Jó néhány fiatal alkotó azon dolgozik, hogy kurrens témák, korszerű látvány, és életszagú játékmód ötvözésével új értelmet adjon a színházba járásnak. Ilyen elszánással jött létre a 011- ALKOTÓCSOPORT, akik júniusban programadó fesztivállal jelentkeztek, egyúttal összegezték eddigi munkáikat. Az első visszajelzésekről és a hogyan továbbról kérdeztük a közösség két vezetőjét, Radnai Márkot és Gosztonyi Csabát. (A beszélgetésnek külön aktualitást, hogy Radnai Márk kapta a második Titánium Tehetségkutató Platform Év Titán díját).

Milyen munkamegosztás szerint dolgoztok? Ki miért felel?

RADNAI MÁRK: Csabával valójában nemrég kezdtünk el közösen dolgozni. Ő elsősorban reklámszakember, aki mellesleg a színészettel is kacérkodik. Amikor szerepelni hívtam a Drosztba (a 011 harmadik bemutatója – a szerk.), még nem tudtam, hogy főállásban mivel foglalkozik. Csak akkor mondta, hogy a kezdetek óta figyeli az előadásainkat, és szerinte tudnánk segíteni egymást. Leültünk, hogy megnézzük mi a közös halmaz. Rögtön arról kezdtünk dumálni, hogy a színházat lényegében ugyanolyan kreatív emberek csinálják, amilyenek a jó reklámokhoz is kellenek, mégis nagyon ritka az együttműködés. A színház mint elitkultúra lenézi a reklámot, visszafelé ezzel szemben az érdektelenség rontja a viszonyt. Kiderült, egyetértünk abban is, hogy a két szakma közt van egy baromi nagy generációs különbség, ettől annyira eltérőek a munkamódszerek, és emiatt indul be nehezen a párbeszéd. Csak egy példa: a reklámban egy nagy asztalnál 2-3 óra alatt ki tudnak találni bármit, míg a színházban kötelezően hosszú próbafolyamatok vannak. Az egyik megállás nélkül pörög, a másik folyton elemez, mérlegel. Mi lenne, ha a kettő közelítéséből csinálnánk valami újat? Most épp ennek a lehetőségein kísérletezünk.

Radnai Márk és Gosztonyi Csaba
Fotó: Bődey János

Természetesen vannak praktikus szempontok is. Hátha a mi friss rálátásunk segítene megújítani olyan eseményeket, mint mondjuk a HVG állásbörze, és cserébe nekünk is könnyebb lenne ebből a körből támogatókat találnunk az aktuális színházi munkákhoz.

GOSZTONYI CSABA: De hogy konkrétabban is válaszoljunk a kérdésedre, a fesztiválon Márk felelt a programért és az előadások lebonyolításáért, én pedig főleg a kommunikációt vittem.

Ha Csaba csak nemrég szállt be, ezek szerint te egy személyben alapítottad a 011-et?

MÁRK: Nem egészen. A 011 akkor indult, amikor végzős színész voltam, és közben felvettek rendezőnek. Azon a nyáron álltunk össze először néhány osztálytársammal, majd hívtunk embereket a felettünk és alattunk lévő évfolyamokból is. Adtunk magunknak egy nevet, és elkezdtünk dolgozni valamin, amit akkoriban nem csinált velünk senki, de minket érdekelt. Emlékszem, még abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán bemutatjuk valahol. Ebből lett a Kutyaszorítóbban.

Ki akartunk törni abból a megfelelésből, hogy a színháznak kötelezően a klasszikusokat kell játszania. Mindig ugyanazokat a darabokat újra és újra. Már az egyetemi képzés végére belefásultunk ebbe. Olyan előadást akartunk létrehozni, ami a sajátunk, és amivel tényleg jól esik foglalkozni.

Szinte minden interjúdban kitérsz erre. De ez nem a te személyes mániád? Nem te erőltetted rá a többiekre?

MÁRK: Szerintem nem. Inkább azt láttam, a srácoknak éppúgy a kedvükre volt, hogy Csehov életidegen figurái helyett Tarantino forgatókönyvét játszhatták. Már csak azért is, mert együtt választottuk az alapanyagot, közösen írtuk át saját magunkra, és egy teljes éven át próbáltuk a nekünk tetsző tempóban. Az első félévben például rengeteget ökörködtünk mindenféle helyzetgyakorlatokban, amiből aztán jó sok bekerült a végső változatba is. Külön örültem, hogy mindenkinek lett egy olyan szóló része, ami pont illik rá, az adott színészre és emberre. Tehát éppen hogy abszolút csapatmunka volt. Máskülönben nem jöttek volna el a szombati bulik után vasárnap 10-től fél napokat próbálni. A lényeg, hogy ebből a mást játszani vágyásból nőtte ki magát a 011.

Viszont sokan a többiek közül azóta kőszínháznál tag.

MÁRK: Így van, többen szerződtek a Katonához, más Miskolcra vagy Szombathelyre igazolt. De mindenki visszajár a bemutatókra és a bulikra, senki nem szakadt le a kezdeti csapatból. Ha majd elengedik őket, biztos azonnal jönnek és játszanak velünk újra. Megmaradtunk ugyanannak az összeszokott baráti közösségnek, akiket az azonos minőségérzet hozott össze és tart egyben a mai napig. Sőt, most inkább az a kihívás, hogy kiket engedjünk be azok közül, akik új tagnak jelentkeznek hozzánk. Köztük is bőven vannak hasonló temperamentumú, jó energiájú fiatal művészek.

Te valaha leszerződnél kőszínházi társulathoz?

MÁRK: Nem elképzelhetetlen, de mégsem ez a legfőbb ambícióm. Igyekszem úgy gondolkodni a színházról, és úgy képviselni a 011-et, hogy ne egy-egy nagy névről szóljon, hanem inkább arról a gondolatiságról, amely a darabjainkat is ihleti. A közösen létrehozott minőségben hiszek, és ehhez hozzájárul a tervezők, a dramaturg, vagy a háttérstáb teljesítménye is, ugyanolyan mértékben, mint az én rendezésem vagy írói munkám. Magyarán attól tartok, hogy ha valaki kiesik vagy lecserélődik a csapatból, borul az egész elképzelés. Ezért is nem engedtem, amikor legutóbb a Tháliában azt kérték, hogy több ottani művészt vegyek be a munkába. Ragaszkodtam a kipróbált munkatársakhoz, a jól bevált közeghez, és végül Szabó Győzőn és a kellékesen kívül mindenki mást én vittem oda. Tényleg úgy van ez, mint egy vízilabda- vagy fociválogatott esetében: így együtt vagyunk erősek.

CSABA: Hozzá kell tennem, hogy a próbákon hála az égnek Szabó Győző és a kellékes is egészen elképesztően jól dolgozott. Megérezték, hogy nálunk milyen a szokásos hierarchia helyett a csapat egyenrangú részeseként gürcölni a közös ügyért, és szerintem külön élvezték is a kihívást.

Az első két bemutató, a Kutyaszorítóbban és a Meanwhile in Kansas tehát még Csaba érkezése előtt készültek. Mit gondolsz, mivel tűntetek ki más fiatal csapatokhoz képest, hogy nálatok kopogtasson az ötleteivel?

MÁRK: Minket mindig is érdekelt, hogy igényesen és eredeti módon tálaljuk az előadásainkat. Például kezdetektől sokat adtunk arra, hogy saját tervezővel dolgozzunk a népszerűsítő anyagokon vagy a netes megjelenéseken. A plakátok hol olajfestményként, hol kézzel rajzolt grafikaként készültek. Illetve forgattunk spot videókat és szerveztünk promóciós kampányokat, hogy eljussunk azokhoz az emberekhez, akik egyébként nem járnak színházba, de mi szeretnénk, ha visszajáró közönségünk lennének. Csabának valószínűleg bejöttek ezek az ötletek, és ez visszajelzés, hogy jól sikerült a start.

