A musicalsztárként berobbant egykori magyar Brangelina páros férfi fele az elmúlt években prózai szerepekben igyekezett megmutatni, hogy akkor sem jön zavarba a színpadon, ha nem kíséri nagyzenekar. A lepkegyűjtő című thriller férfi főszereplőjeként azonban szintet lépett: kétszemélyes darabot vállalni nagy bátorság.

Fotó: Éder Vera / Centrál Színház

A John Fowles regénye alapján készült színpadi „Gyilkos elmék” egy gazdag, de érzelmileg, szexuálisan frusztrált, nárcisztikus szocio- és pszichopata férfi, Ferdinand (Bereczki Zoltán) története, aki rajongásának tárgyát, a bohém művészhallgató Mirandát (Ágoston Kati) képtelen másként becserkészni, mint gyűjtőszenvedélyének tárgyait, a lepkéket, ezért egyszerűen foglyul ejti, és házának pincéjében őrzi.

A lepkegyűjtő cselekménye azonban túlmutat a pszichopata gyilkos versus sikító szőkenő típusú zsánerműveken, és egy férfi és egy nő, egy társadalomképtelen és egy társasági lény furcsa kapcsolatáról szól, amelyben az alávetett és a domináns fél minden helyzetben más.

Ferdinand szeretetre vágyó, de az érintéstől rettegő férfi. Partnere a fogoly létének túlélési stratégiáit sorban próbálja ki a szökési kísérlettől a barátkozáson keresztül a csábításig.

Fotó: Éder Vera / Centrál Színház

Horgas Ádám rendező a közel kétórás előadásban ügyesen váltogatja a feszült, ijesztő jeleneteket és a könnyebb hangulatú pillanatokat, így képes a történet kiszámíthatatlanságát fenntartani, egy-két üresjárat azért becsúszik, bár a lepkegyűjtő videoblogját bemutató blokkok monotonitása dramaturgiailag indokolt.  

Bereczki Zoltán hitelesen és vérfagyasztóan hozza a saját világában élő őrült figuráját. Az őrület ijesztősége a reakciók megjósolhatatlanságában rejlik, Bereczki Ferdinandja néha hagyja magát megkedvelni is, hogy aztán újra megvillanjon hideg tekintete.

Ágoston Kati a nő számos arcát mutatja meg, a bántalmazott áldozattól, a díván át egészen a kurváig. Alakítása szépen kidolgozott, meggyőző.

A díszletterveket jegyző Horgas Péter valószínűleg Apple-rajongó lehet, hiszen a Ferdinand pincéjében berendezett mesterséges pokol épp úgy néz ki, mint egy iStore, a férfi pedig iPhone-nal örökíti meg szerelmének tárgyát, sőt egy szelfi is elcsattan.

Fotó: Éder Vera / Centrál Színház

Mivel a darab kétszemélyes, a színlapon sehol egy Morgan, Rossi vagy Hotchner ügynök az FBI viselkedéselemző központjától, happy endre aligha számít a néző, de azért a végére is akad fordulat, meglepetés.

A lepkegyűjtő a Centrál Színház kisszínpadán félelmetes. A szó szoros értelmében. Megtekintése erős idegzetűeknek javasolt. De nekik meglehetősen.

Példaértékű összefogással készült új független színházi bemutató. A sikert sikerre halmozó Orlai Produkciós Iroda és a szemérmetlenül tehetséges k2 társulat közösen hozta létre a fiatal korosztály életérzését tükröző Apátlanokat. 

Fotó: Orlai Produkció

Mikor a kőszínházak épp szusszanásnyi szünetet tartanak Csehovból, egyszerre három független csapat esik neki az örök kedvenc szerző négyfelvonásosainak. A HoppArt szikár Három nővér dolgozata és az Átrium Fehér Balázs Benő jegyezte, közelgő Sirály-bemutatója mellett a Kaposváron végzett k2 társulat a Platonovból készített vallomásos előadást. Jellemző módon ők sem parodizálták a művet, sőt, régen láttam ennyire nagy tétű játékot. Az alapítás óta mindent kettesben rendező Fábián Péter-Benkó Bence páros nagyon erős hangulatot teremt a Hátsó Kapu kopott kocsmaterében. A pályakezdő színészek nagy élettapasztalattal beszélnek elvesztegetett lehetőségekről, céltalanságról, bizonytalan jövőképről. Orlai Tibor épp jókor talált rájuk, és ők sem éltek vissza a bizalommal: őszinte alakításokkal és emlékezetes jelenetekkel teli, eredeti, megrendítő adaptáció született. 

Az előadás ugyan rettentő hosszú, és a székek is meglehetős kényelmetlenek, ennek a darabnak mégiscsak itt, a Hátsó Kapuban (vagy egy hasonló értelmiségi kiskocsmában) kellett létrejönnie.  Tulajdonképpen minden előadásnak jót tenne, ha megtalálná a számára optimális egyedi helyszínt, ami nem feltétlenül épített színházterem lenne, de lehetne elhagyott gyárépület, uszoda, park, tetőtér (lásd a Krétakör egykori produkcióit, vagy a Placcc Fesztivál kínálatát). Szerényebb körülmények közt mostanában is voltak próbálkozások; Bán János egyszemélyese, A borbély egy üres üzlethelyiségbe, a Gólem Színház Nagy Mari fémjelezte, dramatizált főzőműsora, a Szakácskönyv a túlélésért a Kőleves Vendéglő emeleti helyiségébe költözött. A k2 eleve állandó játszóhely (és vélhetően, nagy rakás támogatás) nélkül működik, így nekik szükségszerű megoldás a rendelkezésre álló helyek kreatív térkezelése. A kocsmánál autentikusabb közeg keresve sincs, ha az élet elfecsérléséről, a meddő szócséplésről, a tett haláláról kívánunk szólni (és ezt nem kizárólag a fiatalok értik pontosan). Különös hatása van annak is, ahogy a játszók a szünetben – két nagyjelenet közt – kijönnek a nézők közé inni, cigizni. De ami az egészben a legjobb, hogy sajátjuknak érzik a teret: nem kell visszafogniuk magukat, nem kell képzelt elvárásokhoz igazodniuk, nincs benne mesterkéltség. Ügyes húzás.

Fotó: Orlai Produkció

Az összes színész odaadással, biztos szövegtudással, megejtő profizmussal éli végig a szerepét. Egészen kiváló Kopek Janka (Anna), Horváth Szabolcs (Platonov), Viktor Balázs (Szergej) és Rózsa Krisztián (Trileckij), de a többiek sem maradnak le, csak legfeljebb rövidebb ideig látszanak. Ők négyen dolgoznak a legalázatosabban, alig észrevehető finom eszközökkel. Viktor Balázs nyúlós mondatai, kissé görnyedt testtartása, enervált mozdulatai, csendes félrehúzódása lenullázza Szergej kitörési kísérleteit. Egy-egy félbehagyott mondata, lassú reagálásai, mások szövege alatti motyogása mind csodálatosan színházidegen, ugyanakkor életszerű. Rózsa Krisztián kiskutyaként liheg, csahol, futkorászik; nem lehet haragudni rá, miközben totálisan haszontalan figura. Trileckij az a fajta orvos, akit senki nem vesz komolyan, és aki maga sem hiszi, hogy képes lenne felelősséggel ellátni a feladatát. Az ideje nagy részében az élvezeteket (enni, inni, nőzni, haverokkal lenni) hajszolja, mégsem felszabadult, inkább szánni való. Zavart nyökögése, buta magyarázkodása, részeg sajnálkozása kellemetlen látvány, főleg mert ismerős. Anna Petrovna hiába álomszerep Kerekes Évának és Kováts Adélnak, nekem Kopek Janka egy-egy mosolya fog megmaradni élesen: ahogy fogadja a vendégeket, ahogy Platonovra néz, ahogy a többi nőt hallgatja, ahogy elismeri vereségét. Egész végig csodálatosan manipulál. Praktikus ember, életrevaló, de a közeg őt is lehúzza, elfogy körülötte a levegő. Hallomásból tudni, hogy Horváth Szabolcs kedvéért vették elő a darabot. Ha így volt, értem az okát. A korábbi Platonovok mind elhízott, ráncos, kopaszodó figurák voltak. Ránézésre lemondanánk róluk. A mi főszereplőnk nem ilyen. Jó formában van, vonzó, vág az esze, jól érvel, egyet értünk vele, lenyűgöz. Még csak néhány éve fejezte be az egyetemet, ahol ő volt a sztár. Még előtte az élet. Nagyon fáj, hogy nem viszi semmire.

Fotó: Orlai Produkció

A felvonásváltásokat a fények átállítása jelzi, máskülönben van még egy zöld bőrkanapé, székek és asztalok, aztán ennyi. A Radnai Annamária fordításából készült szövegváltozat azonban annyira izgalmasan szólal meg, hogy nem jut eszünkbe unatkozni. A rendezés további érdeme, hogy a nehéz drámai anyagot szeretettel és lelkesedéssel gyúrták egybe, ezért a súlyos pillanatokkal telezsúfolt estétől valahogy mégis feltöltődve búcsúzunk. Ennyire autentikus, saját anyagot legutóbb a MU Színház stúdiójában láttam, ahol az amatőr színjátszón díjnyertes KB35 Inárcs nevű formáció mondott véleményt a magyar oktatásügyről (az előadás címe: TIKK). Az Apátlanok ezen felül szakmailag is irigylésre méltó minőséget nyújt. Reméljük, Orlainak is tetszett.

