A Játékszínbe mentünk krimi-vígjátékot nézni; nem izgultunk, és inkább sírtunk. A hölgy fecseg és nyomoz szomorú lenyomata színházi életünk állapotának.

Ha eddig nem tűnt volna fel a nyájas olvasónak, igazi mindenevők vagyunk, egyszerre épülünk be a stúdiószínpadok garbós-borostás és a zenés színházak illatfelhőbe és selyemblúzba csomagolt nézői közé. Legutóbb a bulvár langyos mocsarában hempergőztünk meg, hiszen nem vagyunk válogatósak. A Játékszín igazgatót (Balázsovits Lajos helyett Németh Kristóf) és finanszírozást (egy vasat sem kap az államtól) váltott, de hű maradt a Teréz körút szelleméhez: könnyed szórakoztatást kínál kényelmetlen székeken. A hölgy fecseg és nyomoz premierként került néhány hónapja a repertoárra, ám az áru nem túl friss: nemrég még A szegény hekus esete a papagájjal címmel futott az azóta szomorú véget ért Budapesti Kamaraszínházban. A francia bohózatszerző, Robert Thomas egy angol komédia alapján írta meg a hatvanas években ezt a krimi-vígjátékot, amely gyakran feltűnik a magyar színházak repertoárján.

Pedig nem jó. A meglehetősen bugyuta történet szerint Alice (Vári Éva), a nagyszájú vénkisasszony, főnökét, a jegyzőt (Csonka András) késsel a hátában találja a dohányzóasztalon. A nyomozás során a detektív, azaz a meghűléssel küzdő Grandin felügyelő (Gálvölgyi János) kihallgatja az iroda alkalmazottait és az özvegyet, sőt, később magát a hullát is, hogy végül a kotnyeles Alice segítségével felgöngyölítsék a roppantul szövevényes ügyet. Sablonos sztori, egydimenziós karakterekkel. Vastag por lepi.

A Kamaraszínház előadásának egykori férfi főszereplője, Szilágyi Tibor a rendező a Játékszínben. Ötlete nincs, az este a néhai Vidám Színpad méltán elfeledett ajtócsapkodós mókázásait idézi. Gyakran szisszenünk fel, ritkán nevetünk. A két Kossuth-díjassal meglehetősen vegyes színvonalú gárda áll egy színpadon, akad köztük, aki a drámaszakkörben is csak levelező tag lehetne. Gálvölgyi János a tőle megszokott rutinnal és pontos poénérzékkel hozza saját magát, a publikum nem is vár tőle mást, nem is csalódik. Gálvölgyinek évtizedek óta hazai terep a populáris szórakoztatás, rendezői koncepció nélkül teszi a dolgát. Vári Éva legkiválóbb színésznőink egyike, és ugyan a fecsegő hölgy szerepében is remekel, egy igazságosabb világban az ő tehetségét bűn lenne ilyen feladatokra herdálni. Csonka András hűvös és utálatos jegyzője idegen színészi karakterétől, mégis tisztességes alakítást nyújt. És még kevesen mások.

Kovács Yvette Alida felhasznál néhány elemet a régi díszletből, akad elég csapkodható ajtó, sőt ezúttal még a jelmezeket is bevállalta. Egy gonddal kevesebb. Spórolni kell, olcsót játszani olcsón, hisz a megmaradás a tét. Amikor egy magánszínháznak ide kell lemennie a táblás házért, amikor Vári Éva ilyen ócska bohózatban sztár, nos, akkor a világ valóban megérett a pusztulásra.

Szulák Andrea és a vetítéstechnika kapták a főszerepet a Budapesti Operettszínház legújabb bemutatójában. A Ghost hosszú sikerszériára számíthat.

Elsőre bizarrnak tűnik a gondolat, hogy valaki musicalt írjon a kilencvenes évek amerikai nyálfilmjéből, a Ghostból. Persze azok után, hogy a tengerentúlon született már opera a Jerry Springer show atyjáról, csodálkozásnak helye nincs. Mindenesetre Bruce Joel Rubin, Dave Stewart, és Glen Ballard szerint jó ötlet volt a síron túli szerelmes-szellemes történetet a Broadwayre vinni, a Budapesti Operettszínháznál pedig a hazai jogok megvásárlásában láttak fantáziát. A bemutató után azt kell, hogy mondjam: mindenkinek igaza volt.