Fotó: Bődey János

CSABA: Igen, nagyjából így volt. Csak annyit fűznék hozzá, hogy nekem meg az volt a legpontosabb visszajelzés, amikor az autószerelő haverom eljött az egyik előadásra, és teljesen oda volt érte. Azt mondta, ha ilyen a színház, akkor jön máskor is. Ez a példa egyszerre érzékelteti, hogy manapság milyen sokan maradnak ki a színház élményéből (tényleg elképesztően szűk az a réteg, amelyik rendszeresen jár), ugyanakkor jelzi, hogy nekünk számítanak ezek a potenciális nézők, ezért sokat dolgozunk azon, hogy halljanak rólunk és jegyet vegyenek ránk, miközben nem szeretnénk elveszíteni a színházértő közönséget sem.

Ilyen közönségfogó trükknek szántátok a fesztiválon bevetett USTREAM (élő online) közvetítést is? Az kinek az ötlete volt?

CSABA: Kicsit messzebbről kezdeném, ha megengeded. Az úgynevezett fesztivál valójában reklám volt a 011-nek, amire kimondottan jól reagált a közeg. Mint ahogy az mostanra kiderült, én abból élek, hogy reklámokat készítek, termékeket segítek eladni. Ugyanez volt az elgondolás a négy bemutatott előadással kapcsolatban is: hagyjuk el a régimódi csomagolást, és mutassuk be azt, amink van, minden felesleges mellébeszélés nélkül. A sajtóközleménytől kezdve világossá tettük, hogy nekünk ez egy teszt, egy bizonyítási lehetőség. Jöjjenek el a nézők, és győződjenek meg arról, hogy nem a köldöknéző 2 százaléknak akarunk megfelelni, hogy nem a szokásos unalmas köröket futjuk. Ha a termék nem szerepel jól a tesztelésnél, az rögtön kiderül. Ahhoz, hogy minél több ember kipróbálhassa a 011 márkát, a Ustream-közvetítés tűnt a leghatékonyabb eszköznek.

Egyébként is koncepció nálunk, hogy beépítsük az új technológiai fejlesztéseket az előadásainkba. Tehát épp itt volt az ideje, hogy kipróbáljuk a streamelést. Ráadásul ilyen még nem volt magyar színházban, ami különösen fontos szempont, mert tudatosan kerüljük a koppintásokat. Az eredményességéről pedig annyit, hogy a mi két streamünket nagyjából 3000-en, azaz közel annyian nézték meg, mint például a nemrég bemutatott Fekete levest (Novák Erik új filmje – a szerk.); és ez lehet, hogy nem sokkal több, mint ahányan a Vígszínházban ülnek egy szokásos este, de ahhoz képest, hogy új célcsoportnál tettünk úttörő lépéseket, és bevállaltuk az ilyenkor szokásos technikai bakikat, szerintünk nagyon szép szám.  És tegyük hozzá, hogy jóval olcsóbb, mint egy gagyi minőségű televíziós közvetítés felvétele.

Márk rendezéseiben többek közt lenyűgözött az is, hogy a kőleves receptúrát követve minimális pénzből állít elő látványos és minőségi dolgokat. Nem csak a színház oldaláról értelmezhető, amit csinál, ugyananyira filmes szemmel is dolgozik. Így nem volt kérdés, hogy a közvetítéseket is ő rendezze. És be kell valljuk, nem volt könnyű menet. Volt olyan színész, aki az előadás előtt 2 órával szállt le a repülőről, Klem Viktornak forgatásra kellett rohannia rögtön utána, vagy például 1 óra maradt arra, hogy Márk átbeszélje az operatőrökkel, hogy ki mit fog venni.

Miért csak a két Bárka-előadás ment le közvetítésben?  

MÁRK: Azt a két darabot játsszuk régebben, van róluk korábbi felvétel és emiatt az egész megvolt a fejemben beállításról beállításra. A Droszt lényege, hogy olyan mozit nézel a színházban, amit aztán nem vihetsz haza DVD-n, azt értelmetlen lenne felvenni, az eredeti elképzelésünkkel nem lenne összhangban. A Garzonpánik pedig hagyományosabb kamaradarab, aminek a fesztiválon tartottuk a bemutatóját, azzal nem akartunk lyukra játszani.

Fricska volt, hogy a POSZT idején mentek le ezek az előadások?

CSABA (nevet): Gőzöm nem volt, mikor van a POSZT.

MÁRK: A két dolognak semmi köze egymáshoz. Ha választhattam volna, nem akkorra időzítem, mert tudom, hogy elég sokan leutaznak ilyenkor Pécsre. A Garzonpánikhoz igazítottunk mindent. Mázli volt, hogy lemehetett az összes eddig készült és műsoron lévő saját előadásunk. Mondjuk kellett hozzá az is, hogy Trokán Nóra beugorjon Pálos Hanna helyére, és a többiektől is rengeteget kívánt az egyeztetés.

Fotó: Bődey János

CSABA: A végére egész lavina lett a sok szervezésből és tennivalóból, de végül nem hagytuk, hogy maga alá temessen minket.

Mire fogjátok használni a fesztivál honlapját?

MÁRK: Ha majd levesszük műsorról valamelyik előadásunkat, azok felkerülhetnek oda végleg. Amíg mennek, tessék eljönni rájuk újra és újra, állandóan frissítjük őket, mindig telerakjuk rögtönzésekkel a jeleneteket, időnként cserélődnek a színészek is, érdemes többször megnézni bármelyik futó darabot.

Visszatérve az élő közvetítésre: sok szakmabeliből olyan reakciókat váltott ki, mint amikor megjelent a maesteszinhaz.hu, amitől először szinte mindenki nagyon megijedt. Hiszen ha lehet fél áron lehet jegyekhez jutni, akkor majd biztos mindenki kivárja az utolsó pillanatot. De nem így lett, hanem kialakult egy versenyhelyzet, és azok, akik igazán jó helyre akarnak ülni, már hamarabb lefoglalják maguknak a helyeket, mert tudják, hogy az utolsó nap pillanatok alatt elkapkodják az összeset. Viszont jól járnak azok is, akiknek kevésbé fontos, hogy mire mennek, mert a jegyárak miatt eleve ritkán jutnak el színházba, de így nekik is nagyobb esélyük lett erre, mint korábban. Tehát épp az ellenkezője történt, mint amitől sokan tartottak az elején. Lényegében csak nyertesei lettek az újításnak.

A streamben is hasonlóan jó lehetőségeket látok. Például többen látnának vidéki előadásokat, amiket manapság a helyieken kívül csak a szakma és néhány érdeklődő néz meg, miközben mennek remek dolgok ott is. Az online csatornák – szemben a tévével – könnyen bevonnának egy szélesebb közönségréteget, hogy megint rendszeresen kapcsoljon színházi műsorokra.   

CSABA: És szerintem még úgy is megérné nekik, ha minimális összeget be kellene fizetniük érte.

MÁRK: Talán igen. A lényeg, hogy ne érezzék azt, hogy a színház valami ósdi, poros műfaj. Valami, ami nem friss.

CSABA: Pedig egyre inkább ezt lehet érezni.

Úgy tűnik, hogy titeket a kőszínház egyáltalán nem érint meg, nem tudtok onnan töltekezni.

