Hír Interjú Kritika Riport

2013. május 13. 11:48, madainyer

Kulka a Katonához szerződik

kulkaj.jpgA 2013-2014-es évadra a Katona József Színházhoz szerződik Kulka János - tudta meg a 7ora7.hu. A Ványa bácsi blog információi szerint vendégként egy operettben is látható lesz.

Kulka János a Nemzeti Színház igazgatói pályázatának eredményhirdetése után jelentette be, hogy Alföldi Róbert távozása után nincsen maradása eddigi munkahelyén. A Kossuth-díjas színész vendégként Ibsen: A nép ellensége című darabjában április óta már együtt dolgozik a Katona József Színház társulatával, de szeptembertől erre több alkalma is lesz, mivel elfogadta Máté Gábor igazgató ajánlatát. Emellett továbbra is látható lesz a Belvárosi Színházban, illetve blogunk információi szerint a Csókos asszony felújításában a Budapesti Operettszínház társulatával lép színpadra. Talán nem vállalunk nagy kockázatot, amikor arra tippelünk, hogy Tarpataky báróként ölt magára frakkot Zerkovitz Béla operettjében.

A nép ellenségéről rövidesen kritikát közlünk itt, a Ványa bácsi blogon.

Fotó: Katona József Színház

Hír Interjú Kritika Riport

2013. május 11. 18:05, vanyaneni

„Bennem is nagy a sikeréhség”

Eltalálta a karrierért megalkuvó színész, Hendrik Höfgen szerepe Stohl Andrást, aki az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház legújabb, s egyben legutolsó bemutatójában játssza a főszerepet. A főpróba után beszélgettünk vele.

stohlkicsi.jpg

A nyilvános főpróbán a sokadik meghajlásnál fújtál egy nagyot. Kimerültél?

Igen. Eszelős munka volt, nagyon rövid idő alatt. Öt hét volt rá összesen, hatalmas szövegmennyiséggel és rengeteg jelenettel.

Mostanában szinte nincs este álló ováció nélkül a Nemzetiben. Szét tudjátok választani, hogy nektek szól vagy a helyzetnek?

Nyilván összetett dolog ez. Szól nekünk, az előadásnak, de az is benne van, hogy a nézők nyilvánvalóvá szeretnék tenni, hogy szerették ezt a társulatot, és sajnálják, hogy véget ér a történet.

Emlékszel, mit éreztél, amikor megtudtad, hogy te játszod Hendrik Höfgen szerepét?

Persze. Nagyon örültem és nagyon meg is ijedtem egyszerre. Szép érzés, hogy Alföldi Robival együtt húztuk le ezt az öt évet a Nemzetiben és együtt is fejezzük be. Ez az előadás méltó befejezés.

Amikor eldőlt, hogy a Mephistót bemutatjátok, már tudtátok, hogy ez lesz a hattyúdal?

Az előző évad végén kezd összeállni a következő év terve, s tudtuk, hogy lesz a Mephisto, de akkor még a színház sorsa nem dőlt el, így azt sem lehetett tudni, hogy ez lesz Robi utolsó rendezése és ennek a társulatnak az utolsó bemutatója.

Érdekes belegondolni, milyen előadás kerekedett volna a Mephistóból, ha nincs igazgatóváltás. Most nehéz elvonatkoztatni az eseményektől és nem kőkemény politikát látni benne.

Pedig mi csak a regényt állítottuk színpadra, egy sort sem írtunk bele. Persze most mindenbe politikát lát a közönség, de ez van a Hamlettel és ez lenne a III. Richárddal is.

Höfgen a fasizmus színházbéli megjelenésének elején kardját kivonva küzd a szélsőséges ideológia ellen, majd karrierje érdekében folyamatosan megalkuszik magával, miközben barátait menti a hatalom fenyegetésétől. Jó ember vagy velejéig romlott? Hogy látod?

Egy ember. Gyarlóbb és sikeréhesebb az átlagnál, ezért kisebb az erkölcsi gátja. Kell, hogy legyen és van is belső igazsága.

Eltalált a szerep?

Nyilván nem véletlenül osztotta rám Robi. Bennem is nagyobb a sikerre való vágy, nyilván ezért kezdtem el a televíziózást is.

Túl a börtönbüntetéseden, visszatérve a munkába: revansot vettél?

Ez nem jutott eszembe. Tettem a dolgom, próbáltam megbirkózni a hatalmas szövegmennyiséggel és azzal a feszültséggel, ami óhatatlanul rátelepedett a próbaidőszakra. Robi is idegesebb volt, mert iszonyú kevés idő alatt kellett letennie valami olyasmit az asztalra, amelynek méltónak kell lennie a búcsúhoz.

S méltónak arra, hogy mindössze 10 előadást érjen meg. Máshogy dolgozott a társulat, hogy ezt tudta?

Egyáltalán nem. Mindenki beletette a maximumot, az is, aki megy, az is, aki marad. Ez egy tényleg összetartó csapat, amelyet az sem tudott kikezdeni, hogy néhány héten belül tagjai szétszélednek.

Alföldi Róbert több nyilatkozatában utalt rá, hogy gondolkodnak a lehetséges folytatáson. Ha lenne lehetőség, mennél velük, vagy már a Vígszínház a te utad?

Nem gondolkozom ezen, csak a következő feladatokat látom. A Köműves Kelemen, az István, a király, majd ősszel a Danton halála a Vígben. Tovább nem nézek előre.