A Ghost budapesti előadása dinamikus, különleges látványvilágú, magával ragadó produkció. A főszerepet ezen az estén a technikának, a LED-falaknak, a hang és fényeffekteknek osztották. A vetített képek tökéletessé formálják a New Yorkot, a pénzügyi világot élethűen ídéző díszleteket, amelyek forognak, emelkednek, süllyednek, ködbe vagy éppen fényárba burkolóznak az elképesztő sebességű váltások alatt. Somfai Péter világítástervező, Khell Csörsz jelmeztervező, és az effekteket működtető Bori Tamás megérdemlik a kiemelést. Nemkülönben Tihanyi Ákos koreográfus, aki a színpad mozgásait grandiózus színpadi mozgásokkal tölti meg.

A Ghost történetében egy boldog szerelmi kapcsolatot tör derékba egy balul elsült utcai rablás. A férfi főhős, a banktisztviselő Sam (Dolhai Attila) meghal, azonban szellemként bennragad a túlvilág előszobájában, és visszajár kedveséhez, Mollyhoz (Vágó Bernadett), hogy együtt nyomozzák ki, ki felel a férfi erőszakos haláláért. Hamar kiderül ugyanis, hogy mégsem egyszerű rablógyilkosság volt. Kettejük kommunikációjában pedig a spiritiszta médium, jósnő és visszaeső csaló, afféle harlemi Müller Rózsa, Oda Mae Brown (Szulák Andrea) segíti. A végén a rosszak megbűnhődnek, és a jó is meghalhat annak rendje és módja szerint.

A musical nem különösebben bővelkedik slágergyanús dallamokban, néhány számnak enyhe konzerv íze van, de émelygést nem okoznak. A szövegkönyv és a rendezés remekül játszik a néző érzelmeivel, hangulatával. Drámai, izgalmas, megható és vicces jelenetek követik egymást, ami által hullámvasúton érezhetjük magunkat, amely hol a mélybe, hol a magasba száguld velünk.

Dolhai Patrick Swayze egykori szerepében remekel. Az, hogy jó a hangja, hitelesen hozza a hősszerelmest, nem újdonság. Azonban a halála után sem nyugható, key account manager figurája lehetőséget ad neki, hogy színpadi humorát, poénmondói képességeit is megmutassa. Vágó Bernadettet kissé feszélyezi a műfajhoz képest meglehetősen sok prózai jelenet. Ő az énekben talál biztonságot, de olyankor kárpótol színészi hiányosságaiért. A Ghost legnagyobb és legsikeresebb alakítása Szulák Andreáé. Whoopi Goldberg a filmből feladja a leckét színpadi utódainak, de Szulák nemhogy jelesre felmondja, ő adhat leckét mindenkinek. Az önmagában – saját maga számára is meglepő módon – valódi spirituális adottságokra lelő szélhámosnő ziccer-szerepét a színész-énekesnő látványosan imádja, a közönség pedig őt. Szulák a legjobb dalokat kapja, a legjobb poénokat mondhatja, színes revüjeleneteket is mért rá a szerzői kegy. És ő mindent meghálál: színpadi jelenlétének minden másodperce, minden gesztusa telitalálat. Legjobb énekszámához sokat hozzátesz Vörös Edit és Bori Réka lendületes „vokálja”. És persze Velich Rita invenciózus jelmezei.

Mészáros Árpád Zsolt hitelesen ütnivaló a megtévedt jóbarát, Carl szerepében. Földes Tamás kórházi szelleme fekete humorral színezi tovább a sokműfajú előadást. Sírköves zombitánca abszurdba csap. Szabó P. Szilveszter bármikor tud félelmetes lenni, most a metró szellemeként teszi ezt egyedi mozgásművészettel, vérfagyasztó és saját képzésű hangeffektekkel. Németh Attila gyarló gyilkos, Siménfalvy Ágota több kis szerepben is jól működik. Kár, hogy mostanában nem jut neki nagyobb.

Egy felemás évad végén Kerényi Miklós Gábor igazgató, az előadás rendezője ismét a minőségi szempontok és a kassza érdekei felé fordult. A Ghost előadásain hosszú évekig nem lesznek üres széksorok.

Fotó: Berze Zsófia (Musicalinfo.hu), Blikk

Végtelenül röstelljük magunkat az etikátlanul hatásvadász címért, az olcsó kattintásvadászatért. Ez az írás ugyanis a Vígszínház Jóembert keresünk című előadásáról szól. Mentségünkre szóljon, hogy a darabban egy kínai prostituált valóban dohányárusítási lehetőséghez jut.