MÁRK: Dehogynem, azért kapunk onnan is inspirációt, és rendszeresen eljárunk mindenféle színházba, hogy képben legyünk. A problémám inkább az, hogy hosszú évek óta ugyanaz a 6-7 rendező dolgozik ugyanazokkal a tervezőkkel, és sokszor a darabok is ismétlődnek. Előre tudom, mit fogok látni, nem érnek meglepetések. Miközben moziba is mindig úgy szeretek járni (és ezzel nem vagyok egyedül), hogy előtte nagyon keveset tudok arról, amire jegyet vettem, mert így lesz érdekes az élmény. Nem akarok megsérteni senkit, de valahogy mégis érzékeltetném, hogy mire gondolok. Az például nagyon belterjes ügy, hogy Zsámbéki Gábor a sokadik orosz klasszikusban hogyan instruálja a Katona színészeit, vagy hogy milyen ruhát ad rájuk. Hiányoznak az újonnan írt darabok, a mai történetek. Minket ugyanannyira érdekel a futurisztikus, a dokumentarista, a filmnyelvet kísérletezőbben használó színházi forma; annál is inkább, mert ezeknek mind sok-sok elismert képviselője van külföldön, csak a magyar színházi hagyományban nincs meg a helyük. Kubiszyn Viktor Drognaplója jó példa arra, hogyan tud egy kortárs írott mű hatni a színházra: nekünk legalább is alapmű lett a drogosokról szóló Meanwhile in Kansas megvalósításához.

A másik alapélményem, hogy irtózatosan elfáradok egy-egy kőszínházi előadás végére. Energiát vesz el tőlem, ahelyett hogy energiát kapnék az ott eltöltött időért cserébe.

CSABA: Ahogy anno az egyetemi gyakorlaton magyartanárként is arra törekedtem, hogy a gyerekeknek valamilyen köze legyen az olvasmányokhoz, ugyanilyen elhivatottsággal fordulunk most a nézőtéren ülőkhöz. A nézők igenis értik és értékelik, ha valóban róluk szól a történet. Ha a színészek olyan mondatokat mondanak, amilyeneket a hétköznapokban használunk. Szerintem lejön az is, hogy szeretettel készítjük ezeket a produkciókat, és saját ügyként adjuk őket elő.

MÁRK: Nem tudom garantálni, hogy jó lesz, amit csinálunk, de ahhoz ragaszkodom, hogy dramaturgiailag és látványban is tegyük próbára magunkat minden alkalommal, amikor összeállunk egy munkára.

Érdekel még az egykori tanáraid véleménye?

MÁRK: Persze, de egyúttal meg is kell szűrnöm, hogy kire érdemes odafigyelni. Mert vannak olyan kritikák, amelyekről tudom, hogy köldöknézésből vagy a nyitottság hiányából fogalmazódnak meg. Székely Gáborra, Bodó Viktorra és Zsótér Sándorra mindig szívesen figyelek. Ők soha nem akarják a maguk színházi eszményét ráerőltetni az enyémre, pedig nem mindig értenek velem egyet, de valahogy értőbb módon érvelnek a látottak kapcsán, mint sokan mások a szakmából.

Fotó: Bődey János

Ha az első bemutatón hallgatok mindenkire, aki odajött utána hozzám, akkor soha többet nem csináltam volna színházat. Volt, aki konkrétan megmondta, hogy nem mindenkinek kell feltétlen rendezni. Okosan kell tudni kezelni ezeket a visszajelzéseket.

Ennek köze van ahhoz, hogy abbahagytad a rendezői szakot?

MÁRK: Nézd, az a döntésem inkább arról szólt, hogy meguntam a bezártságot. Középiskolában is koleszos voltam, majd jött a színészképzés 5 éve, rögtön utána, pontosabban azzal párhuzamosan vágtam bele a rendezőszakba. Aztán ott hirtelen azt éreztem, hogy elég volt. Vagy csinálom tovább a 011-et, vagy majd diplomás rendezőként arra várok, hogy valamelyik kőszínház stúdiójában rendezhessek évi egyet. De azt mindig elmondom, hogy nem a képzéssel volt bajom, egyszerűen kezdtem megőrülni attól, hogy nem dolgozhatom a saját elképzeléseimen. A színészdiploma megszerzése után eljöttem az egyetemről.

Ha jól követem, Csaba ezen a ponton tűnhetett fel a színen. Hogy volt ez pontosan?

CSABA: A történet ennél kicsit kacifántosabb. Márkkal először Vajdai Vilmos egyik rendezésében találkoztam, ahol együtt játszottunk, ő történetesen egy csecsemőt alakított (a Furnitur tévéfilmből később színházi változat is készült – a szerk.), illetve addigra már olvastam vele interjúkat, amikben nagyon tetszettek a megnyilvánulásai. Érvényesnek találtam a véleményét. Olyannyira, hogy bár nem jellemző rám, hogy házaljak másoknál, vele mindenképp közös munkába szerettem volna fogni. Előbb informális csatornákon keresztül adtam ezt tudtára, majd váltottunk néhány üzenetet, amolyan násztáncba kezdtünk, aminek végül az lett az eredménye, hogy behívott dolgozni a Drosztba.

Még utána is újabb köröket tettünk, mígnem félve megkérdeztem, hogy volna-e kedve újabb közös munkákhoz. Az igazság az, hogy régen éreztem ilyen késztetést a színházban, mert közben van elég dolgom máshol, de ez valahogy bekattant, nem tudtam kialudni, és szerencsére Márk is úgy reagált, mintha már várta volna, hogy rákérdezzek. Azt beszéltük meg legelőször, hogy mit szeretnénk kezdeni a társulattal. Nem sokkal ezután kezdtük el szervezni az előbb kitárgyalt fesztivált.

Én emeltem be a kommunikációs termék fogalmát. Vállalom a felelősséget, ha valaki ezért támad minket. De tényleg úgy látom, hogy könnyebb így eljutni a fiatalokhoz. És mondjuk nem bulidrogot árulunk, nincs miért szégyenkeznünk, de olyan módon kell megjelennünk, hogy a filmeket, sorozatokat, koncerteket (vagy akár bulidrogot) fogyasztó réteg ingerküszöbét is elérjük. 

Ha jól csináljuk, a színház (legalább nekem) vissza tudja adni azt a hitet, ami a túlhajtott reklámszakmában újra és újra meginog. Még jobb, ha a kettő kölcsönösen erősíti a másikat. Valami értékhez adunk szakmai tudást, ennyi az egész.

És hozod a színházon kívüli kapcsolatrendszeredet is ebbe az együttműködésbe?

CSABA: Nem ez a lényeg. Fontosabb, hogy a színházitól eltérő felfogást hozok, ami persze eleve megvan a társulatban, hiszen nagyon jól áll neki, de mégis kell valaki, aki ezt kimondja, meri képviselni, és segít létrehozni belőle valami rendkívülit. Nem akarom címkézni magunkat vagy másokat, de abban biztos vagyok, hogy nekünk nem feladatunk beállni a sorba pénzért kuncsorogni az államnál. Vagyunk annyira izgalmasak, hogy egyes vállalatok felfigyeljenek ránk, és buta termékmegjelölés nélkül is kedvük legyen támogatni minket, ahogyan ezt például a Vodafone és sok más lelkes cég tette a fesztivál során.

MÁRK: Az nekem is fontos érv, hogy ne legyen szükségünk állami támogatásra.

CSABA: Továbbá nem szeretnénk elvenni más jól működő műhelyek közönségét sem. Nincs is erre szükség, mert sokkal többen vannak azok, akik egyáltalán nem járnak színházba, sem Pintér Bélára, sem a Katonába. Mi elsősorban őket próbáljuk megnyerni magunknak. Azt szeretnénk, ha ezek az emberek megtanulnák jól érezni magukat a színházban. A 011 csapatában kivétel nélkül mindenki alkalmas arra, hogy ilyen hozzáállással, profin végezze a dolgát.