Kortárs magyar science fiction a Nagymező utcában. Megnéztük, hogy ez lehetséges-e. A 011-alkotócsoport Garzonpánik című sikerdarabja azt igazolta, hogy nagyon is az.

fotó: 011

Miközben a moziban csillagok közt űrhajózunk (Interstellar), a frusztrációnk teremtette megaszörnyekkel hadakozunk (Birdman), szélsőséges stresszhelyzetek alternatív megoldásait tanuljuk (Eszeveszett mesék), a kiirtott őserdő helyén új fákat ültetünk (A föld sója), vagy a fehér kalapos sajtmágnás palotájában vendégeskedünk (Doboztrollok), addig a színházban többnyire szobákban ücsörgő értelmiségieket, kisestélyis nőket, öltönyös úriembereket figyelünk. A színdarabok nagy merítése az emberi létezést a hétköznapok tanulságaival magyarázza. A fantázia világába legfeljebb mesejátékok és zenés előadások merészkednek, de ezekben nagyon ritka az intellektuális ambíció. Épp itt az ideje, hogy kortárs szövegek a darabírás hagyományos kereteit feszegessék. A Radnai Márk vezette 011 alkotócsoport megalakulása óta erre törekszik (tavalyi interjúnk itt), legutóbb Vinnai András párkapcsolati víziójából, a Garzonpánikból tartottak bemutatót, a Független Thália Projekt támogatásával. 

A pörgős tempójú este legelső jelenetében a közönség bevonására látunk egy lehetséges megoldást. A főszerepeket vivő Pálos Hanna és Klem Viktor azzal jönnek be, hogy ők csak ártatlan fiatal színészek, akik a szövegkönyvben leírtakat mondják, a rendezői utasításoknak megfelelően jönnek-mennek, és most azt várják, mit adjanak elő nekünk, akik ugye a közönséget játsszuk. Nem mondom, hogy tökéletes ötlet, de feltétlen szükségszerű. Mivel nem lehet minden egyes előadás előtt beavató foglalkozást tartani, a Tháliába szokott (vagy inkább: odakeveredett) nézőnek kell valami figyelmeztetést adni, hogy ne lepődjön meg a folytatástól. És a nézők veszik a lapot: hát jó, ez valami furcsaság lesz, de legalább nevetni is lehet rajta. Nem sokra rá bejön Szabó Győző és letolja a nadrágját. Tessék, már megérte kifizetni a jegyet, lesz miről mesélni másnap, mostantól hátra lehet dőlni, szórakoztassatok! A bemelegítés után kezdődhet a masszív őrület, Alvin és Nóra végtelenbe tartó ámokfutása a magukra zárt űrgarzonban. Szex-vita, hűtőben termő ételek, álom a rémálomban, hajszárítós áramütés, emberkísérletek, világvége: Hollywood rögtön lecsapna rá, a kőszínház azonnal kicsapná. 

A bizarr Ádám és Éva történet mégiscsak színházként működik; gazdagon berendezett, sokfunkciós színházi térben (Cseh Renátó), ötletes, vagány színházi jelmezekben (Szlávik Juli) három remek formában lévő színházi színész teszi oda magát. Szabó Győző, ha akar, tud olyan minőséget nyújtani, hogy azzal bármikor a Katona élvonalába tartozhatna, de nem mindig van hozzá kedve. Most teljes odaadással vesz részt a csapatmunkában, és ahogy mondani szokás: lubickol a hálás epizódszerepekben. Minden egyes színre lépéséhez új karaktert kell felépítenie, és öröm nézni, hogy humorral, görcs nélkül oldja meg a feladványt. Klem Viktor nagyon szimpatikusan hozza az egyszerű élvezetekre hajtó, nagydumás srácot. Természetes hanghordozásával, egész megjelenésével mai figurát teremt. Legelső klasszikus szerepeiben még feszengett, azóta sokat érett, egyben oldottabb lett a játéka. Pálos Hanna pedig egyszerűen a legjobb. Mármint nem kizárólag hármójuk közül, hanem úgy általában. Nemzedéke nagy ígérete, és bámulatos, hogy ezt nem veszi komolyan. Fergeteges monológjára egészen váratlan nyílt színi tapsot kapott. Végig élvezetes az összjáték, amit nyújtanak.

fotó: 011

Radnai Márk rendezése kreatívan bánik a színészekkel, a szöveggel, a helyszínnel, a zenével, a fénnyel. Kíváncsivá tett, mit kezdene egy nagyszínpadi projekttel. Nemrég az Átriumban kezdtek próbálni újabb darabot, ami ugyancsak párkapcsolati analízis lesz, és amihez úttörő módon közösségi finanszírozással gyűjtik a pénzt.  

Szokásunk szerint kíváncsian szemlézzük végig a POSZT aktuális versenydarabjait. Körutunk legújabb állomása egy különleges meglepetés: Ibsen talált darabja, a Brand – Zsótér Sándor értelmezésében a Nemzeti Színház harmadik emeletén. Egyértelműen az évad legjobbjai közt a helye.

fotó: Eöri Szabó Zsolt

Zsótér-rendezést nézni olyan, mint a Szentírást olvasni. Tudományos felkészültséggel elemez sorskérdéseket, sokszor szélsőségesen fogalmaz, erős kézzel vezet végig kiemelt témákon, konfliktusokon. Fegyelmezett, szigorú hangon szólal meg; sokat ismétel, ettől helyenként irritáló. Gyengeségünkkel, esendőségünkkel szembesít. Tele van pakolva utalásokkal, és nincsenek segítő lábjegyzetek, miközben ugyanannyira nyújt érzelmi, mint amennyire intellektuális élményt. Kevés humort engedélyez; egyre csak számon kér, ítéletet mond, nevel. Költőiség persze van benne bőven, a legnemesebb fajtából. Nézői koncentrációt, intenzív jelenlétet, rácsodálkozást igényel. Hódolattal vagy erős elutasítással viszonyulunk hozzá. A szereplőket ikonikus figuráknak láttatja: a színészek ennek megfelelően sokszor valóban túlnőnek magukon. Az alkotás eksztatikus szenvedélye ragyog az egészből. De ahogy a Bibliát is kevesen forgatják napi rendszerességgel, inkább a kiemeléseket ismételgetik belőle, úgy Zsótér rendezéseire is effektív kevesen mennek el, mégis (értelmiségi) elvárás, hogy határozott véleményünk legyen róla. És igen, vannak olyan munkái, amelyeken meglehetősen nehéz eligazodni. Az Örkényben bemutatott Meggyeskert előadásán – ki tudja, miért – kínosan rosszul működtek a máskor zseniálisnak ható ötletek. A Víg Házi Színpadára vitt Téli álom kiváló ínyencség, de nagyon könnyű eltartani magunktól, mintha meg sem történt volna. Az 1866-os (tehát zsenge) Ibsen-darab, a Brand vadonatúj adaptációja hosszú idő óta a legjobbat hozta ki Zsótérból: felkavaró tanmese, zsigeri-érzéki játék, látványban és szövegben egyaránt emlékezetes, egyszóval remek. 

Sokan megírták, hogy az új igazgatású Nemzetinek egyelőre nincs saját arculata, a régi közönség elpártolt, kevesen jöttek a helyükre, a gyors egymásutánban készülő bemutatókat gyakran érdektelenség vagy értetlenség követi. A budapesti programkínálattól makacsul elzárkózva, a fősodortól eltartó külön úton látszik haladni az intézmény. A nézők mellett számos művész is távolmaradással tüntet. Többek döbbenetére az örök renitens Zsótér lett az első a „régiek” közül, aki (a napi politikai balhékat figyelmen kívül hagyva) a meghívásra igennel felelt, és ezzel tulajdonképpen azonnal visszatette a Nemzetit a főváros színházi térképére. A Kaszás Attila Terembe varázsolt előadás a sikerületlen rajt utáni második esélyt kínálja a Vidnyánszky-érának. 

Furcsa belegondolni, hogy Zsótér korábbi munkái az épületben (Jordán, majd Alföldi idején) mennyivel rosszabbul sikerültek, mint a Brand. Az okos darabválasztás és a rendhagyó szereposztás nála ugyan máskor is alapvetés, most mindkettővel telibe talált. Lenyűgöző csapatmunkával, egészen új erővel szólal meg egy elfeledett régi klasszikus. Évtizedekkel később is mesélni fogjuk, hogy nekünk szerencsénk volt egy színpadon látni három generáció emblematikus figuráját: Törőcsik Mari, Trill Zsolt és Trokán Nóra hármasának legendás összjátékát. Mindhárom szerepformálás egészen kiváló teljesítmény, vagy még inkább átlényegülés a megírt karakterekbe, már-már eszköztelen színpadi létezés (kevés magyar színész tud ilyet). Segíti őket a jól mondható, egyszerűségében is drámai erejű szöveg. Rakovszky Zsuzsa és Kúnos László fordítását ismét Ungár Júlia csiszolta hibátlan minőségűvé.

fotó: Eöri Szabó Zsolt

Ki más is játszhatná a csillogó (később őrült) tekintetű prófétát, aki kész beteg szeretteit is feláldozni a magasabb rendű igazság szolgálatában, mintsem Trill Zsolt? Meggyőződése sziklaszilárd, ügybuzgósága fáradhatatlan, a végső célt szem elől soha nem téveszti. Ugyan mi különbözteti meg egy terroristától? Talán azok a pillanatok, amikor meginog és megkérdőjelez mindent. Valamint az a közösség, amely körülveszi őt, és akikhez őt nem a nyájszellem űzte, hanem az értük vállalt megváltó szerep. Anyja, felesége, gyermeke nehezítik direkt kívülállását, ezért velük kezdi a „tisztogatást”. A pénzhez, földhöz, tulajdonhoz (az átörökíthető vagyonhoz) ragaszkodó szülő, aki saját boldogságát váltotta be fia taníttatásáért, magára marad a nagy játszmában. (Törőcsik Mari vallomásától a hideg futkos a hátunkon). A fiatalasszony passzív szófogadásával, szelídségével sem úszhatja meg a tragikus véget. De még a gyermek szívszorító életigenlése, az angyali szféra más logikájú optimizmusa is a nagy igyekezet útjában áll. (Trokán Nóra és a kislány közös pillanatai annyi gyönyörűséggel vannak átitatva, mint egy felejthetetlen dallam vagy egy rég elmentett emlékkép). Brand fanatizmusa helyenként rettenetes; a bukását kívánjuk. Sokkal indokoltabbak, talán mert ismerősebbek az egyházzal, a politikai hatalommal és a köznéppel folytatott küzdelmei. Az igaz hit és elhivatottság felől nézve mind elbukik a vizsgán, amit ellenkezés nélkül hagyunk jóvá, hiába a darab keletkezése óta eltelt másfél évszázad.

