyire mi kerülünk ki győztesként. A jövő azonban Tarlós István főpolgármester úr és a Fővárosi Önkormányzat döntésén múlik, ugyanis igazgatói mandátumom rövidesen lejár. Úgy határoztam, beadom a pályázatomat a következő ciklusra is. Tehát a jövővel kapcsolatos tervek ettől a döntéstől függenek. Ha újabb mandátumot kapok a színház élén, akkor a következő nagy projektünk különleges előadás lesz, prózai darab! A Szerelmes Shakespeare-ről van szó, amely filmként számos Oscart nyert. Nemrég Londonban színdarab készült belőle, ennek magyarországi jogait pedig a Madách Színház kapta meg. Elköteleződésem Shakespeare iránt több évtizedes, számtalan darabját rendeztem, és most egy olyan Shakespeare-darabra készülünk, amit nem Shakespeare írt, de ő a főszereplője. Szerencsémre ott lehettem a bemutatón a jogtulajdonosok meghívására. Elragadó, romantikus, komoly és költői – igazi nagy színház.

És lesz rá színész? Felkészült egy nagy érdeklődésre számító, de prózai darab előadására a jelenlegi, inkább a zenés műfajban gyakorlott színészgárda?

Sz. T.: Részben igen, de az előadás létrehozását én színházi együttműködésben képzelem el, új formában, a zenés műfajban már annyiszor bizonyított produkciós szemlélettel. Azt szeretném, hogy jövő június elejétől, a bemutatótól kezdve két hónapon keresztül változzon át a Madách Színház kívül és belül. Nagyszabású városi eseményt képzelek, szinte fesztivált, amelynek csúcspontja esténként a Szerelmes Shakespeare előadása. Az esemény tartalma pedig főhajtás Shakespeare előtt. Ebbe az eseménysorozatba színészeket, rendezőket, zenészeket, irodalomtörténészeket, számos kollégát tervezünk bevonni.

image(2)
Fotó: Huszti István

Hasonló szereplőválogatással egészítené ki a szereposztást, mint amilyet zenés darabok előtt tartanak?

Sz. T.: Ha nem is olyannal, de valamilyen casting biztosan lesz. A zenés daraboknál gyakran fizikai teljesítményt mérünk a meghallgatáson. Megvan-e egy hangmagasság? Megvannak-e a koreográfiához szükséges fizikai adottságok? Itt most nem erről van szó, de a darab szereposztása nehéz feladat. Biztosan hívunk rangos vendégeket is, meglévő és új emberek segítik majd, hogy jövő nyáron a Madách Színház sokszínű kulturális központtá változzon át. Bár a Szerelmes Shakespeare próza, felkészülési ideje ugyanúgy egy év, mint bármely zenés darabé, úgyhogy, ha túl leszek A nyomorultak budapesti bemutatóján és a Billy Elliot premierjén az Erkel Színházban, akkor kezdek el érdemben foglalkozni vele.

Gondolom, azért nem kerülnek háttérbe a musicalek sem.

Sz. T.: Semmiképp! Pályám egyik nagy ajándéka Andrew Lloyd Webber barátsága. Különleges és kitüntető helyzetbe kerültem azáltal, ami a Macskákkal kezdődött, majd folytatódott Az Operaház Fantomjával, a Volt egyszer egy csapattal, a Józseffel, a Jézus Krisztus Szupersztárral. Valamennyi együttműködés során kaptunk a Mestertől valamilyen különleges lehetőséget. Néhány évvel ezelőtt Andrew Lloyd Webber „Love Never Dies” címmel (magyar címe  még nincs) megírta a Fantom folytatását, amelynek még nem létezik non replica változata. Webber az ausztrál előadást tekinti eredetinek. Nemrég felajánlotta, hogy csináljam meg úgy, ahogy én gondolom. A darab rendkívül érdekes és a színházi helyzet is az. Ugyanis nincs a világon még egy színház, ahol egyszerre lenne műsoron Az Operaház Fantomja és annak folytatása, a Love Never Dies. A történet szerint 10 év telik el a két darab cselekménye között. Nálunk a két bemutató között telt el valamivel több. Ezért Az Operaház Fantomja szereplői természetesen tudnának továbblépni, megérkezni az új darabba. Szerencsés és érdekes váltás, és ezzel párhuzamosan Az Operaház Fantomjához fiatal, új szereposztás készül majd.

A „Love Never Dies” – hát mondjuk úgy – sikerében igencsak elmaradt a Fantomtól.

Sz. T.: Vannak produkciók, amik szerencsés csillagzat alatt születnek, úgy jön össze az alkotócsapat, olyan a hangulat, hogy a siker csak úgy robban. Ez nem úgy jött össze. A londoni bemutató valóban nem volt sikeres. Meggyőződésem, hogy ami történt, nem a darab hibája. Rendezői, koreográfusi melléfogások okozták a bajt. A darab ugyanis csodálatos, Webber ismét személyes ihletésű szenvedélyes zenét komponált, akárcsak Az Operaház Fantomja esetében. Izgalmas a helyszín is, Coney Islanden játszódik, az első amerikai vidámparkban, valahol a valóság és a fantázia határán. Nagyszerű előadás lehetősége van benne.

Inspirálják az ilyen előzmények? 2004-ben a Volt egyszer egy csapat is hasonlóképpen született meg: az eredeti, a The Beautiful Game sem rúgta ki a ház oldalát Londonban, aztán a Madáchban futott egy kétszázas széria az átdolgozásból.

Sz. T.: Nálunk nagy siker volt, sőt lendületet adott a műnek, számos külföldi verzió jött létre a mi előadásunk nyomán, és a külföldi kollégák pedig  jöttek és „inspirálódtak”! De ez már csak így megy. Azonban az valóban inspirál, hogy Webber azt gondolja, én meg tudom csinálni a darabbal azt, amit ő látni szeretne, és ami másoknak nem sikerült. Ez megtisztelő.  

Akkor miért nem Ön rendezi az ősbemutatókat a West Enden?

Sz. T.: Ahhoz, hogy valaki a zenés szakmában a West End-en ősbemutatót rendezzen, ahhoz ott kell születni és ott kell felnőni. Ezt én nem tudnám megcsinálni, ahhoz a teljes színházi működést, „minden csavart” ismerni kell. Ezt nem lehet előkelő idegenként. Seregi Laci barátom mondta nekem, hogy eredeti bemutatót létrehozni ő csak Magyarországon tud. Az eredeti teremtés csak saját nyelven működik. Abban a közegben kell megcsinálni, ahol az ember otthon van, és amelyet valóban jól ismer. Én is ezt vallom.

Új igazgatói ciklusra készül. Miről fog szólni a következő időszak, ha nyer a pályázata?

Sz. T.: Bár jól működő színház és profi csapat áll mögöttem, a mi szakmánkban sosem lehet hátradőlni, minden előadás új feladat, ami a nulláról indul. Szerintem, ha valaki megpályáz egy színházat, az nem történhet önös érdekből, kizárólag személyes ambíciókból. Sosem azon gondolkodtam, mi lenne nekem jó ebben, hanem azon, hogy az én működésem mi jót tud adni a kollégáknak, alkotótársaknak, miben tud segíteni, élményt adni a nézőknek. Úgy érzem, hogy még tudok adni. Idehozom például azokat a darabokat, amelyekre másoknak talán nem lenne módja. Tehát a budapestiek és a hozzánk látogató vidéki nézők változatlanul meg fogják kapni a világ kiemelkedő zenés darabjait. Ezen kívül a Madách Színház csapatában, társulatában még nagyon sok a lehetőség. Azt szeretném, hogy a színháznak ismét legyen új, második játszóhelye. Amilyen annak idején a Madách Kamara, a jelenlegi Örkény Színház volt. Félreértés ne essék, örülök, hogy az Örkény önálló lett és nívós művészi műhelye Budapestnek Mácsai Pál irányítása alatt. De keressük annak lehetőségét, hogy valahol a városban létrehozzunk még egy színházat, mert az apparátusban és az alkotó csapatban meglévő kreatív erőből futja rá. Ilyenkor az szokott történni, hogy az igazgató megpróbál valahonnan pénzt szerezni. Esetünkben azonban nem erről van szó. Én kimondottan elégedett vagyok a jelenlegi színháztámogatási rendszerrel, a TAO-val, mert végre teljesítményarányos. A Madách Színház az elmúlt 10 évben komoly eredménytartalékot hozott létre, ennek köszönhetően mindenféle extra forrás nélkül, a zenés színház anyagi sikeréből a következő 1-2 évben be lehet indítani az új játszási helyet saját anyagi és szellemi erőből. Ha ez sikerül, akkor igazgatói működésem eredményeként létrejön még egy színház: és ez mindenkinek jó. Ez az egyik ambícióm. A másik, hogy a Madách Színház repertoárjában rejlő lehetőségeket még jobban kihasználjuk. Ezért létrehozunk olyan turné-csapatokat, amelyek elviszik a színház műsorán már nem vagy csak ritkán szereplő, de kiváló előadásokat az ország különböző pontjaira esetleg – ha a jogok lehetővé teszik – határon túlra is. Nagyszabású előadásokról van szó, sportcsarnokokban, amelyek bázisát a mi produkciónk adja. Szervezőirodát hozunk létre a színházban, amellyel új munkahelyek is teremtődnek. Ebbe már most belevágunk. Elsőként jövőre a Jézus Krisztus Szupersztárt mutatjuk be Debrecenben, a Főnix Csarnokban.

webber szirtes tamás seregi lászló

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 21. 12:22, madainyer

Pintér Béla elhagyja komfortzónáját

Leszbikus kalandért hagyná el férjét a sikeres polgármester felesége. A bajnok különleges kísérlet, a kőszínház az alternatívok előtt tiszteleg.

phoca thumb l 2342
Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

Pintér Béla saját társulatának megalapítása óta először rendezett 100 százalékig „idegen” társulatot. Amit az elmúlt években már sok színházigazgató megpróbált, az Máté Gábornak, a Katona József Színház direktorának sikerült: az alternatív szcéna talán legkülönlegesebb alkotója beadta a derekát.

A bajnok, amely Puccini A köpeny című operájának szöveges és zenei (Kéménczy Antal) átirata, úgy illeszkedik Pintér Béla munkásságába, hogy közben jelentősen különbözik a társulat előadásaitól. Pintér Béla színháza A szutyok bemutatása óta egyre közelebbről figyeli az aktuálpolitika eseményeit, a Kaisers TV Ungarn-nal kezdődően – a Bárkibármikor kivételével –pedig konkrét eseményekre, személyekre, mondatokra is reflektál a Nemzeti Együttműködés Rendszerének groteszk hétköznapjaiból.