Hír Interjú Kritika Riport

2013. május 10. 13:06, madainyer

Áll az alku

meph.jpgMinden szempontból telitalálat Alföldi Róbert búcsúja a Nemzeti Színháztól. Klaus Mann regényének filmváltozata 1982-ben Oscar díjat hozott Szabó Istvánnak, a friss színpadi adaptáció pedig a leköszönő direktor pályájának talán legfontosabb rendezése, Stohl András színészi brillírozásával.

A fasizálódó Németországban egy közepes tehetségű, ám kivételes ambíciójú művész, Hendrik Höfgen (Stohl András) hithű kommunistaként lesz a baloldali szellemiségű hamburgi színház vezető színésze. Az Oskar H. Kroge (Gáspár Sándor) által vezetett, kezdetben jókedvű társulatban hamar nyílttá válnak a feszültségek, a nemzetiszocialista eszmékkel szimpatizáló Hans Miklas (Nagy Zsolt) éledő bátorsága megosztja kollégáit, de a nácizmust mereven elutasító Höfgen nem tűri meg maga mellett a színpadon. Az elvhű antifasiszta elvein azonban felülkerekednek vágyai. És ahogy a fekete vastraverzekre aggatott függönyök vörösből barnává, majd feketévé lesznek (díszlet: Menczel Róbert), úgy válik a rendszer az őt legitimálni kész nagyot álmodók barátjává.

Hogy Höfgen mennyire vágy és sikervezérelt ember, az a nőkkel való kapcsolatából is nyomon követhető. Miközben tisztes házaséletre vágyik a szolid polgári létet jelentő Barbara Brucknerrel  (Radnay Csilla), nem képes szabadulni néger szeretőjétől (Bánfalvi Eszter), és minden színésznőt megkíván, akit a társulat vendégszerepelni hív: a később menekülni kényszerülő dívát, Dora Martint (Udvaros Dorottya) vagy a főhőshöz hasonlóan célorientált Nicolette von Niebuhrt (Martinovics Dorina). Stohl Höfgenje egy fel nem nőtt gyerek, aki egyre gyakrabban veszi fel a szemellenzőjét, hogy megmagyarázhassa magának, mit miért tesz. Mindent a sikerért. A megalkuvás apró lépésekből áll. Mindig csak kicsit kell elárulni azt amiben hittünk és azokat, akik bíztak bennünk. Aztán a végén már nem értjük, hogy kerültünk oda. De akkor már igazán nem is akarjuk érteni.

Höfgen útja a Porosz Nemzeti Színház élére, és a Harmadik Birodalom legfőbb kultúra-irányítójának székébe nem attól ijesztő, hogy aljas, hanem attól, hogy valójában nem az. A kollaboráns nem szükségképpen gonosz ember, csak gyenge. A másoknak a pusztulást jelentő rendszerben meglátja a lehetőséget, hiszen itt már nem a teljesítmény kéretik számon, hanem az új világ iránti hűség, így működik a Führer és a Tábornagy (László Zsolt) rendszere, amely eleinte egyre komfortosabbá, később zsákutcává válik Höfgen számára. És ugyan amíg tudja, befolyását latba vetve segíti régi barátait, például a kommunista színházcsináló Otto Ulrich-t (Makranczi Zalán), de az őket végül eltipró rendszernek végig kiszolgálója marad. Inkább ő legyen ott, mint valaki más, hiszen úgy még rosszabb lenne. Jaj, mennyire ismerős! Hiszen a fasizmus és minden más tekintélyelvű rezsim működéséhez a fasiszták, a fanatikusok általában kevesen lennének. A többség a közömbösökkel, a megalkuvókkal, az alkalmazkodókkal van meg.

A nácizmus elől külföldre menekült felesége és Dora próbálják felnyitni Höfgen szemét, de ő inkább női alteregójára, Nicolette-re hallgat, mert könnyebb azt választani, akitől önmagunkat hallhatjuk vissza. Hiszen Nicolette-nek is megvan a maga árulása, ő a hatalomnak nem tetsző író férjét (Hevér Gábor) tagadja meg.

Alföldi elegánsan németre rendezi a Mephistót. Egyes jelenetei akár egy Brecht-darabban is megállnák a helyüket, máskor a Cabaret című musical hangulatában találjuk magunkat. Ez itt Hamburg és Berlin. Nincs szükség arra, hogy itt-ott meglengessenek egy lyukas magyar zászlót, hiszen Klaus Mann regénye a hatalomhoz dörgölőzés krónikájának 1.0-ás változata. Olcsóak is lennének a direkt jelzések, a görcsös aktualizálás. Nem Alföldi teszi aktuálissá a Mephistót, hanem a körülmények, amelyek között megszületett. Egyedül a zsidó felesége (Söptei Andrea) mellett kitartó direktor sikertelen pályázatánál érezzük meg a rendező által precízen elhelyezett tüskét.

Alföldi színészválasztása hibátlan. Stohl András a főszerepben azért is remekel, mert sikeréhségből ő is meghozott néhány kompromisszumot az életében, a vágyainak ő sem tudott mindig megálljt parancsolni. A gyarló ember története a Mephisto, és ez bizony Stohl sztorija. Goethe intrikusának maszkja alatt sem csábító, csak csábított. Gáspár Sándor színigazgatója a szelíden meg nem alkuvást ábrázolja, felesége iránti sírba vezető hűsége ellenpontja a puhagerincű Höfgennek. László Zsolt Tábornagya élvezi, ahogy nyalják a talpát, de talpnyalóit mélyen megveti. Levegőfagyasztó jelenléttel bír. A barátnőjét, Lotte Lindenthalt játszó Tenki Réka jó színésznőként hozza a rossz színésznőt. A többieknek méltatlanul csak az említés jut most. Mészáros Piroska, Nagy Mari,  Murányi Tünde, László Attila, Szatory Dávid és Fehér Tibor. Kiválóak egytől egyig.