Fotó: Bődey János

MÁRK: Ez egészen biztosan így van. Amikor úgy döntök, hogy valakit meghívok egy munkára, mindig az az első, hogy a személyiségében higgyek. Ha szabadon, jó hangulatban tudunk dolgozni, nagyobb eséllyel leszünk tehetségesek. Gyönyörű például, ahogy Király Dani mostanra felépített egy 20 perces magánszámot az eredetileg néma szerepéből a Kutyaszorítóbban. Tudtam, hogy képes lesz rá, de nem azért, mert próbajátékra hívtam, hanem mert éreztem, hogy benne megvan, ami nekünk kell.

Közben figyelem azt is, ki hogyan változik. Sejtettem, hogy (Pálos) Hanna és (Klem) Viktor jó állapotban lesznek az évad végére, mert hónapok óta jobbnál jobb szerepeket játszottak, illetve forgattak, amitől felszívhatták magukat, és bírták a tempót. Ezért készítettem épp velük a Garzonpánikot.

Más is fog rendezni a jövőben Márkon kívül?

MÁRK: Abszolút. Anger Zsoltot nagyon szeretném meghívni, hogy dolgozzon velünk. És az egykori rendezőosztályomból is hívnék majd valakit.

Nem az a nehéz, hogy a magam munkáját fel tudom-e adni, mert én szívesen dolgoznék a háttérstábban is, hanem azt kellene kitalálni, hogy a saját ízlésünkre kitalált munkamódszerünkbe hogyan tudunk behívni egy külsős rendezőt. Ugyanis mostanra beállt az a rendszer, hogy a próbák első szakaszában magunkra zárjuk az ajtót és napokig csak filmeket nézünk, zenéket hallgatunk, és rengeteg időt töltünk együtt. Egy másik rendezőnek, aki szuverén alkotó, mindezt nem tehetem kötelezővé, viszont nem tudom, hogy mennyire marad meg 011-es produkciónak egy olyan munka, ahol ez kimarad.

Csaba nyilván nem, de te ebből élsz?

MÁRK: Hogy miből élek, azt magam sem tudom. Kapirgálok össze mindenhonnan egy keveset.

Úgy kell elképzelned a mi költségvetésünket, hogy szinte semmit nem keresünk rajta, de a meglévő pénzből kifacsarunk mindent, amit csak tudunk. Mert mindenkinek az a legfontosabb, hogy jól sikerüljön a bemutató. Anger Zsolt például a saját motorján hozza a kellékként használt fegyvereket, és hiába akkora óriási színész, meg sem fordul a fejében, hogy ezzel bármi baj lenne.

Anger Zsoltról jut eszembe: beharangoztátok, hogy készül vele egy Mizantróp, de aztán nem lett belőle semmi. Mi történt?

MÁRK: A mizantrópot bemutattuk, nekem az vizsgaelőadásom volt. Olyan színészeket sikerült összehozni rá, mint Fenyő Iván, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Kovács Patrícia és a sor még folytatódik. Magyarán olyan embereket, akiket egyszer lehetett este 11-re egyeztetni, és utána soha többet. Sajnos felvenni sem tudtuk, csak egy trailer maradt fenn róla a neten.

Eddig felléptetek Zsámbékon, az Átriumban, a Jurányiban, a Bárkában, a Tháliában és nyári fesztiválokon. Az egykori Krétakör mintájára gondolkodtok alternatív helyszínek bevonásán?

MÁRK: Pont ilyesmire készülünk most. Szeptemberben a Placcc Fesztiválra tervezünk létrehozni az eddigieknél interaktívabb előadást, különleges helyszíneken.

CSABA: Van erre bennünk erős szándék hosszabb távon is, de mindenekelőtt a megfelelő források előállítása szükséges hozzá.

Mit gondoltok a színház közéleti szerepvállalásáról? Gondolok itt a színházi vitákra. A politikai színházról szervezett KP-vitán mintha láttalak volna titeket.

MÁRK (sóhajt): Régen nem voltam ilyenen. Azért is mentem el aznap a Katonába, mert reméltem, hogy most majd túllendülnek a régi sérelmeken. Nem tudok sok jót mondani az ott látottakról. Nyomasztó volt három órán át azt hallgatni, hogy a színpadon ülőknek milyen személyes sértettségeik vannak egymással szemben (Vidnyánszky Attila, Ascher Tamás, Schilling Árpád és Oberfrank Pál ültek a színpadon – a szerk.). Nekem ehhez nincs semmi közöm. Azért is értettem egyet (Zrínyi Gál) Vince hozzászólásával – aki egyébként a KOMA megszűnésével aktívabb szerepet vállal nálunk – mert mi valóban éjjel-nappal dolgozunk, akkor is, ha nincs semmi pénzünk. Soha nem panaszkodtunk sehol a pénzhiány vagy a nélkülözések miatt. De nem is látom értelmét petíciók írogatásának, vagy az aláírásgyűjtésnek, mert nagyon hamar felőrölne az egész sikertelensége, és elmenne az erőm a munkától. Azzal teszek a legtöbbet, ha a feladatomra koncentrálok.

CSABA: Én is abban hiszek, hogy tegyük a dolgunkat. Azt bírom Márkban, hogy miután leülünk egy sör mellé megvitatni valamit, abból másnap elindul egy konkrét munka, és nem csak a szánkat járatjuk.

A kritikától mit vártok? Fontos nektek a kritikusoktól kapott visszajelzés?

MÁRK: Igen, fontos, nem akarom áltatni magam ezzel kapcsolatban sem. Gyakran olvasok olyan sorokat, amelyekre összeszorul a szám, hogy ebben azért van valami.

Másrészt jellemző az is, hogy Koltai Tamás ugyan eljött a Meanwhile in Kansasre, de soha nem írt róla semmit. Nem tudom, hogy ilyenkor azért hallgat, mert nem tetszett neki, vagy nem jut eszébe rólunk semmi, vagy nem tudja megfogni onnan, ahonnan általában fogalmazza a cikkeit, fogalmam sincs. Persze olyan nagyon nem csüggedek miatta, el kell engedni ezeket a görcsöket.

Fotó: Bődey János

CSABA: A helyén kell kezelni, hogy milyen hatással lesz a munkánkra a véleményük. A 011 mondjuk épp nem róluk szól; egy lelkes blogger bejegyzése a mi esetünkben talán még fontosabb is lehet, mert több potenciális nézőnkhöz viszi a hírünket.

Mit terveztek a Placcc utánra?

MÁRK: Konkrét címeket direkt nem mondok. Egyelőre az tűnik biztosnak, hogy visszamegyünk mind a Bárkába, mind az Átriumba egy-egy új munkára, de közben elkezdenénk a filmes vonalat: szóba került már rövid videók és websorozat készítése, tévéfilm gyártása, amit csak el tudsz képzelni. Cseh Renátó tervezőnk és az egész stáb annyira felkészülten és inspirálóan dolgozik, hogy velük bármilyen műfajba szívesen belekóstolnék a jövőben.

CSABA: Az új irány valóban az, hogy egyre ügyesebbek és ismertebbek legyenek ezek a nem színházi megjelenéseink is, de a 011 fő tartópillére természetesen mindig is a színház lesz.

