Spiró György Kvartettje ma is érvényes kérdésekről, régtől viselt sebeinkről, árulásainkról, a mindennapjainkat átható politikai félelmekről szól. A Pesti Színház bemutatójáról - a blogon vendégként - egy Spiró szövegeit ismerő-szerető író, Szakonyi Károly mond véleményt.

Fotó: Gordon Eszter / Vígszínház

A komédia nem farce, a közönség mégis úgy véli, ha a színházi plakáton ezt látja, könnyed, nevettető, sztereotip figurákkal teletűzdelt játékot fog látni. Talán mert nevetni szeretne. Talán mert tele van a feje a hétköznapok keserűségével, gondjával, bajával, és vágyna egy laza estét. De korunkban a komédia más. Az ember bemegy a színházba, ahol komédiát adnak és csakhamar rájön, hogy bár a helyzetek, emberi kapcsolatok bizarrsága nevetteti, a szíve összeszorul a felismeréstől, hogy a legkegyetlenebb valóságon mulat, azon, ami odakinn az életben körülveszi.

Spiró komédiái, mint például a Prah, a Príma környék vagy a Pesti Színházban most bemutatott Kvartett keserű rajzolatok napjainkról. Az egyikben a lottó nyeremény fölött „álmodó nyomor”, a másikban a pőrén megmutatott kiszolgáltatottság, az öregek kitaszítottsága, hazug helyzete az aggok otthonában, az önzés és képmutatás gyilkos cinizmusa vág mellbe, a harmadikban a múlt vírusával fertőzött jelennel szembesülünk.

Spiró kitűnő dramaturg, bravúrosan vezeti a cselekményt, s engedi, hogy benne a remekül megformált alakjai éljék a maguk törvényei szerint az életüket, elindítja őket, és aztán vigyáz,hogy ne kövessen el rajtuk írói erőszakot, ezért aztán mindig megfeledkezünk arról, hogy színházban ülünk, hogy odafenn a deszkákon színészek vannak, annyira észrevétlen a különbség a való és a festett való között.

Fotó: Gordon Eszter / Vígszínház

Észrevétlen, s éppen ezért ahogy az Amerikából érkezett vendéggel együtt lassan egyre jobban megismerjük a kültelki panelház egyik sivár lakásában élőket, erőt vesz rajtunk a szorongás, mert szembesülünk a mélyben lappangó közérzettel. A mély pedig tele van indulatokkal, régtől viselt sebekkel, gyógyulatlan fekélyekkel. Az 1957 óta Amerikában élő, mert a forradalom bukása után oda menekült férfi más közérzetű társadalomból, világból érkezik, tele hálával, jóindulattal egykori megmentője, a panellakásban élő férfi iránt. Szeretné megköszönni az egykori karhatalmistának, hogy idejében figyelmeztette a reá váró veszélyre („a munkások után most majd a diákokat tartóztatják le”), s engedte, hogy eltűnjön. Évtizedekre tűnt el, s most szavakban és tettekben le akarja róni háláját, de a múlt emlegetése dühöt és gyanakvást vált ki az Öregből, a három biztonsági zárral is megerősített panellakás tulajdonosából, nem, ő nem emlékszik semmire, senkire, ellenben jól tudja, micsoda hajtóvadászat van a múlt emberei ellen, hát takarodjék a gyanús betolakodó. Hegedűs D. Géza zsíros, fésületlen hajjal, tréning nadrágban és átizzadt fehér trikóban, amit néha meglebegtet pocakja fölött, olyan, mint egy szabadnapos fegyőr Márianosztráról. A gondolatvilága is nagyjából ilyen alakra emlékeztet. Félelmetes és egyben szánalmas figurát alakít. Felesége, a butuska, korlátolt háziasszony, Börcsök Enikő mintha éppen az imént jött volna meg a gyári műszakból kredences, hokedlis, szovjet hűtőgépes konyhájába, hogy feltegye a gázra melegíteni a lányának szánt csirkepörköltet és a másnapos mákos metéltet, s közben vastag gyapjúfonálból köt valamit (pulóvert, sálat). Néha közbeszól, de a férji szigor örökösen belé fojtja a szót. Látszik, hogy semmit sem ért a világból, még férje konokságát, üldözési mániáját, politikai acsarkodását sem, s ha nem félne tőle, szívesen lánya pénzéhségéhez, haszonleséséhez csatlakozna.” Nem erre számítottam, erre a…” - néz körül a vendég, aki még a régi, kőbányai kertes házra emlékszik. De meglesz a kertes ház, hozzá az autó meg egy kis (tízezer dollár) zsebpénz is, és ezek nem csak ígéretek, ott a tervrajz meg a forgalmi engedély, a kocsi kulcs. Hálából. A megmentésért. De mindezt csak a csirkepörköltért betoppanó lányuk (Péter Kata alakítása) fogadja leplezetlen mohósággal, az Öreg hajthatatlan, őt nem lehet sem átverni, sem megvenni. És jobb, ha a vendég eltakarodik. Nem hiába jár be a kerületi könyvtárba a régi újságokból kijegyzetelni a régi emberek tetteit, és vaskos füzetébe színes tollal bevésni az árulókat.

Az amerikás úr (Kern András remek, hiteles megformálásában) egyre kínosabban igyekszik a közös élményekre ráébreszteni a makacs férfit, szinte könyörögve kéri, hogy emlékezzék. Eljött ide, hogy barátokra, családra találjon személyükben, de a megátalkodott Öreg hajthatatlan. Kern tekintetében megdöbbenés, ahogy felszedegeti az konyhaasztalról a kocsi kulcsot, a forgalmi engedélyt meg a ház tervrajzát, egészen összeroskad a csalódás súlya alatt. Elmegy, az Öreg meg ott ül, bűnlajstromos füzetét melléhez szorítva szinte bénán, aztán feláll, és alapos gonddal bezárja a panellakás ajtajának összes zárját. A kulcsot meg szögre akasztja.

Fotó: Gordon Eszter / Vígszínház

Bagossy Levente díszlettervező jól ismeri az efféle panellakások nyomasztó sivárságát, nem nehéz beleélni magunkat az áporodott hagymaszagú, agyonhasznált ronggyal felmosott linóleumos padlójú konyha légkörébe. Benedek Mari jelmezeivel sokat segít a figurák lényének megismeréséhez.

A darabot Marton László állította színpadra. Spiró műveinek jó ismerője, most is érezni a közös munka ihletettsége. Szívszorító komédiát rendez. A darab elején a díszlet, a kopottas konyha lassan előre gördül a rivaldához, előadás végén pedig visszagördül a háttérbe. Mintha azt sugallná, hogy ez a történet már nincs itt velünk.