Alföldi Nemzeti Színházán heteken belül kattan a lakat. Búcsúzóul társulatával megmutatta, mi történik, amikor a politika a művészetek területére téved, amikor kurzusművészeket nevez ki. A színpadon júliusig, élőben szeptembertől tekinthető meg.

Fotó: Fidelio.hu

Hír Interjú Kritika Riport

2013. május 10. 00:58, madainyer

Ábrahám ölében

vik4.jpgA kivégzőosztag előtt a bonviván rendszeresen dalra fakad, az amerikai nagykövetségre úgy sétálnak be a megszökött magyar hadifoglyok, mintha egy kocsmába ugranának be. Ilyen dolgok csak egy operettben fordulhatnak elő; a Viktória budapesti előadásán elő is fordulnak. És mégsem dühöngünk emiatt.

A Budapesti Operettszínház repertoárra vette Ábrahám Pál rang szerint kettes számú operettjét. Az exportra is gyártott és biztos megtérülésű Csárdáskirálynő-Marica grófnő áradat mellett jól esik néha egy ritkábban játszott operett újrafelfedezése is. A Viktória zeneileg gazdag és sokrétű, dalainak jelentős része a pesti kupléirodalomban éli önálló életét (Ahol az ember felmászik a fára, Honvéd Banda, Édes mamám). Földes Imre librettója ugyanakkor meglehetősen suta, tele dramaturgiai melléfogásokkal, a legfőbb konfliktus például úgy oldódik meg, hogy a férj udvariasan félreáll, hogy becses neje régi szerelméé lehessen. Az ilyesmit azért még egy operettben sem hisszük el. Béres Attila rendezése tisztelettel érintetlenül hagyta a sutaságokat; a Tokióban, Szentpéterváron és Dorozsmán játszódó bugyutaságtól, olcsó közhelyektől és ma ismét divatos trianonozástól és gonosz szovjetektől sem mentes három óra mégsem okoz kínos estét. Sőt korrekt, gördülékeny előadás született. Ugyan a koreográfia (Kocsis Tamás) ezen a színpadon erősebb szokott lenni, a látvány (Túri Erzsébet) méltó a műfajhoz. Velich Rita jelmezei szintúgy. Dolhai Attila Koltay kapitánya klasszikus bonviván, érett, férfias hanggal, Béres egy-egy poént is megenged neki, és ő ügyesen él a lehetőséggel. Frankó Tünde a címszerepben színészileg nem sokat nyújt, de a hangja bőven megvan a végzet a magyar faluból a tokiói amerikai nagykövet rezidenciájára „upgradelt” végzet asszonyához. Peller Károly és Peller Anna megbízhatóan és szerethetően hozzák a táncos komikus – szubrett vonalat; formabontó módon a Viktóriában van még egy garnitúra ebből a szerepkörből, úgy is mondhatnám, nem „csak egy kislány van a világon”. Dancs Annamari és Kádár Szabolcs párosa azért már kevésbé virtuóz, de korántsem olyan zavarók, mint a vélhetően húzónévnek szánt Huszti Péter, aki a nagyvonalú ősz diplomata szerepében egy hosszú pálya összes manírját magával hozta az Operettszínház színpadára. Ábrahám Pál zenéje, amely ügyesen elegyíti a magyar operett népzenei gyökereit az 1920-as, 30-as évek dzsesszmuzsikájával, uralja az estét, és jól van ez így. Ha a társulat nincs is a legjobb állapotában, azért egy atombiztos közönségsikert így is könnyedén hoznak össze.

Hír Interjú Kritika Riport

2013. május 09. 12:55, vanyaneni

„Színházat csinálni valami ellen jó”

Premiert premierre halmozott az évad vége felé, majd a színészek felvételiztetésébe csöppent Fullajtár Andrea, aki ősztől színészosztályt indít Zsámbéki Gáborral a Színművészeti Egyetemen.

fullajtárkicsi.jpg

Hihetetlennek tűnt, hogy Mohácsi János eddig nem rendezett a Katonában. Milyen volt a Nyaralás próbaidőszaka?

Az olvasópróbán az első 12 oldal volt meg, ahogy a Mohácsi testvéreknél (János a rendező, István az író) ez megszokott. Annyira más ez a munkamódszer, hogy mindenkinek hatalmas élmény volt. Élveztük a szabadságát annak, hogy nem tudtuk, mi lesz, hova fejlődik másnap a karakterünk. Jó hangulatú próbák voltak, feszültség nélkül, ami János külön adottsága.

Volt, hogy ti is beleírtatok?

Előfordult, hogy azt mondtam, úgy érzem, az én karakterem nem úgy reagálna az egyik jelenetben, s elfogadták, átírtuk.

Mit szeretsz Donna Lavinia karakterében?

Olyan helyzetekbe kerül, amibe nagyon sok nő kerülhet, s bár eléggé fájdalmas, ami vele történik, de van benne valami önirónia, amivel kezelni tudja a helyzetét.

Nagy változás az életedben, hogy ősszel színészosztályt indítasz a téged is felfedező Zsámbéki Gáborral. Kinek az ötlete volt ez a párosítás?