Egy pesti lány, akiből vidéken lett színésznő. Megvan benne minden, ami ehhez a pályához kell: szépség, játékosság, szorgalom, egyéniség. Czene Zsófi, a kaposvári nézők kedvence a Városmajori Színházi Szemlén a Hippolyt, a lakáj Terka szerepében mutatkozott be a fővárosi közönségnek. Megkérdeztük tőle, hogyan érintették az elmúlt évek igazgatócseréi, mit gondol a mai színházcsinálókról, és hol van az ő helye köztük.

Mennyi munkával jár felhozni egy hónapok óta nem játszott darabot a Városmajorba?

Sajnos szinte semmilyen pluszmunkával nem jár. Nincs rá idő és nem marad rá keret. Kizárólag az előadás napján foglalkozunk vele közösen. Én azért egy hete átnéztem a szöveget, a dalokat pedig folyamatosan énekelem, miközben vezetek. Persze nagyon örültünk a meghívásnak, és mindent bele fogunk adni, hogy jól szerepeljünk (az előadás végül hangos siker lett).

Fotó: Karip Timi

Szeretitek a városmajori színpadot?

Amit nem szeretek benne, hogy mikroportban kell játszani az egész darabot, beleértve a szöveges részeket is. A mikroportnak megvannak a határai, előfordul, hogy mindent megöl, amit korábban felépítettünk. Mindenesetre megnehezíti, hogy a hangunkkal kedvünk szerint játsszunk. Oké, nem a Népstadionban vagy egy mezőn kell üvöltöznünk, de az intimitás biztosan odavész. A járás is más; bár ezt a korábbi vendégjátékokkor (Cigánytábor az égbe megy, A kéz) valamennyire már kitapasztaltuk, mégis abszolút koncentrációt igényel, hogy ne hibázzunk. Viszont az tagadhatatlan, hogy Pesten egy csomóan eljönnek megnézni, akik máskülönben nem. Jó esetben rendezők és színházigazgatók is látnak végre.

Ennek miért van akkora jelentősége? Pesten szeretnél dolgozni?

Itt élek, itt is születtem. A családom és a férjem itt dolgozik, miközben én 6 éve Kaposváron vagyok. Amúgy is jót tesz a színésznek, ha bizonyos időközönként vált. Új közeg, más rendezők, más színészek, más hatások. Nekem is jót tenne. Ráadásul a társulatnak is jó, ha van változás. Ha itt vagyok, egyből több időm van szinkronizálni és castingokra járni.

Filmezni vágysz?

Naná, de nagyon kevés a filmes megkeresés, sokkal több a reklám. És miért is ne? Régen nagyon elítéltem, de ma már más idők járnak, most már az a kihívás, hogy bekerüljek egybe. Mondanom sem kell, a reklám teljesen külön világ, fel is kellett kötnöm a gatyámat az elején. Sok reklám castingon vagyok túl, de néha még mindig azt érzem, hogy nem elég reklám a fejem, vagy a mosolyom, vagy ki tudja, mi. De most mindenféle műfajban ki akarom próbálni magam, főleg amíg nincs film. Legutóbb egy Xbox videójátékban szereplő fekete dominához adtam a hangomat.

Szinkronizálni tanultatok a kaposvári képzés során?

Sem filmezni, sem szinkronizálni nem volt lehetőségünk, viszont tanítottak vívni és lovagolni (nevet). Ennek egyébként egyszerű magyarázata van: Kaposváron nem képeznek rendezőket, így nincs kivel együttműködnünk. Pedig kicsi korom óta érdekel a film és per pillanat kifejezetten azt érzem, hogy csiszolna az egyre színpadias gesztusrendszeremen, ha például olyan feladatot kapnék, hogy csak a tekintetemmel fejezzek ki különféle lelkiállapotokat. Nem szívesen vallom be, de nemrég összejött volna egy filmszerep, amit a kaposvári munkák miatt nem vállaltam mégsem. A film azóta elkészült, gyönyörű lett, külföldön is sikeres, úgyhogy fájt érte a szívem rendesen.

Így már érthető, hogy áldozatokkal jár, ha az egész évadot Kaposváron töltöd. Magához a városhoz hogy viszonyulsz?

Ha csak ott vagyok, sok-sok minden hiányzik. Leginkább az esti és éjszakai élet. Nagyon nem értem, hogy az emberek miért nem akarnak kimozdulni. Azt sem értem, hogy ha egyszer ott van az a színház – hatalmas, gyönyörű épület, és valóban igyekszünk színes kínálattal megtölteni – miért van az, hogy vannak, akik még be sem tették a lábukat soha. A visszatérő nézőink azonban nagyon lelkesek, közvetlenek és hálásak nekünk.

Állítólag nincs túl jó állapotban sem a színházépület, sem a színészház. Ez például mennyire zavar téged?

Igen, régóta várjuk a színház felújítását. A színészház viszont nemrég kicsit rendbe lett téve, tehát nem olyan vészes. Régebben durvább volt. Mondjuk jövőre már albérletbe tervezek menni, mert elegem lett abból, ahogy a helyi vagyonkezelő intézte az ügyeket.

Fotó: Karip Timi

Mindenesetre lesz miért visszamenni. Míg te új lehetőségekre vadászol Pesten, az anyaszínházad bőven ellát szerepekkel. Úgy látom, a jövő évadban három bemutatóhoz vagy kiírva. Mik lesznek ezek?

Először is újra énekelni fogok, ami nekem a legnagyobb boldogság. Pesty-Nagy Kati rendezi a Légy jó mindhalálig musicalt, a partnerem Puskás Peti lesz. Túl az olvasópróbán úgy látom, hogy a kamaszoknak is igen népszerű előadás kerekedhet belőle. Utána Bozsik Yvette jön megrendezi a Bál a Savoybant, amit már most nagyon várok. Daisy leszek, egy ambiciózus jazz karmesternő Amerikából. Két évet tanultam szteppelni, és azt remélem, ebben a szerepben lehetőségem lesz végre a tanultakat a színpadon is bemutatni. Aztán Fésűs Éva Ajnácska mesedarabjában a címszereplő Ajnácska szerepét kaptam, de erről még nem tudok többet mondani.

Csupa nagy szerep. Az igazgatód nem tart hálátlannak, hogy máshol is keresgélsz?

Szerintem is jó szerepek ezek, illetve eddig is jó szerepeket kaptam, de lassan jó lenne szerepkört váltani. Többnyire azt várják el tőlem, hogy én legyek a fiatal naiva, aki tud énekelni, táncolni, nevetni és sírni. Itt jegyzem meg, hogy bő egy hete már férjes asszony vagyok (nevet). De hiába, az alkatom és az arcom miatt fiatal lánynak lát a közönség, és ez skatulya. Mellesleg nincs elég fiatal színésznő Kaposváron ugyanerre a szerepkörre. Ami a kérdés második felét illeti, Rátóti Zoltán nagyon megértően reagált, amikor arra kértem, hogy hadd legyek többet Budapesten, mert szét akarok nézni. Aztán amikor azt mondtam, hogy még egy évadot biztosan Kaposváron szeretnék tölteni, akkor annak is örült. Nem tart vissza, és nem is láncol le, nem görcsöltet, teljesen jól, lazán kezeli ezt a helyzetet.

Másokat viszont még az igazgatása legelején elküldött. Abból nem volt balhé a társulaton belül?

Az osztálytársaimmal együtt pont akkor kerültem a színházhoz gyakorlatra, amikor Znamenák István volt egy évig igazgató, és még Babarczy László is rendezett. Azóta is folyamatosan valami feszült készenlét érződik mindenkiben. Schwajda György alatt is abszolút feszült volt a légkör. Egészen más okok miatt, de még most is valamennyire feszült. Úgy veszem észre, hogy a társulat nagyon nehezen veszi a változást, nehezen alakulunk. Pedig mindkét félnek engedményeket kell tenni. Nyitni kell egymás felé. A társulatnak és az aktuális igazgatónak is. Én személy szerint úgy látom, hogy Rátóti Zoltán mindenkin próbál segíteni, és mindenkivel figyelmes. Az mondjuk vitatott kérdés, hogy jó döntés volt-e minden korábbi rendezőt elküldenie. Ha őszinte lehetek, én akkor is nagyon sajnáltam a történteket, és mind a mai napig hiányoznak, akik már nincsenek velünk abból a csapatból.