Pedig itt van.

Helyenként szép és megható, de összességében pátoszba fulladó előadás Vidnyánszky Attila rendezése, az első világháborús történeteket mesélő Fekete ég – A fehér felhő a Nemzetiben.

Fotó: Karip Timi

„Mi az, hogy modern művészet?” – ezzel a felvetéssel, Jászai Mari 1916-os naplórészletével indul a Nemzeti Színház előadása. Vidnyánszky Attilának érezhetően fontos, hogy állást foglaljon ebben a kérdésben, s álláspontjának alátámasztására most a több mint száz éve fénykorát élt színésznő szavait találta meg. Jászai hosszan értekezik arról, hogy a színházat művészi szempontból - modern és klasszikus tagolás helyett - legfeljebb jó és rossz előadásokra lehet osztani, és a „verista” művészet, a naturális ábrázolásmód kizárólag visszatetszést válthat ki a nézőből. Ezt gondolja a színházról Vidnyánszky ma és itt.

Ennek a színház ars poeticai felütésnek – a keletkezés 1916-os dátumán kívül - semmi köze az I. világháború kitörésének századik évfordulójáról megemlékező előadáshoz. S ez jól szemlélteti a produkció legfőbb hibáját: a sokszor összefüggéstelen ötlethalmazt, amely számos látványos, szemet gyönyörködtető vagy megható pillanatával együtt sem több hangulatfestő összevisszaságnál. Ez nem jelentene feltétlenül problémát, hiszen Vidnyánszkynak deklaráltan az a célja, hogy a néző „megmerítkezhessen a háborús korban”, ezzel készítve elő a második felvonást, Molnár Ferenc 1916-ban bemutatott világháborús meséjét. A szép ötlet azonban elbukik a megvalósítás kuszaságán, s akkor még nem beszéltünk a helyenként rendkívül suta dramaturgiai megoldásokról (dramaturg: Verebes Ernő). A történelmi alakok megjelenítése egyébként is problematikus, nem sikerül kellőképpen árnyalni a figurákat, egysíkú, ügyetlen bábok; a sok vonatkozásban jól tudhatóan komoly kvalitásokkal megáldott Ferenc József és Tisza István olykor egészen nevetséges bohócokká válnak. A dramaturgiai munka komoly hibája, hogy nem tud meghatottság és könnyek nélkül beszélni a háború borzalmairól. Hiszen éppen elég lenne, ha a látottak hatására a nézők könnyeznének, nincs szükség annak didaktikus sulykolására, hogy lám-lám, itt halomra öltek szegény, kiváló, családos embereket, és milyen értelmetlen, ostoba, gonosz dolog a háború (persze valóban az, de ezt hadd mondja ki, vagy még inkább érezze a néző).

Nehézséget jelent még, hogy nem először bizonyosodott be a Nemzeti Színház színpadán (János vitéz), hogy a kaposvári színi növedékek többsége egyszerűen nem elég felkészült ahhoz, hogy egy ilyen nagyszínpadi előadást elvigyen a vállán. Egy-két jól sikerült párbeszéd-foszlány, izgalmas tekintet, szép gesztus villan ki a tömegből, azonban az előadás egészét tekintve ez kevés.

Fotó: Karip Timi

Az első részben sorjáznak a korabeli naplórészletek (Jászai Mari mellett a háború sebesültjeinek ápolására, segítésére rengeteg pénzt és energiát fordító Fedák Sári feljegyzéseiből), katonadalok, levéltöredékek, visszaemlékezések, veszteségi listák, számok, dátumok. Az előadás sok helyütt remekül világít rá a kezdetben háborús lázban égő, lelkes küzdeni akarással harcba induló, az igazukban kétely nélkül bízó fiatalok csüggedésére, a széthulló családok, otthon hagyott özvegyek reménytelenségére, ám ezeket csak röpke pillanatokra sikerül átélhetővé tenni. Szép jelenet például az itthon maradt asszonyok és a fronton harcoló férfiak levelezésének földhözragadt hétköznapisága, amely a borzalmak közepette is a gyerek tanulmányi eredményét firtatja, és komoly apai feddést helyez kilátásba valami kölykös csínytevés miatt.

Vidnyánszy Attila és csapata egyébként számos rendkívül érdekes történelmi adatot, szinte elfeledett szónoklatot, rendeletet gyűjtött össze – ezek újra felfedezése kétségtelen erénye a produkciónak. Bár túlságosan hosszúra nyúlt, de érdekes jelenet a harcterek környékén dolgozó kurtizánokra vonatkozó minden részletre kiterjedő előíráshalmaz, amely pontosan meghatározza, hogy egy nap hány klienst kell az első-, másod-, és harmadosztályba sorolt prostituáltaknak („lövészárok lotyóknak”) kiszolgálniuk, és milyen beosztású katonára mennyi idő jut.

Az első rész háborús víziójának erőssége – miként azt Vidnyánszkynál már megszokhattuk – a látvány. Gyönyörűen fogalmazza képekbe a háború borzalmait, ám a jelképrendszer minden eleme ismerős, a motívumok, jelzések jelentős része korábbi rendezéseiből köszön vissza.

Az előadás a Nemzeti közismerten rendkívüli adottságokkal rendelkező színpadi eszköztárának jelentős részét felvonultatja, az átlyuggatott, mocskos falak első- és hátsó szakaszra tagolják a teret, a harcmezők lövészárkai egy kiemelkedő belső színpadon, illetve annak lábánál kaptak helyet. Olekszandr Bilozub díszletét az egyszerű színek, a fehér, fekete valamint a szürke és barna árnyalatai jellemzik, a jelmezek viszont egyszerűségükben többnyire jellegtelenek.

Fotó: Karip Timi

Nagy-Kálózy Eszter hol Jászai Mariként, hol pedig Fedák Sárit megszemélyesítve ad keretet az egyébként összefolyó történeteknek. Alakítása azonban nem fest teljes figurát – nem is teheti – hiszen egyik szerepéből lép a másikba, becsülettel tolmácsolva a feljegyzéseket.

Mécs Károly Ferenc József szerepében arra kényszerül, hogy a jól sikerült maszk jóvoltából emlékeztessen a világháborút „jól megfontoltan, jól meggondoltan” kirobbantó uralkodóra, mellette Rubold Ödön Tisza Istvánként lép színre, dramaturgiai szerepük azonban átgondolatlan, s sokszor inkább zavaró, mintsem a megértést-átélést segítő, így számukra színészként is szűkös lehetőség jut, azzal viszont becsülettel élnek. (Mécs Károly orgánuma, tiszta, szép beszéde különösen kitűnik a Nemzeti egyébként problémás akusztikai terében.)