Természetesen Gábor ötlete volt és nagyon örültem a felkérésnek. Őt mesteremnek tekintem, aki elindított a pályán, izgalommal várom a közös munkát. Eddig sem állt távol tőlem a tanítás: immár hat éve vezetek színésztábort Balatonföldváron.

Másfél évtizede végeztél a főiskolán – épp Zsámbéki Gábor igen erős osztályában, Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka, Elek Ferenc osztálytársaid voltak, azóta egy társulatban dolgoztok. Hogy látod, miben változott a kezdő színészek élete?

Elsősorban a körülmények változtak sokat, a feltételek, a környezet, amelyben dolgozhatnak. Amikor mi végeztünk, még mindegyikünknek reális esélye volt arra, hogy Budapesten vagy vidéken, de szerződést kapjon. Ma már arra kell felkészítenünk a diákokat, hogy ez a szakma anyagilag is komoly kihívásokat tartogat. Számítaniuk kell rá, hogy a fizetésükből – ha lesz – nem fognak tudni megélni, ezért már a tanulóévek alatt gondolkodniuk kell más utakon: független színjátszás, közös produkciók az osztálytársakkal, castingokra járás. Az is nehéz, hogy nagyon megnőtt a vonzásköre a tévéműsoroknak, celebgyáraknak. Nekünk, akik színészeket fogunk képezni, azzal is szembe kell néznünk, hogy sok fiatal csak azért akar manapság színész lenni, mert arra vágyik, hogy a Jóban Rosszban vagy a Barátok közt szereplője legyen. Ráadásul mióta egyetemi diplomát kapnak a színészek is, az eddigi négy helyett ötéves a képzés és csak az utolsó évben mehetnek gyakorlatra. Így még jobban kitolódik a tényleges munkakezdés.

Ez nem sok jóval kecsegtet, mégis ha nem tudnak megélni a kezdő színészek és jobb, ha a tévés munkáktól is távol tartják magukat, miből fognak megélni?

Munkája válogatja, mivel nem okoz magának „arcsérülést” magának egy színész, de tudjuk, hogy filmrendezők és operatőrök is vállalnak reklámmunkákat, hogy továbbra is filmezhessenek. Egy kezdő színésznek akár egy reklám is vállalható, ha ezért a pályán tud maradni.

Mi a véleményed arról, hogy a politika – és most elsősorban a Nemzeti Színház ügyére gondolok – igen erős hatással van a színházi életre. El tudod képzelni a Katona társulatáról, hogy egy új igazgató miatt szétszéledjen?

Ha egy nagyon megosztó igazgató jönne, velünk is megtörténne hasonló, igen. Az ambivalens ebben mégis az, hogy színházat csinálni könnyebb „valami ellen”, felszabadító erejű párbeszéd tud lenni. A Katona 30 éves évfordulója kapcsán visszaemlékezéseket tartunk és egy dokumentumestben feldolgoztuk a Katona alapítása körüli viszonyokat. Mintha ma ugyanez történne, szóról szóra, pedig akkor pártállam volt… Ment a vita a Nemzeti Színház „nemzeti” jellegről, meg arról, hány párttag kell a szakszervezetbe. Zsámbéki kezdő rendezőként került oda, az is lehet, hogy hamar kiderült számára, nem így akar színházat csinálni és amikor elment, több színész ment vele, miatta; s abból lett a mai Katona.

 nyaralás.jpg

 

 

Hír Interjú Kritika Riport

2013. május 09. 12:17, madainyer

A seggnyalás természetrajzáról

hamletfoto3.bmpKatasztrófaturistaként még gyorsan ledaráljuk az Alföldi-összest, mielőtt Vidnyánszky Színházfelszentelő Attila átveszi a parancsnokságot a Nemzeti Színház partra vetett hajóján. Így a Hamletre is sor került, amely hiába remekmű, a kötelező olvasmány jellege eddig távol tartott minket az újbóli megtekintéstől.

Láttam egyszer a Hamletet 20 éve talán, a Várszínházban (ma Nemzeti Táncszínház). Klasszikus 1.0-ás rendezés volt, középkori díszletekkel, korhű jelmezekkel. A nézőtér persze tele gimnazistával, akik mind azon röhögtek, hogy Laertes a Magnum című tévésorozat egyik szereplőjének hangján beszél. Én is köztük voltam. Alföldinél a jelmez öltöny és kiskosztüm (Nagy Fruzsina tervezte őket), sőt a dán királyfi (Szabó-Kimmel Tamás) sportcipőt visel. A díszlet pedig a felálványozott és lenejlonozott nézőtér. Mi nézők, köztünk sok gimnazista a színpadon ülünk. Menczel Róbert formabontása elsőre kissé l’art pour l’artnak tűnik.

Az öltönyös, üzletember vagy politikus külsejű új uralkodó (Makranczi Zalán) és sleppje jön-megy, mászik és ünnepel a széksorok között és fölött. Egykori sógornője, most felesége, aki királyné volt és maradt (Söptei Andrea) riadt tekintettel kíséri, de a végsőkig elmenni vele nem képes. Szabó Kimmel Hamletje lázadó kamasz, aki nem tud beletörődni az igazságtalanságba, hogy családi ármánykodás vette el tőle az apját, és csak a halk szavú Horatióhoz (Mátyássy Bence) tud szaladni bánatával, hiszen a legközelebbi rokonai a gyilkosok. A világban csalódott fiú dühét, az elvaduló kétségbeesést kiválóan hozza Szabó Kimmel. Rába Roland Poloniusa fontoskodó, helyezkedő csinovnyik. Rosencrantz és Guildenstern (Marton Róbert és Hevér Gábor) ugyanezt még szánalmassággal, ostobasággal is megfejelik. Laertes (Szatory Dávid) és Ophelia a hatalomhoz való igazodás képtelenségének ártatlan áldozatai.