A tanáraid nem haragudtak meg rád, amiért te maradtál és dolgoztál tovább az új vezetés alatt?

Nem hinném. Nagyon remélem, hogy nem. Borzasztó lenne, ha így lenne.

Kik miatt éri meg, hogy még mindig ott vagy?

Rengeteg ember miatt. A régi osztálytársak és az idősebb kollégák miatt egyaránt. Nehéz kiemelni bárkit, és nem csak a színészek számítanak, hanem a fodrászok, súgók is. Szinte mindenki. Nagyon szeretem őket.

A közönség változott a legutóbbi kinevezések után?

Igen, a közönség cserélődött picit. Jöttek újak, és elmentek néhányan a régi törzsközönségből. A bérletesek megmaradtak, vagy ha nem is vettek bérletet, de azért eljöttek az előadásokra. Mostanra megint beállt egy stabil nézőszám.

Beleszólnak a helyi politikusok a munkátokba?

Annyit látok, hogy az önkormányzat most nyugodt. Az előző vezetéssel kötözködtek, Mohácsi Jánossal nagyon durván viselkedtek, ilyen nyomás jelenleg egyáltalán nincs. Kérdés, hogy meddig.

Korábban említetted Babarczy Lászlót, a Kaposvár-jelenség emblematikus alakját. Róla milyen emlékeid vannak?

Neki igazán sokat köszönhetek, mert ő vett fel. A szárnyai alá vett. Utána többször dolgoztunk együtt (a Bíborszigetben, az Ahogy tetszikben, A nők iskolájában), és szerencsére jól megértettük egymást. Hihetetlenül okos, a csontomig lát, és nagyon jól tudja, mi áll jó nekem. Ugyanígy az összes többi színésznek: mindenkiben meglátja, hogy mi lehetne, és azt segít kihozni. A színészvezetése kiváló. Folyamatos tréning alatt tartja a színészeket, ami állandó fejlődést tesz lehetővé számunkra. Hatalmas befolyással van a munkánkra a mai napig, mindig emlegetjük. A régiek apunak hívják.

Lejár még megnézni titeket?

A Cigánytábort megnézte a Nemzetiben, de Kaposvárra már nem nagyon jön le.

Te kiket nézel szívesen, ha színházba mész?

Pintér Bélát mindenkinek nézni kell. Vagy a Szputnyik előadásait. Természetesen színésznőként is kipróbálnám magam az alternatívok közt. Hiába működöm jól kőszínházban, mert felfogom és végrehajtom, amit ott követelnek tőlem, gyakran hiányzik a bevállalás. Nem szerencsés állandóan csak megfelelni. Legyen helye a groteszknek is. Meg a kísérletezésnek. Például imádom a Simpson családot, ami az egész gyerekkoromat végigkísérte, és meghatározta, hogy mit tartok humorosnak. A rajzfilmek szemtelenségét és dinamikáját hiányolom a színházból, bármilyen furcsán is hangozzon ez a kijelentés. Ebben jó például Bodó Viktor és Mohácsi János. Ők nem mondják, hogy ezt és azt nem lehet, mert a dramaturgia nem engedi. Inkább jól megdolgoztatják a színészt, mi pedig nem kisreált játszunk végig. Tehát vannak ilyen előadások, de még, még, még!

Fotó: Karip Timi

A kaposvári nézők hogy viselnék ezeket a darabokat?

A nézők akkor is jönnének. Ne a néző diktáljon, a nézőt lehet vezetni is. Attól, mert nekik nem feltétlenül a színház a mindenük, attól még nem hülyék, előbb-utóbb megértenék és megszeretnék az újabb kifejezési módokat is. Hiszen ami érvényes és igaz, az mindenhogyan az lesz. Nyújtani kell alternatívákat.

Kritikát olvasol?

Szoktam olvasni kritikát. Magamról nem szeretem olvasni, mert néha nagyon bántó, amit írnak. A fröcsögő kritikát különösen nem bírom. Elvárom, hogy a kritikus legyen felkészült, empatikus, nyitott, és helyezkedjen bele abba a szerkezetbe, amit mi kitaláltunk. A személyes véleményünket mind le tudjuk írni. Koltai Tamás kritikáit szerettem, csak ő sajnos már nem jár le Kaposvárra. Ő mintha soha nem fröcsögött volna, mindig objektíven, elemzően írt rólunk, még ha negatív is volt a véleménye.

A zenés szerepekben rendre dicsérni szoktak. A Hippolytban meggyőződhettünk róla, hogy valóban szépen énekelsz. Jársz énektanárhoz?

Sajnos egyáltalán nem képzem a hangom, ami nagyon helytelen. Viszont van egy adottságom, egész egyszerűen tudok énekelni. Szerintem ez eleve úgy működik, hogy vagy van, vagy nincs jó énekhangod, hallásod, ritmusérzéked.  Persze van, amit meg lehet belőle tanulni, vagy képezheted magad tovább, de ahhoz meg kell lennie az alapoknak. Anyukám, Kiss Erzsi énekesnő, biztosan tőle is örököltem, a géneken át.

Apukád pedig Czene Csaba, színész (Taxidermia). Vannak pályakezdők, akikről sokkal hamarabb elterjed, hogy híres szülök gyerekei. Te ennek mintha direkt nem akarnál nagy hírverést csapni.

Nem került szóba, hogy az ő dicsőségükben lubickoljak. Mondjuk őket is egy eléggé szűk közeg ismeri. Különben meg többnyire úgy működik, hogy valaki beajánl valakinek, és azért kapsz meg szerepeket. A castingokra is így jutsz el. Tehát ha nem a szülőd, akkor is valamelyik ismerősöd segít. A szüleimmel mély érzelmi kapcsolatban vagyok, őket inkább ezért nem akarom a munkámhoz kötni. De az ellen sincs elvi kifogásom, hogy egyszer majd egy színpadon álljak velük. Addig is igyekszem minél önállóban végigcsinálni, amit el szeretnék érni.

Vannak színházon kívüli terveid is?

Bőven. A rajz például nagyon érdekel. Most épp egy mesekönyvön dolgozom, amit én rajzolok, illetve kicsit írok is hozzá. Közeli terv, hogy valahogy kiadjam. Van tucatnyi egyéb tervem, de egyelőre ez a publikus. Nem akarok betokosodni. Látom, hogy sok embernek fő a feje most a színházi szakmában. Nekem is. Ha a színházi burokból kinézek, nem fő annyira és az jó érzés. Nehéz korszak ez a színháznak, úgy látom.

A politika beletenyerelése nehezítik meg?

Nem kizárólag. Van alapból egy rendszeri probléma a magyar színházzal, amire a politika már csak rátett. Lehet, hogy a társulati rendszerben van a hiba (bár az összeszokott műhelymunkában nagyon hiszek), de az is lehet, hogy a kőszínházak betokosodása az oka mindennek, vagy a színészek fizetése és a hierarchia, meg főleg, az hogy nincs újítás. Ne hidd, hogy én akarom megmondani a tutit, de fontosnak érzem, hogy erről beszéljünk, mert ettől nekünk most iszonyúan nehéz színházat csinálni. Holott a színháznak nem szabadna ilyen görcsös munkának lennie. Állandó akadályokba ütközünk. De ezek az akadályok bennünk is megvannak.