Béres Ilona hol az uralkodó környezetében, hol a tábori bordély madame-jaként tűnik fel, a rá bízott feladatokat szépen, hitelesen elvégzi.

A második rész Molnár Ferenc 1916-ban bemutatott – és azóta sosem játszott – szentimentális meséje, amelyről Kosztolányi Dezső a bemutató után a Világ című napilapban így írt: „vérző, eleven seb közepébe van festve – aranyfestékkel – egy háromszög: íme ez Molnár Ferenc alkalmi darabja (…). A kritika szóvá teszi ugyanakkor, hogy „az író az igazi kérdéseket csak pedzi”, bár rögtön fel is menti Molnárt azzal, hogy hangsúlyozza: „még benne gázolunk a háborúban”, így a személyes gyásszal, fájdalommal teli közegben tán nehéz is lett volna másként, az érintettséget félretéve a témához nyúlni. Kosztolányi leírása is pontosan szemlélteti, hogy a mű később miért nem került színpadra. Egy csodákkal teli történet a fehér felhőkbe, apjukhoz tartó háborús árvákról, akik – egy angyal segédletével – eljutnak az égbe, és huszár apjukra, mint megdicsőült hősökre tekintve röpke időre egyesülhetnek a csonka családok. Szép mese, de semmiképpen nem világmegváltó dráma, Vidnyánszky interpretálásában mégis túlzó pátosszal kerül színre a szentimentális elemeket egyébként sem nélkülöző történet. Nehéz megítélni, hogy ha igyekezett volna a maga egyszerűségében előadni, akkor hatásosabb lett volna-e. Így bizton állíthatjuk: a szándék félresiklott.

Fotó: Karip Timi

A színészeknek itt több lehetőség adódik: Söptei Andrea fiatal, reményvesztett özvegye őszinte együttérzést kelt bennünk, és ugyancsak kitűnő Béres Ilona falusi asszonya, a sorsába már bölcsen beletörődött özvegy figurája.

Kosztolányi beszámolója szerint „Molnár Ferencnek forró sikere volt háborús darabjával, mely egykor majd a történelmi emlékek közé kerül. És az utókor talán ezt írja róla: Nem bolygatta fel kora nagy kérdéseit, gyógyszert sem adott, csak zsongítószert a görcsre, csitító morfiumot a fájdalomra akkor, mikor mindenki szenvedett.”

Kérdés, hogy száz évvel később – a szép és nemes gesztuson túl -, van-e értelme egy történelmi tablót színpadra állítani.

Győrben jártunk, színházban voltunk. Bosszú, hiúság, Torrente: a Győri Nemzeti Színház Shakespeare-rel nyitotta az idei évadot.

Fotó: Orosz Sándor / Győri Nemzeti Színház

A windsori víg nőket színpadra vinni hálás feladat: az egyszerű, tanulságos történet viccesen és ironikusan vonultat fel örökérvényű emberi tulajdonságokat szerethető karakterekbe bújtatva, mesterien felépített drámai szerkezetben. Az érdeklődés fenntartása sohasem könnyű, és mint minden népszerű klasszikusnál, ennél is fennáll a kiszámíthatóság veszélye, hogy ellaposodhat az előadás. A férfi-nő kapcsolatról mesélő vígjátékot Valló Péter rendezésében talán ezért látjuk a mai korra aktualizálva megelevenedni: az óriási vászonháttéren mintha Győr utcái köszönnének vissza. A sörözőben dőzsölő Falstaff és kísérete leginkább öregedő motorosokra emlékeztetnek, és 21. századi az a felső középosztálybeli dolce vita is, amiben kényelmes hétköznapjait éli a Ford- és a Page-házaspár. A IV. Henrikben megismert, a királyi udvarból kiebrudált és leégett Falstaff merész ötletet eszel ki arra, hogy pénzhez jusson: Page-né és Fordné kegyeit veszi célba, nem is sejtve, hogy a két kiszemelt tudomást szerez egymásról. A női bosszú pedig köztudottan nem ismer határokat; a buta lovagot különböző beetetésekkel teszik lóvá, miközben a férjek is nyomozásba kezdenek a maguk béna módján. Ahogy Falstaffét, úgy a bosszúállók számításait is keresztülhúzzák a végén: Anna Page a szüleit, a kiszemelt kérőket és a várost megleckéztetve szeretőjével, Fentonnal lép frigyre, de ugyebár rossz az, aki rosszra gondol, és ha már Shakespeare-től idézünk: minden jó, ha a vége jó.

Fotó: Orosz Sándor / Győri Nemzeti Színház

Valló Péter annak rendje s módja szerint vezette a nézőt a helyzetkomikumra épülő sztorik előfutáraként emlegetett komédiában, és a rendezés mellett a díszlettervezői feladatokat is felvállalta, remek eredménnyel. Az aktualizálás azonban a kitűnő színpadképen és az ízléses kosztümökön kívül több funkciót sajnos már nem vállalt be. A frappáns modernizálás természetesen nem elvárás – viszont a bravúrokkal teli, jellegzetes shakespeare-i nyelvezet így kissé idegenül hatott a szereplők ajkairól. Ennek persze az is az oka volt, hogy a következetlen tér-idő rendszerben értetlenül mozgó színészek se nagyon tudták igazán élettel megtölteni a karaktereket. Csankó Zoltán nem bízott semmit a véletlenre: pocakos, ételfoltos pólóban feszítő Falstaffja bárdolatlanságával és altesti poénjaival a spanyol mozi kultfiguráját, Torrentét idézte, de a két férjhez (Ford: Ungvári István, Page: Sárközi József) és a kissé túlmozgásos Sürge asszonyhoz (Janisch Éva) hasonlóan játéka kissé egysíkú volt, nélkülözte a finomabb árnyalatokat. Pingiczer Csaba a karótnyelt Keszeg szerepében is csak a második felvonásra tudta karakterábrázolását lazára venni, és megnevettetni a nézőket. Óriási felüdülésként hatott azonban a Fordnét alakító Szina Kinga és a Page-né bőrébe bújt Agócs Judit kettőse, amely pergett és magával ragadott, játékukon keresztül pedig nemcsak az unatkozó, férjük figyelmét nélkülöző, gonoszkodásra hajlamos középkorú feleségekről, hanem a tetszeni akaró, hiú, önérzetében megsértett női lélekről is pontos és humoros diagnózist kaptunk.

