...dolgozni csak pontosan, szépen: a Katona József Színház Kurázsi mamájára a tisztességesen elvégzett munka címkéje illik a leginkább.

Fotó: Szilágyi Lenke / Katona József Színház

Zsámbéki Gábor rendezése bizonyára csalódást okozott azoknak, akik Brecht leghíresebb és leggyakrabban játszott drámájának 2015-ös színre vitelétől egyedi, formabontó megoldásokra számítottak. A Fullajtár Andrea főszereplésével bemutatott Kurázsi mama és gyermekei nemhogy az újszerűséget mellőzi, hanem az iskolás értelemben vett „brechtiséget” is.

Pedig Brechtre gondolva harsogja fejünkben az irodalomtankönyv, hogy elidegenítés meg kizökkentés, és az előadásra megérkezve, a helyünket elfoglalva azt gondolnánk, kapunk is belőle bőven: a színpadon épp beéneklést végeznek és próbálnak a szereplők: Elek Ferenc például hangosan méltatlankodik, hogy a hórák dalát miért kell elénekelnie. Ez az izgalmas felütés folytatás nélkül marad, a gesztus annyiban mutatkozik meg csupán a továbbiakban, hogy a jelenetek végével a színészek a díszlet oldalában, hátuljában maradnak félrehúzódva, üldögélnek, öltözködnek, csöndben figyelnek. (Ugyanilyen diszkrét kísérő elem a bal oldalra állított zenekari pódium, ahol a színészek – a Katona történetében nem először – saját maguk kísérik hangszereken az előadást.)

Fotó: Szilágyi Lenke / Katona József Színház

Ez a jelenlét hiába emlékeztet egy bemutató előtti próbára, a teret maximálisan meghagyja a cselekménynek, ami a szépen megágyazott keretben, a homok- és bézstónusú térben (díszlet: Antal Csaba, jelmez: Szakács Györgyi) a legnagyobb természetességben bontakozik ki előttünk, és von be minket a háborúba, ami a békével ellentétben a létezés normális egyensúlyát hozza a mindennapokba; Kurázsi mama számára legalábbis minden panaszkodása ellenére elemi közeg, amelyben talpon maradhat, és hasznot húzhat mások nyomorából. Fullajtár Andrea Kurázsi mamája pont olyan, amilyennek lennie kell: kemény és flegma, de a keménység mögött ott rejtőzik a bizonytalan és kétségbeesett asszony is, akit igazi control freakként nagyszájúságával, rámenősségével, továbbá azzal palástol, hogy zsarnokként uralkodik gyerekein. Pálos Hanna eszelős és végletekig szomorú Kattrinja legalábbis ennek az anyai önkénynek súlya alatt görnyed, minden érzelmét, rezdülését mesteri arc- és testjátékkal közvetítve. De nemcsak ő dolgozik hihetetlen energiákkal: Kiss Eszter kurvaként, Fekete Ernő nyegle szakácsként, Elek Ferenc lusta papként természetes, hiteles figurákat hoznak, és megtörténik az, ami a brechti színházban elméletileg tilos: totálisan beleéljük magunkat az előadásba.

Fotó: Szilágyi Lenke / Katona József Színház

Kissé megakasztja a darabot a teljesen felesleges, történelmi fordulópontokat megjelenítő vetített háttér, valamint néhány suta jelenet, mint például Kattrin túlzottan teátrális halálos zuhanása a templomtoronyról. Mégis, irodalmi előtudásunk ellenére is magával ragad a cselekmény, és izgulunk Kurázsi mamáért, nehogy elárulja magát a katolikusok előtt, fia holtteste fölött görnyedve. A törekvés egyértelmű: ez az előadás a nézőkért van, nem a kritikusokért, és talán több bátorság kell ahhoz, hogy egy rendező szembemenjen az ő elvárásaikkal, mint kierőltetni a meghökkentést, a forma ízekre szedését, a plusz jelentésrétegeket. Vitán felül áll viszont, hogy kockázatot nem vállaló darabot is nehéz élvezhetőre rendezni, és ebben a Katona József Színház ötösre vizsgázott. Kurázsi mamáék háborúja gerincroppantó kompromisszumaival, kegyetlenségével, hatalomnak való kiszolgáltatottságával a saját életünkre emlékeztet – és ezzel szembesülni pont elég.

Évek óta sikerrel futó előadások kaptak új lendületet a musicaljátszás két fővárosi erődjében: az Operettszínházban és a Madách Színházban. Míg az előbbi új – pr-értékű beállóval – igyekszik felpörgetni a jegyeladásokat, utóbbi egy jubileum alkalmából robbantott.

Fotó: Budapesti Operettszínház

A főként Vietnámban játszódó musicalklasszikus, a Miss Saigon női főszerepére magyarul anyanyelvi szinten beszélő és remekül éneklő igazi vietnámi énekesnőt beállítani végtelenül egyszerű, de kétségkívül logikus ötlet. Kerényi Miklós Gábor jól sikerült 2011-es Miss Saigon rendezése és a zenében és drámában gazdag Schönberg-mű minimalizálja a kockázatokat, a Megasztárban feltűnt és a popszakmában lábát sikerrel megvető Hien pedig nem okoz csalódást a Nagymező utcai színpadon sem. Noha Kim szerepe magasabb hangra íródott, az 1994-es bemutatón Bíró Eszter játszotta a szintén Kerényi által jegyzett ősbemutatón, a popénekesnő néhány apró bizonytalansága ellenére is erőteljes énekprodukciót nyújt, ráadásul színészileg sincs oka szégyenkezni, sőt. Igaz, nem először áll zenés színházi színpadra, hiszen a dramaturgiai funkció nélküli nyitószámot is ő énekelte a felednivaló Játékkészítőben. Hien vendégszereplése azért is tett jót az előadásnak, mert az egyébként nem bővelkedik egyéniségekben. A ma már a színház középgenerációjához sorolható és ezúttal is elismerésreméltó Mészáros Árpád Zsolt (Professzor) mellett a többi fontosabb szerepben korrektül teljesítő, ugyanakkor színpadi karizma jeleit fel nem mutató fiatalokat láthattunk. Kétségtelen, hogy a Westend és a Broadway hasonló előadásaiban is inkább a táncra és az énekre helyeződik a hangsúly, a musicalszerepek többségéhez nem kell eleve Tony-, Oscar vagy éppen Kossuth-díjasnak lenni, mindenesetre tetszik, nem tetszik, korszakváltás van a műfajban. Már nem a nagy színészeknek tesznek engedményt a táncban, hogy elég minden második taktusra rálépni, inkább végeztessék el tisztességesen a szakmunka hab nélkül. Kerényi Miklós Gábor előadása mindenesetre működik, dolgozik – néha kicsit zajosan – a masinéria, nagy sebességgel váltják egymást a jelenetek, Makláry László karmester senkit nem hagy lazsálni, az estének pontos üteme van, a látvány, a hatás, a törilecke-kivonat sem marad el.

Fotó: Madách Színház

A popsztárok beemelése a musicalekben nem újdonság, annak idején a 90-es években a Madách Színház József és a színes szélesvásznú álomkabát előadásában Vikidál Gyula és Komár László alakította a fáraót, Szirtes Tamás újabb, 2008-as rendezésében is váltják egymást a PR-értékű vendégek, egy időben az RTL Klub műsorvezetője és a Smile zenekar frontembere, Gönczi Gábor is játszotta a megfejtendő álmot látó uralkodót, mostanában pedig az X-faktoros haknisztár, Vastag Csaba tereli rajongótáborát az Erzsébet körútra. Nem csoda, hogy ők, Baráth Attila és Posta Victor közös színpadra lépése volt a 200. előadás csúcspontja. A József érdekes darabja Andrew Lloyd Webber életművének: egyszerre ifjúkori szárnypróbálgatás (A Webber-Rice páros egy iskola számára írta, később bővült egész estés művé) és összes musicalje közül a leghumorosabb, mind a szöveg, mind a stílusparódiák kavalkádjából álló zene tekintetében. Egyetlen hendikepje, hogy az darab még kibővített változatában sem több két óránál, így rendezői és koreográfusi bravúrokra van szükség, hogy a lélektani jegyár-érték határ fölé húzza az előadást. Azért Szirtes Tamás és Tihanyi Ákos a szerzőtől is kapott némi segítséget, hiszen a sokadik londoni felújításhoz egy extra szám (Szívkirály) is született, de az előadás elsősorban az ügyes feldúsítással operál. Sok szereplő, sok táncos, humoros díszlet (Kentaur), gegszerű jelmezek (Rományi Nóra), látványos tömegjelenetek után jár az ismétlés, a reprise, a verzió, végül a megamix, amely zanzásítva újra elmeséli a bibliai József és testvéreinek történetét. A jubileumi előadáson több szerep több alakítója lépett színpadra, amely persze összehasonlítási lehetőséget is adott. A narrátor szerepében Gallusz Niki és Polyák Lilla játékát élveztük inkább, a címszerepet Serbán Attila félidőben adta át Puskás Péternek. Serbán páratlan hangi adottságokkal rendelkező remek énekes, kellemes jelenség. Puskás színpadi sármőr, szuggesztív jófiú. A József testvéreit játszó színészeket rendesen megdolgoztatja Tihanyi Ákos, lényegében egyszerre tagjai a tánckarnak és a szereplőgárdának. Barát Attila és Weil Róbert gond nélkül tartják a ritmust huszonéves kollégáikkal. A József fergeteges musicalshow-vá alakul a jubileumi előadáson, amely nyolcadik évében is jó állapotban van. Az idő múlására a színpadra visszatérő kiöregedett gyerekszereplők emlékeztetnek. Nem mintha egyébként elfelejtettük volna. 