A Soroksári út nyomorára nyíló kilátás és az Ambrus Mária tervezte IKEA-belső világos jelzései a külvilág irtózata (mocsok, káosz, pusztulás) és a magunkra erőltetett, a túléléshez elengedhetetlen belső rend közti örök ellentmondásnak. Alkattól függően változnak a viszonyulások mindkét valósághoz. A nők szinte soha nem néznek ki, a férfiak rendszeresen, sőt ők olykor még az erkélyre is kimerészkednek. A megjelenített túlvilág jellemzően nem kint van, hanem az otthon mélyén, vagy eggyel beljebb. Brand a legvégére kiszorul a térből.

fotó: Eöri Szabó Zsolt

Zsótér rendezése meghozta a kedvünket a Nemzeti többi előadásához. A repertoár húzódarabja, ékköve, talán fesztiválkedvence lesz. A színészi összjáték megmutatta a társulat értékeit, a térhasználat az épület rejtett adottságait, a bemutató ténye az igazgató konszenzuskészségét.  

Bánffy Miklós A nagyúr című mintegy százéves történelmi drámáját nem sokat játszották a magyar színházak bemutatása óta. Vidnyánszky Attila átcímezett rendezése is csak azt igazolja, hogy nekik volt igazuk. Félhomály, éktelen haragra gerjedő férfiak, nem értő közönség. A Nemzetiben lesújtott Isten ostora. A POSZT-ra beválogatott előadásról vendégszerzőnk írását olvashatják.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Nincsen ezzel az előadással semmi baj, csak éppen a megfelelő kontextusba kell helyezni: hiszen tudjuk, nincsen önmagában trágárság, s nincsen önmagában obszcenitás sem – Arisztophanész, vagy Martin McDonagh színpadán éppen az lenne a megengedhetetlen hamisítás, ha a „csúnya szavak”-at kihagynánk a szövegből (nem véletlen, hogy a kiherélt, amúgy gyönyörű-ötletes-veretes magyar Arisztophanészt sehol nem játsszák a Kárpát-medencében).

Nincs tehát gond azzal, hogy olyan előadás az Isten ostora, amely mintha száz évvel ezelőtt született volna, olyan stílusban is játszanak a színészek, minden pillanatot áthat a bévülről fakadó, állandóan kitörni készülő, nagy, löttyös indulat. Mindössze arra kell jó előre felkészíteni azt, aki beül a Nemzeti Színház Isten ostora című előadására, hogy balladai homály és magyarázatot nem tűrő, szent szakralitás várja ebben az (ál)történeti, szerelmi (?) hősdrámában – mint tudjuk: a remény színházában. Vidám-kacagós, szórakoztató estére ne készüljön senki: a történet nem egykönnyen követhető, az első negyven-ötven perc bizony még a leglelkesebb Vidnyánszky-hívő nézőket is próbára teszi: merthogy körülbelül ennyi ideig tart, míg a fent említett, löttyös-nagy indulatokkal szívük mélyéig eltelt hős férfiak vonulnak, dobognak, olykor meg-megállnak, majd újra nekiiramodnak, s általában nagyon sötét pillantások kíséretében bömbölnek-bömbölőznek, és egymásnak feszülnek. Lendülnek a lábak, döng a padlat, pendülnek az íj húrjai, szól az ének, árad a zene (hangosítás: jeles!) - hajh, de titokzatos-szép is a hősök élete! Némeyik hős még az ellennel is megbirkózik (hogy ki kicsoda, ekkor még nem világos, de oda se neki, fő a mindent és mindenkit uraló, ki-kitörő düh, az ősharag, meg persze az ideillő, szimbólumokkal zsúfolt tárgyi világ).

Azért eltart egy darabig, míg a gyanútlan néző rááll erre a múltba – mármint színjátszási múltba - feledkezett, itt és most egészen különösnek ható történetmesélési stílusra, s a stílushoz kapcsolt alakításokat elkezdi érteni-élvezni: azon a hétköznap estén amikor én láttam az előadást, jó ötven perc volt, mire az első döbbenet elült, s ha ki nem is simultak a nézői arcok, de az addig szinte tapintható, pánikszerű menekülés-hangulatot felváltotta valamiféle őszinte, határozottan jóindulatú kíváncsiság. ’No, mégis maradjunk, tudjuk már meg, ki kicsoda, miért is olyan indulatos ez a sok férfi és ez a két szerencsétlen nő!’ – döntünk és maradunk.

Mert körülbelül ennyi idő után a dráma története is elkezdődik, szituációk teremtődnek, emberi konfliktusok elevenednek meg a színen. Sajnos azonban alapjaiban nem változik semmi. Továbbra is feszülnek az indulatok (meg az izmok, ahogyan Horváth Lajos Ottó, e derék (?) gót /vagy már inkább hun (?), mer'hát segéli ő Attilát, a mi (?) Attilánkat, de szegény beléjeszeret a Mikold nevű széplyányba, kibe pedig nem szabadna ám, hát dúl-fúl, s csak úgy lóbálja nagy indulattyában a szarvasagancsokból összerótt-összefont, ránézésre minimum harminckilós Attila-trónszéket, majd oda-odacsapja, hogy csak úgy nyekken /ad notam: nehéz a színész élete…-tétel/).

A cselekmény lassan, nagyon lassan, ugyanakkor sajnálatosan kiszámíthatóan csordogál; lesz itt ármány, meg persze szerelem is, meg féltékenység és bosszú(vágy), árulás és szende szűz elrablása, pénz- és kardcsörgés, gyilkolás és esküvés, hogy végül a kényszernász éjszakáján, a mámoros egymásra találás pillanatában mégiscsak beteljesedjék Isten ostorának sorsa, és a friss ara hiába szeret(ne) már bele Attilánkba, mégiscsak megbosszú-gyilkolja őt.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Szép dráma a Nagyúr, a kalandos életű gróf Bánffy Miklós műve, ám értékei – ha vannak egyáltalán -, bizonyosan nem ebben, a Vidnyánszky Attila-rendezésben vonulnak be a magyar színháztörténetbe. A színpadkép zavarbaejtően zsúfolt: hosszan terül el a színpad közepére álmodott barbár-szent világ, amelynek két oldalán mint lelátókon ülünk mi, a nézők. Balra enyhén emelkedő kifutó, amelyen egy stilizált erdőt (?) sejtető falban keskeny rés látszik, ezen keresztül érkezik majd Attila (Isten ostora); időnként fényár önti el a rést, mert várjuk őt (nagyon sokáig nem jön), előtte táncolnak, nyíllövést imitálnak harcosok – ilyenkor hangszórókon át pendül és zeng-bong a húr, ez hol egybeesik a mozdulattal, hol nem. Középen üres tér, ahol lesz varázslás és veszekedés, tüzes tekintetek egymásra lobbanása, kódexlap-tépkedés püspökmódra, aggódó dajka (a színlap szerint Bánsági Ildikó zárdafőnökasszonyt alakít, pedig esküdni mertem volna, hogy Júlia dajkáját kérte kölcsön a színház erre az estére), meg áttetsző ruhájú szép lány. A jobb oldalon hatalmas, laposan forgó fa-korong, amelyet óriáskerek elé fogva hajt, aki arra jár (legtöbbször Olt Tamás, akit Főtáltosnak nevez a színlap, bár ennek semmi jelét nem adja). Meg van sok (fél)homályban hagyott zug, például a kifutó oldalainál, a korong alatt, a játszók feje felett, meg még ki tudja, hol mindenütt; ezekről a helyekről további váratlan tárgyak kerülnek a térbe (almák, kés, lánc, nyílvessző; nézni is tereh!). Összbenyomás: hiába kapkodom folyamatosan a fejem balról jobbra és vissza, végig az az érzésem, hogy valamiről lemaradok, ami éppen akkor a szemmel befoghatatlan tér másik oldalán történik. Pedig részleteiben tényleg szépek a díszletelemek (az állandó alkotótárs, Olekszandr Bilozub munkája, csakúgy, mint a pompázatosan gazdag jelmezek megalkotása is – amúgy neki köszönhető ennek, a humor szikráját sem tartalmazó előadásnak az egyetlen, ellenállhatatlanul komikus pillanata: Reivczky Gábor – Euthymus archimandrita (aki tudja, mit jelent ez utóbbi szó, azt a Nemzeti Színház bizonyára külön jutalomban fogja részesíteni) – hordhatatlan, csiricsáré, papírmasé (?) lapok kalodájába szorítva totyog pár métert (leginkább egy tébolydából szabadult, templombajárást népszerűsítő szendvicsemberre emlékeztetve), bizony csendes kuncogás hullámzik végig az amúgy dicséretesen fegyelmezett nézők sorain.