Fotó: Orosz Sándor / Győri Nemzeti Színház

Kérdés, hogy mekkorát kell egy shakespeare-i vígjátéknak vállalnia egy olyan színházban, amely egy városnyi nézősereg sokféle igényét hivatott kielégíteni. Bemutassa-e új megközelítésből a darab alapvetését, a férfi-női ellentétet? A bosszú és a hiúság lélekrajzában mélyüljön el, vagy a középnemzedék válságában? Vagy csak szórakoztasson, hiszen erre hivatott? Ezt sem lehet zökkenőmentesen véghez vinni a kiszámíthatóság terhe alatt, amit Győrben ezúttal nem sikerült teljes mértékben levetkőzni. Ám ami az első felvonásban döcögött, a másodikban már egyértelműen jobban ment: a viccek és a párbeszédek működésbe lendültek. A kitűnőre sikeredett Tündérkert-jelenetben pedig még meg is lepődünk: az elkápráztató színpadképben, a frappáns jelmezekbe öltözött tündérek között a porba alázott, aganccsal felszarvazott Falstaff fölé hajoló házaspárokat már-már meggyűlölnénk teljes részvéttelenségükért, mikor számításainkkal ellentétben megkegyelmeznek a meggyötört lovagnak. Ha kis kerülőkkel, de a végére a vígjáték eléri célját: még ha ki nem is zökkent, a nevettetés azért összejött. És ki tudja – lehet, hogy egy tisztességgel összerakott produkció jelen esetben, Shakespeare születésének 450. évfordulóján pontosan elég.

A hagyományos és mozgásszínház között lavírozik Horváth Csaba Oresztésze a Radnótiban. Aki ismerkedni akar a fizikai színházzal, annak nem fog csalódást okozni, aki viszont ennél merészebb lépést várt, hiányérzettel távozik.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

Az előadás első fél órájában magam is elbizonytalanodtam, biztosan Horváth Csaba rendezésre ültem-e be. Ugyanis az történik az első félórában, hogy nem történik semmi. Aki gyakori színházlátogató, nyilván látta már valamilyen feldolgozásban Euripidész Oresztész című művét, de minimum olvasta, tehát tudja, hogy egy hatalmas elbeszélés az egész. Ezért már az elején nagyon várja, hogy robbanjon a rendezés, különben nem fog mást látni, csak azt, hogy a szereplők elregélik az eddig történt eseményeket. És ez sajnos Horváth Csabánál teljesen megoldatlan maradt, Martinovics Dorina Élektrájának erősen kellene kezdenie, mégsem tudja igazán lekötni a figyelmet. Némi vigasz az Argoszi asszonyok karának megjelenése (Andruskó Marcella, Blaskó Borbála, Petrik Andrea) és a Karvezető (Csomós Mari), tele vannak humorral és iróniával, mégsem engedi el őket a rendezés, mintha folyton várna valamire, várakoztatja a nézőt. Szávai Viktória libben be csodálatos ruhában Helenéként, mintha a kifutóról érkezett volna. A beszédes jelmezekért Benedek Marit illeti dicséret.

Szávai pökhendi és röviden válaszolgat, flegmázik vagy éppen teljesen hidegen hagyják a körülötte lévő emberek. Tökéletesen illik hozzá Karsai György és Térey János szikár, mai fordítása. Gazsó György Meneláosza öltönyös úriember, már fellépése is sugallja, hogy sem Oresztész, sem Élektra nem bízhat benne. Bálint András (Tündareósz) mindent megtesz, hogy ne hagyományos színészi eszközökkel éljen, nem sikerül Neki, de erre a rövid jelenetre tulajdonképpen elviselhető, mert azt érezzük, maga a rendező sem tudta, merre kellene menni: hagyományos színház felé vagy a mozgásszínház, kicsit alternatív vonal felé. A színészek megmozgatása néhol egészen jól működik, néhol pedig teljesen erejét veszti, izzadságszagú és erőltetett lesz.

Fotó: Karip Timi

Adorjáni Bálint (Püladész) felbukkanásával azonban megtörténik a teljesen váratlan: az előadás működni kezd. Rétfalvi Tamás Oresztészként magára talál, anyámasszony katonájából határozott férfi lesz, aki miután megtudja, hogy halálra ítélték az argosziak, nem adja olyan könnyen az életét, szemei vérben forognak, izmai megfeszülnek. Martinovics Dorina még ekkor sem tud kilépni a szépelgő Élektra karakteréből, sokkal vadabbnak, bosszúszomjasabbnak kellene lennie, „férfias léleknek”, ahogy a műben is elhangzik, Martinovicsban ennek a szikráját sem látni, inkább egy folyton aggódó, zaklatott lányt mutat.

Szávai Viktória Helenéjét eközben a „bűnös palotában” Horkay Barnabás kísérti meg, aki nemcsak fizikai határait feszegeti a magasban, a vasrudakon végigkúszva-mászva, hanem tökéletesen visszaadja a férfierotikát, amitől Helené vágyaktól zokogó éneklésbe kezd - Szávai keserves visításig fokozza.

Miután a három fiatal a Hírnöktől (Schneider Zoltán érzékeny és alázatos cameója) megtudja, hogy Meneláosz ellenük szavazott, elhatározza, bosszút állnak rajta, mégpedig úgy, hogy meg akarják ölni Helenét és elfogni lányát, Hermionét. Itt végre Horváth Csaba teret ad a Karnak is, a Phrügiai szerepében Nagy Norbert dinamikus, heves mozgással és izgatott beszédtempóval adja elő, mi történik éppen a palotában, elbeszélését a Kar illusztrálja vasrudakon a magasban eljátszva. Prózai színészektől ilyesfajta mozgás és koreográfia végrehajtása semmiképpen sem megszokott, jelen esetben viszont teljesen működőképes. Humoros, ironikus, igazi nagybetűs színház Nagy Norbert és a radnótisok bravúros összjátéka. Horváth Csaba jól döntött, hogy a „fizikaisok” (fizikai színházi koreográfus-rendező szak a Színműn) frissen végzettjei is szerepet kaptak az Oresztészben, nélkülük aligha lett volna az előadásból valami.

Fotó: Karip Timi

Az események felfokozott káoszába csöppen bele Apollón (Horkay Barnabás), szó szerint, hiszen egy hevederben ereszkedik a tér fölé laza könnyedséggel, és köteleken függeszkedve áll tótágast, bukfencezik a légben. Horkay Barnabás nemcsak a légben laza, de Apollónként meg is mondja (magától értetődően), ki kihez megy hozzá, és kinek hol kell felelnie majd bűnéért a közeljövőben. Kétségkívül a legüdítőbb jelenség a levegőben bukdácsoló, ringatózó, egyszóval mindenféle szempontból cool Apollón.