Szeretettel köszöntjük azokat az olvasókat, akik a beismerő bevezető után is velünk maradtak. Brecht színművét új fordításban (Térey János és Kovács Krisztina) és újszerű rendezésben (Michal Dočekal) tűzte műsorára a Vígszínház. Bő félévvel a bemutató után már távolról sincs teltház, pedig egy fontos darab kiváló előadásáról van szó. Tizenegy évvel a prágai Nemzeti Színház igazgatója előtt Zsótér Sándor álmodta a Szent István körúti színház méretes színpadára a jólelkű prostituált szomorú történetét. Sen Tét és Sui Tát akkor a nagyszerű Börcsök Enikő játszotta. Most Eszenyi Enikő kapta a lehetőséget. Egy színigazgatóval szemben különösen szigorúak az elvárások, ha saját színházában ilyen súlyú főszerepet vállal, ám Eszenyi vastagon megfelel még a legszigorúbbaknak is. Dočekalnál Brecht jóemberkereső istenei afféle mai fejvadászok, akik nem egy multi megbízásából, inkább saját téziseik igazolása végett keresik a megfelelő jelöltet: a „jóembert”. Telekes Péter, Fesztbaum Béla és Molnár Áron istenei gyarlók és olykor tétovák. A három színész más, főként női szerepeket is magára ölt. A hangsúlyokat Fesztbaum érzi leginkább.

Jóságáról Szecsuánban egyedül Sen Te a prostituált győzi meg őket, aki vendégszeretetéért jutalmul egy dohánybolt beindítására való pénzt kap tőlük. A nyomorból így kitörő nő a szegények és a bajbajutottak pártfogója lesz, ám ahhoz, hogy ne ő váljon jó szíve áldozatává, szüksége van valakire, aki képes helyette nemet mondani. Ő Sui Ta, a nagybácsi, akit Sen Te maga kelt életre, személyiségének kevésbé jó, de annál életképesebb „kiszervezéseként”. Eszenyi remekel Sen Teként, mégis Sui Ta az ő igazi terepe. Az olcsó vidámparki férfimaszk és a sajátos hanghordozás adta komikum ellenére, vagy talán éppen amiatt, fullasztóan drámai perceket szerez, ahogy másik önmagával viaskodik. Egyedül az esküvői jelenet részegparódiájánál érezhetők aránytévesztő túlzások.

Lengyel Tamás Szunja tipikus szar alak, aki kihasználja, lenézi és átlépi a nőket. Gyűlöletesen jól csinálja. Lukács Sándor Sin asszonya női alakításként is megállja a helyét. Mészáros Máté vízárusa hídként működik a kívülről szemlélődő istenek és Sen Te környezete között. Működik. Az előadásba beugró Borbiczky Ferenc asztalosa nyugtalan népfia. Hibátlan beugrás.

A Vígszínház előadása sokat old a mű szándékos nyomasztóságán, itt-ott humorral, máshol lendületes színpadmozgásokkal, fénytechnikával és projekciókkal, valamint a XX. század második felére utaló díszletjelzésekkel (Martin Chocholousek) tesz a könnyebben fogyaszthatóságért. Mégsem vész el az örökké aktuális példabeszéd ereje sem. A brechti elidegenítés inkább csak a végére marad. A cseh rendező nem erőlteti a kínaiságot: néhány jelzésen és egy jeleneten kívül csak a nevek és a fehérre pingált arcok utalnak az ázsiai kultúrára. Ismerős viszont az „unokahúg” által képviselt szolidáris rendszer átalakítása a nagybácsi által preferált „munka alapú társadalommá”. Ahogy Sui Ta szó szerint vezényli a dohánygyárat, az egyszerre nagyon brechti és nagyon mai. Paul Dessau szongjai erőteljesen szólalnak meg, különösen az első felvonás végén.

Dočekal a Vígszínházban korszerű és invenciózus előadást hozott létre. A társulat partner, jól beszéli ezt az új nyelvet. Megtekintésre ajánlott.

Fotó: Vígszínház

(Az előadást a szakmai zsűri beválogatta a POSZT versenyprogramjába)

Színházi blogunkon most is színházról lesz szó, ám ezúttal másként. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a kortárs magyar alternatív színház talán legnagyobb alakjának, Pintér Bélának a színművei könyv alakban, a kevéssé hangzatos, ám annál lényegre tapintóbb „Drámák” címmel. Bár sokak szerint drámát olvasni egy kicsit olyan, mint telefonkönyvből énekelni, ezt a kötetet forgatva nem osztottam a véleményt.