A színészi alakításokat nehéz értékelni: a legtöbb, ami elmondhat, hogy mindenki teszi, mégpedig odaadással, becsülettel a dolgát. Legtöbbjük nyilván éppúgy nem érti az egészet, mint mi, nézők, de mert jól tudják, egy munkahelyen dolgozni kell, hát dolgoznak, hogy abban hiba nincs! Átlényegülés? Szerepértelmezés? Netán eggyéolvadás a szereppel? Lehetetlen. Egyedül Mátray László tud - Attila többiekénél semmivel sem hálásabb szerepében – remekelni. Ő valóban erőt sugároz, ellenállhatatlan (dú)vad, némaságában is monumentális, kegyetlen és esendő, érzései a szemében, mozdulataiban. Nagy alakítás. Ki kell még emelni Kanalas Éva hibátlanul szép, veretes éneklését és Bodrogi Gyula udvari bohócát. Bodrogi egy másik előadásból tévedt ide, egészen más, nagyon élvezetes stílusban játszik, csak éppen semmi köze ehhez az előadáshoz. Van hangulata annak, amit csinál, kár, hogy olyan nyúlfarknyi a szerepe: eléggé el ne ítélhető módon már a második rész első harmadánál kiírta őt a szerző a történetből. (Az már a színház belső fegyelmi viszonyairól árulkodik, hogy ő az egyetlen, aki az előadás végén nem jön ki megköszönni a tapsot – nyilván fontosabb dolga volt). Trokán Anna, valamint a már említett Bánsági Ildikó, Horváth Lajos Ottó, Olt Tibor és Reviczky Gábor, meg a mellékszerelők: Szatory Dávid, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Bakos-Kiss Gábor, Mészáros Tibor, Janka Barnabás e.h., és Ruscsák Péter e.h. mintha mindőjüket Madame Tussaud múzeumából, a hun-gót-bizánci panoptikum viaszbábui közül kölcsönözték volna erre az estére.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Nem sokszor játszották 1912-es megírása óta Bánffy (Kisbán) Miklós drámáját; de az 1921-es előadás (Nemzeti Színház, rendezte: Ódry Árpád) kritikusa mintha Vidnyánszky előadásáról írta volna a következőket: „…Nagy-Budapest szemével nézve /ez az előadás/ merő egzotikum csupán, de a beléje szorult maroknyi, még meg nem fertőzött magyarságnak úgy hömpölyög végig már halkan újra fel-feldobogni merészkedő szívén, mint valami rég elfeledett ősi ének néhány hozzánk sodort töredék sora…” (Harsányi Kálmán, Színházi esték 1921-1927., Budapest, 1927. 14.). Mindazoknak ajánlom tehát Vidnyánszky Attila Isten ostora-rendezését, akik 2015 tavaszán erre a fel-feldobogni merészkedő, magyar szíven áthömpölygő egzotikumra vágynak. Megkapják.  

Aktuális, ötletes és humoros Koldusoperát rendezett Bodó Viktor a Vígszínházban.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

A nagyhal megeszi a kishalat, a koldulás központilag szervezett maffiabiznisz, és jobban megéri bankot alapítani, mint bankot rabolni – nem kérdés, hogy Bertold Brecht-Kurt Weill 1928-ban született Koldusoperája ma is éppen olyan aktuális, mint csaknem kilencven évvel ezelőtt. Bodó Viktor rendező (Róbert Júlia és Veres Anna dramaturgokkal) kitűnő érzékkel nyúl az eredeti mű Eörsi István fordította magyar változatához, és lám: a darab megerőszakolása nélkül, apró utalásokkal is érzékletesen, pontosan megteremthető a mai magyar valóság. A revizor direkt, didaktikus aktualizálása után itt megfelelően adagolt humor, és hétköznapi szófordulatok teszik frissé, és az irónia mellett rendkívül szórakoztatóvá a történetet. Amikor a rendőrfőnöknek sietősen indokot kell találnia arra, hogy miért csukja le a miniszterelnök beiktatási ünnepségén tüntetni készülő nincsteleneket, alig néhány éves paragrafus alapján ítélkezik, a vád: életvitelszerű közterületen tartózkodás. S teljesen természetes, hogy a rendőrfőnök (Tigris Brown: Hajduk Károly) mentegetőzik a gengszter előtt - „nem én voltam” - , a koldusmaffia főnöke pedig narancsot tömhet a szájába, azzal, hogy „a miniszterelnökkel úgy bánik, ahogyan akar, de velem nem.”

„Egyre vadabb dolgokat kell kitalálnunk” – panaszolja Peacock (Hegedűs D. Géza) az előadás felütésében: a mai nézőkben egyre nehezebb együttérzést ébreszteni, a történetek, blikkfangos ötletek elkopnak, elhasználódnak, és már semmire nem jók. Ilyenkor a „Biblia húz ki a szarból” – mondja, s valóban úgy tűnik – akárcsak a koldulásnál, itt sincs másképp -, beválnak az újracsomagolt bölcsességek, az ócska frázisokká silányult igazságok, a lényeg a hatás.

S ezt Bodó Viktor rendező sem gondolja másként: az elidegenített, hangsúlyozottan színházi történet mégis életre kel, magával ragad, annak ellenére, hogy az eredeti szövegben szereplő színházi utasítások, kiszólások még gyakoribbá válnak, s kiegészülnek a kultúrát, a színházat szapuló megnyilvánulásokkal. „Túl sokat jársz színházba, nem szégyelled a pofádat?” – mondja Peacockné (Börcsök Enikő) Pollynak (Pető Kata), akinek széles látókörű, tapasztalt maffiózóként jellemzett férje, Bicska Maxi (Mészáros Máté) szintén a Bibliából merít ihletet. Az értékrend azonnal világos: előbb a has, aztán a morál.

Fotó: Karip Timi

A tér egy kopottas vasúti váró, középen kétszárnyú csapóajtóval, a tényleges járásokat azonban az oldalt elhelyezett kis ajtók biztosítják. A szimmetrikus játszóhely oldalain lépcsők vezetnek a zárkaszerű apró szobába, irodába, mosdóba; lent pedig jobboldalt pénztár, lift, balra bankautomata (díszlet: Balázs Juli). A sokoldalúan használható díszletet a remekül megkomponált fényhatásokkal még változatosabbá teszik (fény: Bányai Tamás, Csontos Balázs), így hihetően szolgálhat elhagyatott istállóként, Peacock lakásául, a kurvák helyéül, majd végül börtönként. Kiss Julcsi jelmezei kortalanok, változatosak, és valóban hozzáadnak az egyes karakterekhez. (Hegedűs D. Gáza copfja is remek ötlet.)

Az előadás egyik legfőbb érdeme a hajszálpontos, virtuóz csapatjáték: a víges és szputnyikos színészek tökéletes összhangban, remek ritmusban dolgoznak együtt. A másik - zenés darab esetében alapvető szempont, bár ritkán teljesül ilyen hibátlanul -, hogy a szereplők egytől egyik kitűnően énekelnek. A Dinnyés Dániel vezetése alatt dolgozó zenekar pedig gyönyörű, pontos, érzékeny játékkal veszi ki részét az estéből.

Hegedűs D. Géza Peacockja teljesen romlott, már az elején nyilvánvalóvá teszi: a morált rég feledte, s nem restell a társadalmi érzéketlenségre panaszkodni, amikor arról esik szó, hogy egyre kevesebben, és csekélyebb összeggel szánják meg az „iparengedéllyel” dolgozó koldusait – remek alakítás.

Kitűnő partnere ebben a kiábrándult, szürke, elvtelen mindennapjaikba beletörődött Börcsök Enikő, aki – bár szívén viseli lánya sorsát - ugyanúgy bitófára juttatná gengszter férjét, s adott szavát sem igyekszik tartani.

Polly Pető Kata szép alakításában hihetően dacos, romlott, ugyanakkor őszintén, szinte naivan szerelmes fiatal lány, énekhangja gyönyörűen képzett, olykor kicsit több érdességet, torokhangot is megengedhetne magának.

Mészáros Máté Bicska Maxija nem a Gábor Miklós féle sármőr, mégis hiteles, amikor nők tömegének a fejét csavarja el, kegyetlen, amikor emberei kiszolgáltatásról, félholtra veretéséről dönt, és mulatságos, amikor a börtönben a baracklekvár miatt reklamál. Zenei képességeit pedig már több darabban megismerhettük, itt is kitűnően helyt áll.

Fotó: Karip Timi

Gyermekkori barátját, harcostársát, a rendőrfőnökké avanzsált Tigris Brown-t Hajduk Károly kelti életre, remek megtestesítője a felkapaszkodott, pozícióját pusztán saját boldogulására használó hivatalnoknak, aki – mikor barátja feladására kényszerül – sírva omlik össze tehetetlen gyengeségében. Ekkora már el is tűnik az addig állandó gegként megjelenő védjegye, a tigrisüvöltés. A hangeffektek egyébként is nagyon átgondoltan, jól használt humorforrást jelentenek az előadásban, ám a vége felé ezek fokozatosan háttérbe szorulnak.

Jankovics Péter főként kikiáltóként remekel, Smith felügyelő szerepében csak egy kis asszisztálás jut neki. Az újragondolt cápa-dalban viszont kitűnő hangja, érzékletes, szép előadásmódja mellett mozgásában is lenyűgöző. Itt a vásári nóta helyett dallamos balladává válik a Bicska Maxi rémtetteit ecsetelő szerzemény.