Döntéseit nem övezi túlzott lelkesedés, Élektra nem örül újdonsült férjjelöltjének, Püladésznek, és Hermioné sem csattan ki az örömtől, hogy elrablója, Oresztész lesz a párja. Hermionét Móga Piroska e.h. játssza el kislányosan szendén, ötletes és feldobja az előadás hangulatát hegedűjátéka, a hegedű mint kellék mégsem kap indokolt funkciót a darabban.

Fotó: Karip Timi

A végére megtalálja formanyelvét az előadás, amiben a társulat sehogysem tud megfelelően közreműködni. Adorjáni Bálint kishíján főszereplővé avanzsálja magát, a többi prózai színész küzd a mozgástechnikával, és Khell Zsolt rideg, minimalista díszletével, amin kapaszkodni, gebeszkedni nem kis feladat. Itt bizony nem lélektani dráma van nagyjelenetekkel, hanem stilizált színház, rengeteg mozgással. És amíg a társulat próbálja felvenni a tempót, Horkay Barnabás elviszi a tejfölt.

A Mohácsi fivérek előadása az Örkény Színházban kegyetlenül arcul csapja a nézőt. Diskurzust generál, véleményeket ütköztet, gondolkodásra késztet. Meg kell nézni, fontos előadás.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

Már a nemzetis Velencei kalmár átdolgozásban is húsbavágóan őszintén nyúltak a témához: hogyan tud együtt élni zsidó és nem zsidó, honnan gyökerezhet a zsidók elleni gyűlölet, és ha az élet mégis úgy hozza, hogyan fordulhat meg a két oldal egymásról alkotott véleménye.

Az e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY viszont egészen más. Kamenyec-Podolszkij. Nem lehet mellébeszélni. Tények vannak: 1941-ben mintegy húszezer zsidót telepített ki a magyar kormány, gyűjtőtáborokba szállították, majd Galíciába és Ukrajnába deportálták őket. Kamenyec-Podolszkban három napig tartott a zsidók folyamatos legyilkolása az SS tagjai által.

Az előadás legalább annyira kíméletlen, mint az előbb felsorolt tények: a kicsit könnyedebb, fesztelenebb jeleneteket követik a brutálisabbnál-brutálisabb rémtettek. Három szálon fut a történelem bemutatása: az egyik a Hamvaskürti család sorsának alakulása, a másik Horthy és a magyar kormányzat felelőssége és szerepe, valamint egy fotográfus dilemmája. Ezek közé ékelődnek az elhurcoltak tragédiái. A darab mozaikszerűen építkezik és a végére áll össze kerek egésszé.

Fotó: Karip Timi

A színészek kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanak, az egyetemi hallgatók és vendégművészek szépen illeszkednek az Örkény Színház társulatába. Különösen jó viszontlátni Kocsis Pált, aki - Némedi Árpád mellett - Mohácsiék kaposvári korszakának egyik emblematikus szereplője (Megbombáztuk Kaposvárt, Csak egy szög, A falu rossza, 56/06).

Az öttagú zenekar (Kovács Márton, Zságer-Varga Ákos, Rozs Tamás, Gyulai Csaba, Szabó Zoltán) végigkíséri a jeleneteket, s zenéjükkel adják meg azok sodrását, drámaiságát. A zenekar tagjai aktív szereplőként nem kapcsolódnak be, csöndes szemlélőkként vannak jelen.

A Hamvaskürti (eredetileg Klein) családnak már az elején azzal kell szembesülnie, hogy fiúk (Patkós Márton e.h.) egy Nyilas-lányba (Varga Lili e.h.) szerelmes és megkéri a kezét. Abszurd szituáció, Debreczeny Csaba és Kerekes Éva szülőkként visszafojtva aggódnak a fiúért, aki annyira szereti a lányt, hogy eltitkolja előle zsidó származásukat. Kerekes Éva tekintete megértő, Debreczeny Csaba szeme viszont lángol, de hát szerelmes a gyerek, és amúgy sincs semmi baj, a hírek különben is csak rémhírek. Varga Lili elszánt Nyilasként lép be a zsidó család szobájába, és egyből megszereti őket, abban a tudatban lévén, hogy nem zsidók. Amikor azonban kiderül az igazság, remegve ugyan, de széttépi a család életét megmenthető papírokat – ahogy azt elkötelezett magyar honfitársai elvárják. Ekkor szembesül vele, mennyire elvakult volt eddig, de már késő. Varga Lili nemcsak külsőleg változik meg, hanem belülről is megtörik, összeomlik. Elkíséri vőlegényét, és családját egészen az út végéig – előbb azonban még megmenti a fiú apja életét a saját iratával, hogy legalább ő el tudja mondani az utókornak, mi történt.

Fotó: Karip Timi

A zsidó deportálás ötletének kitalálását a Mohácsi testvérek komédiába hajló módon mutatják be. Gálffi László és Kocsis Pál váltják egymást, hol az egyik a belügyminiszter, a másik a kormányzó, hol pedig fordítva. Álom az álomban: ki álmodik kit? Ki álmodja meg a „nagy tervet”? És vajon ki hajtja végre? Az álomban hirtelen felbukkan a bibliai három király, Gáspár, Menyhért, Boldizsár (Vajda Milán, Bíró Kriszta, Gyabronka József), akik megpróbálják ajándékaikkal lekenyerezni Horthy-t, kialkudni, hogy a zsidókat inkább Palesztinába vigyék. Azután megjelenik Attila, a nagy Hun szelleme, akit maga a Führer követ - Némedi Árpád könnyed virtuozitással jeleníti meg mindkettőt. Gegnek tűnik, vagy jóféle komédiának, dinamikus magyar zenével, tánccal, kórussal. Az előadás egészébe illeszkedve utólag inkább mégis hátborzongató és szomorú.

Remekül eltalált metafora, ahogy Horthy felveszi a hatalmas kabátot, ám az túl nagy, visszahúzza őt – egyenesen a tömegsírba. Az előadás nem bonyolódik homályos utalásokba, nem vonatkoztat el, szigorúan tényszerűen (kicsit néha szájbarágósan) visz végig minket a múltbéli eseményeken.

Tempójából nem veszít, a hangulat egyre feszültebbé és komorabbá válik. Keserű benne minden humor. Az egyik jelenetben Epres Attila idegenvezetőként mutatja be az áldozatokat és a végrehajtókat, még taps is jár mindkét oldalnak a helytállásért. Ebbe a furcsa humorba keveredik egy áldozat kérése, hogy örökítsék meg halálát, úgy, ahogy korábban születését is. A golyózáporba áll a fotográfus is és még pár társa, hogy átérezzék, milyen is egy ilyen mészárlás. Egy ilyen jelenet láttán nehéz szavakat találni, nehezen fut az ujjak alatt a klaviatúra. Megdöbbentő? Szégyenletes? Torokszorító? Nincsen rá megfelelő jelző. Ahogy arra sem, amikor egy kisgyermekes családot lőnek tömegsírba a katonák, de előtte még azon vitatkoznak, ki legyen az első áldozat, és ki végezzen velük.