A bajnok esetében a speciális forma részben megváltoztatja a ritmust. Puccini lassan hömpölygő zenéje lelassítja az akciók, a párbeszédek tempóját, egy-egy poén felépítése is több ideig tart, így a megszokottnál ritkábban csapkodjuk a térdünket. A feldolgozott téma, amely szintén része a jelen közéleti mitológiájának, némileg zavarba ejtő, hiszen a magánéletet, a politikai bulvárt emeli az előadás középpontjába, a hatalom természetének újabb elemzése így erős mellékszál marad csak. Pintér tabut dönt, mégsem emeli a tétet. Napjaink Magyarországa befolyik, de nem ömlik a Katona József Színház színpadára.

phoca thumb l 2546
Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

A bajnok sztorija egyetlen éjszaka története, a cselekmény alig ölel fel hosszabb időt, mint az előadás hossza. Egy hatalmas választási győzelem estéjén vagyunk: Verőcsény polgármestere, Horváth Attila (Nagy Ervin) negyedszerre is győz, az ellenzék a kanyarban sincs mögötte. Őt ünnepli az egész város, de elsősorban a tenyeréből evő (és részben és az ágyában is megforduló) helyi média. A győző mégsem boldog, inkább fásult és frusztrált. Szép felesége, gyermekének anyja, a város first lady-je, Margit (Rezes Judit) ugyanis eltávolodott tőle a boldogságot titokban egy másik bajnok, méghozzá olimpiai mellett keresi. Julcsi, a kick box királynője (Jordán Adél) megbecsült tagja a város közösségének, gyakori, de mégsem szívesen látott vendég Horváthéknál. A választás éjszakáján feltűnik még Jóska, a polgármester hivatalos és más ügyeiben rendet rakó kampányfőnök (Bezerédi Zoltán), a helyi tévé csinos riportere, Ildikó (Pálmai Anna) és stábja (Rajkai Zoltán és Elek Ferenc). Az alkohol, a drogok, a könnyen kapható nők a hipokrita vezér attribútumai, ugyanakkor a direkt utalásokból kevesebb van, Horváth Attila akár más országban is lehetne potentát.

A történet a megcsalás-bosszú fősodor mellett többször is idézi a Puccini-opera librettóját. Az elegáns nappaliban bárpultként szolgáló kintorna szerepeltetése, vagy a félreértett gyufajelzés, amelyet itt a feleség telefonjáról küldött csalogató sms helyettesít, éppúgy A köpenyből köszönnek vissza, akárcsak a jelenet, amelyben a szerető élettelen testét a hűtlen asszonyéra hajítja a férj…

Puccini egyfelvonásosa és a zeneszerző által írt, az előadásba betoldott Bohémélet, vagy Pillangókisasszony áriák mai magyar, sőt helyenként trágár szöveggel szólalnak meg, a romantikus dallamok jól ellenpontozzák egy kisstílű, de nagy sikerű politikus és körének cseppet sem magasztos mindennapjait.

phoca thumb l 3438
Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

A Katona József Színház színészei egytől-egyig meghálálják, hogy a kevés kiválasztottak között vannak, Nagy Ervin, Rezes Judit és Pálmai Anna kiváló hangi adottságaikkal még zenei élményt is képesek nyújtani, de remek a klasszikus vidéki úrelvtárs sztereotípiáit drogbeszerző kompetenciával modernizáló szürke eminenciásként Bezerédi Zoltán is vagy a fiúsra fazonírozott Jordán Adél.

Puccini operája még Pintér egyfelvonásosainak hosszához képest is kurta, a terjedelmet „tévés betétekkel” töltik ki, azaz olyan jelenetekkel, amelyeket a polgármester átvirrasztott éjszakáján néz a tévében. Viccesek, igen, de vatta jellegük lerí.

A bajnok érdekes, izgalmas előadás, új szín a Katona színpadán. Fontos része, de nem csúcsa Pintér Béla színházának.

katona józsef színház elek ferenc jordán adél rezes judit bezerédi zoltán pálmai anna rajkai zoltán pinter bela

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 20. 10:31, iolé

Eszenyi Enikő: „Van még esély a változásra”

Jövőre Molnár Ferenc darabjából készít musicalt a Vígszínház. A teátrum idén ünnepli 120 éves fennállását, ebből 34 évet Eszenyi Enikő is ott töltött; eleinte színészként, rendezőként, hetedik éve pedig igazgatóként. A Víg átalakulásáról, újrafordításokról, tanításról, Bob Wilsonról, és a következő évadban változatlan társulatról is kérdeztük. Szakonyi Károly interjúja.

MZS 1350
Fotó: Molnár Zsolt

Április elsején mutatjátok be a Földrengés Londonban című kortárs angol darabot, Te rendezed. Hogyan bukkantál rá?

Jelentős nemzetközi kapcsolataink vannak, sokat dolgozunk külföldön, figyeljük más színházak repertoárját, és értesülünk a bemutatókról. Ez a dráma leginkább a témája miatt érdekelt. Mike Bartlett, a szerző három nővért állít a középpontba: az egyik politikus, a másik várandós tanárnő, a harmadik lázadó egyetemista. Apjuk ismert klímakutató, aki nagyon borúsan látja a bolygónk jövőjét, és ezt az aggodalmát megosztja a lányaival is. Bartlett bátran kezeli a témát: nyíltan beszél arról, milyen alapvető társadalmi és magánéleti kérdéseket vet fel a klímaváltozás, a globális felmelegedés: például, hogy szabad-e, érdemes-e gyereket szülni, ha tudjuk, hogy ilyen borzalmas jövő vár rájuk. Ürge-Vorsatz Diána klímakutató a próbaidőszak elején eljött hozzánk, és előadást tartott nekünk ezekről a kérdésekről. Megrendítő és felkavaró tényeket hallottunk, de közben lelkesített és reménnyel töltött el minket. Van még esély a változásra, ha mindannyian tenni akarunk érte. Úgy vélem, a színháznak fontos feladata efféle problémákról beszélni. A megrendítő téma ellenére a darab sok humorral és zenével tárja elénk a történetet. Különleges dalok, ismert slágerek is hallhatóak lesznek, például Pharrell Williams Freedomja, vagy az I’m Not a Robot a Marina & Diamondstól. A dalszövegeket Sztevanovity Dusán fordította.

Nagy munka előtt állunk, mert azt a színpadi technikát, amit a Találkozásban használtam, itt most hatványozottan szeretném alkalmazni. Folyamatosan kutatom, hogy miként lehet megújítani a színpadi szcenikát. Eddig is használtam a video technikát a rendezéseimben, de Nádas-darabban született meg az a forma, amire vágytam és amit most továbbfolytatok az új bemutatóban. Eleinte nem volt könnyű a színészek számára sem, de hamar felismerték, hogy ezáltal még gazdagabb lehet a játékuk. Úgy éreztem, hogy a fiatalabb nézők nehezebben értették volna meg a mű politikai hátterét, ha nem vetítjük eléjük a tragikus képeket. Itt is nagy szerepe lesz a videó-technikának, és ebben kitűnő kollégáim: Táborosi András operatőr, Huszti Gábor video technikus és Juhász András video-designer segítenek.

A nagyszínpadon mutatjátok be a darabot, noha a kortárs drámák többnyire a kisebb Pestiben szoktak helyet kapni.

Nem könnyű olyan kortárs darabot találni, ami nagyszínpadra való, de nekünk ez az utóbbi pár évben sikerült: elég, ha az Augusztus Oklahomábant, az Öldöklés istenét vagy az Átutazókat említem. A világon mindenütt küzdenek ezzel a problémával, hiszen a szerzők többsége kevés szereplős vagy csak kétszemélyes drámát ír, amit olcsóbban, hamarabb be tudnak mutatni. A Földrengés Londonbant azonban kimondottan a Vígbe szántuk.

A velencei kalmárt március elején Nádasdy Ádám fordításában mutatták be a Pesti Színházban. Valló Péter rendezésében, Kern Andrással a főszerepben. Az utóbbi években megfigyelhető, hogy nem kész fordításokkal dolgoztok, hanem a színház rendel meg egy-egy újrafordítást. Ez elengedhetetlen?

Szerintem igen. Persze kitűnő Shakespeare fordítások születtek korábban: Arany Jánostól kezdve Vas Istvánig, de a nyelv sokat és gyorsan változik. Nagyon szeretem Vas István III. Richardját vagy Szabó Lőrinc Ahogy tetszik fordítását, mégis, a mai színpadi nyelv, a kifejezések szabadabb kezelése indokolttá teszi a frissítést, főleg a fiatal nézők kedvéért. Szlovákiában is egy kiváló író fordításában rendeztem Shakespeare-t, és az előadás sikeréhez jelentősen hozzájárult az új szöveg.

A Vígszínház sokáig élen járt abban, hogy magyar, kortárs művek otthona legyen. Gondoltál-e arra, hogy darabot írass mai szerzővel?

Adódhat ilyen alkalom, de hazai darabokhoz másként is hozzájuthatunk. Törekszünk rá, hogy mindig szerepeljen magyar kortárs mű a repertoáron. Bartus Attila színműve, a Romlás a Házi Színpadról került a Pestibe; ugyancsak ott játsszuk Spiró György darabjait, Nádas Péter is a Pesti műsorán szerepel. Régi vágyam volt, hogy a nagyszínpadon mutassunk be új magyar darabot, és Hamvai Kornél munkája, a zenés A zöld kilences tulajdonképpen ilyen volt. Ami most tervben van, az Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című művének zenés változata Marton László rendezésében.

Végéhez közeledik a 120. évad. Az évfordulótól függetlenül is rendszeresen kerülnek újra színre a 30-40 évvel ezelőtti, legendás darabok, új felfogásban. Ezek ma is érdekesek?

Mindenképpen! Hiszen remek darabokról van szó. Nagyon örülök, hogy a Jó estét nyár, jó estét szerelem ekkora siker lett. Szerettem Fejes Endrét, noha már ágyhoz kötött betegként találkoztam vele. Nagyszerű író és nagyszerű ember volt. A bemutatót a születésnapjára terveztük, de már nem élte meg. Nádas darabját, a Találkozást is igyekeztem úgy színpadra állítani, hogy a dráma történetét, ezt a különös szellemi kihívást jelentő művet és annak átélését a modern technika eszközeivel támogassam. Ezek az előadások rendre teltházzal mennek, és ez azt mutatja, hogy érdeklik a közönséget. A világot járva azt tapasztalom, hogy nálunk kivételesen élénk színházi élet van. Valahogy ott, ahol az emberek többet keresnek, és könnyedén lenne módjuk színházba járni, nincs olyan lelkes közönség, mint itthon. Nagyra értékeljük, hogy az emberek nyitottak a szellemi táplálékra, keresik a válaszokat a kérdéseikre.

MZS 1396
Fotó: Molnár Zsolt

Hat éve vagy a színház élén. Ez alatt mennyit változott a Víg?