Évek óta divat a rendszerváltás óta felnőtt első nemzedék, az úgynevezett Y generáció problémáit fejtegetni, egyszerre szidni őket és rajongani értük, lesni minden kívánságukat, és szorongani, hogy felforgatják a régi rendet. A Trafó most úgy gondolta, hogy ha valóban kíváncsiak vagyunk, mire képesek, engedjük szóhoz jutni őket, azaz gründolt nekik egy szerteágazó összművészeti fesztivált, megtöltötte velük a januári műsorfüzetet, mi pedig örömmel mentünk és vettünk részt két színházi eseményen.

Fotó: Dusa Gábor

Mi érdekli a mai fiatalokat? Mi motiválja őket? Miért nem szeretnek dolgozni? Miért lustálkodnak egész nap otthon? Miért isznak annyit? Miért nem olvasnak? Mitől depressziósak, és mitől olyan nagy a szájuk? Mire fogják így vinni? Mire várnak ölbe tett kézzel, és mégis hova rohannak folyton? Kinek a hibája, hogy ilyenek lettek? Milyen elképzeléseik vannak a jövőről, és vállalnak-e felelősséget érte? Mikor nőnek fel végre? Sokszor ismételt értetlenkedés, buta fejcsóválás. Nos, Boross Martin és Fekete Ádám rendezései lazán kikerülik azt a csapdahelyzetet, hogy dühös kiáltványokban utasítsák vissza a gyakran lekezelő megszólítást, ugyanakkor mernek kérdésre kérdéssel felelni, és nem ijednek meg az önkritikától sem, miközben megnyugtatnak, hogy nem kell feltétlenül Lena Dunham csajos univerzumában élnie annak, aki 30 alatt alkot. Mindketten saját belső kottájuk szerint fogalmaznak és egyedül az bennük a közös, hogy kíváncsibban fordulnak a közönség felé (felénk), mint amihez hozzá vagyunk szokva.

Így váljon valóra

 A STEREO Akt tulajdonképpen Boross Martin produceri segítséggel (Rácz Anikó) megvalósított akcióit fogja egybe. Korábban beköltöztek a Rumbach utcai zsinagógába, kivonultak a Placcc-ra, valamint életre keltették a Jurányi Házat. Ehhez képest szolid vállalásnak tűnt, hogy a Trafóba mennek rendetlenkedni, a témaválasztás is mintha kevesebb kockázatot rejtene, de legalább sokakat érdekel: Kinek milyen vágyak sorjáznak a bakancslistáján, a halálunk előtt megvalósítani áhított nagyszerű kalandok lajstromában? Arcátlanul népszerű téma, online közösségek szerveződnek köré - épp ezért kell hozzányúlni. Hol van az megírva, hogy csak a kánonba bejutást nyert "szent szövegeket" illik színpadra vinni? Valóban mindent el tudunk mondani a királydrámákkal és a kergetőzős bohózatokkal? Kétlem. A magyar valóság arról is szól, hogy az átlagemberek nem kapnak a végzettségüknek megfelelő munkát, képtelenek megtanulni idegen nyelveket, nincs pénzük utazni, lebarnulni, lefogyni, lépést tartani a divattal, a lakást felújítani, stb. Az örömteli pillanatok a képzeletbeli tartományba szorulnak vissza. Ha valakit mosolyogni látunk, valószínűleg épp álmodozáson kaptuk. Akkor hát miért ne kérdezhetnénk rá, hogy miről is szólnak ezek az álomképek? Egymás legemberibb arcát látnánk tükröződni bennük.

A színházi előadás (rafinált íme: Felülről az ibolyát) ott kezdődik, hogy a stáb kimegy az utcára, leszólít járókelőket és rákérdez ezekre a féltve őrzött utolsó kincsekre: a kompromisszum nélküli vágyakra. Persze vannak jó páran, akik nem fognak megrendülten vallani a kamerának, inkább poénra veszik, vagy az épp divatos kívánságok (bungee jumping) sorából válogatnak. Nem sokkal később mi is tesztelhetjük magunkat, amikor a nézőtéren jár körbe a felvevő. Vannak eredeti álmaink? Ki merjük őket mondani? Akik kérdeznek, egyben az előadás főszereplői: Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre táncosok (lásd őket a fenti képen), kiegészülve Tóth Szabolccsal, aki a folyamatos zenei háttérért felel. Elképesztő a humoruk, naná hogy jól mozognak, és ami a lényeg, hogy közben megállás nélkül jár az agyuk, tudnak rögtönözni, azonnal reagálnak a közönség jelzéseire, de valahol mégis civilek maradnak, mintha a dokumentumfilm forgatása velük folytatódna. Az ő személyre szabott feladatuk, hogy három-három lehetetlennek tűnő kívánságot közös erőbedobással (a nézők segítsége is számít!) váltsanak valóra, amennyire képességeik és az ésszerűség határai engedik. Kedvenceim, amikor a lány sellővé változik, illetve amikor a fiú saját nagyapja bőrébe bújik. Látjuk, hogy néhány trükk (profi látvány: Boros Lőrinc) révén történnek csodák, ugyanakkor a saját bőrünkön érezzük, hogy az együttlét, a kitárulkozás, az egymás felé nyitás miatt válik emlékezetessé az este. A frissen felvett körkérdés hangfoszlányait beledolgozzák a záró zenébe. Hivatalosan is a produkció részesei, egyenértékű csapattársak leszünk egy pillanatra mind. Szinte lényegtelen a kívánságok sorsa. Mosolygós katarzis a vége.

Korábban a holland-magyar SPACE áldokumentarista vendégjátékain tapasztaltam ilyet. Nem véletlen, hogy legközelebb velük együttműködésben dolgozik Boross Martin és a STEREO Akt.

Fotó: Drucker Dávid

Kreatív bénultság

Amit előbb az együttjátszás felszabadító élménye jelentett, azt Fekete Ádám végzős dramaturg-hallgató rendezésében a kikényszerített elmélyülés állapota idézheti elő, de ebben érthető módon kevesebben voltak partnerek. Az általam látott bemutató előadáson a harmadik óra vége felé egyre többen gondolták úgy, hogy az ő idegeiket ne húzzák tovább, köszönik szépen, felálltak és kisétáltak a teremből. Amit persze egyikük sem sejtett, hogy az utolsó néhány pillanat olyan revelatív erejű lesz, hogy nem csak az aznap esti darabot, de a magyar nemzetsors mélyebb összefüggéseit is képes volt új megvilágításba helyezni. Eleve lenyűgöző, hogy egy friss diplomás művész ilyen ambíciókra tör, és nem suta megalkuvásokkal lép a pályára.