Fotó: Karip Timi

Kocsis Pál fotográfusa szárazon panaszkodik cimboráival közös ivászat közben, mennyire nem hagyják őt dolgozni a katonák, mert túl gyorsan mészárolják halomra az áldozatokat. Így folyton lemarad a pillanatról. Ukrán szeretőjét, akit Kerekes Viktória alakít finom nőiességgel, összes társa irigyli, a végén azonban neki sem kegyelmeznek. Kerekes Viktória rezignált belenyugvással veszi tudomásul sorsát, Kocsis tétovázik, de még halála előtt is fényképezőgép elé állítja a nőt. Vajon ezúttal sikerül elkapni a pillanatot?

Mohácsi János fináléjában Némedi Árpád őrült magyar táncba kezd, a zenekar egyre gyorsabb tempót diktál, az összes lélek eltűnik, miközben a lábát csapkodó Némedi egyedül marad és fanatikusan ropja a színpadon – óhatatlanul a múltból a jelenbe zuhanunk át. Ennek ellenére az előadás nem akar mindenáron aktualizálni, ahogy tette azt Mohácsi eddig sok munkájában.

A SZÁMODRA HELY szembesítés. Kimondja az eddig kimondatlant: mindez megtörtént. Velünk történt. Beszélnünk kell róla, őszintén, tabuk nélkül. Meg kell ismernünk múltunkat, és egymást. A továbblépés csak ezután következhet.

Rég ért ennyire kellemes meglepetés színházban, pedig az Orlai Produkció idei első bemutatója nem váltja meg a világot, nem újítja meg a művészet fogalmát, és nem ad választ létünk égető kérdéseire. Csupán azt mutatta meg nekünk viccesen-könnyfakasztóan, mire képes négy nagyszülő, hogy unokáját a közelében tudja, és milyen oktondiak is vagyunk mi, unokák, ha saját sorsunkat kezünkbe vesszük. És még így is a legjobbat tesszük, amit tehetünk!

Fotó: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda

„Ha menni kell, hát menni kell”; „ha meg akarod találni a saját utadat, magadnak kell kitaposnod az ösvényt”; „a családnál semmi sem fontosabb!”- ismerős szólamok, ugye? A Folyón túl Itália alaptörténete hasonló coelhói magaslatokat sugall elsőre, így nem csoda, hogy nagy adag szkepticizmussal ereszkedtünk alá a nézőtérre a Belvárosi Színházban. Az első percben nem csalódunk: „Tengo la familia”, avagy „A család az első” – süvöltik spagettit zabálva az elsőgenerációs olasz bevándorló nagyszülők, miközben unokájukat várják a szokásos vasárnapi ebédre a New Jersey-i kertvárosban. A 29 éves Nick azonban váratlan hírrel zavarja meg a bazi nagy olasz idillt: munkahelyén előléptették, és ennek következménye az, hogy a családot hátrahagyva a messzi Seattle-be költözik. A nagyszülők szívükhöz kapnak, és beáll a nagybetűs, unalomig ismert Generációs Konfliktus, aminek következményeként az öregek még vakrandit is szerveznek a saját házukba abban a reményben, hogy a fellobbanó szerelemmel a városban tartják Nicket.

Innentől nyugodtan elszabadulhatna a mediterrán virtusú, szájbarágós, Mambo Italiano-szerű pokol, de különös módon nem így lesz. (Az olasz szál és a sztereotípiák is csak kifordítva, a szereplők által idézőjelbe téve kerülnek elő később.) Feszített tempóban zajlanak az események, az élő, nagyon vicces párbeszédek (a fordítás Zöldi Gergely munkáját dicséri, a rendezés Znamenák Istvánét) pedig jelenetről jelenetre arról győznek meg minket, hogy Joe DiPietro darabja játszódhatna egy Somogy megyei kis faluban, a saját nagymamánknál, vagy a szomszéd lépcsőházban is. Üdítő az ennyire határozott, kidolgozott koncepció a karakterekről, akik tulajdonképpen roppant egyszerűek és hétköznapiak: az unoka (Szabó Kimmel Tamás) arrogáns, kissé beképzelt marketingmenedzser, aki jó szándékkal, ámde türelmetlenül és agresszíven kezeli aggódó-szerető nagyszüleit. Mint minden 29 éves felnőttnek, neki is van mit cipelnie a múlt terheiből (pszichológushoz is jár, de a tény nem sejtet komolyabb hátteret egy lazább Woody Allen-filmnél), viselkedése viszont még ennek tükrében is bántóan éretlen. „Paraszt vagy velük” – veti szemére a nagyszülők által összehozott vakrandin Caitlin (Cseh Judit), utalva arra, hogy a fiú korántsem értékeli eléggé jó dolgát.

Fotó: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda

Viszont az öregek sem szentek, őket sem a puszta önzetlenség vezérli: bár egy kompromisszumokkal és viszontagságokkal teli életet tudnak maguk mögött, a „család az első” jelszava mögé bújva valójában a feleslegesség tudata ellen küzdenek, és pótcselekvésekbe menekülnek. Aida (Lázár Kati), Frank (Lukáts Andor), Nunzio (Benedek Miklós) és Emma (Szabó Éva) remek színészi játékukkal egyenként is kész tanulmányt szolgáltatnak az öregedésről; Aida megállás nélkül főz és másokat etet, Emma minden alkalomra misét szervez és papot hív, Frank pedig a közúti katasztrófák ellenére sem hajlandó lemondani a vezetésről. Míg ők hárman a mellőzöttségről, addig Nunzio az emberi méltóságról is mesél: annak érdekében, hogy visszatartsa Nicket, elővehetné az aduászt, vagyis gyorsan pusztító halálos betegségének tényét, de nem teszi. Jó fejek és emberiek az öregek, akkor mégis mi a baj velük? Mi az oka az egész generációs konfliktusnak?