Folyamatos fejlődésben vagyunk. Kiváló műszaki csapatunk van, büszke vagyok rájuk. Hogy mennyire jó velük dolgozni, milyen pontos munkát végeznek, azt igazán akkor éreztem meg, amikor Prágában dolgoztam. Amikor hazajöttem, és újra a csapatommal voltam, rögtön megértettem, hogy páratlan az a lelkesedés, szívből jövő odaadás, amit itt megkapok. Mindenki sokat dolgozik, szívósan, szeretettel. A tikárság munkáját is átalakítottuk, hatékonyabb lett a szervezés. A legnagyobb hangsúly persze a színészeken van. Sokat játszanak. Aki a Víg színésze, az sok estén van a színpadon. Az előadások bevételéből próbáljuk pótolni a támogatási hiányt. Persze ez kimerítő; komoly testi, lelki erőt kíván. Az idén sok fiatalt szerződtettem, akik a régiekkel együtt dinamikus légkört teremtettek. Az Istenítéletben például csodálatos összjáték folyik: Stohl András, Herczeg Adrienn, Fesztbaum Béla, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor meg a fiatalok. De micsoda remek Börcsök Enikő alakítása is a Találkozásban! A Haramiák csapata Kovács D. Dániellel – aki most rendezőnek hozzánk szerződött – fiatalos, bátor, úttörő előadást hozott létre. Nagy az érdeklődés a produkció iránt a nyitrai és a brnói fesztiváltól, és a Színházi Uniótól is sokan eljöttek megnézni. A fiatalság nagyszerűen érzi és érti a Haramiákat. Bodó Viktor A revizorát meghívták Reimsbe, óriási siker volt, büszke lehettem rájuk. Amikor kint jártunk, elmentem a párizsi Odeonba, és megnéztem a III. Richárdot. Az is nagyon jó előadás, de nekem Bodó Viktor rendezése jobban tetszett. Sok külföldi kíváncsi a Találkozásra is, amit gyakran angol feliratozással játszunk, és nagyon boldog vagyok, mert ezzel az előadással meghívást kaptunk Kínába, Guangzhouba egy nemzetközi színházi fesztiválra. Hat év alatt sokat változtunk dinamikában, fogékonyabbak vagyunk az új iránt.

Bob Wilson 1914 című előadása után terveztétek, hogy 2017/18-ban a Vígben is dolgozni fog. Ezt sikerül megvalósítani?

Természetesen, folyamatosan kapcsolatban vagyunk, egyeztetünk a produkcióról. Egyébként is igyekszünk nyitni a külföldi alkotók, színházak felé. Most egy nemzetközi koprodukcióról tárgyalunk: februárban járt nálunk Armin Petras, a stuttgarti színház intendánsa, kiváló rendező és író, és vele érkezett Jürgen Reitzler a drezdai színház ügyvezető igazgatója, hogy egyeztessünk a tervezett előadásról. Izgatottan várjuk Armin Petrast júniusban, hiszen workshopot tart nálunk.

Még messze az évad vége, de készülnek-e a jövő tervei?

Nem tudok többet mondani annál, mint amit az előbb kikotyogtam, hogy Molnár-musical lesz a nagyszínpadon. Viszont lelkesen készülünk a születésnapunkra. Május elsején ünnepeljük a színház fennállásának 120. évfordulóját. Kitelepszünk a ház elé az utcára, egész nap egymást váltják a programok, este pedig a színházak köszöntenek bennünket. 120 év szép, nagy idő, és ebből 34-et már én is itt töltöttem, ezért számomra személyes ügy ez az évforduló. Azon a napon hirdetem ki az új műsort. És ha most azt kérdeznéd, mi lenne a tervem a következő öt évre, azt mondhatom, hogy a színház felújításának előkészítése. Ez az egyik fontos feladatom. Az utolsó felújítás 1994-ben volt, ezért nagyon remélem, hogy a szerencsés csillagállások segítenek, és lesz pénz erre a nagy munkára, amit okvetlenül el kell végezni. Bízom benne, hogy a 125. évfordulót már egy modern technikájú, újjászületett Vígszínházban ünnepelhetjük.

Most esedékesek a szerződtetések. Várható változás?

Nem. Elégedett vagyok a társulattal, sokan jöttek, sok a fiatal, rengeteget dolgoznak, a régi tagok pedig nagyszerűek. Jól vagyunk.

Mennyire szoros az együttműködés a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel?

Szoros, az ott tanító művészeink révén. Börcsök Enikő is oktat, Fesztbaum Béla most doktorált, Hegedűs D. Gézának, Marton Lászlónak osztálya van, részben a tanítványaik közül kerülnek ki a gyakorló növendékeink. Most pedig beválasztottak az újonnan alakult konzisztóriumba. Még most formálódik, hogy pontosan mi lesz a feladatom. Őszintén szólva a rengeteg munkám miatt nemigen vállalok megbízatásokat, de ha tudok valamiben segíteni, szívesen teszem, hiszen az egyetem számomra is fontos, ott nevelkednek a jövő színészei, rendezői, nem mindegy milyenné válnak.

Nem gondoltál soha tanításra?

Dehogynem! Nagyon szép feladat. De mindig olyan sok volt a munkám, hogy lelkiismeretesen nem tudtam volna helytállni; játszom, rendezek, évek óta vezetem a színházat. Az elmúlt hat év alatt most először tudtam külföldön dolgozni, pedig a szentpétervári és a prágai rendezéseim előtt is voltak meghívásaim, de minden időmet a színházamnak szenteltem. Maximalista vagyok. Nekem a tanításban is vannak példaképeim: Horvai István, Kapás Dezső, Marton László, nem beszélve Várkonyi Zoltánról, s ha tanítanék, ott kellene lennem rendesen az órákon. Másként nem érdemes. Valójában pedig tanítok, a rendezéseim közben. Megtanítom a fiataloknak, hogy mit jelent egy nagy színházban dolgozni, foglalkozom velük a próbákon. Amikor instrukciót adok, akkor azt szoktam mondani nekik, hogy most nem rendezek, hanem tanítok. Mert a rendezés során nem mond el mindent az ember a szakmáról, de ilyenkor igen. És az is tanítás, hogy megpróbálom megfelelő feladatokkal ellátni őket. Erre különösen figyelek.

Az említett külföldi meghívások egyike egészen különleges volt, hiszen pályafutásod során először rendeztél operát. Rossini Hamupipőkéje ritkán játszott mű, Te Prágában egészen modern történetté alakítottad a mesét.

A zenés műfajban már van tapasztalatom, rendeztem a West Side Stroryt, aztán ott volt a Marica grófnő meg a Bál a Savoyban, vagy éppen a Hegedűs a háztetőn, ami évek óta hatalmas siker nálunk. Tehát a zene, tánc, mozgás - nem ismeretlenek előttem. Prágában kitűnő magyar kollégákkal dolgoztam, Kentaur készítette a díszletet, Juronics Tamás volt a koreográfus, Bianca Imelda Jeremias pedig a jelmeztervező. Prágában már otthon vagyok, jól ismerek mindenkit, és most ettől a várostól kaptam lehetőséget operarendezésre. Bevallom, megilletődötten gondoltam arra, hogy ott állok, ahol Mozart rendezte a Don Giovannit. Nemzetközi csapattal folyt a munka, a főszerepet ukrán származású, kiváló hangú énekesnő alakította, olasz mesterekkel tanulta be a szerepet, autentikus volt minden tekintetben. El voltam ragadtatva tőle. Az orosz művészek érzékenységét mindig csodálom. A Hamupipőke nehéz énekesi feladat, ezért is játsszák ritkán, nem mindig akad rá igazi tehetség.

Tervezed, hogy ismét rendezel operát?

Ha lesz feladat, vállalom.

 

MZS 1369
Fotó: Molnár Zsolt

pesti színház vígszínház eszenyi

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 17. 12:19, madainyer

A hatalom mulat, a nép éhezik

A hatalomközeli gazdagok gátlástalanul urizálnak, rajonganak a márkás cuccokért, az utcán eközben nő az elégedetlenség, éhesek az emberek. Nem, nem Habony Árpádról, Orbán Ráhelről vagy Vajna Tímeáról született musical, a Marie Antoinette-et mutatta be az Operettszínház.

5E2C6029
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

Végy egy történelmi személyiséget, zanzásítsd a sztoriját, adj hozzá némi fikciót, legyen benne romantikus szál, intrika, némi elgondolkodtatásra serkentő egyrészt-másrészt témafelvetés. És persze írj hozzá egyszeri fogyasztásra alkalmas, de slágerektől mentes zenét! Valahogy így hangozhat egy Lévay Szilveszter-musical receptje. Az Elisabeth, a Mozart, a Rebecca után most a fejét vesztő pazarló királyné, Marie Antoinette sorsa ihlette meg a komponistát és állandó társát, a szövegíró Michael Kunzét.

Lévay művei teljesen más irányt képviselnek, mint a világsikert arató Broadway-musicalek, lexikális, történetcentrikus megközelítéssel állnak a műfajhoz, kevesebb humort, könnyedséget tartalmaznak. Talán ezért van az, hogy az egykori monarchia területén túl csak távol-keleten cseng ismerősen egy-egy Lévay-musical címe. A Budapesti Operettszínház azonban kétségtelenül a mester törzsvevői közé tartozik, így nem meglepő, hogy – ugyan csak 10 évvel az ősbemutató után – de nálunk is műsorra tűzték Marie Antoinette zenés történetét.

5E2C5043
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

Bár számos erénye van az előadásnak, az első francia szó, ami eszünkbe jut, nem a révolution vagy a Bastille; sokkal inkább a déja vu. Lévay és Kunze ugyanis saját patentjük szerint dolgozik ismét, hasonló karakterek, hasonló történetvezetés; az ismerős érzést tovább erősíti az előadást rendező Lévay-specialista, Kerényi Miklós Gábor, aki pont olyan produkciót hozott létre, mint egy megszokott Kerényi-féle Lévay rendezés. A látvány (Khell Csörsz), a koreográfia (Lőcsei Jenő) és szinte minden más visszaköszön az Elisabeth-ből, a Mozartból vagy éppen a Rebeccából. A dalszövegek (Müller Péter Sziámi) hallatán időnként felszisszenünk, mert egy-egy mondat sokkal inkább való egy önkormányzati bizottsági ülés jegyzőkönyvébe mint egy romantikus történelmi musical drámai dalába.

Az első felvonás tablók sorozatából áll, nem is csoda, be kell mutatni a temérdek szereplőt, royalistákat és az ellentábor tagjait, intrikusokat és hős forradalmárokat. Kunze ügyesen fűzi bele a történetbe a királyné nyakékének legendáját, mégpedig úgy, hogy abban Magrid Arnaud-nak, a királyné kreált nemezisének is szerepet szán. A második felvonás érdekesebb, hiszen képes mélységet, árnyaltságot vinni a történelemkönyvekben csak pazarló életmódjával és szociális érzéketlenségével feltűnést keltő királynő személyiségébe, időnként azonban nem tudja elkerülni a történetvezetés, hogy ne váljon rokonszenvessé a népét lenéző Marie Antoinette. Persze nehéz is történelmi távlatból igazságot tenni egy páholyban ülve a francia forradalom figuráiról, annak tudatában, hogy a jó fiúkból később sorozat-tömeggyilkosok lettek, és két garnitúrányi klientúra vesztette el a fejét néhány év alatt.