Járó Zsuzsa madame-ja kiégett, kedvtelen, kétszer árulja el hajdani szerelmét, ám ennek drámáját alig érzékelteti. Réti Adrienn igazi házsártos asszonyt játszik, Pollyval közös jeleneteiben az egymást gyalázó acsarkodások, és azt követő nevetséges összeborulások egyaránt jók.

A darab vége pedig akár happy end is lehetne, hiszen remélhet-e többet Bicska Maxi, a hajdani gengszterfőnök, mint elnöki kegyelmet (igen, itt a kegyet, s kegyelmet már nem király, hanem miniszterelnök osztja), s e mellé kedvezményes árú belvárosi ingatlant és havi tízmilliós lelépési pénzt?! Aligha.

Mégis keserű Bicska Maxi tanulsága, miszerint semmit nem érnek már a „polgári kézművesek, akik derék feszítővasakkal rontanak a boltok kasszáira”, a kisiparosoknak befellegzett, a nagy halak felfalják a kicsit: „Mi egy tolvajkulcs egy részvényhez képest? Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”

Fotó: Karip Timi

Peacock is nyilvánvalóvá teszi, hogy az életben nincs efféle happy end, az elnöki hírnökök nagyon ritkán jönnek, s a szegényeknek csak a hideg éjszaka és a jajgatás marad. Vagy a „koldusbarát” részvénytársaság.

(Az előadás a Vígszínház és a most megszűnt Szputnyik Hajózási Társaság alkotóinak közös produkciója.)

A Manna produkció előadását nézve rájövünk, mennyire meghatározó manapság a szex, és hogy valójában senki nincs tisztában azzal, mit jelent nőnek vagy férfinak lenni.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Kinyitják a Jurányi színháztermének ajtaját, majd rögtön közlik, hogy az urak engedjék előre a hölgyeket, bent pedig kiderül, külön fognak ülni a nők és a férfiak; az arcokon furcsa zavar és döbbenet mindkét részen. A legmeglepőbb mégis, amikor a kérdésre, miszerint a hölgyeknek jól esett-e, hogy előre engedték őket a férfiak, nemmel válaszolnak. Igaz, csak kevesen, a nők többsége hallgat; vajon azért, mert zavarban vannak, vagy nem merik kimondani, hogy igen, jól esett? Nem tudni. De ilyen erős felütéssel kezdeni bátor dolog.

Geréb Zsófi, a Színház és Filmművészeti Egyetem rendező szakos hallgatója Frank Wedekind Lulu drámáit, A föld szellemét, és a Pandora szelencéjét vette a projekt_LULU* kiindulási alapjának. Zsigó Anna dramaturg ügyes munkával kiemelte az előadás linearitását biztosító fontosabb jeleneteket (amiken keresztül megismerhetjük Lulu figuráját és a többi szereplőt), valamint intertextuális technikával egészítette ki a drámát - ezzel új játékteret nyit az újjáértelmezésben. Wedekind szövege és a hozott anyag jól működnek együtt, nem lesz belőle száraz dokumentarista színház. Dramaturgiai döccenők sincsenek; látszik, hogy a rendező és a dramaturg alapos kutatómunkát végzett a témában, és nemcsak arra volt gondjuk, hogy tiszta és világos koncepció mentén csatlakozzanak a vendégszövegek az eredetihez, hanem arra is, hogy ezek a szövegek ne hétköznapi módon szólaljanak meg.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Az előadás tehát provokatívan indul, de a rendezői szándék végül nem efelé kanyarodik el. Geréb Zsófi be akarja mutatni, hogy korunkban mit jelent férfinak vagy nőnek lenni, illetve hogy a nők és a férfiak min keresztül határozzák meg nemi szerepeiket. Teszi mindezt csípős humorérzékkel; a jelenetek egyszerre kacagtatóak és lelombozóak: a Lulut játszó Sodró Eliza kilépve szerepéből színésznőként kínálkozik partnerének, Rózsa Krisztiánnak, őrjöngve, hisztérikusan kéri, hogy dugja már meg, mert hát hogy legyen önbizalma egy nőnek, ha nem rakja meg jól egy férfi, ugye. Kőszegi Mari és Borsányi Dániel a divatmagazinok szextippjeit sorolja és illusztrálja: hogyan legyünk szexi és kívánatos nők/férfiak? Mert igazi nő vagy férfi csak az lehet, aki szexuálisan maximálisan kielégíti a partnerét. Később dalban mondják el, milyen fontos egy nő szüzessége, de chatablakok is megelevenednek, amiben a férfiak arra panaszkodnak, ki miért nem szexelt még. Nem túl kellemes megállapítani, hogy társadalmunkban a szexhez kapcsolódik a férfiasság és nőiesség elsőszámú meghatározása, sőt, önmagunk meghatározása is. Ha nincs csajom/pasim, nem vagyok jó nő/pasi, sőt, nem vagyok senki. A szex és a külsőségek (szép arc, szép ruha, kocsi…stb.) alakítják korunk nemi szerepeit, nem pedig az, ki hogyan viselkedik, és milyen értékeket képvisel.

A férfiakon gátlástalanul átgázoló Lulu is a szexet és külsejét használja fegyverként, így válik dominánssá, a többiek pedig az alárendeltjeivé. De nem ilyen volt Guy de Maupassant 1885-ben megjelent regényének figurája, George Duroy is? Erre az előadás nem tesz utalást, viszont érdemes lenne elgondolni, hogy a nők és férfiak között nincs túl nagy különbség, pusztán abban, ki melyik szerepet választja az életben: domináns lesz, vagy alárendelt. Korunk egyik nagy problémája, hogy képtelen létrehozni a többrétegű kapcsolati rendszert, amely egy férfi és egy nő közötti nem egyenlő, de mellérendelt szerepekben teljesedik ki. Kár, hogy a rendezés nem megy ilyen messzire, igyekszik a női problémákat fókuszban tartani. Az interaktív részeknél sem erőszakos soha – mindenki maga dönti el, mennyire hajlandó bekapcsolódni a játékba. A színészek is jó érzékkel kezelik a közönséggel való kommunikációt. Nincsenek kínos csöndek, gonosz beszólások egyik részről sem, mind a nézők, mind a színészek fesztelenek.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

A színészeknek különböző feladatok jutnak: Kőszegi Mari, Bán Bálint, Béres Miklós a közönséggel való kommunikáció kialakításában játszik fontos szerepet, míg Sodró Eliza (Lulu), Rózsa Krisztián (Schwarz/Dr. Hilti), Dér Zsolt (Alwa), Sipos György (Schöning/Jack) a drámai feszültség fenntartásáért felelősek. Sodró Eliza bájait kihasználva, mindig mámoros és kéjes Lulu (lehetne benne több törtetés és keménység), Rózsa Krisztián hihetetlenül naiv művészlélek, Dér Zsolt nyápic kölyök, széplelkű Alwa. Sipos és Dér emlékezetes pillanata mégis az, mikor egy köpködésig fajuló vitában azon esnek egymásnak, a Biblia hogyan értelmezi a nő szerepét.

A II. TITÁNium Színházi Szemle Jurányi-díjas előadása nem nyilatkoztat ki markánsan a mai nőkkel és férfiakkal kapcsolatban, hagyja, hogy mindenki a saját szájíze szerint vonja le a konzekvenciákat. Ezért a tragikus végkifejlet sem okoz túl nagy döbbenetet, különösen a nagy slágerek eléneklése után. A puszta bemutatáson kívül jobban belemászhattak volna jelenünk „szörnytragédiájába”, jobban megpiszkálhatták volna a két nem közötti egyensúly felborulását, a különböző státuszokért való elprostituálódást… a témával kapcsolatban sok minden vár még kivesézésre. A kezdeményezés jó, a megvalósítás ötletes, de bőven van mit megbeszélnünk még.    

Látta már Jordán Tamást Lady Lavendernek öltözve? Ha nem, az Én és a kisöcsémben most megteheti. Kellemesen friss előadást rendezett Réthly Attila az Operettszínházban.

Fotó: Papp Krisztina

Az exportra is dolgozó Budapesti Operettszínház időnként repertoárjára tűz egy-egy, inkább a belső piacnak szóló előadást. A klasszikus operettek és a musicalek mellé felfért a műsorra egy jórészt pesti kuplékból álló zenés darab, az Én és a kisöcsém Eisemann Mihálytól.

A történet a színlap szerint egy mondatban is elmondható: Kató (Szinetár Dóra), a gazdag tápszergyáros (Földes Tamás) ábrándos, aluszékony lánya férfinak öltözve az itáliai Velencéig szalad, hogy megleckéztessen egy nagyképű, nőgyűlölő fickót (Dolhai Attila). Azt már csak mi tennénk hozzá, hogy mindezt fiúnak álcázva teszi, a végén pedig nem marad el a klasszikus operettfinálé: ásó, kapa, stb.

Az Én és a kisöcsém és a szerző másik népszerű műve, a Fekete Péter együtt körülbelül másfél operettnyi dalból áll, így egyik-másik slágert itt is, ott is megtalálhatjuk. Amik hiányoznak, azok a hagyományos bonvivános-primadonnás nagy áriák, tulajdonképpen szubrettek és táncos komikusok állnak a színpadon a tánckar mellett. A musical és az operett közötti határok elmosásának kísérletével nem most találkozunk először, azonban ez az előadás kétségtelenül alkalmas rá, hogy több generációt ültessen egymás mellé a Nagymező utcai színház széksoraiban.