A közel 400 oldalas könyvbe nyolc dráma került be, a Pintér Béla és Társulatának kezdeteit idéző Kórház-Bakonytól a legutóbbi bemutatóig, azaz a 42. hétig, ugyanakkor hiányoznak belőle olyan emblematikus művek, mint a társulat legsikeresebbje, a Parasztopera, a Nemzeti Színházban bemutatott Gyévuska, vagy a POSZT-győztes Anyám orra, amely sejteti, hogy lesz második kötet. Hogy miért éppen a Kórház-Bakony, A Sehova Kapuja, A Sütemények Királynője, A Démon Gyermekei, a Szutyok, a Tündöklő Középszer, a Kaisers TV, Ungarn és A 42. hét fért bele a válogatásba, arra talán az a válasz adható, hogy ezek a többinél szövegcentrikusabb művek, ahol a zene csak kiegészítője, nem egyenrangú alkotóeleme az előadásoknak. Végigolvasva a drámaantológiát, érdekes megfigyelni, hogy formai és tematikai sokszínűsége ellenére is már a kezdettől egységes szemléletmódra utalnak. A drámák főhőseit végigkíséri a megaláztatás, a kitaszítottság, a megvetés, elnyomók és elnyomottak, terrorizálók és terrorizáltak, manipulálók és manipuláltak jelennek meg a különböző társadalmi, szakmai vagy családi közösségekben. A kezdetektől jellemző a magyar népi és nemzeti motívumok, sztereotípiák beemelése a történetekbe, valamint az a mélyről jövő fájdalmat frenetikus humorral keverő sajátos kifejezésmód.

A kötet megjelentetése egyfelől időszerű és logikus, másrészt meglepő is. Ideje volt, hiszen az elmúlt tizenöt évben aligha akadt Pintérhez hasonlóan egyedi hangvételű és újító lendületű alkotója a magyar színházi világnak, a színpad után a könyvespolcokon is jár neki hely. Másfelől szemben egy Háy János- vagy egy Székely Csaba-drámával, Pintér Béla szövegei aligha választhatók el a szerző által megálmodott, rendezett előadásoktól, amelyekben egytől egyig maga is fellép szektafegyelmű és páratlan tehetségű társulatának vezetőjeként. Hogy a szöveg önállóan is működik, vagy csak Thuróczy Szabolcs, Quitt László, Szalontai Tünde, Enyedi Éva, Pintér Béla és a többiek különleges játékstílusával lesznek hatásosak, mulatságosak és felkavaróak: egészek ezek a művek?

A válasz nem egyértelmű. Aki látta ezeket az előadásokat a Szkéné intim terében, és fontos színházi élményként raktározta el emlékei között, az könnyen újraélheti azokat az estéket a könyv segítségével. Hard core „pintérbélások” akár a hangsúlyokat, a gesztusokat is hallhatják-láthatják maguk előtt olvasólámpájuk fényénél. Aki azonban könyv alakban kezd ismerkedni a társulatalapító munkásságával, az amellett, hogy biztosan nem bánja meg, hogy megvette, valószínűleg kevésbé érti meg a Pintér Béla iránti fanatikus rajongást. Tehát az ideális sorrend előbb színház, aztán könyv.

Pintér Béla: Drámák

Saxum, 2013

Ára: 3950 Ft

Számtalan újságcikk, tévériport, plakát népszerűsíti a Madách Színház legújabb bemutatóját. Hogy még nagyobbat szóljon, sztárvendégeket is hívtak Halász Judit és Mucsi Zoltán személyében. Szinte minden adott egy újabb sikerszériához, csak talán darabot felejtettek el választani. A közönségre ez a körülmény mégsem hat különösebben zavarólag.