Fekete Ádám neve évek óta elő-előkerül független és kőszínházi bemutatók szórólapjain, dolgozott többek közt Mácsai Pál, Alföldi Róbert és a szintén egyre keresettebb Kovács D. Dániel mellett. Egyikükre sem hasonlít, amit a Trafó terébe, a TÁP Színház fogékony művészeivel kitalált. A Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) egy anti-közösség jelentéktelen élethelyzeteit villantja fel, majd nyújtja addig, amikor már legszívesebben ordítanánk a türelmetlenségtől. Pontosan ezzel talál telibe, amit máskülönben soha nem lehet elérni színházban (filmben a látvány adta lehetőségek miatt valamivel könnyebb), hogy az élet a maga ismerős elviselhetetlenségében folydogáljon a színpadon. Megannyi ügyetlen mondat, hamisan kiénekelt hangok, ritmustévesztések, hiányos szövegek, elmebeteg félreértések, a gondolkodás hiánya, az érzelmek kibeszéletlensége, magára maradt emberek, szégyen, az önsajnálattól elnehezedő testek. És leghangsúlyosabban végig ez: elnehezedés.  A "rossz színház" fogalmát sokadjára körbejáró TÁP Színház bátor és odaadó cinkos a kísérletben, játékuk (számomra kiemelkedik Vasvári Emese, Hajmási Dávid és a dramaturgi feladatokat is ellátó Laboda Kornél jelenléte) épp a bakancslista-show fordított logikáját követi. A közös jó élmény helyett annak hiányát mutatja be, de olyan brutális módon, hogy az már fáj. A rendező (mások mellett) Richard Brautigan és Tomas Tranströmer költészetét nevezi meg előképnek. Nocsak, megint kiderül, hogy nem mindenáron a legkézenfekvőbb 10 névhez köthető egy-egy jelentős kezdeményezés. Ehhez frissnek, nyitottnak és megint mondom, belevalónak kell lenni.

A korábban felmagasztalt végső jelenet tulajdonképpen pofonegyszerű. Bejön egy kolumbiai lány (Ana Vilela Da Costa, lásd a képen), vele bejön az élet. A zenére táncolni kell, az étteremben kávét kell rendelni, a szomszédos asztalnál ülő idegenhez hozzá kell szólni, meg kell nevettetni, kérdezni kell, mesélni kell, tanulni kell. Ezt ő tudja, a többi (magyarok) nem. Ahogy lehetőség nyílik rá, megy mind az idegen lány után, hátra sem néznek. Nem a gazdagságba, sokkal inkább a lány mosolygós aurájába vágynak. Hirtelen felgyorsulnak a léptek, egyértelmű lesz a döntés és egyszerre megszűnnek azok a mentális súlyok, amelyek olyan borzasztó sokáig mozdulatlanságban tartották a színpadi történéseket.

Úgy tűnik, nem az Y generáció (hol tébláboló, hol provokatív) újításvágyától kell tartani, hanem attól, hogy elfogy körülöttük a levegő, és lelépnek a jobb lehetőségek reményében. És utána mi lesz? Tényleg magatokra akartok maradni, mogorva öregek?

Ascher Tamás legújabb rendezésében a Katona színészei jobbnál-jobb szerepekben brillíroznak, miközben tükröt tartanak a fiatal házasok képmutató világának.  

Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

A brit forgatókönyvíró és filmrendező Mike Leigh nevét nem koptatják agyon a hazai színházak, hiszen nagyobb sikereit főleg filmes munkáival aratja. Az 1977-ben bemutatott Abigail bulija éles szatíra a középosztály viselkedéséről, generációjának problémáiról. Rögtön Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámája juthat eszünkbe, és amint megismerjük Leigh darabját, kiderül, asszociációnk nem vezetett tévútra. Az Abigail bulijában két házaspár összejövős-ivós estéjét követhetjük nyomon (hozzájuk csatlakozik a gyermekét egyedül nevelő elvált anyuka), az indulatok elszabadulnak, elnyomott érzések kerülnek felszínre, a végére a szereplőkről lehull az álarc - sok az áthallás Albee és Leigh munkája között. Albee darabja azonban sokkal inkább színdarab, szerkezetében és dialógusaiban jobban felépített, kibontott és megírt, mint az Abigail bulija. Ez utóbbi kamaradráma, egyszerű szövegével leköveti a hétköznapi élet társalgási sémáit, nem akar mélyebbre menni, mint amit egy külső szemlélő tapasztalhat, amikor megpróbál betekinteni idegen emberek életébe: elejtett félmondatok, pikírt megjegyzések, kínos zavar – ezekből tudjuk leszűrni, ha két ember között nem stimmel valami. Leigh ennél tovább nem is enged minket: nem tudjuk, hogy szereplők élete hogy és miért siklott félre, viselkedésük miértjére nem kapunk választ. Megtart minket a külső szemlélő szerepében, a többit a fantáziánkra bízza, hogy mi fejtsük meg a kínos csendek, vagy kiborulások okát. A darabválasztást több érv is indokolja: tartalmilag aktuális probléma a közös életüket elkezdő vagy már egy ideje együtt élő gyermektelen házaspárok kapcsolatának működésképtelensége (középosztálybeli 30-40 év közötti generáció); formailag színészközpontú, a szöveg háttérbe szorul.

A Katona-Kamra teréből Khell Zsolt díszlettervező eklektikus berendezésű lakást varázsolt. A nézőtérre érkezve nyitva áll előttünk Beverly és Laurence lakásának ajtaja, ahonnan az előszobán keresztül a nappaliba érkezünk, innen tudunk helyet foglalni szinte intim közelségben a színpadhoz. Khell beültet minket Beverly-ék otthonába, mintha mi is a vendégeik lennénk, kizárólag csak külső szemlélőként. Leigh írói szemszögébe helyez minket: csak annyit tudunk meg, amennyit megengednek. A társaság csöndes résztvevői lehetünk. Frappáns megoldás. A szobabelső jómódú, dicsekvő emberekre vall: antik könyvek, és egy Van Gogh festmény, lemezjátszó, CD-lejátszó, hatalmas bőrgarnitúra. A makulátlan tisztaságú polcokon trendi kiegészítők, egy mindig más színben foszforeszkáló díszlámpa, betűkből kirakott HOME felirat, jelezvén, hogy ez itt a nagybetűs otthon. Igazi kirakatlakás, laknak, de nem élnek benne.     

Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

Beverly (Rezes Judit) és Laurence (Kocsis Gergely) vendégül látják a nemrég a kertvárosba költözött Angie-t (Jordán Adél) és férjét, Tony-t (Ötvös András). Az összejövetel apropójaként a szintén szomszéd Suzy (Ónodi Eszter) tizenöt éves lánya, Abigail szolgál, aki bulit tart, de az élet harmincon túl sem áll meg, így Beverly úgy dönt, erre az estére ő is összetrombitálja szomszédjait. A mű leginkább a figurák lélektani feltárására épít, ez az erőssége, tehát minden idegszálunk a színészi játékra fókuszál, hiszen rajtuk áll vagy bukik az előadás. Ascher Tamás pedig nem az a rendező, aki az előadás minőségét a véletlenre bízza.       

Rezes Judit Beverly szerepére tökéletes választásnak bizonyul. Leopárdmintás ruhájában, gyönyörű hajlékony nőies testével igazi ragadozó. (A szereplők beszédes jelmezeit Szakács Györgyi tervezte.) Pontosan az a fajta, aki nem viseli el, ha nem lehet a társaság középpontja, mert muszáj mindennek róla szólnia. Rezes lubickol a szerepében, pózol, folyamatosan csacsog és affektál, élvezettel pletykálja ki mások életét, férjét dróton rángatja. De a vendégek is behódolnak erőszakos tukmálásának, kénye kedve szerint esznek, isznak, hallgatják a kedvenc zenéit. Látszólag boldog, de ahogy fogy a szesz, viselkedése egyre közönségesebb, és kétségbeesettebb. Rezes Judit Beverly-ként egyszerre elviselhetetlenül egocentrikus és gyerekes. Idegesítő, és szenvedésében sem szerethető karakter. Amikor férje nyíltan ellentmond neki, háborúba kezd, azért sem enged neki. És ahol háború kezdődik, ott áldozat is várható.

Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

Kocsis Gergely (Laurence) egy rossz házasságban szenvedő férj. Kezdetben menekül a konfliktusok elől, de ahogy Beverly átlép egy határt, nem hajlandó tovább tűrni. Kocsis az elején mindenbe megfásult, életunt férfit jelenít meg, lépésről-lépésre építi fel a magára találó férj karakterét. Összjátékuk Rezes Judittal heves csatává alakul.

Jordán Adél Angie-je a társaság mindenáron alkalmazkodó generátora. Cuki pink felsőjében és kislányos szoknyájában született kertvárosi feleség. Kissé feszeng az elején, de kis italozás után Beverly hű utánfutója lesz, és mintha észre sem venné az irányába tett lenéző megjegyzéseket. Még az sem hozza ki a sodrából, amikor Beverly nyíltan a férjével flörtöl. Jordán Adél naivába burkolózó figurája apró mozzanatokból árulja el fokozatosan, hogy Angie nem olyan egyszerű lélek, amilyennek elsőre tűnik, hanem jóval több: empatikus viselkedése Suzy-val és Laurence-szel szemben megejtő. Passzív és csodálkozó tekintetű lányból a végén aktív cselekvő nővé avanzsálódik.