Alföldi Hamletje, amelyen Vörös Róbert dramaturgiai beavatkozása és Nádasdy Ádám modern fordítása hagyott markáns nyomot, a hatalomhoz való viszonyról beszél, hataloméhségről, behódolásról, önfeladásról; hatalmasok, opportunisták, opportunista hatalmasok és hatalmas opportunisták jönnek és mennek a színpadon, amelynek közepén ott áll Hamlet, aki a hatalom burkában felnőve nem ismerte ezt a világot. Nem érti, hova keveredett. Ő az egyetlen normális ember, hát csoda, hogy őrültnek nézik? És ekkor nyer értelmet a kifordított nézőtér. Hiszen ez a típusú hatalom, ez a machiavellizmus a mi világunkban, a mi korunkban, a mi országunkban is ismerős. És persze a színházban is. Ahol jön László Zsolt és Nagy Mari, két színész, akik színházat csinálnak a színházban, tükröt tartanak a hatalom aljassága elé. És a hatalom nem akarja többé látni őket, véget vet az előadásnak. Alföldi Hamletjét 2012 márciusában mutatták be. A direktor úrnak lottóznia kellene.

Hír Interjú Kritika Riport

2013. április 16. 06:28, vanyaneni

Kabátszínház

Kellék válik a nézők kabátjaiból a Nemzeti Színház Sirály-előadásában, amikor a játszó színészek érkezéskor a díszlet-ruhatárba akasztják fel azokat a Gobbi Hilda Teremben. Egy csapásra Trepljov színházában találjuk magunkat, amelyben az előadás előtt Tenki Réka (Mása) nyugtatgatja az érkezőket - rágógumit pukkasztva, hogy mindjárt kezdődik, ne aggódjanak. És tényleg, egyszer csak elkezdődik és nincs se függöny, se sötétség, a legtermészetesebb módon leszünk részesei az eseményeknek. Elmenni nem is tudnánk, a kabátunk már ott lóg a díszletfalon, az is „játszik”.

sirály.ashxkicsi.jpg

Alföldi Róbert 2013-as Sirálya a jelzések és karakterek Sirálya.  A gyakorlatilag egyetlen T-alakú kifutóból és a kabátfalból álló díszlet azt mutatja, mindegy, hol vagyunk, mikor vagyunk. Színházban vagyunk, ahol a karaktereké a főszerep. Azok közül is azoké, akiké nem szokott lenni. Tenki Réka tiszta szépségű Másája nagyobb és izgalmasabb utat jár be Trepljov-rajongásától kényszerházasságáig Medvegyenkóval, mint a Tompos Kátya alakította Nyina, akiben szépség középszerrel találkozik; s tragédiája, Trigorinnal tartó rövid románca után, tulajdonképpen nem fáj senkinek.

Básti Juli harsány Arkagyinája saját magát is idézőjelbe teszi, egy őszinte gesztusa nincs; de Nyina nem ellenfél neki, ha valakivel küzd, hát magával inkább. Földi Ádám Trigorinja súlytalan, bármely nő szerelme irányában meglepő. Farkas Dénes Trepljovja egyfajta hamleti figurát hoz, gonosznak vélt anyával, reménytelen szerelemmel, világmegváltó érzésekkel. Kulka János (Dorn) Nagy Marival (Polina) közös jelenetei maradnak meg élesen másnap is; míg Blaskó Péter jól ismert modorosságát hozza csak, Szarvas József Samrajevként pedig csalódás.

Alföldi Róbert rendezése bátran jelzésszerű (bár egyszer, talán épp ellenpontként, a döglött sirály hosszú percekig a színen van), a történet erősen húzva van, kivéve Trepljov nézhetetlen rendezése. Mintha a direktor jó erősen aláhúzná, ez a rossz színház, látják? Mindannyian?

S amikor a karakterek színháza véget ér, Tenki Réka bemondja: 67-es. Kié a 67-es kabát? És a színészek megint ruhatárosok lesznek, sorra osztják a kabátokat, a közönség pedig közben tapsol. Vége a mintha-színháznak. Ügyes trükk: Kulka Jánostól kapom meg a kabátomat, hazáig mosolygok tőle.

Hír Interjú Kritika Riport

2013. április 16. 06:25, vanyaneni

Ezer Dzsungel

Április 19-én játsszák 1000. alkalommal Dés László és Geszti Péter zenés darabját a Pesti Színházban. Tizenhét éve, 1996 januárjában volt a premier. Szubjektív emlékezés.

dzsungelkicsi.jpg

Nem hitték, hogy ekkora siker lesz, ezért a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban mutatták be a kilencvenes évek sztárzenésze és a rapper-korszakát élő szöveggyáros zeneművét. Rosszul tippeltek, a Dzsungelre 17 év után sem könnyű jegyet szerezni, a bemutató utáni években pedig előfordult, hogy a jegyszervezők csak árukapcsoltan adták a belépőt rá: ha valami mást is megnéz cserébe a vevő a színházban. Így is vitték, mint a cukrot.

Gimnazistaként, musicalrajongó korszakomban láttam először a zenés Mauglit, s elvarázsoltak a remek zenék, a frappáns szövegek és a Vígszínház nagy színészei, akik állatbőrben énekelnek több száz tizenévesnek. Szervét Tibor Sír Kánja, Kútvölgyi Erzsébet Bagirája, Reviczky Gábor Baluja nehezen feledhető. Többször felmerült, hogy a produkciót átviszik a Vígszínházba, de a műfaj szabályainak ellentmondva maradt a Pesti apró színpadán.