A Betörő az albérlőm című előadás az azonos című 1955-ös angol filmből született, amelyből remake készült 2004-ben Hollywoodban. És ugyan a brit mozit annak idején forgatókönyvéért még Oscarra is jelölték, méltán nem nyert. Azóta pedig eltelt közel 60 év, most pedig itt van a színpadi adaptáció, amelyért nem egyedül viseli a felelősséget a Madách Színház. Angliában született az ötlet (az ír Graham Linehan tollából), hogy a filmvásznon többször is sikert arató marhaság színházi működőképes komédia lehet. A banális sztori szerint egy rablóbanda vezére pusztán logisztikai okokból, a csapat következő akciója közelében egy egyedülálló idős hölgynél vesz ki szobát. Gyakori vendégek nála a magukat műkedvelő muzsikusnak kiadó ütődött bandatagok, akik a tervük végrehajtása után lelepleződnek a kotnyeles asszonyság előtt, aki feldobná őket a rendőrségen. A veszélyt pedig el kell hárítani…

A színpad közvetlensége és a filmes eszközök érthető hiánya miatt minden sablonos alakok túljátszott burleszkjét kell néznünk két felvonáson át. A figurák mélysége jórészt értelmezhetetlen, a szerepek egydimenziósak, Nagy Sándor, Szerednyey Béla, Magyar Attila és Hajdú Steve elmókázza, elparodizálja őket Makány Márta karakterre szabott ruháiban. Poénmondásban rutinosak, nem hibáznak, de igazán ütős poénból nem sok jut nekik, annál több a felszisszenést kiváltó kínrím és favicc. Szente Vajk rendező itt-ott létező irodalmi műveket csempész bele egy-egy jelenetbe, de az Orson Welles által híressé tett Támadás a Marsról-ra való utalások vagy a Brecht Koldusoperájából gyakorta idézett „Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?” belehullanak a semmibe. A vendégül hívott Halász Judit színpadi jelenléte kellemes, játéka egyenletes Mrs. Wilberforce szerepében. Mucsi Zoltán Marcus professzorként, azaz a banda fejeként ebben a gyenge színpadi produkcióban is erős, nem mond le az összetett karakterábrázolásról sem. Alakítása sokat tesz hozzá az este elviselhetőségéhez.

A rendezés nem tud, de nem is igazán akar elszakadni a filmtől: az előadás elején szereplők nevét piros betűkkel vetítik a színpadra, időnként még akciójelenetek is zajlanak Horesnyi Balázs erre maximálisan alkalmatlan, egyébként jó stílusú díszletében. Ebben a térben önmaguk paródiájává válnak a filmvásznon könnyedén működő ugrások, dobások, falmászások – akár egybeesik ez a rendezői akarattal, akár nem.

A Betörő az albérlő nem jó előadás, de azért megtekintése nem ér fel egy háborús kínzással. Akinek egy színházi estével szemben csak könnyed kikapcsolódás a vágya, és képes felülemelkedni a papírmasé hősökön, a történet gyengeségén, a túlrajzolt bolondságon és az erőltetett vicceken, akár elégedett is lehet az előadással. A nézőtéren láthatóan belőlük képződött többség. Mi, a csendes kisebbség meg csendben hazakullogunk, azzal a reménnyel, hogy legközelebb talán nem a Dennis, a komiszra kell jönnünk a Madáchba.

Fotó: kultura.hu

A jövő évadtól a budapesti Katona József Színházhoz igazoló Kulka János egyelőre vendégként állt színpadra leendő társulatával. A rendező Zsámbéki Gábor nem finomkodik: az Ibsen-bemutató mai hatalomkritika, és korántsem Oslónak szól az üzenet.

Erősen politizáló színdarabnak írta Henrik Ibsen A nép ellenségét 1882-ben. Áthallásos szatírának az első schleswig-holsteini háború idejéről, amikor a norvégok a németekhez közeledve hagyták magukra a dánokat. Ennek szennyét öntötte a közönség elé, szó szerint. A történetben ugyanis egy egyszerű, de tisztességes fürdőorvos, Tomas Stockmann rájön, hogy városa népszerű gyógyvize, és egyben gazdaságának alapja valójában mérgező, kártékony szennyvíz. Felfedezését csupa jobbító szándékkal tárja a helyi sajtó és a polgármester elé, aki történetesen Stockmann bátyja, Peter. A felfedezésért pedig hála nem, csak megbélyegzés, kirekesztés jut a derék doktor osztályrészéül a nem túl kedves rokontól.