Ötvös András hallgatag, befeszült Tony. Alfahímként próbál viselkedni, hogy Angie-t terrorizálja és elnyomja, közben ő az, aki az első szóra félrelép. Ötvös azonban nem lépi túl a folyamatosan piáló, felesége előtt nyíltan bunkón viselkedő férj kliséit. Színészi játéka a többiekénél haloványabb.

Ónodi Eszter Suzy szerepében a többiekkel ellentétben önazonos figura, az egyetlen, aki tudja, mi folyik körülötte, aki már az elején menekülne, de nem engedik. Arcára van írva minden, átlát a társaságon. Szeretne, de valamiért képtelen nemet mondani. Szemüvege és szürke ruhája mögé próbál elrejtőzni, hogy észre se vegyék, csak élje túl az estét. A végén hiába emeli fel a szavát Beverly-vel szemben, már túl késő. Ónodi egészen visszafogottan és halkan, finom gesztusokkal dolgozik.

Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

Ascher Tamás precíz, részletgazdag rendezésében harmincas éveikben lévő párok keresik házasságuk értelmét, de meg sem próbálják menteni a menthetetlent. Mindannyian felveszik a társadalmi környezet által követelt álarcot, és képesek mindent feláldozni azért, hogy fenntartsák a hamis látszatot. Az előadás egy kényszeredett mosoly mögé bújó boldogtalan generáció tablóképe.    

Jókedvű estét szerzett a Karinthy Színház közönségének Benedek Miklós. Jókedvűt, mert érezhetően jó kedvvel rendezte meg Lengyel Menyhért két év híján száz esztendős darabját, Róza címmel. És jó kedvvel játsszák a színészek is a hajdani pesti történetet, igazi századelői hangulatot teremtve a jól megidézett környezetben. Szakonyi Károly írása.

Fotó: Karinthy Színház

A szerzőnek ez műve egy a sok közül, vagyis nem ér fel azokkal a munkáival, amelyek méltán emlékezetesek, mint A waterlooi csata, vagy a világsikert hozó Tajfun, nem beszélve a Csodálatos mandarin librettójáról. De biztos kézzel írt történet özvegy Verőczynéről (Murányi Tünde játssza) és lányáról, Gizáról (Szabó Erika adja kellő naivitással), akik a családfő elvesztése után ott maradtak a gangra néző, kispolgári lakásban, s noha szolgálót tartanak, hitelben vásárolják a húst a hentestől, garasoskodásra kényszerülnek, ám kétségbeesetten fenn akarják tartani a jó mód látszatát. Amire azért is nagy szükség van, mert Giza megesett lány - így mondták ezt akkoriban, az eltitkolt kicsi gyermeket a világ elől elbújtatva, Rákosszentmihályon Róza néni gondjaira bízták,hiszen aligha hihetik, hogy a kétbalkezes csábítóból férj is válhat, ami nem is baj, mert sóher a szerencsétlen. De Giza nem maradhat hajadon, s mutatkozik is parti egy gazdag vállalkozó fiának személyében. Szerelem, zűrzavar, félreértések sorozata, kitagadás és egymásra találás - minden van, ami egy ilyen vígjátékban szükséges, és persze frappáns dialógus, amihez Lengyel Menyhért mindig is értett. Sokat jelent, hogy Benedek Albert dramaturgi figyelemmel átfésülte a szöveget, vigyázva, nehogy elvesszenek belőle a szecesszió lázában égő egykori Budapest ízei.

Karinthy Márton érdeme, hogy kutakodik a huszadik század színházi világában, és időnként meglepi közönségét egy-egy feledésbe merülő darabbal. Dicséretére és Benedek Miklós dicsértére is mondjuk, legfontosabb, hogy a Rózával lehetőséget adott egy nagyszerű színésznőnek a bravúros játékra, illetve megajándékozott bennünket azzal, hogy láthassuk Almási Évát a vidéki asszonyság szerepében. Amikor megjelenik a Verőczy-lakásban fekete berliner kendőben, karkosárral, komótosan a terebélyes szoknyájában, hogy reklamálja az elmaradt tartásdíjat, még mintha a birsalma-, meg füstölt kolbász szagot is behozná magával a rákosszentmihályi házából. Rosszkor érkezik, mégis jókor, útban van, mert most kell megfogni a kilátásban lévő férjet, ám szerencsés pillanatban jött, mert minden zűrzavart meg fog oldani, minden gubancos szálat szét fog bogozni, vagy ha kell, még jobban összegabalyítani. Általa lelik meg boldogságukat a szerelmesek, ő rendezi el Giza gyermekének sorsát is, s mindezt hol nyers, szókimondó falusi néniként, hol pedig elbűvölőn, cigarettázó nagyságos asszonnyá változva teszi. Rózája akármit mesterkedik is az éppen adódott taktikai helyzet érdekében, mindig érezzük büszke nőiességét, amivel - a darab végén megtudjuk - keserű sorsában is meg tudta őrizni életszeretetét, melyet a gondjaira bízott eltitkolt csecsemőkre áldoz. Almási Éva Rózája járkáljon bár fejkendősen, üljön a fotelba süppedten befőttet kanalazva, vagy lépjen be színes slafrokban, hosszú cigaretta szipkát tartva kecsesen ujjai között, a legyőzhetetlenséget sugározza. Nagy művész, nem csak a szerep, a színésznő is központja, éltető ereje az előadásnak.

Fotó: Karinthy Színház

Lengyel Menyhért Balmazújvárosban született 1880-ban, Kassán lett újságíró, de huszonhét éves korában már ismertté vált a főváros színházi köreiben, az Akadémia Vojnits-díját is elnyerte, 1909-ben a Tájfun című darabja pedig már világsiker lett. 1916-ban, A csodálatos mandarin pantomim meséjére Bartók írt balett zenét. Berlinben film dramaturg volt, 1937-ben pedig Hoolywoodban telepedett le, forgatókönyveket írt, olyan hírességek játszottak filmjeiben, mint Greta Garbo, Gregory Peck, Charles Boyer, Marlene Dietrich. Nevéhez fűződik a Lenni vagy nem lenni című, háború ellenes vígjáték is, filmen, színházban láthattuk. Rengeteget dolgozott, csaknem ötven színpadi művet írt, Molnár Ferenchez hasonlóan ő is elérte a nemzetközi ismertséget. A háború után Olaszországba ment, ott élt idős koráig, de haza vágyott, 1974-ben meg is érkezett, ám már nem sok ideje maradt hátra.

A Róza jó mulatság a Karinthy Színházban. Benedek Miklós értő rendezésében a színészek visszaváltoznak a száz év előtti világba. A férfiak szalmakalapot viselnek, és kackiás bajuszt, a cseléd (Eke Angéla) mintha a városligeti, vasárnapi korzóról érkezne, ahol a bakájával volt találkája, a gazdag emberen/ Dengyel Iván remek karakter villanásában/ cilinder van, a lakás berendezése szegényes, de jön a bútoros, hogy szecesszióssá varázsolja a szobát. Mindez Dévényi Rita díszlet- és jelmezterveit dicséri. Szanitter Dávid alakítja a szélhámos ficsúrt, aki méltatlan mind a férj, mind az apa szerepére, elhiteti velünk, hogy mihaszna fráter, Rábavölgyi Tamás a kiszemelt vő, a gazdag csemete kellő karikatúrája a gyámoltalan, majd „igazi férfivá” lett szerelmes figurának. Van még egy kis pesztra Róza szolgálatában, Kuna Kata kedves epizód pillanata. De ott a bútoros! A premieren Széles Tamás tíz perces jelenléte darab a darabban. Ahogy piperkőcen, színes selyem kendőkkel és más készségekkel bűvészkedve, táncosan, szédítően rendezi be virtuálisan a szegényes lakást új ajánlataival, fergeteges játék. Jó társa ebben a mackósan, de simulékonyan mozgó segédje, Németh Gábor személyében. A stilizált mozgás különben is egyik stílus jegye az előadásnak, már a kezdő jelenet is táncos, forgós, lóti-futi kavalkád, Benedek Miklós közben-közben is él a börleszkes, operettes motívumokkal.

Fotó: Karinthy Színház

A Karinthyban ez a színházi este nem több, mint kedves üdvözlet egy színes képeslapon az egykori Budapestről, ahol még fiákerek jártak, és ajánlatos volt erkölcsösnek mutatkozni, bármiként éltek is a bérházak kisemberei.     

Bár sok új magyar musical születik, mi azt sem bánjuk, ha a régi jókat játsszák elégszer. Az Isten pénze jó musical, az Operettszínházé pedig jó előadás. Szabó P. Szilveszter például remekel benne.