5E2C6238
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

A Marie Antoinette ezzel együtt sem értéktelen produkció. A címszerepet játszó Vágó Bernadettnek egyre jobban állnak a történelmi hősnők, énekhangjába eddig is nehezen lehetett volna belekötni, de színészként is egyre magabiztosabb, színpadi jelenléte sokat érett az elmúlt években. A darabban pazarló királynéként, szeretőjének kiszolgáltatott szerelmes nőként, gyermekeiért mindenre képes anyaként és a halált is méltósággal fogadó hősnőként is megmutathatja magát. Vágó Zsuzsi Magridja, ez a kései Jeanne D’Arc szerű karakter egy frusztrált, identitászavaros lány, akinek fájdalma és dühe mögött szomorú személyes története, sőt egyszerű féltékenység is áll; a rendszer legvadabb kritikusa a végére a fair tárgyalás, a független igazságszolgáltatás, az emberséges bánásmód harcosa lesz. Néhány suta jelenet mellett erős pillanatokból is jut neki, ahogy énekhangban is versenyre kelhet névrokonával.

Horváth Dániel Axel von Fersen grófja meglehetősen színtelen, nem látjuk, miért szeretné őt szenvedélyesen egy nő, nem, hogy kettő. Lajos király bugyuta, egydimenziós figura, aki azt sem tudja, mit keres a történelemben. Magócs Ottó jól hozza az outsider főhőst. A hősök közt bőven akad, kinek szíve nem csak a szabadságért, hanem személyes ambícióikért is dobog. Az uralkodó helyére pályázó Orléans herceg Homonnay Zsolt megformálásában az Elisabeth Halál-karakterét idézi, Jacques Hébert a Pere Duchnese főszerkesztője a nép hangjának érzi sajátját, könnyen beleszeret a manipulátor szerepébe; Kocsis Dénes megmutatja a nép barátjának gyarlóságát, majd vérszomjas fenevaddá válását.

5E2C6825x
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

Ami musicalként nehezebben fogyaszthatóvá teszi az előadást, az színdarabként a legnagyobb erénye. Kerényi Miklós Gábor ugyanis zenés műhöz képest aprólékosan elemzi a forradalom és a hatalom természetrajzát, de még inkább az emberi motivációkat, a történelmet alakító intrikákat, véletleneket, érzelmeket, szerelmeket és ambíciókat. Nincsenek angyali jók és pokoli rosszak, helyzetek, érdekek és válaszok vannak, és ezek olykor a feje tetejére állítják a korábbi szerepeket is.

A Marie Antoinette tehát gondolatokat csomagol útravalónak, erre azonban szükségünk is van, hiszen a zene már a ruhatárhoz érve törlődik a memóriánkból.

operettszínház kerényi miklós gábor vágó bernadett homonnay vágó zsuzsi kocsis dénes marie antoinette lőcsei jenő horváth dániel

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 10. 09:57, Cassiope

Férfi örömjáték női ruhában

Méhes László humorbombát dobott a Magyar Színházra – a Van aki forrón szereti című legendás filmvígjáték nyomán készült musical, a Sugar önfeledt szórakozás minden korosztály számára, a színészek pedig szemmel láthatóan lubickolnak a szerepeikben.

DSC4459
Fotó: Zsigmond László, Kozma János / Magyar Színház

Eleve nem egy nagyon magvas történetről van szó: adott két férfi zenész, akik a maffia elől menekülve kényszermegoldásként beöltöznek nőnek, és csatlakoznak egy csak nőkből álló zenekarhoz. Természetesen mindkettőnek megtetszik Virág, az énekesnő, innentől pedig komikus szituációk tömkelege veszi kezdetét. A Sugar egyetlen célja a színtiszta szórakoztatás, amely talán az egyik legnehezebb műfaj. Az arányok könnyen megborulhatnak: a színészi játékból ripacskodás lehet, a poénok olcsóvá, alpárivá devalválódhatnak, ha a rendező nem vigyáz. Méhes László azonban remek érzékkel nyúlt a darabhoz, sőt, sikerült csavarnia is egyet rajta.

Méhes ugyanis igyekezett a szereplőkben, szövegben, zenében rejlő összes humorforrást kiaknázni. A mellékszereplők tulajdonságait túlrajzolta, így olyanok lettek, mintha egy vicces képregényből léptek volna ki. Ezzel a gesztussal a mellékszereplők erősebbek lettek az eredetihez képest - a színészek így sokkal több színt meg tudnak mutatni. Horváth Illés Bienstock-ja folyton harsányan pörög, félig németül, sokszor érthetetlenül beszél. Zenei poénként ilyenkor mindig a Scatman című világsláger taktusai szólalnak meg. Udvarias Anna (Sweet Sue) mogorván parancsolgató díva, ám nem mindig hallgatnak rá. Tóth Sándor (Spats) és Szatmári Attila (Dude) gengszterpárosa felejthetetlen rappet nyom az első felvonásban, állandóan szteppelve közlekednek társaikkal, és kikarikírozva a filmekből ismert maffiózók gesztusait a komikumot a végletekig fokozzák. Kőgazdag öreg milliomosként Gazdag Tibor (Osgood Fielding) minden lehetőséget megragad, hogy elhitesse velünk, mekkora vén kujon. Pavletits Bélával (Jerry/Daphne) való kettősük igazi örömjáték.

DSC7120-2
Fotó: Zsigmond László, Kozma János / Magyar Színház

A főszereplők esetében az a kérdés, mennyire képes Csőre Gábor (Joe/Josephine) és Pavletits Béla (Jerry/Daphne) úgy viselni női ruhát, illetve nőként viselkedni, hogy ne menjen el az előadás egy kínos „b” kategóriájú bohózatba. Csőre és Pavletits között az összhang tökéletesen működik, jól kiegészítik egymást, és természetes könnyedséggel nevettetnek. Míg a mellékszereplőknél a karikírozás működik jól, náluk a hangsúly a finom mimikákon, túlzás nélküli gesztusokon van. Pavletits Jerry-je önfeledten veti bele magát a nőiséggel járó előnyökbe, nem derogál neki a szoknya, sem a női úszódressz. Csőre Joe-ként azért küzd, hogy belophassa magát a vágyott nő szívébe; ám nemcsak a női lét okoz vicces pillanatokat, emlékezetes, ahogy Csőre a hátsóján bucskázik le a hosszú lépcsőn, miközben Virágot szeretné elcsábítani (természetesen itt már férfiként). Virág szerepében Andrádi Zsanett remekel, kislányosan naiv, csilingelő szopránnal.   

Látványban viszont alul marad az előadás, Horváth Kata jelmezei megfelelően idézik a kort, Rózsa István díszlete nem nagy volumenű, leginkább az egyszerűség dominál, főleg a revü jeleneteknél és a finálénál érezzük a musicaleknél megszokott technikai bravúrok elmaradását.

DSC7260-2
Fotó: Zsigmond László, Kozma János / Magyar Színház

Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja, hogy a Magyar Színházban (többször is) igényes színvonalú előadásokat láthatunk majd a közeljövőben, biztosan nem vesszük komolyan. Zalán János igazgatásának második évadát tölti, és már két korrekt színházi munkát is láthattunk, amely nagyon biztatónak tűnik a színház jövőjének szempontjából. A régi Iglódi-féle Magyar Színház vonalára próbálja visszaállítani a működést, csak jóval lendületesebb, fiatalosabb formában.

Ha tartják a jó irányvonalat, ezúttal nem egy újabb színházat sikerül letörölni a térképről, hanem egy régóta gödörben lévő intézményt talpra állítani, és visszaforgatni a színházi élet vérkeringésébe.  

tóth sándor sugar gazdag tibor méhes lászló magyar színház csőre gábor andrádi zsanett zalán jános van aki forrón szereti pavletits béla

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 07. 14:15, madainyer

Van hozzá szívük

Az egykori Budapesti Kamaraszínház bemutatódömpingjét idézi a Rózsavölgyi Szalon évada, az egyhelyszínes kamaradarabokat futószalagon ontja magából ez a kávéházzal kombinált játszóhely. Legutóbb Mark St. Germain Istenek tanácsa című opusa került terítékre. Egyszer nézős, hamar felejtős. 

EDV 0840
Fotó: Éder Iván / Rózsavölgyi Szalon

A színházi előadásokra mérsékelten alkalmas teret most videotechnikával igyekeznek mindenki számára láthatóvá tenni. Az Istenek tanácsa egy főként orvosokból álló testület, amely azt hivatott eldönteni, hogy a szívátültetésre várók shortlistjéről ki kaphatja meg az aktuális donorszívet. Nos, ha valós történetre épül a sztori, akkor nem lennénk szívátültetésre várók (egyébként sem), mert ezek az istenek bizony a fejükre estek. Pofára, élettörténetek pontértékére, a kórház iránti alázatra megy a döntés, ez ott a „business as ususal”. A drámai konfliktusát viszont az okozza, hogy az egyik új szívre váró apja – akinek fia érdemei, hozzáállása és szimpátiaindexe alapján nem feltétlenül lenne befutó – egy visszautasíthatatlan kategóriájú támogatási összeget ajánl fel a kórház javára.

Az Istenek tanácsának tehát újra döntenie kell pénzről, életről, életért járó pénzről és az élet esélyét elvevő pénzről. St. Germain darabja érdekes és érzékeny témája ellenére is a hatásos bulvár kategóriáján belül marad, így, még ha a helyszínen el is gondolkodtat, mély nyomot nemigen hagy. Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot Reginald Rose Tizenkét dühös emberével, hiszen itt is egy szobában összezárva döntenek egy életről. És persze itt sem függetlenek a döntések a személyes háttértörténetektől.

EDV 0743
Fotó: Éder Iván / Rózsavölgyi Szalon

Valló Péter rendezésében az a legjobb, hogy egymással ritkán találkozó színpadi egyéniségek adnak egymásnak randevút. A friss személyes tragédiája után is értékekhez ragaszkodó, mégis ironikus Ann Rosst Borbás Gabi formálja valóságossá. Nella Larkin az élet-halál kérdések koordinátoraként inkább távolságtartással igyekszik megőrizni normális énjét – mutatja meg Söptei Andrea. A helyettesítő tanácstag, a fiatal Banks doktornő (Bánfalvi Eszter) idealizmussal érkezik, meglepve távozik az ülésről. A szívsebészek nagy öregje, a tanács alapítója, Dr. Klee számára az életnek vagy inkább a halálnak talán sosem volt ekkora súlya. A Dunai Tamás által alakított karakterre nehéz élethelyzetben helyez súlyt a sors. A pappá szentelt egykori ügyvéd, Dumber atya, aki szintén kívülállóként ül le a tanácsterem asztala mellé, afféle animátorként alakítja a beszélgetést. Márton András ügyesen egyensúlyoz a kedves egyházfi és a mindenen átlátó dörzsölt egykori jogász között. A műtéteket végző ambiciózus Dr. Gorman szerepében Őze Áron a rendszertagadó forradalmár, aki harcait nem csak a többiekkel, önmagával is megvívja. Alakításának ereje, a kissé hatásvadász drámához képest valódi súlya van.

dunai tamás márton andrás bánfalvi eszter őze áron valló péter rózsavölgyi szalon söptei andrea borbás gabi

Hír Interjú Kritika Riport

2016. február 25. 15:58, madainyer

Psota Irén halálára

Psota Irén szerepeit, dalait, filmjeit sorolni értelmetlen lenne. Megteszik a hivatalos nekrológok, adatbázisok, nyilvántartások. Psotával együtt nem csak ezek az emlékek válnak a múlt megkérdőjelezhetetlen részévé. Ő annak a színháznak volt az egyik utolsó képviselője, amely a hatalmas egyéniségre épített, ahol nem a szerepre kerestek színészt, hanem színészek miatt vettek elő darabokat. A színész színháza kontra rendező színháza harc mára eldőlt: az utóbbi nyert. Psota Irén „a színész színházában” nem egyszerűen élt, egyike volt azoknak, akik miatt érdemes volt darabot keresni, akire repertoár épülhetett. Aki sokkal több volt, mint többszörös Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze, hiszen ő volt a Psota. A Psota. Sőt A PSOTA. Egy élő márkanév, trade mark, minőséget garantáló pecsét.