Ennek leglátványosabb eszköze, az Operettszínházba most visszatérő Szinetár Dóra és a lírai musicalszerepeket kimaxoló, majd azoknak hátat fordító Dolhai Attila főszerepeltetése. Kelemen Katóként Szinetár újbóli felbukkanása egykori munkahelyén bravúrosra sikeredett. A szempillákat rebegtető, szerelmesen néző naivaszerepeket maga mögött hagyva érett színésznőként ad számot tehetségéről. Humorral, kiforrott színpadi egyéniséggel, bájjal és a műfajokon átívelő tánc és énektudással mutatta meg, hogy ennyi év távollét után is ő az úrnő a háznál. Férfit alakítva kitűnő stílusérzékkel mutatja be a maszkulin modorosságokat, amikor nőt játszik, olyan, mint egy Kabos-filmben a pajkos „kisnaccsága”.  Dolhai Attila pedig kiváló paródiát csinál a nagyvilági playboyok korai előképéhez tartozó Andersen nevű (sicc!) olasz macsó figurájából.

Fotó: Papp Krisztina

A lányáért és saját anyagi helyzetéért párhuzamosan aggódó papát, Kelemen Félixet Földes Tamás alakítja korrektül, a két éhhalál szélén vergődő magándetektív, Dr. Sas és Dr. Vas szerepét Peller Károly és Homonnay Zsolt kapták Réthly Attila rendezésében: újabb bizonyítéka annak, hogy a klasszikus szerepköröket időnként el lehet hagyni: az örök hősszerelmes Homonnay Zsolt kirándulása a táncos komikus mesterségben nem sikerült rosszul. Peller Károly mellett Szendy Szilvi szinte az egyetlen, aki körül úgy fordult meg a világ, hogy a helyén maradt, kedves, üdítő a játéka most is.

Az előadás legnagyobb trujáva azonban a két nyomozónál gyakornokként és szponzorként szolgáló Zolestyák szerepében színpadra lépő Jordán Tamás szerepeltetése. Jordán rég nem látott színt hoz az operett világába. A legvaskosabb poénok is megnemesednek a szájából, egyéniségét pedig nem az előadással szemben, hanem érdekében használja: nem próbál kívülálló lenni, nem szégyell fogaskeréknek állni a gépezetbe. Nem derogál neki olyan női jelmezt sem húzni magára, mint a Csengetett, Mylord? Lady Lavenderje, amikor szökni próbál Dolby kapitánnyal, és férfiként is tökéletesen képes megmutatni a pénzleső dzsigolók által kihasznált gazdag vénasszonyok szánni való tragédiáját.

A filmszerű, gyors ütemű rendezés olykor a kelleténél valamivel több mókás hangeffektet, korszerűsítő elemet (Muszáj minden darabban szelfizni?) tartalmaz; néha már-már egy Tom és Jerry rajzfilmben érezzük magunkat, azonban Lőrinczy Attila átirata, Bolba Tamás és munkatársainak áthangszerelése Réthly friss szemléletével kimondottan fogyasztható, élvezhető előadást hozott létre, Lőcsey Jenő koreográfiája szépen siklik a jazzes hangzáson. Túri Erzsébet díszletei és Velich Rita jelmezei színes és hangos némafilm-világot idéznek. 

Fotó: Papp Krisztina

Az Én és a kisöcsém az Operettszínházban nézhető, nézendő.

Mintha a régi Vígszínházat csalta volna a budai Karinthy Színházba Korcsmáros György az Olympia rendezésével. Szakonyi Károly kritikája.

Fotó: Karinthy Színház

Molnár Ferenc megnyugodva láthatta odafentről, az égi mezőkről - ahol némely műve – A fehér felhő, Liliom – révén annyira járatos, hogy vígjátéka jó kezekbe került, és a Karinthy Színház közönsége úgy láthatta, ahogy megálmodta. Manapság ugyanis sírhatnak a klasszikusok, hogy a színházak nem bíznak darabjaik hatásában ha nincsenek átírva-aktualizálva, naprakész politikai csipkelődésekkel teletűzdelve, pedig minden jó mű a maga eredetiségében ugyanúgy szól a mához, mint megírása idején. Az Olympia történetében is megtalálhatjuk a korunkra jellemző tanulságokat, ha nem is élünk a császár környezetében, de a mundér becsületét mindenáron megvédő históriákat jól ismerjük. Ám a mű elsősorban briliáns szerkezetével, fordulatos meséjével, kitűnő karakterrajzokkal - melyek nagyszerű színészi játékra adnak lehetőséget - nyeri el a közönség tetszését. Kárpáti Aurél a színpad Paganinijének nevezte Molnár Ferencet, darabjainak világsikerét tekintve egyet is értenünk a neves kritikussal. Hiába érte gáncs a változó politikai állapotok során, Molnár mindig kellett és mindig sikert jelent a színháznak. Ahogy most is. A szereposztás kitűnő, és mi élvezettel fogadjuk a remek alakításokat. Legtöbbet játszott darabjai közt, a Liliom, A doktor úr mellett az Olympia is ott van a sorban. Ősbemutatója évében, 1928-ban már New Yorkban is színre került, ahol persze addigra más darabjai már ismertté tették a magyar szerzőt.

A Karinthy Színházban (is) három felvonásban, Horesnyi Balázs kellemesen szép díszletében játsszák a darabot, de nem is illene másként, hiszen a legenda szerint Molnár sokszor hangoztatta, hogy első felvonást mindenki tud írni, egyesek még másodikat is, de harmadikat csak ő! Van is ebben igazság. Ahogy az elsőben felépíti a történetet, a fürdőhelyi nyaralásukat élvező Plata-Ettingen herceg családja váratlan bonyodalmát, vagyis Olympia és Kovács huszárkapitány liezonját, amit Lina (Egri Kati) „jóindulatú” pletykájából tudunk meg, s ami kapcsolat vészesen halad egy monarchia-szerte bekövetkezhető botrány felé, kellő alap az izgatott várakozásra: mit hozhat a következő két felvonás. Olympiát, Orsolini herceg fiatal özvegyét alaposan megérinti a snájdig huszártiszt szerelme, annyira, hogy csak az anyja közbelépésére veszi tudomásul a kapcsolat tarthatatlanságát. Egy hercegné és egy paraszti sorból felkerült kapitány. Herr Kovács! Még csak nem is von Kovács! Szakítani kell, de gyorsan, mielőtt kitörne a gyalázat!

Fotó: Karinthy Színház

Balsai Mónika valóban olyan, mint ahogy Albert, a mindent megértő nagybácsi (Szirtes Gábor) emlegeti : görög istennő. Sudár, elegáns tartású, Tordai Hajnal káprázatosan szép ruháiban impozáns. Már túl van egy házasságon, de lénye lányos maradt, finom mozdulatai harmonizálnak belső tartásával, nem árulja el, milyen tüzet lobbantott benne a férfi szerelmi vallomása, mégis látjuk, mennyire nehezére esik visszafojtani a szenvedélyt. Látja ezt kétségbeesve az anya is. Mert a tábornokné bármennyire becsüli is a huszárkapitány bridzs tudását a kártyaasztalnál, fél az elhatalmasodó pletykától, ami ha feljut az udvarhoz, az egész családjukat tönkreteheti. Hát szakítani kell. Mégpedig kíméletlenül. Nem szabad sajnálni a férfit, egyszerűen meg kell ölni. Ez a tábornokné, Pásztor Erzsi asszonyi bölcsessége. Ő nem csak a bridzsasztalnál keveri a kártyát bravúrosan, de az életben is, ám a kegyetlen szerelmi döntésbe azért az ő szíve is belesajdul. Pásztor Erzsi ezernyi színnel adja a szerepét, hangulatváltásai elkápráztatnak, az este elején még bridzs partit akart összehozni a huszárkapitánnyal, mire elmúlik az éjfél, már a pokolba kívánja. Hol szigorú, mint egy katona, hol gyengéd, aggódó anya, máskor majdnem az összeomlásig kétségbeesett magára maradt asszony. Balsai Mónika megszeppenve, de kész engedelmeskedni, s mire szembe kerül a szerelmes férfival, anyja parancsára már kegyetlen tud lenni. De látjuk teste megfeszülésében, feje felvetésében a kínt, hogy meg kell tennie. Meg is adja a halálos döfést: egy paraszt! Minek nézi őt egy paraszt! S miután a vérig sértett férfi kimegy, összeomlik. De a bonyodalmak csak ezután történnek igazán. Molnári csavar: a helyi csendőr parancsok - Bezerédi Zoltán vérbő és mégis kellően visszafogott karikírozású alakítása – bejelenti, hogy csalóval van dolguk, s már intézkedett is, mert Kovács nem huszárkapitány és nem is Kovács, hanem egy mindenütt körözött szélhámos. Amit az a hölgyek színe előtt be is vall pimaszul, halálos kétségbeesésbe taszítva őket. Ám a tábornokné új lapokat kever. Intézkedik, s úgy tűnik, minden elrendeződhet.