Mi kellene ahhoz, hogy igazán jól érezd magad színházi színészként?

Az én idealisztikus világomban évi 5-6 szerep jutna egy színészre, de azok közt lenne mindenféle: kisebb és nagyobb, egymondatos és főszerep felváltva. Babarczy annak idején olyan színházat csinált, amiben ez megvalósulhatott. Most inkább 2-3 jut egy évadra, de e mögött a gazdasági osztály anyagi megfontolásai állnak. Régebben nem volt ilyen megfontolás, most igen, a gazdasági igazgatónő leginkább erre figyel. Ami biztos, hogy bírnék többet is játszani.

Fotó: Karip Timi

Na jó, de az évi 5-6 szerep nem lenne sok?

Lehet. Volt olyan évadom, amikor túl sok szerep jutott. Éreztem, hogy az energiák máshogy oszlottak el. Leterhelt. Volt egy darab, amelyikbe állandóan az előző szerepemből mentettem át dolgokat. Fiatal is voltam, de ilyet akkor sem szabad. Túl sok minden volt az agyamban. De mégis azt mondom, hogy sokat kell játszani, hogy ezek is kiderüljenek.

Nyáron például dolgozni vagy pihenni szeretsz inkább?

Ha jó a munka, nem érzem a különbséget, hogy pihenek vagy dolgozom. Volt olyan nyár, amikor az Ördögkatlanon dolgoztunk több mint 2 hetet.  Azt viszont nem tagadom, hogy jó néha a színháziaktól távol lenni. Ilyenkor szeretek férjemmel, családommal és a közös, nem színész barátainkkal több időt tölteni, például utazni vagy csak úgy lenni, és azt élvezni.

Most 27 vagy. Mit szeretnél elérni 30 éves korodig?

Mindent, ami csak belefér. A mesekönyvemet feltétlenül ki kell adni. Gyereket is szeretnék szülni addig. Aztán előbb-utóbb létrehoznám a saját színházi munkáimat. Hogy megjelenjen az, ami a fejemben megy. Ki akarom próbálni, hogy érvényes-e valóban, amit a színházról gondolok. Megírnám, megrendezném, és játszanék is a saját művemben. Ha más nem, hát megcsinálom én.

Erdeős Anna bábrendező magyarországi ősbemutatóként jegyzi Biljana Srbljanović kortárs szerb írónő izgalmas darabját Barbelo, avagy kutyákról és gyerekekről címen. Az előadásban nincsenek bábok, de van költőiség, vizualitás, társadalmi érzékenység és nyolc tehetséges színész, akiket (egy híján) szintén megkérdeztünk a készülő bemutatóról. A próbákat a Jurányi Inkubátorházban értük utol. Interjú Erdeős Annával és hét színésszel.

Mit érdemes tudni a darabról? Először is, hogyan találtatok rá?

2009-ben volt belőle egy felolvasó színházi esemény  Egerben a Quartet Fesztiválon, ahol francia, szerb és cseh meghívottak mellett az akkor másodéves bábszínész-rendező osztály kapott felkérést 3 darabra. Ez volt közülük az egyik, és bár ott nem én rendeztem, beleszerettem. Egészen rendkívüli darab. Elgondolkodtató, a nézők logikáját igénybe vevő, ugyanakkor sok humort és izgalmat, megdöbbentő és remélhetőleg megkapó pillanatokat indukáló szöveg, igazi csemege.

Kinek köszönhető, hogy lesz belőle bemutató?

Leginkább a Füge produkciós iroda segít itt a Jurányiban, ők szponzorálnak minket, illetve a MU Színház, ahol majd a bemutató lesz május 30-án.

Miért itt próbáltok, ha végül a MU-ban fogtok játszani?

Technikailag így volt megoldható. Itt is mindig vándorlunk egyik teremből a másikba, mindig egy emelettel feljebb vagy lejjebb. Tisztára olyan, mintha az egyetem lennénk megint. De épp ettől jó, elképesztő pozitív energiái vannak a helynek.

Mennyire fog hasonlítani az előző rendezéseidhez ez az új munka?

Ez lesz sorban a harmadik kortárs magyarországi bemutatóm. Tematikájában, érzületében, mélységében talán az Ódry Színpadon megrendezett Futótűzhöz hasonlít, a libanoni-kanadai Wajdi Mouawad talányos darabjához. Talán abban az előadásban tudtam kifejezni eddig a legtisztábban a saját színházam vizuális és színészvezetési tematikáját, legutóbb ott sikerült elmondanom, amit az általam látott világról és önmagamról gondolok. Ennél ugyan nagyobb sikert aratott a Szentivánéj, a skót David Greig kétszemélyese, amit a Katona Sufnijában mutattunk be és most a Thália egyik stúdiójában megy. Az nagyon más, egyfajta romantikus komédia, úgynevezett szórakoztató darab, ami sokkal könnyebben fogyasztható. 

És a Szentivánéj miért került át másik játszóhelyre?

Hát… (nevet) olyannyira könnyedre sikerült, hogy a Katona azt már nem érezte a saját profiljába illőnek. De egyáltalán nem baj: nekem nagyon nagy fellélegzés volt készíteni azt a darabot, akkor kimondottan szükségem is volt már egy könnyedebb anyagra, és örülök, hogy a nézőknek is tetszik. 

Nem tartozol társulathoz, szinte mindig másokkal dolgozol. Hogy jött össze ez a mostani csapat?

Mindegyik színész az én választásom volt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy én dönthettem el, kikkel dolgozom együtt. A szerepek elemzéséből kiindulva csupa olyan színészt találtam, akikkel már régóta tervezem a közös munkát, és szerencsére mindegyikük elfogadta a felkérést. Az egyeztetésük persze nagy feladat lesz hónapról hónapra.

Néhány hónapja Molnár Piroska neve is szerepelt a színlapon. Ő végül miért nincs benne az előadásban?

Nagyon szerettünk volna együtt dolgozni Molnár Piroskával, de magánéleti okok miatt sajnos vissza kellett adnia a szerepet. Azt a szerepet Spolarics Andrea fogja játszani, akinek szintén nagyon örülök, hogy bekerült  a csapatba. 

Korábban úgy nyilatkoztál, hogy évadonként akár hármat is rendeznél. Ez a mostani színházi viszonyok közt mennyire reális?

Kevésbé. Nagyon alapos vagyok és rengeteg időbe telik komplexen felkészülnöm egy anyagra. Mivel rettentően fontos számomra a próbafolyamatot megelőző elmélyült, lelkiismeretes munka, inkább az évi kettőt tartom reálisnak. Ráadásul egyszerre egy munkára szeretek koncentrálni.

A Barbelo után például majd mire?

A Figaro házasságára, amit Győrben, a Kisfaludy-teremben rendezek meg a jövő évad elején.

Ezzel viszont meg is törik a kortárs sorozat.

Inkább csak megpihen.

Visszatérve a Barbelo szerb írónőjére, róla mit kell tudni?

Budapesten a Katona mutatta be 2008-ban a Sáskák című darabját, vidéken pedig Kaposvárott és Pécsett a Családtörténetek, Belgrád, Szabadkán A halál nem bicikli ment tőle. Ha jól tudom, ez a negyedik darabja, ami magyar nyelven látható. Potoczki Klára fordító szerint ez a legelvontabb, legabsztraktabb műve, miközben itt is, mint minden darabjában, (egyébként magánszemélyként is) nagyon aktuálisan politizál az ő szerb közéletükhöz kötődően. Ez a szál viszont engem olyannyira nem érdekelt, hogy a darabról direkt lefejtettünk minden ilyen jellegű aktualitást, és az általánosabb, kiterjesztőbb értelmezést kerestük. A politikus szerepében például a munkamániás, karrierista, családjával nem törődő ember fogott meg, és így tovább. A balkáni háborúból induló szálat természetesen benne hagytuk, azt nem tudtuk semmi mással helyettesíteni.