PsotaIren resize
Fotó: Mohos Angéla / Madách színház

A jó színészek történeteket tudnak megeleveníteni, érzéseket átadni. A nagy színészek már a jelenlétükkel is adnak. Mindegy volt, hogy drámát, komédiát vagy éppen musicalt játszott, jó volt egy légtérben lenni vele, hallani különleges hangját, szemlélni gesztusait. Az embernek ritkán adatik meg, hogy élőben érezze: tanúja a történelemnek. Psotát nézve tudható volt, ha a történelemnek nem is, de a színháztörténetnek fontos pillanatainak válhatunk majdani krónikásaivá. Igen, menő lesz arról beszélni, hogy én még láttam Psota Irént, a Cabaret-ban, Az öreg hölgy látogatásában, a Forgószínpadban, ott lehettem az estjén, amikor ő volt Dolly, aztán meg azt énekelte, hogy Tibi, te bitang, ó.

Psotának nem az élete volt a színház, inkább groteszk játék volt neki az élet, szakmájára, másokra és önmagára is tudott iróniával nézni, sőt inkább kacsintani. Magabiztosan használta hatalmas tehetségét, de sosem vette túl komolyan magát, tekintete egyszerre volt az életet habzsoló gyereké és a bölcs bohócé; a takarásban vagy civil életében elhangzott mondatai azonnal anekdotává váltak.

Bár nem érdekelte saját szobrának építése, nem akarta megvárni, míg a hírneve megkopik. Tudatosan és nem keseregve fordított hátat a színháznak, visszavonultan élt. Csak nagy ritkán hagyta, hogy ünnepeljék, azt is inkább csak az ünnepelni vágyók miatt. Valójában röhögött az egészen, ahogy az egész életen és – biztos vagyok benne – ahogy most a halálon is.

 

 

psota madách színház

Hír Interjú Kritika Riport

2016. február 22. 13:18, Cassiope

Te mennyibe kerülsz?

Németh Ákos író-rendező új előadása arról szól, hányféleképpen bocsáthatjuk áruba magunkat. Vannak határai az elprostituálódásnak? Van kora, neme, helyes vagy helytelen formája? Elgondolkodtató és felkavaró élmény egy kortárs szerző tollából. KRITIKA

Prostitucio
Fotó: Badinszky - Tolvaj Annus / Jurányi Inkubátorház

Az aktuális problémát feszegető mondanivalóhoz Németh Ákos nem akármilyen színészeket választott: Tompos Kátyát (Nemzeti) és Kocsis Gergelyt (Katona). Egyre ritkább az átjárás a különféle társulatok között, a Jurányiban azonban teret kapnak a kísérletező jellegű alkalmi formációk, ahol vérfrissítő jelleggel olyan színészeket eresztenek össze, akik a klasszikus színházi struktúrában talán elkerülnék egymást. Tompos és Kocsis egy kétszemélyes darabban pedig telitalálat, mivel a Prostitúció csak a dialógokra hagyatkozik. Díszlet nincs, csak a Kamaraterem függönye szolgál vetítővászonként, melyen keresztül Dita Von Teese börleszktáncosnő (és egyben Marilyn Manson ex-felesége) szexizik nekünk. Jelmez is csak minimál, semmi extravagancia, hétköznapi viselet. A színészek vannak fókuszban, és az általuk közvetített szöveg, az általuk képviselt esendő karakterek.

Németh Ákos legújabb műve csupán négy jelenetből áll, melyből egy korábban már bemutatásra került a bécsi Theater Nestroyhofban. A jelenetek nem összefüggőek, különböző karaktereket, és élethelyzeteket mutatnak be, egyetlen jelenség köti őket össze: az egyén elprostituálódása. Kortól, nemtől függetlenül ki, miért, hogyan bocsátja áruba önmagát, a méltóságát, igen, alkalmanként a testét. Vagyonos férfin felkapaszkodott fiatal nő ajánl állást egy idősödő táncművésznek; egy drogfüggő anya lepasszolja kisbabáját a dílerének, miközben bármit megtesz egy kis anyagért; fiatal lány a továbbtanulására gyűjt pénzt - lehetőségek híján a testéből teremti elő az összeget; végül egy ötéves kislány ártatlan szemszögéből nézzük, egy pedofil hogyan használja fel őt kisfiúkkal való ismerkedésre.

Prostitucio3
Fotó: Badinszky - Tolvaj Annus / Jurányi Inkubátorház

Ami elsőre szembetűnik, hogy Németh mennyire markánsan fogta meg a női karaktereket, melyeket Tompos Kátya tölt meg szenvedéllyel, keserűséggel, vagy éppen közönnyel – hogy csak ennyit említsek a sok-sok árnyalat közül. Kétségtelenül az este fénypontja a kislány monológja, mellyel Tompos színházi nyelven szólva „elviszi a tejfölt”, zavarba ejtően jól hozza az ötéves gyerekek pózait, hangsúlyait, értetlenkedését, naivitását. A monológ remekül van megírva, egészen a végéig izgalmas, fenntartja a figyelmet, miközben szembesít a pedofília borzalmaival – olyan téma, melyet színházban ritkán dolgoznak fel.

A férfi karakterek mintha egy árnyalattal haloványabbak lennének, ez azonban nem Kocsis Gergely hibája. A legösszetettebb az idősödő táncművész: Kocsis vehemensen berzenkedik, finoman affektál, ironizál, nemtörődömsége álca, művészetét bármikor kiárusítja, csak hogy munkához jusson. A következő egy házasember, aki fiatal lánynál keres vigaszt kihűlt házassága miatt, és keresne új (kettős)életet is – de kérése süket fülre talál. A harmadik egy drogdíler, Kocsis itt egy fokkal empatikusabb, mint kellene. A díler és vevője között zajló jelenet talán a darab legéletszerűtlenebb része, nem a probléma felvetése a baj, hanem a bemutatás milyensége. Tompos Kátya nagyon függő, és nagyon szenved, Kocsis segíteni próbál, de lejjebb kellett volna húzni a szituációt, ez a közeg ennél kellemetlenebb, kietlenebb, fájdalmasabb, mint Németh rendezésében. A kisbaba lepasszolása egy anyától kegyetlenség, éppen ezért lehetett volna karcosabb jelenet.

prostitucio2
Fotó: Badinszky - Tolvaj Annus / Jurányi Inkubátorház

Ezt leszámítva a darab jól ábrázolja az emberi megvehetőséget, a hétköznapi megalkuvásokat, a csalást, a kiszolgáltatottságot. Hogy bármire képesek vagyunk azért, hogy elérhessük, megkaphassuk, amire vágyunk. És az előadás végén rájövünk, hogy a legtöbb karakter inkább gyarló, mint esendő. Semmiképpen sem jobbak az utcai prostituáltaknál. Zárásként a Protect Me From What I Want című Placebo-dal szól, és jó sokáig ott ragad a fülünkben.

füge prostitúció tompos kátya kocsis gergely németh ákos jurányi

Hír Interjú Kritika Riport

2016. február 18. 13:33, catwalker

Saját előadásából tűnt el Mohácsi János

Mohácsi harmadik nekifutásra rendez boszorkányüldözést. A színészek lelkesek, a nézőknek mindegy.

W3A0866
Fotó: Szalontai Ábel / Vígszínház

Nagy harcok dúlnak a Vígben. Hagyomány és haladás néznek farkasszemet egymással. A budapestiek szemében emblematikus színházépület (a klasszikus Fellner és Helmer látvány) saját maga történelmi jelentőségét hirdetve trónol a Szent István körút 14-ben, miközben művészei hosszú évtizedek óta küzdenek a Víg-brand legnagyobb büszkeségével: az elődök örökségével. Sokszereplős drámákat bérletes törzsközönség előtt játszó társulati kőszínház: a főváros népszínháza. Utolsónak, mutatóba maradt példány; egy letűnt aranykor emlékhelye. Bástya, ahol a múlt kincseit őrzik, ami menedéket ad, ahová be tudunk zárkózni. Ugyanakkor soha nem elégszik meg ennyivel. Tehetséges, nagy munkabírású színházi emberek újra és újra belevágnak a lehetetlenbe: jelen időben fogalmazni a matuzsálem korú Vígszínházban.

Az úgynevezett „retró évad” első hősies próbálkozása Mohácsi János nagyszínpadi rendezése: Arthur Miller népszerű darabjából, A salemi boszorkányokból átírt Istenítélet. A színház legutóbb 1998-ban Rudolf Péter rendezésében játszotta a művet (az akkori szereposztásból Hegedűs D. Géza és Lukács Sándor most is játszik), Mohácsi 1995-ben Kaposváron, 2008-ban Pécsen már bemutatta saját változatát, díjakat is nyert vele. Ezek után jogosan gondolhatnánk, hogy valami különleges aktualitása van az újabb színrevitelnek, de sajnos csalódnunk kell. Az előadás olyan hatást kelt, mintha Mohácsi távollétében, mohácsis eszköztárral, a mohácsis hatásra törekedve rendezték volna meg. Valahogy úgy képzelem, ahogy a velencei Tiziano tanítványai festettek a mester műhelyében, a mester jóváhagyásával, a kép sarkában az ő aláírásával.  A tanítványok a társulat, köztük élen az új tagok, akik nagy beleéléssel, felkészülten, koncentráltan vesznek részt a játékban, de a rendezői kontrollt pótolni ők sem tudják. A bemutató sikere a tökéletes szereposztás, a többit hozzágondoljuk.