Jó tíz éve nem láttam már Kát, Akelát, Csít, Balut és a többieket, amikor nemrég az ötéves fiammal ültünk be egy ölbejeggyel az emeletre. Teher alatt nő a pálma, gondoltam, majd ha nem érti, sutyorgok, a durva részeknél befogom a szemét, de nem lehet nagy gond, hiszen már kívülről fújja a dalokat. Ha a díszlet és a zenei alap nem is, a színészek többsége lecserélődött a 17 év alatt. Kivéve Reviczky Gábort (Balu), Akelát (Borbiczki Ferenc) és Kát (Méhes László). Reviczky látványosan unja már a bokszos medvét, Borbiczki és Méhes még mindig lelkesen hozzák a figurát, bár kétségtelen, már nem érik utol olyan könnyedén zsákmányukat. Majsai-Nyilas Tünde Bagirája friss, de korántsem olyan sokszínű, mint Kútvölgyié volt, Józan László Mauglija nem átütő, Molnár Áron Sír Kánja túl mérges. A dalszövegek, szóviccek néhol a kilencvenes évek végét idézik, kis leporolás nem ártana nekik. Mindezt a nézőtéren ülő gyerekek nem érzik, és ahogy az én ötévesem is, azt kérik kifelé, hadd mehessenek el még egyszer.

Hír Interjú Kritika Riport

2013. április 14. 00:47, madainyer

Fair play

Miközben 30. évét ünnepli a Madáchban a Macskák, és zajosan jubilál a Padlás is a Vígben, tavaly decemberben nagykorú lett a Magyar Színház My Fair Lady előadása. A színházi élet mellékutcájába került egykori Nemzetiben a naftalinszag csak a nézőteret uralja, a színpadon lendületes, minőségi előadás látható.

 myfairl.jpg

1994-ben Sík Ferenc rendezésében bemutatott előadás egykori szereplői vagy kiöregedtek karakterükből, vagy visszavonultak a pályáról, de még inkább az „égi színpadon” szólítja már őket az ügyelő, hogy e szentimentális fordulattal éljek. A szerepeket már nem vállaló Bács Ferenc mellett az azóta elhunyt Sinkovits Imre és Agárdy Gábor voltak a húzónevek, meg Götz Anna, aki ma már Eliza Dolittle-nél érettebb nők megformálására kap felkéréseket. Azóta szereplők jöttek és mentek, a premier táncosai is jó eséllyel ortopéd cipőt hordanak ma már, de a My Fair Lady valahogy ott maradt a repertoáron mindenféle pr-esemény és egyéb felhajtás nélkül. Mitől lehet sikeres egy előadás a szakma által nem sokra tartott Hevesi Sándor téri lerobbant betonmonstrumban? Miért telik meg a nézőtér ma is, amikor Higgins professzort már Tóth Sándor, Pickering ezredest Rancsó Dezső, Elizát Auksz Éva, Alfred P. Dolittle-t pedig a szerepben Pécsett már bizonyított Fillár István játssza. A válasz egészen egyszerű. Mert ez egy jó előadás. Időtálló musicalklasszikus hagyományos, de nem poros rendezésben, Horváth Patrícia finomhangolásnyi felújításában ma is elfogadható, ha nem is igazán látványos koreográfiával, konzervatív, de ízléses színpadképpel, és jó színészekkel. Sehol egy Nemzet Színésze, a My Fair Lady 2013-ban nyomokban sem tartalmaz Kossuth-díjast, de nem érheti csalódás azt sem, aki anno a premieren is ott ült az azóta sem felújított nézőtéren. Magyarországon szinte egyedülálló módon ugyanis ennek a zenés előadásnak a szereplői kivétel nélkül tudnak énekelni. A női főszereplőről (Auksz Éva) senkinek nem az jut eszébe, hogy biztosan a direktor babája (noha az), az amorózó tenorszerepekből lassan kiöregedő Tóth Sándor Higgins professzora néhány apró bakija ellenére is értékes alakítás. Tóth hangi adottságai jóval többet is megengednek neki a goromba nyelvész dalainak eléneklésénél, ő mégsem töri át magamutogató módon a kereteket, és jól teszi. Rancsó Dezső Pickering ezredese korrekt, alázatos színészi munka. Jegercsik Csaba Freddy-je erőteljes hangból és mókás játékból épül fel. Benkő Nóra Pearcenéje, Dániel Vali Mrs. Higginse szeretnivaló karakterek. A Magyar Színház fájós lábú, savanyú cukorkával zörgő közönsége még mindig hálás ezért a My Fair Lady-ért, és emiatt nem lehet őket igénytelenséggel vádolni.

Fotó: Magyar Színház

Hír Interjú Kritika Riport

2013. április 05. 16:53, madainyer

Mély ütés

Székely Csaba Bányavaksága erős, tabudöntő darab, amelynek valószínűlegsokkal nagyobb tétje van, ha Romániában játsszák, mint amikor nálunk teszik ezt. A román-magyar együttélés mindennapjairól, a szegénység, a kilátástalanság szülte radikalizálódásról, a kisstílű korrupcióról és az alkoholizmusról szóló történet a Szkénében láthatja a budapesti közönség. Érdemes élni a lehetőséggel.