Fotó: Karinthy Színház

Marton Róbert huszárkapitányból úgy vált át nyegle bűnözővé, hogy menten összezavar: melyik is az igazi énje? Mert mind a kettőt elhitette hiteles játékával. De mintha ez a Mejrovszky nevű csaló feloldaná Olympia gátlásait… Molnár remekül él a zenei életből ismert Falsch-Schulss megoldással, a félrevezető zárlattal ahogy Füst Milán nevezi ezt a módszert, s ebben nagyszerűen vesz részt a társaság. Bezerédi frenetikus derűre fakasztó bugyutaságú csendőrt teremt a figurából, értetlenkedése, bamba arckifejezése, feszengése a hölgyek társaságában méltán érdemes a nyílt színi tapsra. Csavar csavarra: mégsem szélhámos a huszárkapitány? Akkor hát kihez vonzódott igazán Olympia? És mi van a durván megsértett férfiúi hiúsággal? Mindehhez másnap reggel megérkezik a bécsi gyorssal Plata-Ettingen herceg, a harsány, szórakozott, meglehetősen korlátolt, de nagyhatalmú tábornok, és mintha minden rendben lenne. Szilágyi Tibor az impozáns uniformisban a császár szárnysegédjeként szeretne viselkedni, de a családi körben senki sem lehet tekintély, főleg olyan feleség mellett, mint Eugenia. Szilágyi mértékkel méri a humort, minden gesztusával mulatságos karaktert formál. Imádott lányával úgy beszél, mint egy kadéttal, bár egyszer azért gyengéden megérinti az arcát. Krehl, osztrák csendőr-alezredest altisztként kezeli, leereszkedik hozzá nagylelkűen, amikor biztatja, hogy tehetséges fiát, aki majd egykor tábornok szeretne lenni, küldje el hozzá. Ugyanaz van ebben a gesztusban, mint egész családja viselkedésében, amikor tudomásul kell venni azt a kellemetlenséget, hogy létezik a nép.

Várható lenne, hogy egy ilyen történet boldog véget érjen? Hogy a nép fia és a hercegnő egymásé legyenek? Hát… Molnár tehetséges drámaíróként jól döntötte el a kérdést.

A HoppArt Társulat az egyik legkitartóbb csapat a független mezőnyben. Mostoha körülményeik dacára minden bemutatóval valami újat tudnak mutatni magukból. Legutóbbi projektjük, a Három nővér attól eredeti, ahogy összeérik benne hagyományos forma és kortárs gondolat: a fáradt mondatok mögötti aktuális életérzés. A darabválasztást utólag külön indokolják színházi életünk friss hírei.

Megszűnik a Szputnyik, nem megyünk Moszkvába. 

Fotó: Borovi Dániel

Miután Bodó Viktor társulata bejelentette, hogy a bizonytalan finanszírozási állapotokat megelégelve beszűntetik működésüket, világos lett mindenki számára, hogy a magyar nyelvű színjátszás jó ideig megint nem kerül a nemzetközi figyelem közelébe. Lehet, hogy Bodó mellett lesz még néhány rendező, akit kihívnak egy-egy munkára, de magyar nyelven játszó társulatok akkor sem jutnak el arra a szintre, hogy rangos külföldi seregszemléken állandó helyük legyen. Hiába tehetségesek és talán épp a legjobb formájukat futják (ahogy idén a Szputnyik), útközben rendre elgáncsolják őket, vagy ők maguk fáradnak el az fokozatosan nehezített körülményektől. Aki nem dobja be a törülközőt, az itthon róhatja tovább a köröket, egyre reménytelenebbül messzire sodródva az eredeti célkitűzésektől (ahogy előbb-utóbb a HoppArt). Valami ilyesmiről szólt a MU Színházban bemutatott Három nővér. Még nem a megszűnést kihirdető búcsúlevél, csak figyelmeztető segélykiáltás.

Van azért néhány megmaradt előnye a független létnek: például megalkuvás nélkül lehet rendezőt hívni a választott darabhoz. A HoppArt előző bemutatóit is mindig olyasvalaki rendezte, akinek különleges látomása és korszerű mondandója volt az alapanyagról. Forgács Péter az a fajta színházi gondolkodó, aki szeret belemélyedni a szövegbe, és az utolsó szóig kielemezni az összes szereplő minden egyes megszólalását, majd az így kinyert tanulságokat kusza szerkesztésű, hosszúra nyúló színházi estekben lerakni a publikum elé, hadd dolgozzanak meg vele ők is. Gyakran előfordult, hogy a nézőktől is megkívánt agytorna elnyomta az élményt, azaz a sok okosságtól nem tudott megemelkedni az előadás. (Ezzel szemben vannak rendezők, akik a látványos ötleteknek, az ügyes megoldásoknak rendelik alá mondandójukat, ami általában közönségbarát, bugyuta előadásokat szül). De miután Csehov darabjaiban eleve fontos kérdés, hogy milyen sors vár a gondolkodó emberekre, hozzá természetesen adekvát a bölcsész attitűddel való elmélyült megközelítés. Forgács tehát alkatilag passzol a feladathoz. Ráadásul sikerült a HoppArt színészeire, az ő lelkiállapotukra hangolnia a bő százéves történetet.

 Fotó: Borovi Dániel

A nyers világítás, az elnagyoltan megrajzolt szűk játéktér, középen a néma zongora, az egyennadrágok a férfiakon (Füzér Anni díszlete és jelmezei), a Kosztolányi-fordítás sokat koptatott passzusai, a Fedotyik-Rode szerepkettőzés mind remekül asszisztál ahhoz a központi felismeréshez, hogy elfogytak körülöttünk a lehetőségek és magunk is beleszürkültünk saját valóságunkba. Ha tetszik, a HoppArt önkritikát gyakorol: ennyire jutottunk, itt tartunk most. A három nővér és bátyjuk, Andrej soha nem indul neki Moszkvának (hányszor kárhoztattuk őket ezért!), és lám, mi magunk sem tudunk kitörni kényelmetlen élethelyzetünkből. Szemben az általam látott korábbi feldolgozásokkal (kivéve mondjuk Alföldi Új Színházban játszott rendezését, az idős nővérekkel), ezek a lányok már a legelején túlvannak a dráma javán; ajakbiggyesztéseik, legyintéseik, a tekintetük kiábrándultságról árulkodik. Annál megrázóbb Irina/Simkó Katalin hisztérikus jelenete: a végső beletörődés előtti utolsó kitörési kísérlet. De ugyancsak kétségbeejtő, hogy a művelt Olga/Szilágyi Katalin és a gyönyörű Mása/Kiss Diána Magdolna nem talál kapaszkodókat. Három beteljesületlen ígéret. Három kívánság, amit nem teljesítettek az illetékesek. A többi szerepben középszerű értelmiségiek próbálják megmagyarázni a világ működését. Emlékezetes közülük Csebutikin/Gados Béla szomorú cinizmusa és Tuzenbach/Barabás Richárd pergő nyelvű nyújtózkodása, hogy vegyék már észre. Továbbá külön remek ötlet a kívülről jött Natalja Ivanovna szerepében az Egerből visszatért, régi Forgács-tanítvány Marjai Virágot mutatni.

Minden klappol, mindenki a helyén van, összeadódnak az alkotói energiák, mégsem valószínű, hogy újabb generációs előadás született (amilyen Ascher 1985-ös nagyhírű rendezése tudott lenni), mert az előadott dráma mégiscsak egy szűk csoport privát ügye marad. A független színházak kálváriája ugyan tükrözi az egész ország állapotát, mégsem fogja megmozgatni a nemzetet. 

A Nemzeti Színház látványtechnikai és összművészeti bravúrokkal idézi meg a legendás Körhintát, a színészi játék és a dráma azonban háttérbe szorul.  

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Már az előadás legelején felhangzik Fábri Zoltán filmjéből egy részlet. Halljuk Törőcsik Mari és Soós Imre hangját, az a jelenet lehet, amikor a két szerelmes vidáman, mámoros kiáltásokkal forog a vásárban lévő körhintán, azon a körhintán, ami később szerelmük és egy új élet szimbólumává válik. Az 1956-ban bemutatott film pedig önmagán túllépve egy korszak lenyomatává vált, hiszen Sarkadi Imre novelláját adaptálta sajátos képi és filmes eszközökkel. Izzó hangulatvilágával, látvány-centrikusságával még a cannes-i fesztiválon is begyűjtött egy jelölést. Fábri filmje magában foglalja azt, amire a korszak nemzedéke vágyott: a szabad akaratából választott szerelmet, boldogságot, valamint a régi rend elleni lázadást.

Remek alapanyag egy színházi előadás számára, de fontos hangsúlyozni, hogy a végleges produkciót nem lehet, nem szabad összehasonlítani a filmmel, hiszen az előadás egy teljesen szuverén alkotás - a rendező és a többi alkotó új, egyedi látásmódjával -, aminek a filmtől függetlenül kell megtalálnia a saját útját, közegét, közönségét.