W3A0955
Fotó: Szalontai Ábel / Vígszínház

De végül is miről szól Miller 1953-as darabja? A büfében hallom, ahogy azt mondja valaki: majd otthon elolvasom, hogy is történt ez eredetileg. De mire gondol? Vajon fontos tudnunk, hogyan zajlottak az eredeti boszorkányperek 1692-ben a Massachussets-beli Salemben? Vagy inkább olvassunk utána McCarthy szenátor és az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság botrányos kihallgatásainak: annak az őrült feljelentgetősdinek, amely a személyében érintett Millert a darab megírására sarkallta? Melyikhez van több közünk? A tömegpszichózis, az emberek manipulálhatósága, a megfélemlítés diadala mindkét esetben jól boncolgatható jelenség, az előadásban mégis erre kapjuk a legkézenfekvőbb megoldásokat. A helyenként kellemetlen perceket is okozó tömegjelenetekben közhelyes állítások, bárgyú poénok és artikulálatlan ordibálás keveredik zagyván, és különösen zavaró, hogy a színpadi mozgásokat egy iskolai előadás szintjén oldják meg. Ahogy A velencei kalmárban (Nemzeti Színház, 2013) Mohácsi a zsidógyűlöletre, a kirekesztő zsidóviccekre helyezte a hangsúlyt, úgy itt az emberi ostobaság, gonoszság, gerinctelenség eseteit adja elő szájbarágósan. Az erős hatások kedvéért leegyszerűsít, egyszersmind ront a szövegek minőségén.

Ha türelmesen kivárjuk, a végére, a negyedik színre mégis beérkezik a történet. Zajlanak a kivégzések, a bűnösök (ha voltak egyáltalán) megúszták, az emberek kiábrándultak, mindenki lapít, a sunyi és enervált döntéshozók ügyködnek tovább. A Mad Max filmek vizualitását idéző rideg színpadkép (Khell Zsolt) és a talált ruhadarabokból összevarrt jelmezek (Remete Krisztina) is itt kapnak jelentést: a nagy áldozatokkal járó harcok utáni korban járunk, és túlélőkként a soványka koncon marakodunk. Igen, ez ismerős. Amikor a színészek-zenészek ütemes tapsba kezdenek, és közben ránk kapcsolják a nézőtéri fényeket, értenünk kell: a mi teljesítményünk is benne van ebben a történetvégben. Viszont attól tartok, hogy ez a gesztus ilyen formában elkésett és erőtlen. Könnyű vállat vonni, nem magunkra venni, hiszen (a hagyományos elvárásokhoz igazodva) a közönség nagy része ide nem önvizsgálatot tartani jön, hanem mondjuk Stohl Andrást szeretné látni. Hozzáteszem, ők járnak a legkevésbé rosszul.

W3A0387
Fotó: Szalontai Ábel / Vígszínház

Mohácsi elfáradt rendezői színházát ugyanis a színészek mentik meg. Öröm nézni, ahogy játék közben régi és új tagok egymásra csodálkoznak, és hogy a társulat félhomályából végre többen elő tudnak lépni. Az álmatag Össztánc helyett most van talán lehetőség csapattá szervesülni. Különösen tetszik Péter Kata megtörése, Hevér Gábor kezdeti öntudatlansága, Szilágyi Csenge fölénye a bírósággal szemben, Hegedűs D. Géza árulkodó testtartása, járása, vagy ahogy Fesztbaum Béla és Lukács Sándor az ítélethozók két végletét adják. Erősek még Herczeg Adrienn és Stohl András kettős jelenetei (a Proctor házaspár tragikus története mögötti életrajzi adalék: Miller bűntudata, hogy megcsalta, majd elhagyta feleségét Marilyn Monroe-ért), Felhőfi Kiss László pillanatokra felcsillanó humora, és persze Kútvölgyi Erzsébet, akire darabokat kellene írni. Megkockáztatom, az Istenítélet bemutatója a színészeknek fontosabb esemény, mint a nézőknek.

Arthur Miller az egzisztenciáját veszélyeztetve, legbensőbb félelmeit és szégyenét kiteregetve írta a kortárs közállapotokkal szembesítő darabot. Ehhez képest – bár most sem tét nélküli vállalkozás műsorra tűzni a Mohácsi-átiratot – a színház kizárólag úgy kockáztat, hogy közönségét jóformán békén hagyja vele. Ha ilyen az évad legmerészebb húzása, ne lepődjünk meg, amikor a színház egyszer csak a színháziak (köztük a kritikusok) magánügye lesz.

 

vígszínház stohl andrás kútvölgyi erzsébet fesztbaum béla arthur miller mohácsi jános lukács sándor herczeg adrienn hegedűs d. géza

Hír Interjú Kritika Riport

2016. február 17. 09:05, madainyer

Tragédiába torkollik a családi céges buli

Senki nem az, akinek mutatja magát, van, aki önmagát is becsapja. Jockey Ewing ipari tanuló az intrikus Glembayakhoz képest. Bomba robban a Radnótiban.

glembay haz ea 02 domolky daniel PRINT 024
Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház

Családdrámát tűzött műsorára a Radnóti Színház. Krleza A Glembay ház című darabja társadalmi és pszichológiai kérdéseket egyaránt boncol, Valló Péter rendezésében feszültséggel teli, nyugodni nem hagyó előadás született. Jubileumi közgyűlésen találkoznak a befolyásos Glembayak, ünnepel a családi cég. De tudjuk a drámairodalomból, hogy a rég nem látott rokonok gyakran készítik ki egymást ilyen alkalmakkor, elég, ha A macska a forró bádogtetőn vagy A születésnap jeleneteire gondolunk. Nincs ez másként a felsőbbséges Glembay családnál sem, ahol a 11 éve nem látott tékozló fiú hazatérése kavarja fel az állóvizet. Leone (Pál András) szemben a család férfitagjaival, és leginkább nagyhatalmú édesapjával, Ignjat Glembayval (Bálint András) nem pénzember, hanem bohém festő lett, akinek saját világa szemben áll családja hideg részvéttelenségével, szociális érzéketlenségével. Az ünneplést tragikus, Glembay szemmel nézve inkább kellemetlen esemény árnyékolja be: egy nincstelen varrónő éppen a család palotájának ablakából vetette ki magát gyermekével, miután a ház úrnője, Castelli bárónő (Szávai Viktória) nem volt kíváncsi segélykiáltására. A főhősök körül keselyűként köröznek a haszonleső rokonok és barátok, Fabriczy-Glembay (Márton András), Puba, a fia (Rétfalvi Tamás) és Altmann doktor (Gazsó György) és zavartan ténferegnek a család tárgyként használt áldozatai, Dr. Silberbrandt (Adorjáni Bálint) és az apácának tért Glembay-özvegy, Angelika nővér (Martinovics Dorina).

glembay haz ea 02 domolky daniel PRINT 013
Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház

A több évtizedes titkok és sérelmek fokozatosan kerülnek elő. Az első felvonás afféle kontextusépítése és felvezetése a különösen erős és színészileg is emberpróbáló második felvonásnak. Az idősebb és az ifjabb Glembay, azaz Bálint András és Pál András csörtéje egyszerre gyilkos és érzelmes, Ignjat hűvös számítása és a Leone féktelen ösztönössége csap össze, különbségeik mögött pedig kezdenek felsejleni hasonlóságaik. Bár a második felvonás két férfi, apa és fiú indulatos beszélgetését mutatja meg, a csúcsára érő dráma a bárónőről és a rég halott anyáról és titkaikról szól. A ki nem mondott igazságok, a meggyőződéssé szilárdult téveszmék nem omolhatnak össze következmények nélkül.

glembay haz ea 02 domolky daniel PRINT 074
Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház

A harmadik felvonásban a pusztulás, a pusztítás folytatódik, a befolyásos és hatalmas családfő halála után is képes újrakeverni a lapokat. A tragédia újabb és újabb tragédiákat szül, a kártyavár végleg és visszavonhatatlanul omlik össze. A vérség misztifikálása a görög sorstragédiák világát idézik. Valló Péter szépen építkező rendezése magával ragadó és fordulatos. Erős alakítások, állandó feszültség, jó színház. El lehet menni megnézni.

radnóti színház márton andrás gazsó györgy szávai viktória bálint andrás martinovics dorina valló péter adorjáni bálint rétfalvi tamás pál andrás

Hír Interjú Kritika Riport

2016. február 03. 10:55, iolé

Úriember az embertelenségben

A Szkéné előadása nem győz meg abban a tekintetben, hogy Szép Ernő sajátos hangvételű visszaemlékezése színpadra való. S ezen még a jó ötletek és a remek színészek sem segítenek. KRITIKA

„Szép Ernő voltam” – ez a közismert, fájdalmasan ironikus bemutatkozás, amelyet az író, költő állítólag utolsó éveiben rendszeresen használt, pontosan summázza azt, hogy mit jelentett a már idősödő szerző számára a megbélyegzés, a csillagos ház, majd a rövid, de kegyetlen munkaszolgálat, amely után nehezen talált vissza régi életéhez, de korábbi hangját megőrizte. Az Emberszag különlegességét is voltaképpen az adja, hogy csodálatos nagyvonalúsággal, naiv bölcsességgel, az értelmiségi attitűd csendes fensőbbségével taglalja a rendszer borzalmait, úgy hogy közben ezek csak mintegy beszivárognak a csillagos házakban lakók mindennapjaiba, az egymást nem, vagy alig ismerők gyanakvó, félelemmel, ugyanakkor bizakodással teli életébe, a pletykákba; amikor a néhány méteres folyosón sétálgatás vagy a tetőn napozás igazi felüdülést jelent az egyre növekvő bizonytalanságban. A könyv mégsem nélkülözi az iróniát, a humort, a kíváncsiságot; és ez az emberekbe vetett hitet nehezen feladó, többnyire visszafogottan ítéletező, kérdéseket felvető hangnem csak még erősebben láttatja a rendszer borzalmait, amelynek „legfőbb bűne a lovagiatlanság”.

Emberszag foto Meszaros Csaba
Fotó: / Molnár Csaba

Szikszai Rémusz rendező három részre bontotta Szép Ernő szerepét: a bizakodó ifjú (Kovács Krisztián), a középkorú férfi (Tóth József) és a már idős úriember (Fodor Tamás) váltva, olykor egymást pontosítva, a történetet további részletekkel színezve meséli el az egymásra következő napok eseményeit, sőt, a szövegek egy része dalban hangzik el egy konferanszié (Simkó Katalin) szájából. Sok tekintetben jó ötlet a hármas felosztás, hiszen valóban háromféle korosztályt, látásmódot, stílust, tempót láttat, s ez sokszor újraértelmezi, vagy más megvilágításba helyezi az elhangzottakat, alapvetően mégis sokszor inkább megakasztja a történetmesélést. És bár bizonyára sokkal statikusabb lett volna egyetlen központi szereplővel, az elgondolás és ez a fajta töredezettség olykor többet vesz el, mint amit ad. Csodálatosan szelíd, szép Fodor Tamás játéka, éles kontrasztban áll a fürgén mozgó, pergőn kérdező Kovács Krisztiánnal, Tóth József pedig hol egyikükhöz, hol másikukhoz áll közelebb, iróniája kevésbé vad, ám bölcsessége, szelídsége még nem olyan csendes, mint Fodor Tamásé. Mindhárom kitűnő alakítás, bár sokszor az idős ’Ernő’ szájából megrendítőbbnek hatnak az elmondottak. Simkó Katalin remekel, nemcsak erős, tiszta énekhangjával, végletes alakváltozásaival: a vonzó nőtől az aljas, kegyetlen náci tisztig mindent pontosan, szépen formáz.