Fotó: Operettszínház

Miközben sorra születnek a Broadway-ról importált sikerekkel versenyre kelni próbáló hazai musicalek, időről időre felbukkan a színházak műsorán egy-egy már klasszikusnak számító magyar zenés darab, hogy megmérettesse magát az új világban. Tolcsvay László, Müller Péter és Müller Péter Sziámi egykor korszakteremtő műve, a Mária evangéliuma pár éve Győrben járta meg a repertoárt, a Doktor Herz nemrég költözött Kecskemétre, és most az Operettszínház tett kísérletet arra, hogy visszahozza az egykor a Madách színpadán sokéves szériát megélt „Tolcsvay-Müllerek” musicalt, az Isten pénzét. A kísérlet sikerült. Jól sikerült.

Somogyi Szilárd rendező munkáját mindenképpen segíthette, hogy a Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye alapján készült zenés mű jó ritmusú, néhány suta dalsora ellenére is igényes szövegű, tartalmas alkotás, zenei világa pedig egyszerre sokszínű és kiváló stílusú. Dickens sorai szó szerint is elhangzanak az előadásban: ezek és Szlávik István díszletei, valamint a félhomályt teremtő világítás teremtik meg a viktoriánus Anglia borongós hangulatát, ahol a pénzarisztokrácia és a pennykből tengődő pórnép közötti szakadéknyi különbség határozta meg a társadalmi viszonyokat. A fukar és szívtelen bankárhoz, Ebenezer Scrooge-hoz szellemként tér vissza egykori üzlettársa, Jacob Marley, hogy ráébressze, nem jár jó úton önzőségével, kapzsiságával, undokságával, és időutazásra invitálja, hogy megmutassa, hol rontotta el a múltban, mik ennek a következményei a jelenben és hová vezethet az útja, ha nem tér még időben észhez. A karácsonykor játszódó és további karácsonyokat megidéző történet szép példamese szeretetről, önzetlenségről, az emberekben meglévő jóról, a változás képességéről. Nem véletlenül, hogy karácsony előttre időzítették a premiert. De az Isten pénze az Operettben nem csak a szeretet ünnepének módosult tudatállapotban fogyasztható előadás.

Fotó: Operettszínház

Somogyi Szilárd arányérzékét dicséri, hogy ízléses mértékben használja a modern vizuális technikákat, így a néző nem esik ki a sztoriból. Az előadásban egyszerre vesznek részt formátumos színészegyéniségek és musicalipari szakmunkások, de nincs szint alatti alakítás. Az Isten pénze két főszerepet, egy-két közepes szerepet és számos epizódszerepet kínál. Földes Tamás Scrooge szerepében jól érzi magát. Van oka rá: színészként és énekesként egyaránt remekül oldja meg a feladatát, könnyed, pontos, szép alakítás, hiteles jellemfejlődés. Szabó P. Szilveszter nem először bizonyítja, hogy talán a legjobb színész az Operettszínházban. Egy-egy apró gesztussal, hangsúlyváltással lesz ijesztő szellemből cinikus rezonőr, hangja kiváló, de ha egy nap arra ébredne, hogy elvesztette, bármelyik kőszínházban megállná a helyét. A pozitív hős, a családcentrikus és munkájában alázatos Bob Cratchit a Nagymező utcában Pálfalvy Attila megformálásában látható. Jó értelemben visszafogott, szelíd alakítás néhány igazán erős pillanattal. Lehoczky Zsuzsa Dilberné, azaz Scrooge házvezetőnőjének szerepében az első felvonásban inkább legendaként cukiskodik, mint szerepet játszik, de egy legendától ez talán elnézhető; a második részben előadott rapszámában pedig már van munka is rendesen. Cratchitnét a mostanában igazságtalanul háttérbe szorított primadonna, Kalocsai Zsuzsa kelti életre. Hangja ismét beteríti a színházat. Gömöri András Máté (Fred), Vágó Bernadett (Belle), Kékkovács Mara (Fanny), Veréb Tamás (fiatal Scrooge), Dézsy Szabó Gábor (több szerepben) egy-két számnyi szerepben tűnnek fel. Gyarmathy Ágnes színes jelmezei ízlésesen emelik ki őket a sokadalomból, bár kitűnnek ők maguk is.

Balogh-Barta Viktória koreográfiája nem túl sok, de nem is fájóan kevés. Talán egy kicsit több virtuozitás azért elfért volna a táncjelenetekben.

Fotó: Operettszínház

A hazai zenés színház leggyengébb pontja színháztól függetlenül az énekelni nem tudó gyerek. Ilyenből most is jutott: a kis vak koldus szerepében tűnt fel. Izgultunk, fohászkodtunk a kisfiúért, akinek nem írjuk le a nevét, hiszen gyerekeket nem bántunk.

Az Isten pénze „gyerekbetegsége” ellenére kimondottan jól sikerült produkció, megtekintése ajánlott.

A Vígszínház előadásából nem derül ki, Alföldi Róbert miért tartotta fontosnak Shakespeare Julius Caesarjának színrevitelét. A bemutatóról vendégszerzőnk írását olvashatják.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Shakespeare történelmi drámáit (is) akkor érdemes elővenni, ha valami fontosat akar vele elmondani itt és most a rendező és az alkotógárda. A Julius Caesar mellett a római történelem eseményei, illetve alakjai ihlették a Titus Andronicust (máig él bennem Zsótér revelatív rendezése a Kamrában, és Bocsárdi László remek gyulai értelmezése), a Coriolanust és az Antonius és Kleopátrát. Milyen jelenidejű, húsba vágó kérdéseket tesz fel Alföldi a Julius Caesar kapcsán, s milyen válaszokat talál a kérdéseire Shakespeare-ben, illetve a dráma értelmezésében? Természetesen azt is fel lehet vetni, hogy vajon mennyire építhet az előadás a közönség történeti ismereteire? Egyáltalán, kell-e törődniük az alkotóknak azzal, hogy a néző értse, tudja, kiket, milyen történelmi események szereplőit látja a színen? Bár ne lenne igazam, de az a gyanúm, hogy a Vígszínház nézőterén ülők döntő hányadát komolyan zavarba lehetne hozni, ha az i.e.1. századi római történelem első és második triumvirátusának eseménytörténetéről, vagy a drámában felbukkanó történelmi alakokról faggatnánk őket, vagy akárcsak hozzávetőlegesen is pontos képet kellene rajzolniuk a Julius Caesar cselekményéről.

 Mert ebből az előadásból azt értjük, hogy van egy kissé tohonya, végtelenül naív, talán szerethető, ám könnyen indulatba jövő Caesar (Hegedüs D. Géza pontos, szép alakítása), aki mintha szándékosan rohanna a vesztébe, amikor minden figyelmeztetés, aggódó, emberi szó és egyértelmű, isteni jósjelek ellenére i.e. 44. március Idus-ám elmegy a senatus-ba, ahol aztán annak rendje és módja szerint a hatalma ellen szerveződött összeesküvés résztvevői, élükön nevelt fiával, Brutus-szal (et tu, mi fili, Brute?!) meggyilkolják. De azt, hogy mi vezetett a gyilkossághoz, kinek mi baja volt Caesarral, ebből az előadásból – és e ponton az előadás utáni, nyilván nem reprezentatív, de azért gyanút keltő eredményre vezető, előcsarnokbeli kérdezősködésemre hivatkozhatok – nem derül ki.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Hevér Gábor Cassius-a a kivétel: nála érzékelhető, hogy ő őszintén fél Caesartól, attól, hogy az első triumvirátus harcaiból győztesen kikerült Caesar most, teljhatalma birtokában, egyeduralkodói terveket dédelgetve lelkében tönkreteheti a köztársaságot. Ő nem hiszi, hogy őszinte volt Caesar gesztusa, amikor előző nap háromszor is visszautasította a senatus által felajánlott koronát. A többi összeesküvő – Casca (Fesztbaum Béla), Decius (Csöre Gábor) és Cinna (Józan László), s az őket kísérő statisztéria – hálátlan szerepbe kényszerül: elnagyolt, egyénítetlen alakok maradnak mindvégig, akikben egyetlen pillanatra sem csökkenő hőfokon forr az indulat. Mindig, minden szituációban nagyon elszántak – akár gyilkolni kell, akár meghalni a harcmezőn-, szavaik és tetteik a jó ügy érdekében a halált is vállalni kész rómait írják le. Mindössze az nem világos, hogy mi ez a jó ügy.