Székely „bányatrilógiájának” második darabja groteszk nézőpontból ad társadalomrajzot egy semmibe fulladt erdélyi faluról. Valahogy úgy, ahogy Martin McDonagh teszi azt az ír kisemberek életével. A fiatal drámaíró tragikus komédiában mutatja meg, mivé zülleszti az embert a lehetőségek hiánya és saját gyengesége. A kis erdélyi faluban egy fedél alatt él Ince (Kaszás Gergő) az alkoholista polgármester és húga, Iringó (Bozó Andrea), akik minden fillérjüket a férfi Kolozsváron tanuló lányának (Eke Angéla) adják. Hogy egyáltalán legyen miből, a férfi csúszópénzt fogad el. A közelgő polgármester-választáson riválisa a hungarista Izsák (Anger Zsolt) nem csak a hivatalára, hanem a házára és a lányára is szemet vet. Hogy ellenfelét még a voksolás előtt legyőzze, az esélytelen Ince egy román rendőrt (Tóth József) szabadítana Izsákra, de ez kétélű fegyvernek bizonyul.

Csizmadia Tibor szórakoztatóan megrázó előadást hozott létre, bár itt-ott elhagyja az arányérzéke, és olcsón ad el néhány percet a bohózatnak. Kaszás Gergő a polgármester szerepében pontosan ábrázolja a túlélni próbáló kisember szánni való aljasulását, Bozó Andrea Iringója a nőiségétől megfosztott asszony, akiből a család az utolsó lejét is kiimádkozza. Izsák szerepében a beugró Anger Zsolt tökéletesen formálja meg a frusztrált mélymagyart, aki minden keservéért másban keresi a hibát, és noha félelmet szeretne, de csak szánalmat kelt. Tóth József román rendőre rafináltan vált haverkodó ivócimborából éles szemű detektívvé. Egyedül az Izabellát játszó Eke Angéla tűnik színészileg gyengébbnek, karakterre sablonosnak.

A Bányavakság bűnös emberekről szól, de a bűn nem gonoszságból, hanem reményvesztettségből táplálkozik. Az előadás csokiba mártva adja be a keserű pirulát, de nevetés közben sem tompul a fájdalom. Jó, színházi fájdalom.

Fotó: Port.hu




Hír Interjú Kritika Riport

2013. április 05. 16:52, madainyer

Mit szabad a Jupiternek?

Az abszolút hatalomnak az a legnagyobb rákfenéje, hogy vissza lehet vele élni, és ugye amivel vissza lehet, azzal vissza is szoktak. Jupiternek márpedig nemhogy kétharmada van, hanem egyszerűen ő a főisten, még Brüsszel sem szólhat be neki.

Persze lehet, hogy nem aktuálpolitikai választás volt Gothár Pétertől, hogy az Alföldi-éra egyik utolsó előadásaként Heinrich von Kleist Amphitryonját rendezte meg, de amióta a politika ennyire beköltözött a színházi életbe, még az Óz, a nagy varázsló előadásán is arra asszociálunk, hogy a sárga utat nyilván a Közgép építette. A Nemzeti Színház stúdiószínpadán Alföldi Róbert ölti magára a főisten szerepét, egészen pontosan Jupiterként Amphitryonná változik, hogy elcsábítsa annak gyönyörű feleségét, Alkménét (Tenki Réka). Ezen persze nagyon kiakad az igazi Amphitryon (Nagy Zsolt), és szinte beleőrül az asszony, aki nem tudja elviselni a gondolatát sem annak, hogy tudatlanságában hűtlen lett urához. Amphitryont saját népe sem ismeri el önmagának, Nagy Zsolt a bénultságot és az agressziót keveri az identitását vesztett és megalázott férfi szerepében. De nem csak Jupiter, hanem jobb keze, Merkúr (Udvaros Dorottya) is beszáll az átváltozósdiba, ő Sosias képét ölti magára, az eredeti Sosias (Znamenák István) bosszúságára. Sosias afféle ókori Sancho Panza: egyszerű és mulatságos figura, de Znamenák alakításában itt-ott vásáribb a kelleténél. Udvaros Dorottya Merkúrja korrekt, de nem invenciózus alakítás. Az este legjobbja egyértelműen a Charist, Sosias házsártos feleségét játszó Nagy Mari, aki lendületet és sok humort visz alakításába. Gothár háromszintes fehér lepedőkkel határolt játékterében föl-le járnak az istenek, veszekednek, kiabálnak, időnként püfölik egymást a szereplők.

A leköszönő direktor a főisten szerepében a hatalom természetét mutatja meg. A hatalmasság vonzó és ijesztő is tud lenni egyszerre, ám a végén kiderül, nem több, mint egy pitiáner alak, a nagyvonalúság szikrája nélkül. Az Amphitryon nézhető, elgondolkodtató, de nem korszakalkotó előadás a Nemzeti Színházban. 

Fotó: Nemzeti Színház

Hír Interjú Kritika Riport

2013. április 05. 14:42, vanyaneni

Tenki Réka: „Dolgozni szeretnék”

159042_galeria_tenki_reka.jpgMarad a Nemzeti Színház társulatában Tenki Réka, aki úgy érzi, nem kész egy újabb váltásra, hiszen csak egy éve jött el a Katona József Színházból. Szerződtetésről, civil összefogásról, nyílt színi tapsról és jelenlegi legkedvesebb szerepéről beszélgettünk.

Lassan befejeződnek a szerződtetések a következő évadra, rólad azonban már az első körben megjelent a sajtóban, hogy maradsz az új igazgatóval, Vidnyánszky Attilával. Miért döntöttél így?