A díszlet (Varga-Járó Ilona) szűk színpadával, vörös függönyeivel kabaré-hangulatot idéz, ám csakhamar átalakul a közeg és a hangvétel, a hangszórókból zúg a „dögöljenek meg a zsidók”, s ekkor már szembetűnőbbek a teret felülről lezáró drótsodrony rácsok is, hamarosan pedig az első sorban ülő bábok (Németh Ilona kifejező, gyönyörű munkái) is belépnek a történetbe, megkapják a sárga csillagot, és ugyancsak színészi bravúr, ahogyan a bábokat sorra életre keltik, és a rövid jelenetekben is mind-mind valamilyen személyes karaktert kap.

Emberszag 070
Fotó: / Molnár Csaba

Ezzel együtt sem áll össze az előadás, hiányzik belőle a magával ragadó lendület, holott érezhető a gondosság a szövegek összeválogatásától (ez is Szikszai Rémusz rendező munkája) az előadás megkomponálásáig. Most mégsem igazán sikerült, de persze ez a csapat láthatóan nem tud egy bizonyos szint alatt teljesíteni, így az előadás még mindig kiemelkedik a fővárosi produkciók átlagából.

(A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge közös előadása.)

füge tóth józsef vádli simkó katalin fodor tamás szikszai rémusz szkene kovács krisztián németh ilona varga-járó ilona

Hír Interjú Kritika Riport

2016. január 20. 11:54, fifikas

„Olyasmit terveztem, ami igazából egy zsilettpenge tánc”

250. előadását ünnepelte a Vámpírok bálja című musical, amely Magyarországon egyedülálló módon, teljesen magánprodukcióként került színpadra, és hódít töretlenül immár majdnem kilenc éve. A siker egyik vitathatatlan oszlopa az Erkel László Kentaur által megálmodott látványvilág. Az előadásról, munkája örömeiről és kihívásairól, valamint nemzetközi sikereiről, és közelgő terveiről beszéltünk az elismert díszlet és jelmeztervezővel.

A 250. Vámpírok bálja előadás után beszélgetünk. Az erkélyen is állva tapsoltak. Milyen érzés, hogy elértétek ezt a mérföldkövet?

Minden előadás alatt egy furcsa félelem van bennem, egészen az első előadások óta. Ez egy nagyon bonyolult díszlet, egy nagyon bonyolult előadás, nagyon sok történés van láthatatlanul a háttérben. Több mint 50 ember munkája minden este. És ezernyi apró pontja van, ami, ha nem működik, akkor igazából az egész előadás fölborulhat, ezért van bennem egy felelősségérzet, hogy valami olyasmit terveztem, ami igazából egy zsilettpenge tánc. Viszont ha ez meghozza a gyümölcsét, az egy nagyon jó érzés. Olyan olajozottan működött ma is, hogy nagyon büszke voltam azokra a fiúkra, akik a háttérben erőt megfeszítve dolgoznak.

kentaur.jpgErkel László Kentaur Fotó: Sárközy Marianna

A bemutató előtt sokan kételkedtek abban, hogy egy ilyen kaliberű magánprodukció megélhet-e a magyar piacon.

Végül minden a producert, Simon Editet igazolta. Edit fanatikus hite és a szakértelme az, ami ezt az egészet előrevitte. És az az energia, amit ő és a kreatív team és a család beleölt. A siker másik oka pedig a közönség. Ez egy teljesen független előadás, nem államilag dotált, tehát a nézőink tartják életben ilyen régóta.

Korábban azt mondtad, otthonra találtatok a Pesti Magyar Színházban. Gondolom nem lehetett könnyű egy alapvetően prózai színházba beköltözni.

Ebben a színházban nem úgy működnek a dolgok, mint külföldön, vagy mint a hazai nagy musical színházakban. Nincsenek gépesített trégerek, mindent kézzel működtetnek, mindent kézzel tolnak be. Amikor idejöttünk nem voltak intelligens lámpák. Azokat és a teljes hangberendezést mi hoztuk. A színpad minden négyzetméterét kihasználjuk, de így is a díszlet fele, kint várakozik az utcán az első felvonás alatt, hogy a második felvonásra be tudjuk hozni, amikor is helyet cserél az első felvonás díszleteivel. A díszítők, akik a zsinórpadláson dolgoznak nyolcan, fejenként több tonnát emelnek esténként. De az, hogy ennek az előadásnak ilyen intenzív közönségreakciója van, és ezt hallják, ettől bármit meg tudnak mozgatni. Az egész néha olyan, mint egy jól menő rock zenekar koncertje.

Tényleg úgy hangzik, hogy együtt élsz az előadással.

Nagyon sok különböző produkciót csináltam már életemben, szerintem már 250-nél is többet, de a Vámpírok bálja az első három-négy sorsfordító előadásom között van. Egész pontosan el is tudom mondani melyek ezek. 25 éve, január 14-én volt a bemutatója a Leonce és Lénának a Budapesti Kamaraszínházban, amit Eszenyi Enikővel csináltunk, úgy, mint azután a West Side Story-t a Vígszínházban. Ezek pedig meghozták a Miss Saigon-t és egyben a megismerkedést Simon Edittel és Cameron Mackintosh angol producerrel. Ez 1994-95-ben a Szegedi Szabadtéri Színházban volt, és tulajdonképpen ennek a két embernek köszönhetem a nemzetközi karrierem. Olyan sorsszerű volt az Edittel való megismerkedés, hogy ma már együtt élek Edit csodálatos lányával, Póka Júliával, a felségemmel és két gyönyörű gyerekünkkel, Lúciával és Darinkával. A munka és a család tulajdonképpen eggyé vált az életünkben. A Vámpírok bálját így, családi vállalkozásként kezdtük el csinálni, tényleg a nulláról. Egy picit esze-veszett bátorsággal fogtunk ennek a produkciónak úgy, hogy nem tudom, ma meg merném-e még egyszer csinálni.

poka_baltus_polanski_simon_kentaur.JPGPóka Júlia, Cornelius Baltus, Roman Polański, Simon Edit és Kentaur 2007-ben a rendező otthonában. Fotó: Póka Balázs

Pedig a te díszleteddel mutatták be a darabot Ausztriában, Belgiumban majd Szentpéterváron is. Ezek kisebb kihívások voltak, mint a magyar bemutató?

Egyáltalán nem kisebb . Viszont mi itthon, pont egy olyan nyáron kezdtünk, amikor 50 fokos hőségek voltak. Alig jártak emberek az utcán. Ezt a hőséget a színház akkori légkondicionálója sem bírta, úgyhogy alig tudtunk játszani. És ugyanabban az évben beütött a gazdasági krach is, úgyhogy az első évünk katasztrofálisan nehéz volt. De a nehezített pályától eltekintve, sokkal fontosabb, hogy akkoriban, itthon nem volt hagyománya, hogy ilyen nagyméretű produkciókat, valaki önállóan hozzon létre, ráadásul külföldi teammel, nemzetközi gárdával dolgozva. Minden tiszteletem a  magyar musicallel foglalkozó független producerek iránt, mert ez tényleg egy iszonyatos munka. A pénzügyi hátterét megteremteni, összerakni a kreatív teamet, castingolni, a marketinghez találni egy biztonságos szakmai hátteret, meg színházat ahol egyáltalán játszani lehet. 2007-ben a Pesti Magyar Színház még nagyon-nagyon rossz állapotban volt. Szerencsére volt egy csomó lelkes, színházszerető ember, aki segített minket akkor ebben a hatalmas feladatban. Át kellett alakítanunk a színpadot, a nézőtéren kijavítottuk és áthúztuk a bútorok egy jó részét, kicseréltük a padlót, kifestettük a teljes színházat belülről. Vettünk padlószőnyeget és csillárokat az előtérbe, hogy legalább egy pici hangulatot lehessen teremteni, illetve volt egy KARE nevű cég, aki segített nekünk abban, hogy dekorációk és bútorok legyenek az épületen belül. Ezt az egészet itthon addig senki nem csinálta, hogy egy színháznak az egész arculatát az ott futó darabhoz alakítja. Londonban például ennek nagyon komoly hagyománya van, hiszen a Broadway mellett, még mindig a musicaljátszás fővárosa. Ott elképesztően magas színvonalon van az a háttéripar, ami a musical produkciókat kiszolgálja.

London tényleg kivételes közeg a musicalekhez, de nem csak ott dolgozol külföldön.

Igaz. A "Vámpírokon" például legközelebb Svájcban fogok dolgozni, az osztrák Vereinigte Bühnen Wien szervezésében. Ott azt a változatot fogjuk színpadra állítani, amit már a bécsi és szentpétervári előadásra fejlesztettünk ki. Most éppen Prágában dolgozom Rossini: La Cenerentola című operáján Eszenyi Enikővel, Juronics Tamással, Jeremiás Bianka jelmeztervezővel és Csontos Balázs light-designerrel. Nem olyan bonyolult díszlet, mint a Vámpírok, de egy nagyon izgalmas koncepcióval, különleges vetítéstechnikával dolgozunk, és fantasztikus énekesekkel. Itthon a Shrek májusi bemutatójára készülök Szente Vajk rendezővel és Túri Lajos koreográfussal, Rosta Mária produkciójában. A díszlet makettek elkészültek, most már a díszletgyártás fog lassan elindulni. A Szegedi Szabadtérin bemutatott Nyomorultakat is be kell vinnünk végleges helyére, a Madách Színházba, Szirtes Tamás rendezésében. Lassan már vágyom egy prózai előadásra. Egy kis csendre… De viccet félretéve, én nagyon szeretek izgalmas zenés produkciókban dolgozni, de jó lenne már egy-egy elmélyültebb prózai darabbal foglalkozni!

Nem szakít szét az ingázás?

Nem könnyű. Nagyon változóak a munkakörülmények, de szerencsére olyan produkciókban tudok dolgozni, ahol remek, sokszor világszínvonalú művészek vesznek körül. Azt hiszem, ez önmagában sok mindent megér.

csoportkep.jpgA Vámpírok Bálja csapata a 250. előadás után. Fotó: Merán Bálint

Gondolom, az sem esik rosszul, amikor egy olyan rangos külföldi díjra jelölnek, mint most az Arany Maszk.

Ez egy olyan díj, amire tényleg már az is megtisztelő, ha felterjesztenek valakit. Az orosz színjátszás Olivier díja vagy Tony-ja. Egyszer már a közelébe kerülhettem, amikor Szentpéterváron bemutattuk a Vámpírok bálját. Mindent elsöprő sikere volt. Moszkvából is vonatszámra jöttek az emberek, hogy megnézhessék. Hatalmasat robbant. Az előadás és a főszereplők is megkapták a díjat. De Oroszországban nem nagyon dolgoznak nem orosz tervezőkkel. Nagyon nagyot lehet meríteni tehetségekből abban a hatalmas országban országon belülről is. Így az, hogy egy alapvetően külföldi produkcióval, önálló díjat nyerjünk, mint alkotók, szinte lehetetlen volt. Boldogok lehettünk, hogy felterjesztettek. Most más a helyzet. A Hollywood Díva kifejezetten az orosz piacra készült, ősbemutató. Nagyon látványos előadás, kimagasló táncjelenetekkel és kitűnő énekes színészekkel a színpadon, őket és velem együtt a szintén külföldi rendezőt Cornelius Baltus-t, aki a Vámpírok társrendezője is, szintén jelölték. Én most sem vagyok túl bizakodó, hogy a kitűnő orosz tervezők elől el tudnám vinni ezt az orosz díjat, de nagyon nagy dolog, hogy külföldi alkotókként újra felterjesztettek, meghívtak és a gálán együtt ünnepelhetünk Moszkva vezető művészeivel.