Az előadás attól jó, hogy őszintén és kíméletlenül közli a választ: nem, nem a sokat hangoztatott értékrendbeli különbség és a hagyományokhoz való ragaszkodás a konfliktus forrása, hanem az, hogy az öregek baromi fárasztóak. Nem értik a fiatalokat, tulajdonképpen nem is akarják megérteni, mert így, saját meggyőződéseikkel egyszerűbb az életük (ez persze ugyanúgy igaz visszafelé is). Nick ajándékaival, az üzenetrögzítővel nem tudnak mit kezdeni, sokadjára sem értik, unokájuk mivel is foglalkozik tulajdonképpen, és azt se, hogy miért nem házasodik meg végre (akinek van idősebb rokona, az tudja, hogy milyen érzés a „miért nem keresel már valakit magadnak”-típusú kérdések kereszttüzében állni). A folyón túl Itália meg se kísérli, hogy mélyebb jelentést tulajdonítson a színpadon látottaknak, mégis felállít egy diagnózist. Mit tudunk meg magunkról mi, fiatalok, miközben magunkra ismerünk a türelmét végképp elveszített, őrjöngő Nickben? Hogy pont azokkal nem vagyunk megértőek, akik a legközelebb állnak hozzánk, és akiknek életük végéhez közelítve különös jelentőséget nyernek számunkra még oly maguktól értetődő dolgok. Ha az előadásnak van egy (nem szándékolt) tanulsága, akkor az ez: ha szeretjük családtagjainkat, akkor hagyjuk, hogy szeressenek minket a maguk módján, és se többet, se kevesebbet nem várunk tőlük.

Fotó: Takács Attila / Orlai Produkciós Iroda

A darab tehát teljesen átlagos családi igazságokról beszél szerethetően, elnézően és viccesen, anélkül, hogy feltalálná a spanyolviaszt. Lám, a közhelyekről is lehet pontosan és szépen szólni. A hiteles színészi játék mellett a produkció másik nagy erénye a kitűnő arányérzék, amellyel Znamenák keveri a szívmelengető és a fájóan realista elemeket. Érthetetlen azonban, hogy a darabot a színlapon miért nevezik „vérbő komédiának”, hiszen számos eleme, köztük a befejezés is szívszaggatóan valóságos. Utóbbi élményétől nagy bűn lenne bárkit is megfosztanunk, ezért nem is részletezzük tovább – az Orlai Produkció teljesítette küldetését, és aki szereti, ha egyik szeme sír, a másik nevet, és különös örömet szerez neki, ha magára ismer, annak feltétlen ajánljuk. Akár a nagyival közösen!

A Bárkibármikorral az alkotó egy időre visszatér a politizáló színháztól a családpszichológiához. Pintér Béláék legújabb bemutatóján jártunk.

Fotó: Karip Timi

Blogunk sosem tagadta Pintér Béla munkássága iránti elfogultságát, szerzőink legjobb színházi élményei nagy részben az általa alapított társulat előadásaihoz fűződnek. Előző, Titkaink című előadásuk komoly áttörést jelentett a csapat 16 éves történetében és fontos mérföldkő a hazai politikai színház útján is, legújabb bemutatójuk, a Bárkibármikor azonban nem folytatja a Szutyokkal megkezdett, a Kaisers TV Ungarnnal folytatott és a Titkainkkal csúcsra ért közéleti ihletésű előadások sorát. Pintér inkább visszatér a családi kapcsolatokban rejlő feszültségek elemzésére, a Sütemények királynője, az Anyám orra, A démon gyermekei vagy a 42. hét vonalához.

A Bárkibármikor főhőse az ötven év körüli Árpád (Pintér Béla), aki fegyelmezetten és szeretettel viseli a terheket, amiket a sors rámért: egyetlen fiát, a paralízises Krisztiánt (Friedenthal Zoltán) egyedül neveli, felesége régen elhagyta, és ő az egyetlen támasza özvegy édesanyjának (Csákányi Eszter) is. Amikor úgy tűnik, hogy fia egy sorstársa, Rita (Roszik Hella) személyében párra talál és Árpád fellélegezhetne egy kis időre, újabb terhek szakadnak a nyakába: fia lemondja az eljegyzést, mert beleszeretett gyógytornatanárába, Natasába (Szamosi Zsófia), édesanyja pedig időzavaros amnéziába esik.

Fotó: Karip Timi

A férfiból, akinek élete évtizedeken át mások érdekeiről és az elfojtásról szólt, egyre inkább előtör a vágy, a szexuális éhség és miközben lelkiismerete és egy váratlan szerelemtől felszabaduló ösztönei egymással küzdenek, családja széthullik.

Az előadást nem a Szkéné intim terében, hanem a nagyobb Átriumban mutatták be, itt a színpad is színpadszerűbb. A minimalista díszlet csak textilleplekből és egy fotelból áll, a helyszínek változnak, a színpadtér nem.

Pintér a Bárkibármikorban ismét használja a kerettörténet technikát, a néző – akárcsak az Anyám orrának esetében – nem mindig biztos abban, hogy mi zajlik a valóságban és mi a dizájnerdrog-függő fiatal pár látomásaiban, az előadás végén pedig a cselekményből, sőt szerepükből is félig kilépve fejezik be színészek a történetet. A sztori a sztoriban technika abban is segíti Pintért, hogy bármikor megtagadhassa a nézőtől a dráma feloldásának kényelmét. Nem akar választ adni, hiszen feladatának a probléma felvetését tekinti.

Fotó: Karip Timi

Pintér ezúttal is finom eszközökkel építi fel a nagy terhekkel küzdő kisember figuráját, a nyugalomra vágyó kispolgár életstratégiájának szükségszerű bukásának történetét. Csákányi Eszter öregasszonya maga is elfojtott vágyaival, fóbiáival küzd, amelyeknek hirtelen jött amnéziája már nem tud gátat szabni. Humorosan tragikus ábrázolását nyújtja az idős kornak. Friedenthal Zoltán veszélyes faladatot kap. A paralízises fiú mozgásának utánzása könnyen válhat bántó paródiává, de ő páratlan fizikai színészettel marad meg a pontos karakterábrázolás keretein belül. Szamosi Zsófia és Roszik Hella olykor egymás szerepébe sétálnak át, miközben sajátos hangulatot teremtő beatzenével töltik meg a színpadot.

A Bárkibármikor méltó folytatása az életműnek, még ha újabb csúcspontnak nem is nevezhetjük.

Zseniális színészi játék, átgondolt rendezői koncepció, de az látszik: az előadásnak jót tesz majd, ha kicsit összerázódik. „Jogunk van valamiféle eligazításhoz” – mondja Guildenstern, de a kapaszkodóktól megfosztottan célt és értelmet kereső téblábolás eleve elrendelt irányba tart: a halál felé. S innentől már mindegyikünknek ismerős a történet.