A legnagyobb baj azonban, hogy a főszerepet jól érzékelhetően teljes erőbedobással, színészileg igen magas színvonalon alakító László Zsolt m.v. (Brutus) alakja és pozíciója is éppen ennyire kontúrok nélküli. Arra a shakespeari, élesen hangsúlyozott, belső konfliktusra, hogy az egykori őszinte szeretet és tisztelet hogyan és miért vált át orvgyilkos indulattá, alig-alig találunk utalást szerepértelmezésében, játékában. Ami Shakespeare-nél még többé-kevésbé világos, vagyis hogy Brutust valóban nem saját érvényesülésének vágya hajtja, amikor az összeesküvők élére áll, hanem a közjóért aggódik őszintén, szíve mélyéből jövően, a köztársasági értékek eltörlésével fenyegető veszélyt lát Caesarban, Alföldi rendezésében jószerivel semmi nem maradt. Látunk egy a többiekhez hasonlóan elszánt Brutust, aki ugyan meggyilkolja Caesart, de a hogyan tovább?-ról semmilyen elképzelése nincsen. Az ostobaságig fair play játékos, akit könnyedén semmisít meg a számító, gonosz, korrupt és kegyetlen Antonius (Stohl András sokadik velejéig erkölcstelen figura-remeklése; egysíkú, de hibátlan alakítás, a Temetni jöttem Caesart, nem dícsérni…-monológját tanítani lehetne).

Hátborzongatóan igaz és meggyőző ugyanakkor Alföldi értelmezése a Caesar meggyilkolását cinikusan ürügyül a véres bosszúra felhasználók bemutatásában (Antonius mellett Octavius Caesar, a későbbi Augustus – Varju Kálmán hidegvérű, gesztusok és hangerő nélkül is ijesztő erőt, mindent elsöprő cinizmust és gátlástalanságot sugárzó, kiváló alakítása – és a már itt is teljesen jelentéktelen Lepidus – Lázár Balázs). A még meg sem alakult második triumvirátus tagjaiból hiányzik minden erkölcsi tartás, mindenkit – majd ha eljön az ideje, egymást is…- elpusztítanak, aki hatalmi vágyuk útjában áll. Sajnos ez, a második felvonásban kibontakozó, pontos új hatalom-értelmezés nem tudja feledtetni az első felvonás Brutus-Caesar-konfliktusának megfejtetlenségét, kibontatlanul hagyását. Természetesen sokféleképpen lehet értelmezni a Julius Caesar ezen konfliktus-hálóját – sőt, meggyőződésem, hogy egy új rendezésnek éppen ezt kell(ene) tennie! -, de valamilyen értelmezést mindenképpen adni kellene, különben végzetesen felbillen az előadás egyensúlya.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A díszlet (El Kazovszkij motívumainak felhasználásával Menczel Róbert készítette) izgalmas és veszélyekkel teli tereket jelöl ki a játék számára. Sokat ígérő a két oldalt felsorakozott, hatalmas, egyetlen síkba rendeződni képes, fekete farkas-sereg, amely időről-időre megindul a közép felé, mintegy azzal fenyegetve, hogy maga alá temeti, aki az útjába kerül. Ez az El Kazovszkij-motívomra építő falanx egyszerre idézi meg a hatalmi harcok kegyetlen farkastörvényeit, és a Romulus és Remust egykor tápláló anyafarkast. Nagy kár, illúzióromboló ügyetlenség, hogy e díszletelemek mozgatásakor folyamatosan látni lehet a Vígszínház műszaki személyzetét, amint többé-kevésbé fegyelmezetten ide-oda tologatják e falakat, a színészek pedig kerülgetik őket.

Ugyanakkor az előadás döntő részében a vizuális középpontot egy, az egész színpadot keresztben kitöltő lépcsősor foglalja el. Tizenegy fekete, meredek lépcsőfok, a csúcsán a tizenkettedik, az utolsó vérvörös. Mindig veszélyes ennyire hatásos, könnyen megfejthető szimbolikájú díszletelemmel dolgozni, hiszen óhatatlanul leköti a nézői figyelmet akkor is, amikor éppen nem kellene. És ha már ennyire hangsúlyos, persze használni kell. Sokszor. Értem én, hogy aki itt sok-sok harc, gyilkosság, árulás után végre feljut a csúcsra, az előtt szédítő mélységek nyílnak meg, legtöbben le is szédülnek, és a lépcső alján a halál vár rájuk. Még nagyon praktikus is lehet ennyi lépcső: ilyen például, amikor a philippi csatát kell elrohangálni e díszletben – arról a legkevésbé sem a komoly fizikai teljesítményt felmutató színészek tehetnek, hogy egy idő után kifejezetten komikus hatást kelt a monoton föl-le szaladgálás, túloldalon eltűnés, majd újra felbukkanás. Az egyszerű néző a harmadik kör után már azt számolja, hogy Hevér Gábor minden megtett körrel hány újabb vércsíkot és fekete foltot kapott az arcára a takarásban. A színészek mindvégig bámulatos ügyességgel jönnek-mennek, szaladnak le és föl e lépcsőkön. És még egymásnak sem ütköznek, ami komoly teljesítmény (koreográfust nem jelöl a színlap).

Alföldi újrafordíttatta a drámát; Forgách Ándrás és Fekete Ádám e.h. szövege szép, jól mondható.

A feleségek – Calpurnia (Herczeg Adrienn) és Portia (Járó Zsuzsa) éppenúgy teszik a dolgukat, mint a többiek: szép, sablonos alakítások, mindeketten nagyon aggódnak és nagyon kétségbeesettek, illetve indulatosak, mikor mire van szükség, ám az egész értelmezéséhez semmivel sem visznek közelebb. Kisebb szerepeikben megbízhatóan jók még Rajhona Ádám, Telekes Péter, Harkányi Endre, Venczel Vera, Csapó Attila, Lajos András és Fehér Balázs Benő.

A mai, vagy inkább kortalanul - tehát huszadik-huszonegyedik századian – öltönyök, kosztümök, illetve a „rómaias” harci jelmezek (Szlávik Júlia munkái) mintha a korok közötti kicsit groteszk, kicsit szürreális átjárást sugallnák.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Miközben mindenki becsülettel, magas színvonalon teszi a dolgát a színpadon, az előadás legjobb esetben is felemás eredménnyel zárul: jó, örökérvényű igazságokra mutató, izgalmasan kiábrándult a hatalom-értelmezés a második felvonás azon jeleneteiben, ahol a második triumvirátust látjuk akcióban. És teljesen hiányzik a dráma legnagyobb részét kitöltő Caesar-Brutus-konfliktus megfejtése, illetve a Brutus lelkében zajló harc értelmezése.

A Játékszínben magukat nőnek kiadó fejhangon üvöltő férfiak rohangálnak a színpadon. Ütődött alakok, banálisan kiszámítható szerelmi szál és számos más nem sok jót ígérő tényező ellenére bevalljuk: jól éreztük magunkat.

Fotó: Penziás Nikolett / Játékszín

El kell mondanunk, nem vagyunk a hangosan kiabálós, lábdobogós, ajtócsapkodós komédiák feltétlen hívei, sőt szívesen elkerüljük az ilyesmit. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, nem is burkolózunk értelmiségi ködbe, nyitottságunk a populáris műfajok irányában megkérdőjelezhetetlen. Mondjuk úgy, nem minden prekoncepció nélkül indultunk el a Primadonnák című Ken Ludwig bohózat bemutatójára a Játékszínbe.

A nyáron némileg felfrissített színház hol jobban, hol kevésbé jól igyekszik pótolni a Madách Kamara és a Budapesti Kamaraszínház által hagyott űrt és tárja szélesre a kaput a publikum azon része előtt, akik kacagni járnak színházba. Németh Kristóf igazgató ezúttal nem kísérletezett: Szirtes Tamásra, a Madách Színház igazgató-főrendezőjére bízta a darabot, aki jórészt saját színészeinek szánt feladatot. És bár a Primadonnákra nem váltanánk újabb jegyet, prekoncepciónk az előadás végére szertefoszlott, és nem fájdalomdíjként ültünk be a közeli indiai étterembe, hanem az estét megkoronázandó.

A Primadonnák némi Van, aki forrón szereti utánérzéssel arról szól, hogy két sikertelen színész, Leo (Nagy Sándor) és Jack (Szente Vajk) ráunva a nélkülözésre, szemet vet egy vagyonos öregasszony, Florence néni (Zsurzs Kati) örökségére, ám ahhoz, hogy megszerezhessék azt, rég nem látott unokahúgainak kell kiadniuk magukat. Florence néni valódi unokahúgának, Lindának (Lévay Viktória) férje, az anyagias lelkész Duncannek (Németh Kristóf), azonban kezdettől fogva gyanús a semmiből feltűnő két furcsa fehérnép. Az amerikai komédiában tehát nőnek öltözött férfiaké a főszerep, a pénz mellett pedig a másik örök téma, a szerelem rúg még erősen labdába a színpadon. A szerző virtuóz ötlete, hogy a Primadonnák voltaképpen többszörösen is darab a darabban, hiszen a karaktereket a Vízkeresztből kölcsönzi, majd a végén zanzásítva el is játszatja velük. Hommage a Shakespeare.