Miben különbözik az itthoni és a külföldi munka?

Nagyon sok mindenben. Országa és színháza válogatja. Például abban, hogy mennyire felkészült egy stáb arra, hogy befogadjon egy-egy akkora zenés produkciót, amekkorával még azelőtt soha nem volt dolguk. De ez természetes. Most ez nem fog valami jól hangzani, de mostanában itthon nem olyan jó az alkotói légkör. Sajnos. Nem azért nem jó, mert ne szeretném a hazai színházi közeget, a produkciókat, vagy az alkotótársaimat. Hanem elég zavaros színház és kultúrpolitikai viszonyok uralkodnak.  Mindenkiben van valami feszültség, állandó hátra-hátra pillantgatás, és ez nagyon feszültté tesz engem is. Én még nem is panaszkodhatok. Általában nagy volumenű produkciókra hívnak, s a zenés színházra mindig több pénz jutott, mint a prózára. Viszont a Magyar Látványtervező Egyesület elnökeként állandóan hallom a tervezőktől, hogy mennyire nagyon nehéz egyre csökkenő költségvetési keretekből magas művészi színvonalat elérni... Pedig a vizualitásnak nagyon megnőtt a szerepe a modern színházban. És azt is, mennyire rossz irányba változott a kommunikáció a színházi világban. És ez elsősorban talán még csak nem is a színházak hibája. Magának a színházi kultúrának a szerepe és finanszírozási lehetőségei változtak rossz irányba az elmúlt évtizedben. Így nagyon nehéz elérni, hogy a produkciókat magas művészi színvonalon, kompromisszummentesen, profi módon lehessen megvalósítani. De külföldön járva tapasztalom, hogy ez nem csak nálunk van így - ez egy európai tendencia. Lehet, hogy ez csak időleges, én legalábbis ebben bízom. Mindenesetre nem ugyanaz az önfeledt színházcsinálás van, ami a kilencvenes éveket, meg a kétezres évek elejét is jellemezte.

A show mégis megy tovább.

Hajaj! És ez így rendben is van. Most, hogy végignéztem a 250. Vámpírok bálját, és tudva, hogy júniusban visszatér a színpadra, már tudom, hogy azon is fogok még dolgozni tavasszal. Szeretnék belevinni új elemeket, hogy az őszi-téli blokkra már egy megújult vizualitása legyen. Nyilván a díszlet és a jelmezek is elhasználódnak 250 előadás alatt és javítani, frissíteni kell őket, de van pár dolog, ami az előadás megálmodásakor egyszerűen még nem is létezett. Például az az extra vetítéstechnika, amit Szentpéterváron kifejlesztettünk és kipróbáltunk – amivel folyamatosan a helyszínek körüli teret bővítjük és a látvány még élőbbé és izgalmasabbá válik. Szeretném, hogy ezt a magyar közönség is megkapja, és a Vámpírok bálja még legalább további 250 előadást megéljen.

kentaur jubileum roman polanski pesti magyar színház Vámpírok bálja

Hír Interjú Kritika Riport

2016. január 16. 14:03, Cassiope

Ketyeg az óra, magyarok!

Kimaxolta a magyarnak lenni életérzést a k2 Színház: új előadásának szereplői töltött káposztát esznek a Parlament tetején, miközben az augusztus huszadikai tűzijátékra várnak. És arra, hogy percek múlva véget érjen az életük. Izgalmas, fiatalos produkció rengeteg humorral, és társadalomkritikával fűszerezve.

K2 011
Fotó: Mészáros Csaba / Szkéné

Már bő három órája nézzük a Röpülj, lelkem című előadást a Szkénében, amikor elérkezünk az Országház tetején való töltött káposzta-merengéshez. Krúdy-hangulat, bár műfaját tekintve „zenés talány” akar lenni, mégis ott, a harmadik felvonásban, a harmadik órában megdermed az idő. És nevetünk a poénokon, mert tudunk nevetni még azon, hogy igen, ilyenek vagyunk mi, magyarok: a balsors már nagyon régen tép minket, de azért szeretünk enni, tűzijátékot nézni - akár a halálunk óráján is.

A k2 Színház egy jól működő szatirikus, zenés előadást hozott létre, melyet ebben az évadban Mohácsi János próbált meg kevesebb sikerrel az Örkény Színházban Köd utánam címmel, de hasonlónak mondható a Spam operett is a Radnótiban. Azzal a különbséggel, hogy az alkotók (Horváth Szabolcs, Szabó Sipos Ágoston, Fábián Péter, és Benkó Bence) elemelték az egész cselekményt, ugyan karakterekben, szituációkban aktuális problémákra ismerhetünk rá, mégsem erőltetett, nem szájbarágós. Nincsenek rosszmájú poénok, vagy direkt állásfoglalás. Az előadást nem lengi körbe az erőltetett aktuálpolitizálás unalmas szaga; jófajta kritika, önreflexió, egészséges humor, remekül megkomponált zene kíséri végig a meglehetősen hosszúra nyújtott jeleneteket. A Jeli Luca által tervezett díszlet kellően stilizált, asszociálhatunk jurtára, a Szent Koronára is, pedig a Parlament belseje. Mozgatása, átrendezése azonban időigényes, így a felvonások közötti szünetek meghosszabbodnak, amely felduzzasztja az előadás hosszát.

p1
Fotó: Mészáros Csaba / Szkéné

A történet valamikor a távoli jövőben játszódik: megépült a nemzeti fal, melynek utolsó téglája az államalapítás ünnepén kerül helyére, ezzel a magyarok végképp elszeparálják magukat a külvilágtól. Az eseményt egy nagyszabású operettel ünneplik meg, amely után a főszereplő, Rút Malvin férjül kéri előadásbeli partnerét, Bácsalmássy Jánost. János azonban egy avar származású statisztába, Baján Lénába szerelmes, akinek bátyja Károly az avar-magyar ellenségeskedés miatt ellenzi szerelmüket. Feltűnnek János régi barátai, Roland, a sámán, és Etus, a tüntető, akik tovább bonyolítják a szövevényes kapcsolatokat. A rögtönzött szertartás alatt a sámán botcsinálta rigmusával, és lélekfogójával megidézi Árpád vezért, aki kiköpött mása Jánosnak. Az óriási kavarodás után összekuszálódott társaság rendeződni látszik, közel vagyunk a happy endhez - de Károly merényletet tervez, bombát helyez el a szent kenyérben, a harmadik felvonásra már csak az a kérdés maradt, sikerül-e hatástalanítani, vagy minden végérvényesen elveszett.       

A javarészt Kaposváron végzett fiatalokból verbuválódott csapat üdesége, lelkesedése az előadás hajtómotorja. Borsányi Dániel tépelődő Bácsalmássy Jánosa egy megosztott társadalomban boldogulni vágyó művész problémáit tárja elénk; Lovas Rozi Malvinként ízig-vérig primadonna, protekciós képviselőrokon, akarnok és elkényeztetett, aki igaz szerelmére rátalálva szerethető teremtéssé szelídül; ellenpontja Boros Anna (Baján Léna), egy pillantással, szavak nélkül is eljátszik mindent, gesztusrendszere letisztult, visszafogott. Piti Emőke Etusként a tragika vonalat erősíti, az örök ellenállót, aki nem békél meg a rendszerrel. Kíméletlenül, könnyek között mondja ki az igazságot, mikor Horváth Szabolcs méltóságteljes Árpád vezére a magyarok helyzetéről kérdezi. Rózsa Krisztián hatalmasat alakít sámánként, aki Jánossal egykor a független színház közegében alkotott, de hát változnak az idők, ugye, független színház ment, a sámánkodás jött, mert jól meg lehet élni belőle. Asszimilálódni tudni kell. Márpedig Rózsa Krisztián sámánjára igény van, de mekkora, rég nevettünk ilyen jóízűen, és ennyit, amikor Viktor Balázs kellően tenyérbemászóan viselkedő képviselő-direktora arra kéri, rögtönözzön egy sámán szertartást. Hosszúra nyúlik kissé, de ezt sem bánjuk, mert Rózsa ripacskodás nélkül hozza a megélhetési kamu sámánt, ügyetlenül táncol, furán kántál. Az elnyújtott jelenetek jellemzőek az előadásra, ez a bizonyos rétestészta dramaturgia ezúttal nem zavart. Ahogy a cselekmény kissé túlbonyolítottsága, vagy egy-két látszólag feleslegesnek tűnő karakter sem akadályozza meg, hogy a produkció koherenssé váljon. Az egymással vérre menő harcot vívó butácska asszisztensek, vagy Árpád vezér felbukkanása akár üres gegnek tűnhet, mégis fontosak, és nem feltétlen a történet miatt, hanem az alkotók magyarság képének árnyalása szempontjából.

K2 045
Fotó: Mészáros Csaba / Szkéné

Az alkotók érzékenységét dicséri, ahogyan a magyarság, és Magyarország témájához közelítettek. A két rendező, Fábián Péter és Benkó Bence szeretettel kezeli a szereplők gyarlóságait is. Az önsajnálatból fakadó tétlenséget, a felelősségvállalás hiányát, a hagyományokhoz való görcsös ragaszkodást. Bár az előadás teljesen finomhangolású, mégis éles a megfogalmazott társadalomkritika: a többséget a megalkuvás, és az érdekek vezérlik. Nem véletlenül épül meg a fal, és éneklik a szereplők Árpád vezérnek, hogy minden rendben van. Akiben mégis lenne egy cseppnyi kétely ennek az ellenkezőjéről, később ő is beáll a sorba, mert érdekei úgy kívánják. A másik jellemző szál az eltérő származásúakkal való állandó feszültség, konfliktus. A magyar gyűlöli az avart, az avar gyűlöli a magyart – a gyűlölet pedig erőszakot szül, amelynek vége egy irreverzibilis folyamat. A szent kenyérben elhelyezett bomba az avarok, az elnyomott kisebbség bosszúja azonban nem elfogadható reakció az elnyomásra.

Az első két felvonásától merőben eltér a harmadik, amely már nem mozgalmas, nem zenés, csak egy kitartott hosszú pillanat. Egyben üzenet is: ne hagyjuk elfajulni a dolgokat, ismerjük fel idejekorán a problémákat. Ne akarjuk végül a való életben is átélni ezt a kitartott, hosszú pillanatot.

lovas rozi szkene fábián péter k2 Színház benkó bence röpülj lelkem boros anna rózsa krisztián piti emőke

süti beállítások módosítása