Fotó: Mészáros Csaba

Két férfi órák óta „fej vagy írás?”-t játszik, és az érme mindig az arcképes oldalára hull (kilencvenkétszer!). Nincs itt csalás, szemfényvesztés, egyszerűen megszűnt minden hétköznapi valószínűség, megdőltek az általunk ismert tudományos érvek, a világ kibillent egyensúlyából. Tom Stoppard művének két főszereplője Rosencrantz és Guildenstern, Shakespeare Hamletjének mellékszerepeiből kerültek egy huszadik századi szerző drámájába, ám hamar kiderül: amikor „saját jogon” válnak a történet főszereplőivé, akkor is csak sodródó, tájékozatlan és végzetesen döntésképtelen bábok. Eleve elrendelt sorsuk elébe mennek, vagy azt elkerülni próbálván éri őket utol az erőszakos halál, nem tudni; gúzsba kötve keresik a kiutat. Próbálják felidézni az eddig történteket: sürgős királyi végzés érkezett, ezért indultak Helsingőrbe, bár valójában fogalmuk sincs, mi okból hívták őket, és mi lenne a dolguk. Egymáshoz való viszonyuk zavaros, testvéries barátságuk megint csak valami eleve elrendeltetett egymásrautaltság, összeláncoltság; az is tisztázatlan, melyikük melyik: „nem tudjuk, hogy mi folyik itt, és mi a szerepünk”.

Két remekbe szabott színészi alakítás: Kaszás Gergő folyton aggályoskodó, tépelődő, a történésekben valamiféle logikát, rendszert kutató, a haláltól rettegő Guildensternje, és Nagypál Gábor értelmi képességeit tekintve lényegesen korlátozottabb, ám - talán emiatt is - valamivel kevésbé reményvesztett Rosencrantz-a különös párost alkot. Egymást erősítve, támogatva, heccelve, sokszor kétkedve, félve tartanak életdrámájuk végkifejlete felé. Lényegében minden rajtuk kívül történik, de nem miattuk esik meg; ők csak elszenvedői az eseményeknek. Hiába kutatják az őket körülvevő világ jelenségeit, kérdéseikre, kételyeikre az érvényes válaszokat soha nem találják meg. „Bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki érdekes” – mondja Guildenstern, mintegy pár pillanatra kívülről látva saját unásig játszott játékaikat, mondataikat.

Fotó: Mészáros Csaba

Útban a dán királyi udvar felé találkoznak a színtársulattal, amely később majd Hamlet kérésére előadja a testvérét romlásba döntő trónbitorló történetét. Ám itt még csak egy szedett-vedett, reményvesztett csapatot látunk, akik, miután művészetük nem bizonyult elég értékes portékának, saját testüket is áruba bocsátják a túlélés érdekében. „Közömbös idők járnak, gyalázatosak” – summázza a színtársulat vezetője (Fodor Tamás), hogy miként jutottak idáig. S mintegy mentségül hozza fel: „csak olyasmit játszunk a színpadon, ami az életben is előfordul”. A színészekkel deklaráltan „bármit meg lehet csinálni”, ha a közönség meg tudja fizetni. Fodor Tamás kitűnő érzékkel formálja meg a cinikus, kiábrándult, ám valaha bizonyára tehetséges társulatvezetőt, aki mára mindössze arra tudja használni eddig megszerzett tekintélyét, hogy maga helyett fiatal színészeit kínálhatja fel az útjukba tévedőknek.

Rosencrantz és Guildenstern valamivel a társulat előtt ér az udvarba, és amint az „igazi dráma” szereplői kerülnek színre, ők visszalépnek korábban ismert mellékszerepükbe, tehetetlen szemlélői a dán királyi család intrikáinak és Hamlet cselszövésének. Eleinte legalább az uralkodópárral sikerül elhitetniük, hogy többet tudnak elérni a megháborodottnak hitt királyfinál mint más, ám rögvest kiderül: nemhogy semmilyen befolyásuk nincs Hamletre, még alapvető kérdéseikre sem tudnak tőle akár csak tessék-lássék válaszokat kicsikarni.

Arany János veretes Shakespeare-fordítása éles kontrasztot képez Vas István Stoppard-szövegével, s a mai kiszólásokkal. A Hamlet cselekményének két szemlélője egyszerű kérdéseket vet fel: „Apád volt a király, te nagykorú vagy, mégis a nagybátyád uralkodik? Unortodox megoldás.” De közelebb az igazsághoz, az események fősodorához mégsem jut soha.

Fotó: Mészáros Csaba

Ezt a reménytelen sorsba zártságot, a világon kívül-rekedtséget pontosan fogalmazza látvánnyá az elhagyott játszótér közepén hatszögletű homokozót ábrázoló díszlet, Varga-Járó Ilona munkája. Főhőseink mindvégig itt toporognak-tipródnak, de kívülre-felülre csak ritkán jutnak, erősen behatárolt játéktér adatik nekik, tehát itt is épp olyan korlátozottak, mint cselekvéseik. Jelmezeik(Kiss Julcsi) egyszerű, hétköznapi gúnyák, hétköznapiságukban szinte egybeolvadnak a jellegtelen szürkés-sötétségbe vesző háttérrel: fehér ing, sötét öltöny, nadrágtartó, egyformák ezek, sőt a Hamlet szereplői közül is csak Gertrud kap látványos estélyit, bundát. Ezek a ruhák is azt emelik ki, hogy Rosencrantz és Guildenstern és az általuk megélt történet öröktől létező s egyetemes érvényű.

A klasszikus részletek letisztult, szép előadásmódja köszönhető Király Attila Hamletjének, Bánfalvi Eszter Gertrudjának, Tamási Zoltán Claudiusának; Tóth József Polonius szerepében áll helyt, Opheliát Simkó Katalin játssza. Ők – Hamlet kivételével természetesen - a színtársulatban is aprócska szerephez jutnak, kitűnő összmunka, szép alakítások sora.

Szikszai Rémusz rendezése átgondoltan, sokszor iróniával, humorral mesél elmúlásról, a haláltól való félelemről, s arról, hogy vajon mekkora szerep juthat az egyén döntésének az eleve elrendeltségben. „Biztosan volt egy pont, valahol a kezdetén, amikor dönthettünk volna máshogy is”, de ez a pont csak ködösen sejlik fel a néző előtt is. A játék számos ötlettel, szellemes, abszurd részlettel gazdagodik, néma jelenetek sora igazolja a társulat és a rendező remek összmunkáját.

Fotó: Mészáros Csaba

Monori András zenéje kitűnő aláfestést biztosít, a pénzcsörgés olyankor is emlékeztet bennünket az élet-játszma tétjére, amikor hajlamosak lennénk megfeledkezni arról, mit is jelent itt és most a kiégett színtársulat és a szereplők által olyan hőn áhított boldogulás.

A produkció a Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné és a Füge közös előadása.