Többször kifejtetted, hogy a totális színházat szeretnéd képviselni Magyarországon. Milyen plusz ingereket hozol a szöveg mellé ebben a rendezésedben, kik inspiráltak?

Már az első elemző próbákon elhangzott Alejandro Amenábar Másvilág című filmje. Ez egyfajta közös nevező lett a színészekkel, aki nem látta, azt is megkértem, hogy nézze meg, ahogy a II. János Pál Pápa tér meglátogatása is „házi feladat” volt. Szerintem ugyanis ott játszódik a történet. Valószínűleg azért gondolom így, mert a darabra való felkészülésem éveiben többször megfordultam itt a gyerekeimmel. Itt aztán tényleg rengeteg a gyerek és a kutya. Inspiráltak még Salvador Dalí és René Magritte, és mint mindig, nagy kedvencem, Robert Wilson (az egyik legnevesebb élő színházrendező, 1914 című munkája ősztől Budapesten látható – a szerk.) is gyakran eszembe jutott.  De mindenek előtt a színészeim.

A színészek, akik eddig minket körbeülve hallgatták a beszélgetést, a végén szintén szóhoz jutnak, és rögtön arról mesélnek, hogy kerültek be a darabba, vagy hogy mit gondolnak a szerepükről, és hogy milyen érzés a független színházi létezés. 

Szolár Tibor, aki egy éve a Budapest Bábszínház tagja: Én vagyok az egyedüli, aki már benne volt a felolvasó színházi változatban is Egerben. Akkor a mostani karakterem apukáját játszottam. A Jurányi terei engem is inspirálnak, bár a csapat, és főleg az, hogy számomra teljesen új emberekkel dolgozunk együtt, még nagyobb élményt jelent nekem. Még csak egy éve vagyok a pályán és most nagyon izgalmas látnom, hogyan dolgoznak más-más színházi területekről érkező kollégák. Anna persze kivétel, mert vele együtt tanultunk az egyetem három éven át, de most vele is érdekes egy egészen eltérő, és mégis ismerős közegben találkozni újra.

Szegezdi Róbert, idén augusztusig a Thália Színház tagja: Mi párommal, Tánczos Adrienne-nel korábban Zalaegerszegen dolgoztunk együtt, Anna ott látott minket sokat. Miattuk és mivel a Tháliában már nem vár új munka, örömmel és nagy érdeklődéssel csatlakoztam ehhez a munkához. A többiekkel aztán hamar egymásra találtunk és jó végre olyan darabban próbálni, ami az én személyes ízlésemnek is megfelel.

Tánczos Adrienne, húsz zalaegerszegi év után jelenleg a fővárosban szabadúszó színész: Az én karakterem mindvégig színen van, még ha nem is az enyém a legtöbb szöveg. A halálom után, valahol a teljes elmúlás előtti küszöb-létből követem végig a fiam sorsát. Egy kis kőfalról figyelek és szólok hozzá időnként az eseményekhez, máskor csak hallgatok, de annak ugyanúgy jelentése van a történésekben. Izgalmas munka, ahogy az is, hogy mennyire eltér attól, amit ezzel párhuzamosan a Rózsavölgyiben játszom. Ezek miatt a feladatok miatt volt értelme feljönni Pestre és ezektől érzem most ennyire jól magam.

Gőz István, a Tünet Együttes tagja, a független magyar színház emblematikus alakja: Annával annyiban egészen más dolgozni, mint bárkivel, akinek a rendezésében eddig játszottam, hogy az ő próbái teljesen mentesek a hisztériától, a szélsőséges kirohanásoktól, tehát meglepően nagy nyugalomban tudunk próbálni. A többiekhez csatlakozva úgy látom, hogy nagyon jól összejött a csapat, és mostanra ugyanazt gondoljuk a darabról is, ami az elején azért még nem volt ennyire egyértelmű. Viszont, más rendezőkkel ellentétben, Anna meghallgatta mindannyiunk véleményét és ezeket is beépítette a végleges koncepcióba. Határozottan, de nem agresszíven vitázott velünk, és ennek az együttgondolkodásnak az eredménye, reményeim szerint, látszani fog az előadáson is.

Fekete Györgyi, korábban az egri Gárdonyi Színház tagja, jelenleg szabadúszó: Anna azt mesélte, hogy Egerben látott sokat, amikor ott még Csizmadia Tibor volt az igazgató, ő meg ugye az ő osztályába járt a Színművészetin. Azokból az évekből emlékezett rám, és Szegezdi Robi szólt neki, hogy most már Pesten vagyok, dolgozhatunk együtt, ha szeretné. Egerbe már csak vendégként mentem vissza ősszel, nemsokára kezdek forgatni egy sorozatban, most viszont épp nem volt más, szóval egészen jól esett és jókor jött ez a megkeresés.

Spolarics Andrea, az évad végéig a Bárka Színház tagja: Szó volt arról, hogy Molnár Piroska játssza ezt a szerepet, de ő még a próbák kezdete előtt visszalépett, tehát nem beugrásról van szó, az első naptól kezdve együtt dolgozom a többiekkel. Egyetértek, hogy valami egészen csodás hely ez a Jurányi, minden nap találkozunk más-más csapatokkal, régi ismerősökkel, új arcokkal. Nagy szükség is van erre, mert egyre többen szorulunk ki a kőszínházi keretek közül, illetve vállaljuk önként a szabadabb művészi létezést. Bízom benne, hogy lesznek felkérések, alakulnak újabb munkák ezekből a találkozásokból, legalábbis én nagy örömmel vennék részt bármi hasonlóban. Addig is, most saját projektekbe kezdtem, ezekre készülök majd a bemutatónk után.

Stork Natasa, független társulatokkal évek óta turnézik, az Isteni műszakból a nagyközönség is megismerhette: Az, hogy nem kőszínházban, hanem a kőszínházi struktúrán kívüli társulatokkal dolgozom többet, nem saját döntés volt, egyszerűen így alakult. Jó esetben úgy van, hogy az egyik produkcióból születik a következő felkérés, és így tovább; szerencsére folyamatosan sokat dolgozom. Mindegyik munkámban az érdekel, hogy egyrészt megtaláljam a hozzá csatolható saját élményeket, másrészt hogy megsejtsem az általam játszott szereplő lelkét, és a lehető legtermészetesebb hangon tudjam megszólaltatni a színpadon: jelen esetben Milenát, ezt a naiv politikusfeleséget, aki a házába fogad egy idegen kisfiút és ő maga is felnő a darab végére. Közönségcsalogatónak annyit, hogy mindegyik szereplőt kutyának képzeltük el, mindegyiket más fajtának. Hogy én melyik vagyok ezek közül, az legyen a nézők feladványa. Szerintem számukra is élvezetes lesz belemenni ebbe a játékba. Olyan előadásnak ígérkezik, amelyre boldogan hívom majd az ismerőseimet.

A nyolcadik szereplő Kardos Róbert a beszélgetés napján épp külföldön játszott. És hogy teljes legyen a felsorolás, a látványért Ondraschek Péter, a zenéért Mátrai Péter felel. Dramaturgként Perczel Enikő, asszisztensként Antal Klaudia segítik, hogy kortárs történet keljen életre a bemutatón, amelyet tehát május 30-án, az újbudai MU Színházban tartottak.