Erősen politizáló rendezésben állította a Katona József Színház színpadára a 130 éves, de örökérvényű drámát Zsámbéki Gábor. Az előadás arra döbbent rá, hogy minden, amit újnak, másnak, forradalminak hazudik a politika, az már mind megtörtént valahol, mégpedig pontosan ugyanúgy. A józanész csúfos bukásának története ez a bebetonozott mutyizással, a pozícióféltéssel, a hideg hatalomtechnikával és a gyáva megalkuvással szemben. Fekete Ernő Stockmann doktora kedves, bohém figura. Idealista, vendégszerető, nála lebzsel és issza a puncsot a fél város. Fekete kiválóan operál a hangulatváltásokkal, vidámból izgatott, izgatottból dühös lesz, dühösből fásult, végül lemondó, cinikus. Kulka János Peter Stockmannja érzelem nélküli alak. Hogy mennyire nincs benne emberi, azt az unokaöccse ölelése iránti hűvös közönye mutatja már az első jelenetben. A városvezető nem szeretett, hanem félt politikus; a helyi fiatal liberális hírlapkészítők (Ötvös András, Kovács Lehel) a levadászására játszanak. Ám segítségükre sokáig nem számíthat a bilit borítani szándékozó orvos, hiszen az ellenzékinek tűnő sajtómunkások valójában haspártiak, és a demokrácia őrzőinek álarcában csak a húsosfazékhoz akarnak közelebb kerülni. A polgármester megbuktatása nem céljuk, csak eszköz számukra, és amikor a politikus melletti kiállás tűnik jövedelmezőbbnek, nem sokat várat magára a pálfordulás. A Katona József Színház két fiatal művésze ügyesen válik a szemünk előtt lelkes újdondászból korrupt opportunistává. Zsámbéki az új, a reményt adó generáció iránti illúzióvesztést fájóan vágja az arcunkba, a lesújtó képet csak az orvos tisztalelkű és fejlett igazságérzetű lánya, Petra (Pálos Hanna remek alakítása) árnyalja.

 Tipikus figurája a látszatdemokráciáknak  Aslaksen nyomda-, lap- és háztulajdonos Bán János alakításában. Ő a hangsúlyozottan civil, aki önmagát nevezi ki a csendes tömegek képviselőjének, hogy aztán örömmel álljon be a politika lábtörlőjének, ha éppen arra van igény, és arra visz a pillanatnyi az érdek. A tulajdon védelme fontosabb az arcbőrénél. Régi igazság, talán már 1882-ben sem volt új.

A polgármesterre az egész városban csak fivére őszintesége, romlatlansága jelent veszélyt, szinte mindenki mást a kezében tart. Nem csoda, hogy először a nyilvánosságtól, majd a hitelétől, végül egzisztenciájától fosztja meg, kritikusból lett barátai segítségével és a birka nép lelkes asszisztálásával. Az előadásban a rafinált gerinctelenek mellett ugyanis feltűnnek a város egyszerű polgárai (Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás) is, akik élve Peter Stockmann demokráciaszínjátékával a legalantasabb ösztöneik elburjánzásának lehetőségét látják a minden értelemben tiszta vizet követelő orvos erkölcsi és anyagi megsemmisítésében. (Keresztes Tamás még apró epizódszerepében is remekelni képes). Ők hárman a számunkra is jól ismert futballhuligán, tévészékház-foglaló, lincselő, disznólábazó, l’art pour l’art pusztító hobbigyűlölködők prototípusai, akik kiszámítható beszámíthatatlanságukkal oly szilárd alapját jelentik a hasonló rendszereknek.

Az erre adott válasz a darab talán leginkább elgondolkodtató jelenete, amikor a kampányfilmje levetítésével és fizetett civiljeivel még ellenséges terepen is nyeregbe kerülő polgármester jelenlétében elhangzik a főhős monológja, amelyben a többséget, mint a demokrácia alapját kérdőjelezi meg, és kijelenti, hogy nem azé az igazság, akié többség. Fekete Ernő erős, de talán nem eléggé katartikus pillanata ez.

Stockmann doktor szükségszerűen bukásra van ítélve, bár az eleinte az üggyel szemben kritikus felesége (Rezes Judit), és gyermekei kitartanak mellette. Amikor kőgazdag apósa, Morten Kiil (Újlaki Dénes) feltűnik a fürdő környékén, Tomas doktornak hirtelen újra barátai lesznek, de nem kér belőlük: az emigrációt, majd mégis az igazáért vívott harc folytatását választja.

Khell Csörsz díszletei inkább a múltban hagyják, Szakács Györgyi jelmezei inkább a mába hozzák a cselekményt, amelyet a tévékamera és a videotechnika tovább aktualizál. De semmi sem aktuálisabb és lokálisabb magánál a történetnél, amelyre természetesen folyamatosan rezonál a közönség. Az előadásban a drámaiságon felülkerekedik a szatíra. Nem fagy meg a vér az ereinkben, inkább csak szomorkásan nevetünk szennyvizes életünkön.

fotó: Katona József Színház