Dolgoztam már együtt Attilával és az jó munka volt, Debrecenben az Úri murit csináltuk együtt. Ez egy jó emlék, ez volt az egyik szempontom. A másik, hogy tavaly váltottam, amikor eljöttem a Katonából, nem vagyok kész megint egy váltásra. Nekem az a jó, ha minél több emberrel dolgozom, tapasztalatokat szerzek, fejlődök.

A társulaton belül nem okoz feszültségeket, hogy folyamatosan derül ki, ki marad, és ki megy?

Ez egy olyan jó csapat, annyira együtt élünk, hogy ki tudjuk beszélni ezeket egymás között. Meghoztam egy döntést, dolgozni szeretnék. Másfajta dolgokban kell majd helyt állnom, s ez mindenképp inspirál.

Ez volt az első évadod a Nemzetiben, ahova Alföldi Róbert hívott, s te tavaly igent mondtál. Az ország egyik legjobb színházát, a Katona József Színházat öt év után hagytad ott. Jó döntés volt?

Új felfogással, új kollégákkal, új kihívásokkal találkoztam, időm sem volt ezen gondolkodni. Tettem, teszem a dolgom; igyekszem megvalósítani, amit a rendezők rám bíznak, az utamon vagyok. Az igazgatóváltás ténye óta ráadásul fel is gyorsultak az események, nagyobb a terhelés, dupla előadásokat játszunk, hogy mindenki megnézhesse az előadásokat, aki szeretné.

Lassan nincs előadás a Nemzetiben álló tapsvihar nélkül. Színészként hogy éli ezt meg?

Ilyenben valóban nem volt még részem. Hihetetlenül pozitív energia árad a nézők felől, újdonság nekem a nyílt színi taps, vagy ahogy a végén felállva gratulálnak a nézők. Ugyanakkor most már nehéz megállapítani, hogy nekünk, nekem szól-e az éljenzés, vagy a helyzetnek. Már nem tudom, hogy tényleg tetszett-e nekik, jók voltunk-e, avagy egy civil összefogás részesei vagyunk.

Amikor a Katonából elszerződtél, azt nyilatkoztad, szeretnéd, ha valaki az évad megtervezésénél benned is gondolkodna: hogy ad neked egy szerepet, hogy a következő évadban meg tudjál küzdeni egy másikkal. A Nemzetiben megkaptad ezt a törődést?

Sok szerepet játszom, de eddig ezt a legújabb bemutatóm, az Amphytrion esetében éreztem. Ezzel a szereppel megtaláltam azt, amit közölni szeretnék. Hogy mennyire más világban élünk, milyen össze-vissza kapcsolatokban vagyunk. Nekem ez az előadás a feltétel nélküli szeretetről és szerelemről, és az ebben való örök hitről szól. Ebben hinni kell, s magam is hiszek benne. Az előadásban az a dráma, hogy át lehet verni két ilyen tiszta, a szerelmükben végletekig hívő embert, mint amilyen Amphytrion és felesége, Alkméné. Színészként arra vágyik az ember, hogy olyan szerepet kapjon, ami a lényéhez közel kerül, s ez szerencsére olyan.

Hír Interjú Kritika Riport

2013. január 30. 17:16, madainyer

Nem pukkan a pezsgő

A Vígszínház új magyar színpadi mű megírására kapott lehetőséget. Operettlibrettót írt, Darvas Benedek meg zenét hozzá, Varró Dániel dalszövegeket. Ascher Tamás megrendezte. Nincs is ezzel semmi gond, ha mindez 80-90 évvel ezelőtt történik, nem 2012-ben.

De aki a mai korral való szembenézés helyett a „boldog békeidőkbe” réved, fontos lehetőséget enged el. A sztoriban persze minden benne van, ami nem hiányozhat a XX. század elejének pesti folklórjából, a kártyaadósságban úszó hírlapírótól és sármos szélhámostól, a szerelmes úrilányon és a férfifaló primadonnán át az egzotikus uralkodóig és a lesből támadó sorozatgyilkosig, éppen ezért kínoz a hasogató dézsávü. Túl jól ismert panelekből és néhány használható ötletből áll az este, stílusgyakorlat a szerzőknek, tudnak-e operettet írni. Tulajdonképpen tudnak. De mégsem pukkan a pezsgő, még sincs nézőtéri örömünnep, elmarad az operettsiker. Hamvai a múltba utazva nem a jelennek üzen, a mára utaló áthallás annyi sincs a darabban, mint egy szolnoki Cirkuszhercegnőben.

 A Zöld kilences összességében azért nézhető előadás, néhány jó dallal, pár virtuóz rímmel, egy-két erősebb jelenettel, de nem kevés kínos pillanattal. Járó Zsuzsa, Réti Adrienn, Fesztbaum Béla, Csőre Gábor teszik a dolgukat, Mészáros Máté helyenként az egykori Vidám Színpad szörnykorszakát idézi, Gyuriska János egyiptomi alkirályként A bajadér Radjami hercegének lúzer változatát hozza, nem kapott bonviván szerepet.

Menczel Róbert díszletéből csak a műfajban szinte kötelező lépcsősor hiányzik, Tihanyi Ildikó jelmezeiben nem akad melléfogás.

Új operettet írni 2013-ban érdekes gondolat, de a valóságban – mindennemű távolságtartás nélkül – nem működik. A slágereket nem dúdolják majd a suszterinasok. Nem lesznek slágerek. Hiszen már suszterinasok sincsenek.

Fotó: Vígszínház

z9.jpg

 

süti beállítások módosítása