Fotó: Penziás Nikolett / Játékszín

Az előadást az eltúlzott megoldásokat még éppen elkerülő rendezés teszi fogyaszthatóvá, valamint a szerepeikben remekelő színészek. A lírai musicalszerepektől a komédiák felé tartó Nagy Sándor színpadi humorból már bizonyított, eszközei – bár itt-ott kissé túlnövik a Játékszín zsebkendőnyi színpadát – ezúttal is működnek: a hősszerelmes szerepkört egy szeretni valóan simlis csepűrágó karakterével tölti meg. Szente Vajk szerepe szerint a másodhegedűs a duóban, azonban finom gesztusaival, remek arcjátékával és pontos poénérzékével az előadás talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja.

A sürgő-forgó gyorsöltözésekkel, félreértésekkel és átverésekkel teli komédiában remek karaktermegoldásokat nyújt a külsejében a Hazárd megye lordjainak Hogg főnökére hajazó orvos szerepében Gálvölgyi János és a kissé ütődött fiát megformáló Csonka András.

Az egyház embere az őrületen kívül álló karakter. Fafejű, smucig alak, akinek az isten pénze nem elég. Németh Kristóf nem választ a bohózat eszköztárából, mégis vagy talán éppen ezért, jó nézni a játékát. A korral egyre jobb színésszé érő direktor talán saját színházán kívül tudna többet mutatni abból, amit tud.

Fotó: Penziás Nikolett / Játékszín

Rózsa István egy helyszínes, egyszínű díszlete faltól falig kitölti a Játékszín terét. Az este pedig lassan megtelik a jó szórakozáshoz szükséges nevetésmennyiséggel, az alpáriság határa pedig eléretik, de át nem lépetik. A Primadonnák egyszer nézős kategória, de annyi azért van benne.

Sok minden eszünkbe jut az Asszony a frontonról, a játékosság és a humor pont nem. A Vígszínház december 5-én bemutatott produkciója rámutatott, hogy a témába még ez is belefér, és a második világháború borzalmait női szemszögből taglaló könyvet érdemes volt ismét elővenni.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A háború a női tapasztalatok tükrében is fontos téma, amiről beszélni kell; az első világháború emlékévében a centenáriumra más darabokkal is emlékező Vígszínház repertoárjában logikus választásnak tűnik az Asszony a fronton. Polcz Alaine 1991-ben az év könyvének választott önéletrajzi írása kiemelkedő alapműve a múlt feldolgozásának; az írónő-pszichológus az elsők között volt, aki az orosz katonák által elkövetett nemi erőszakról beszélt, tárgyilagosan előadott története pedig időről időre előkerül a színházak műsorában. Kevesen gondolták volna a híres tanatológusról és pszichológusról, Mészöly Miklós feleségéről, a Magyar Hospice Alapítvány létrehozójáról, hogy milyen szörnyűségeken ment keresztül 19 évesen: első házasságkötése után nem sokkal a második világháború poklában találta magát, és két front közé szorulva hónapokat töltött vadállatias szovjet katonáknak, éhezésnek, betegségnek kitéve. A háború után az eleve halálra ítélt házasság is felbomlott, és ismeretes, hogy az élete a továbbiakban sem alakult fényesen: a háborús sérülések és fertőzések miatt soha nem lehetett gyereke, és Mészöly Miklóssal köttetett házassága sem volt teljesen mesébe illő.

A könyv egyik lényeges vonása, hogy Alaine nemcsak a háborús szörnyűségekről beszél benne. Első férjének, Jánosnak hidegsége, szeretetlensége, a házasságban megjelenő problémák, a kiszolgáltatottság ugyanakkora hangsúlyt kap, és mindez van olyan traumatikus és borzasztó a szerelmes lány számára, mint a konkrét fizikai erőszak. A női sors többféle aspektusa sejlik fel az Asszony a frontonban, és ennek a többrétegű, a szenvtelen írói stílus ellenére rengeteg érzelmi síkot megmozgató anyagnak a színpadra állításakor könnyedén bele lehet csúszni az önsajnálat és a hatásvadászat hibájába. Székely Kriszta rendező (aki épp hogy csak most végez az egyetemen) ügyesen tartotta kordában a témáról automatikusan beugró reflexeket és felmerülő kötelező köröket; és nem a háborút vagy az erőszak természetrajzát, hanem a formát boncolgatja, az emlékezés rítusait veti alá vizsgálatnak. "Mindenki tisztában van azzal, mi az a monodráma? Nem? Hát, akkor most se fogják megtudni. Mi hoztunk egy opciót, egy ötletet, egy ajánlatot” – közli a legelején Jerger Balázs, az előadás egyik szereplője a rendezői koncepciót.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Amit látunk, valóban elrugaszkodik a klasszikus Asszony a fronton-feldolgozásoktól, de annyira nem messzire. Az ötszereplős darabban Halász Judit alakítja az emlékező Alaine-t, ő adja az előadás gerincét, a többiek, Tornyi Ildikó, Péter Kata, Jerger Balázs és Borbiczki Ferenc folyamatosan változó szerepekben tűnnek fel, és elevenítik meg leheletfinom, érzetszerű jelenetekben az emlékeket. Alaine esküvője képeslapszerű, az élőzenei aláfestés 1944-be repít minket, és mint szolid lefestő elem, abszolút működik, az előadás ugyanis nem válik tőle túlságosan „színházszerűvé”. A nosztalgikus keretben felidéződik az esküvő, az édesanya tanácsai, amelyekkel elindítja lányát mint „nőt” az életben. („Légy kedves és szép, szolgáld az uradat, és legfőképp, ne egyél sokat!”) Az elnyomott, közönyösen kezelt, mégis szerelmes Alaine érzetei groteszken nagyok, a boldogtalan, egyenlőtlen házasság pillanatképei abszurd hang- és fényhatásokon keresztül idéződnek meg. Az emlékekbe helyenként az emlékező, Halász Judit is integrálódik, például a nőgyógyász képében, aki a fiatal Alaine-t szembesíti a nemi betegséggel és a ténnyel, hogy a férje megcsalja. Egy későbbi jelenetben a saját édesanyját játssza, aki a háború után nem akarja elhinni, hogy lányát megerőszakolják („Hiszen csak a kurvákat vitték el, nem?”), érzékeltetve, hogy a múlt feldolgozásakor gyakran próbáljuk más szemszögből is megvizsgálni, megérteni a történteket, sőt, az, hogy a színésznő többször is egyfajta „rendezőként” kommunikál az emlékekben szereplőkkel („na, gyerekek, ez azért sok, hagyjátok abba” – mondja a kergetőző Alaine-nek és Jánosnak), az emlékezet élő, folyamatosan változó, a túlzásoktól és a torzulásoktól sem mentes mivoltára világítanak rá. Ezek a kiszólások elmossák a határvonalat rendező és színész, jelen és múlt, színpad és nézőtér között, és mikor Alaine a moziban kérdőre vonja Jánost a fertőzés miatt, a házaspár a közönség sorai közt civakodik: ez legalább annyira utal arra, hogy az emlékezésnek mi is a részei vagyunk, mint a később a fejünk feletti tetőn leguruló és széttörő üvegpalack.

A szépiaszerű boldog békeidőkből a frontra már egy sokkal elvontabb kifejezésmódon keresztül lépünk át, a háború képei a Polcz Alaine történetétől elemelt síkon elevenednek meg. A Csákvárra menekülést a fiatal Alaine és János meséli el úgy, mintha az RTL Klubnak adna jókedélyű interjút, a kastélybeli napokat pedig a három nőszereplő együtt, mintha egy jó bulira emlékeznének vissza. Az erőszakról szóló részből eltűnik azonban a játékosság, a szörnyűségeket hol felváltva, hol szinkronban elevenítik fel a női színészek, ráerősítve arra, hogy az átélt borzalmak nem feltétlenül csak Alaine emlékei, sőt, nem feltétlenül csak a háború sajátjai, hanem a női sors és kiszolgáltatottság kollektív alapélményei. Hogy a formai kísérletben az általános női mondanivaló az igazán kidomborodó szál, arra utal a cilinderes, varázspálcás bűvész is, aki a semmiből előbukkanva, a történettől függetlenül tárgyilagos kiselőadást tart a nemi erőszakról fogalmakkal, következményekkel, jótanácsokkal együtt. „Talán túl rövid volt a szoknyám?” – kérdezi naivan Tornyi Ildikó a szónoklat áldozathibáztatós részénél, ám még mielőtt a napjainkban igencsak parázs vitákat eredményező aktuális kérdéskör a pécsi rendőrség videóival együtt kínosan rátelepedne az előadásra, már tovább is lépünk rajta. A párhuzam a mai korral így mindössze egy villanásnyi, mégis fontos momentum, világos állásfoglalás.

Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A sokkhatás persze nem marad el, mint ahogy a Polcz Alaine történetéből egyedüli tanulságként levonható gondolat sem, miszerint mindegy, mi történt vele a múltban, az élet dolgai nem fontosak, és ez nem közöny, nem apátia, hanem egy másik idődimenzió, egy könnyebb, igazabb út felismerése. „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni, tanulj meg kacagni, sírni, ha kell” – éneklik az előadás végén a szereplők, miközben a vetítővásznon Polcz Alaine fotói sejlenek fel fordított időrendben, a legvégén hosszan elidőzve a 19 éves lány portréján. Az írónő emléke előtt való tisztelgés szép és megható gesztus, bár kissé kilóg az amúgy talán túlságosan is eklektikus előadásból, amelyben a játékos elemek és a remek ötletek nem mindig alkotnak következetes egységet, és helyenként öncélúak is. Székely Kriszta Asszony a frontonja mégis jó előadás. Legfőbb előnye, hogy nem múzeumi vitrinbe helyezi a 70 évvel ezelőtti történetet, és nem borogatja be a sajnálkozás vizes lepedőivel, hanem képes megszólítani a nézőt – sőt, még helyet is biztosít neki a múlt feldolgozásában.

A Merénylet kollektív önvizsgálatra buzdít, és tökéletesen leképezi a társadalom mentális állapotát. Gergye Krisztiánnak nem tetszik a magyar valóság, és ennek hangot is ad.

Fotó: Dudás Ernő / Átrium Film-Színház

Nem véletlenül mutatták be ebben az évadban már másodjára Peter Weiss: Marat/Sade című darabját. Először a Katona Kamrában M/S-ként, írtunk is róla, majd az Átriumban, ezúttal Merénylet De Sade úr betanításában címmel. Már műfaji besorolása is sejteti („hangulatkeltés szünet nélkül”), hogy valami egészen mással lesz dolgunk, mint amint megszokhattunk, hát még ha megnézzük a szereplők névsorát: csupa nő. Egyetlen férfi sincs benne. A színlap tehát kellően felpiszkálta az érdeklődést ahhoz, hogy ütőset várjunk, és aztán annak megfelelően csalódhassunk, de a rendező, Gergye Krisztián minden prekoncepcióra rácáfolt.

Weiss darabja egyszerre több síkon játszódik: elmegyógyintézetben lévő ápoltak adnak elő egy színdarabot Jean-Paul Marat egykori forradalmár meggyilkolásáról. Gergye Krisztiánnál szó sincs elmegyógyintézetről, és betegekről. Színházban vagyunk, az Átriumban, amit a helyi Coulmier, Tárnok Marica igazgat. Fontoskodva mászkál a nézőtéren, még elintéz egy-két telefont, hogy aztán elkezdődhessen az előadás. Zajlik a szereplők bemutatása, sorban érkeznek a színésznők, beindul a háttérben lévő installáció, ami szerves részévé válik az előadásnak, és hajszálpontosan aládolgozik Weiss szövegének. Annyi különbséggel, hogy rólunk szól. A mai Magyarországról. Megannyi problémafelvetés pörög le a vásznon, az előadás szövegével párhuzamosan: megjelenik egy szivárványszínűre festett Putyin, majd rögtön utána ugyanilyen formában Orbán Viktor, a Magyar Narancs címlapján fityiszt mutat a Szabadság-szobor. Feltűnik Az őrült nők ketrece plakátja, ironikus szövegek, plakátok jelennek meg reklám formájában a kortárs művészszínházról, vagy a Nemzeti Színházról. De aktuális társadalmi problémákra is reflektál, mint a „Temesd magad” felirat egy beszédes képpel (ingyensírhelyek a kormánytól). Az előadás végét pedig egy szuperközeli kép zárja egy narancsról. Gergye Krisztián nem köntörfalaz, vállaltan, merészen, ha kell, provokatívan a szemünk elé tárja, hogy igen, ez a mai magyar valóság. Ebben élünk. A premier különös pikantériája, hogy a netadó elleni tüntetések után tartották (teljesen véletlenül), ami adott egy plusz töltetet Gergye kendőzetlenül a jelenre reflektáló Merényletének.

Fotó: Dudás Ernő / Átrium Film-Színház

A kivetítőn kívüli tér üres. Nem is kell több, mert a szereplők tökéletesen magukévá teszik, bejátsszák a teret. Gergye rendezése összművészeti performansz, tökéletesen olvad össze énekes, táncos, színész, Béres Móni jelmezei mellett Tamara Barnoff ruhakollekciója is felbukkan, megtörve a színházi tradíciókat: jelmez és divat szintén egybeforr ezen az estén. Murányi Márta és Tóth Evelin (mindkettő Kukuriku) képviselik az operát, Bodor Johanna (Popó) és Lőrinc Katalin a kortárs táncot. Hozzájuk csatlakoznak a kiváló színésznők: Fullajtár Andrea (Marat) túlfűtött, kemény szónok, nyoma sincs benne kételynek vagy betegségnek. Takács Katalin hosszú, suhogó fekete szoknyájában tudatos, elegáns, visszafogott Sade márki. Egri Márta megtűrt Simonne, Fullajtár többször, többféle hangsúllyal és hangszínnel zavarja el, Egri alázatos némasággal tűri. Sipos Viktória (Charlotte Corday) szoborszerű szépség, tökéletesen passzol hozzá Kerekes Viktória (Duperret), aki óvja, félti, de hiába. Sipos Viktória Charlotte-ja rendíthetetlenül lépdel végzete felé. Melkvi Beának (Roux) hangsúlyos jelenetek jutnak, átszellemülten buzdít és agitál. Tárnok Marica (Coulmier) remekül utálható, irritáló pártcenzor, mindig mindenbe beleszól, rátelepszik a művészekre. Karakterábrázolásra a szigorú dramaturgia miatt nincs túl sok lehetőség, de nem is ez a cél. A hangsúly a sokféleségen van, (többek között) a művészet, az emberi kapcsolatok sokszínűségén: ami kortárs, nem biztos, hogy érthetetlen, a színház egy komplex műfaj, amihez a tánc és az ének ugyanúgy hozzátartozik, nemcsak a megszokott formák keretein belül. (Megjelenik egy klasszikus operett betét is.) Kapcsolatainkban merjünk sokszínűek lenni, lehetünk nőiesek, mint Sade, vagy fiúsan lezserek, mint Marat. Az előadás nem titkolt szándéka, hogy kiemelje a nők szerepét a társadalmi, politikai szerepvállalásban.

12 nő szerepeltetése egyértelmű reflektálás: egy olyan társadalomban, amit férfiak uralnak, ahol mindenféle színtéren azt kommunikálják, hogy a nő alacsonyabb rendű a férfinál, maradjon otthon, csak a háztartással foglalkozzon, szüljön gyerekeket (afféle „haszonállat”), a Merénylet nyomatékosítja azt az állítást, hogy a nők egyenrangúak a férfiakkal, olyannyira, hogy a shakespeare-i logikát megfordítva most ők játszanak minden szerepet, az egyik jelenetben pedig követelik, hogy több nő ülhessen felsővezetők között. Nagyon fontos kinyilatkoztatás.

Nemcsak a jelenkort képezi le hihetetlenül valósághűen, hanem a rendszerváltás előtti Magyarország hangulatát is kellően visszaadja: Sipos Viktória ártatlanul, angyalhangon énekli az Ádám hol vagy? című 60-as évekbeli táncdalfesztivál egyik ikonikus szerzeményét, mintha csak arra utalna, hogy egy 50 évvel ezelőtti művközpontban vagyunk… vagy visszatértek azok az idők?

Fotó: Dudás Ernő / Átrium Film-Színház

Az indulatok elszabadulnak, a szereplőknek elegük lesz az igazgató állandó cenzúrájából, elkapják, megkötözik és betapasztják a száját. Marat halálakor szünet következik, V-effekt, felgyúlnak a fények, a művésznők hirtelen távoznak - hiszen ez csak színház. A valóság ennél sokkal elkeserítőbb.