Vidnyánszky Attila és Zsurávszky Zoltán kemény fába vágta a fejszéjét, amikor az ikonikussá vált Körhintát választották a Nemzeti Színház új bemutatójának. Ez az a filmalkotás, amit szinte mindenki ismer, aminek a jelenetei élesen belevésődtek a koponyákba – ám a kezdő jelenet azt sugallja, hogy legalább erre a közel két órára felejtsük el a filmet, mert amit látni fogunk, valami egészen más lesz. Az ötvenes évekbeli debreceni Nagyerdő elevenedik meg előttünk, vásári portékákkal, kikiáltóval, árusokkal, céllövöldével, fiatalok csoportos játékával, évődésével; háttérben pedig ott pörög-forog a körhinta (ami tényleg nagy és igazi). Sokáig főleg illusztrációt látunk: a kor népi kultúrája, szokásai kerülnek bemutatásra, mintha csak egy képeskönyvet nézegetnénk. Vidnyánszky hatalmas tömeget mozgat meg a színpadon Zsurávszky Zoltán társrendező-koreográfus segítségével: a Magyar Nemzeti Táncegyüttes negyven táncosa és zenekara vesz részt az előadásban, dinamikus lendületet adva a produkciónak. A zenekarral szemben a táncosok kerülnek előtérbe, holott az autentikus magyar népzenét magas nívón játszó muzsikusokat is jó lett volna legalább végig a színpadon tartani, sokszor zavaró, hogy pusztán a hangfalakból szól a zene.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A táncosok, zenészek remekelnek, darab viszont sajnos nincs. Hiába Sarkadi Imre két novellája, A kútban és a Leányvásár; hiába Fábri Zoltán és Nádasdy László forgatókönyve, Vincze Zsuzsa dramaturg csontszikárrá csupaszította a szöveget, ami nemcsak dramaturgiailag akasztja meg az előadást, hanem a színészek játékterét is beszűkíti. A politikai vonal, a téeszesítés, és a kulákkérdés teljesen kikerült a szövegkönyvből, ezzel együtt a történet alapfeszültsége is, hiszen önmagában „a szegény harca a gazdag ellen” eléggé sovány drámai konfliktust generál, és a szereplőket is leegyszerűsíti. Ahol kitágították a műfaji határokat (zene, tánc, ének) az előadás remekül és profin működik, de a dialógok annyira szűkszavúak, hogy prózában nem marad mit eljátszani. A két fiatal szerelmes, Bíró Máté (ifj. Vidnyánszky Attila e.h.) és Pataki Mari (Kiss Andrea e.h.) komikus figurának tűnik - az elején komolyabb dialógus híján folyamatosan egymás nevét sóhajtozzák vagy kiabálják (indokolatlanul sokszor elhangzik a „Mari!” és „Máté!”). Kiss Andrea minimális szöveggel is jól közvetíti az akkori lányok sorsát, csendesen szenved, hamar beletörődik nem vágyott eljegyzésébe a gazdag Farkas Sándorral. A kiszemelt vőlegény, Farkas Dénes megfelelően hozza a gazdag parasztfiú flegmaságát, kivagyiságát. Ifj. Vidnyánszky Attila, aki a Színművészeti Egyetem egyik nagy tehetsége, dolgozott már Marton Lászlóval, Zsótér Sándorral, a Nemzetiben Viktor Rizsakovval, mindig egyenletesen jó színészi teljesítményt nyújtva, ezúttal küzd Bíró Máté figurájával. Nemcsak azzal van a baj, hogy hangtechnikailag nem képzett a népdalokhoz, ezért nem tudja megfelelően elénekelni őket. Máté szenvedélyesen szerelmes, és bosszantja Mari apjának korlátoltsága, Ő lenne a kulcsfigura, aki lázad, szembemegy az árral. Ifjabb Vidnyánszky a szerelmes fiút el tudja játszani, de nem elég árnyalt a karakter: nem elég lázadó, nincs benne elég spiritusz. Így Marival való szerelme sem kap akkora hangsúlyt, nincs drámai konfliktus sem a két fiú, sem Máté és Pataki között.

Szűcs Nelli Patakinéként egy boldogtalan házasságban szenvedő asszony. Játéka érzékeny, klisémentes. Minden ízében megfélemlített feleség, önálló gondolatokat és véleményeket nem közölhet, csak végrehajthat. Szűcs Nelli arcán ott van az akkori generáció összes parasztasszonyának tragédiája. Méltó partnere Cserhalmi Györgynek, aki nyakas, kizsákmányoló Pataki István, nemcsak családján uralkodik, hanem egy hatalmas birtok felett. Cserhalmi nemcsak Pataki negatív oldalát mutatja meg; apaként a jóakarat vezérli, óvni akarja lányát a nincstelenségtől és a bizonytalan jövőtől. Cserhalmi szépen viszi végig Pataki jellemfejlődését, sokszínű és mély alakításába a viccmesélés is belefér, kétségtelenül Ő válik az előadás központi szereplőjévé, egyetlen nézéssel vagy arcmimikával képes feszültséget teremteni. A darab logikus felépítésének hiánya miatt beletörődő rezignáltsága, hirtelen váltása túlságosan a semmiből jön.

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

A rendezés nagy lendülettel lépked előre, egy percig sem pihen, nem fullad unalomba, dinamikája jól sikerült, hiszen a darab hiányosságait kitöltő tánc és látványvilág tényleg nagy horderejű képeket és hangulatvilágot teremt: színes szalagok és lufik közötti romantikázás a levegőben; a táncos nagyjelenet, amikor megmozdul az egész színpad, ellentétes irányba forog az asztalon körbe-körbetáncoló két szereplő a táncosokkal és zenészekkel – összművészeti bravúr. Érdekes megoldás Mari álma, ahol a forgó motívum szintén visszatér, jellemzően zenés-táncos színház jegyeit mutatva. A legvégén maga Törőcsik Mari sétál be a színpadra, hatásos és tiszteletre méltó gesztus.

Koncepcióját tekintve jól összerakott zenés táncelőadást láthatunk. Mégis pontosan az hiányzik belőle, amit közvetítenie kellene: a szenvedélyes szerelem, ami két fiatalt lázadásra késztet, hogy akár életük árán ellenszegüljenek a korabeli törvénynek („föld a földhöz házasodik”). Meg van mutatva, de nincs előadva, nincs eljátszva. A kreatív látvány és a különböző műfajok felvonultatása biztonsággal elviszi az előadást, de érzelmeket csak kevés helyen sikerül mozgatni; Mari és Máté szerelme tét nélküli, ezért elvész a színes és hangos kavalkádban.    

Meddig lehet elmenni egy probléma érzékeltetésében, van-e olyan határ, amit nem lépünk át a közönség érdekében? Ezzel a kérdéssel írható körül az érzés, amellyel a Belvárosi Színház Apa című előadásáról távoztunk. Kicsit nyersebben: a Lukáts Andor koponyája körüli utazás rettenetesen nyomasztó élmény.

Fotó: Orlai Produkció

Florian Zeller drámája alapból nem könnyű darab: egy Alzheimer-kóros férfi, André (Lukáts Andor) leépülését követi nyomon, akit lánya, Anne (Hámori Gabriella) ápol, kötelességtudata és saját igényei közt lavírozva. Bár hogy bármit is nyomon követ-e a darab, abban nem vagyunk biztosak – inkább csak pillanatképeket, benyomásokat látunk az apa és lánya életéből, az időben mintha nem haladnánk előre. A „történetet” ugyanis a valósággal való kapcsolatot totálisan elvesztő apa szemszögéből látjuk, ennek megfelelően összemosódnak a tények és az idősíkok: Hámori Gabriella helyett egyszer csak a később az ápolót alakító Lázár Kati lép színre Anne-ként, Anne barátja (Makranczi Zalán) helyett egyszer csak a volt férj (Molnár Gusztáv) ripakodik rá az apára, de az ápoló gondozó alakja is összecsúszik Anne halott húgának alakjával (Bohoczki Sára). Semmi sem az, aminek látszik, Andréhoz hasonlóan mi is elvesztjük a talajt a lábunk alól: se az apának, se nekünk nem világos, kinek a lakásában is vagyunk, és hogy Anne azért akarja-e beadni az apját az otthonba, mert a szerelméhez költözik Londonba, vagy azért, mert elszakadt nála a cérna.

Ez a formai kísérlet dicséretes, hiszen tűpontosan érzékelteti, min megy át a beteg, és mindez milyen nehéz terhet rak a környezetére – ám ahogy Anne-ra, úgy a közönségre is elég rosszul hat ez a sok bizonytalanság. A csalóka „valóságot”, vagyis inkább a látszatát remekül lehet ábrázolni filmes eszközökkel, de a színház alapvetően real time és valóságos tér. Ez a furcsa játék az illúziókkal azonban nem emiatt zavaró elsősorban (még izgalmas is lehet, hiszen mindenki a saját elméleteit követve rakja össze a történet neki tetsző verzióját); a gond az, hogy a betegség érzékeltetésén kívül nincs semmilyen más célja. A bizonytalansággal nem nagyon tudtak mit kezdeni a színészek se, kivéve Lukáts Andort, aki kiválóan hozta a magabiztos, önző, másszor a rémült és elkeseredett öregember karakterét, és néha még meg is nevettet, amiért különösen nagy taps jár egy ennyire lehangoló előadásban. Ő azonban nem elég egy előadáshoz, ami így kényelmetlenül vánszorog előre összjáték és egység híján. Aki leginkább nem tudott mit kezdeni a helyzettel, az Hámori Gabriella volt: ő a többi színésszel ellentétben a súlytalanság helyett már az első jelenettől kezdve (amelyben céltalanul kínlódik a feltakarítandó papírgalacsinokkal) a modoros és természetellenes királylány stílusát erőltette magára.

Fotó: Orlai Produkció

Gáspár Ildikó rendező tehát bevállalós koncepcióval dolgozott, ami egy rendhagyó formát alkotva tesz kísérletet egy betegség kíméletlen ábrázolására. A célját el is éri: akinek eddig nem volt fogalma az Alzheimer-kórról, az kimerítő tapasztalatokkal gazdagodva távozik. Megindító képeket kapunk továbbá az elmúlásról és a tehetetlenségről, valamint megbizonyosodunk arról is, hogy vannak élethelyzetek, amikben egész egyszerűen nincs jó döntés és kielégítő megoldás. Mindez azonban csak töredékesen jut el hozzánk a darabjaira szóródott elme cserepei összerakosgatása közben: túl sok a dráma, elveszik a lényeg. Megtudunk-e bármit Anne-ről, a többiekről, egymás kapcsolatáról? Lehet, hogy finomabbra hangolva az arányokat a történet róluk is szólt volna.