Valódi független alkotóművész, szabadon dolgozik, kompromisszumok nélkül. Jelenleg a Macbethet rendezi, ő maga pedig Lady Macbethet alakítja - egy újabb nagy kihívás. Az előadás bemutatója a Színházak Éjszakáján lesz szeptember 19-én a Jurányiban. Vasvári Emesével a Macbethről, maximalizmusról, szabadságról beszélgettünk. INTERJÚ.
Fotó: Bődey János
A Jurányiban próbáljátok a Macbethet, amelyet hatszereplősre húztál a huszonhétből. Emögött milyen koncepció áll?
Ugyanúgy áll mögötte tartalmi és praktikus dolog. És a kettő összefügg. Itt nem egy kőszínház készül bemutatóra, ahol adva van a társulat, mely mindig rendelkezésre áll. S még csak nem is független társulatról van szó. Maga a produkció független. Képtelenség huszonhét színészt nagyjából ennyi helyről összehozni egy színházi munkára. Rajtam kívül az öt színészt is alig lehet egyeztetni a játszóhelyeikhez. Lám, ezért is esett a próbaidőszak nyárra.
Tartalmilag pedig, nos, ha lenne huszonhét színészem se törekedtem volna arra, hogy minden sort meghagyva, húzás nélkül vigyem színre a teljes drámát. Minden művészeti alkotás egyfajta sűrítés. Én ezt még tovább sűrítettem. Miközben a teljes dráma cselekménye, a folyamat nem sérül az előadásunkban. Nem lesz kevesebb. Sehol nem szakad meg. Sehol nem keletkezik luk, amit valamivel áthidalunk. Nagyon érdekes és nagyon tudatos dramaturgiai munka volt, egyetlen pillanatra sem lesz hiányérzete annak se, aki ismeri a teljes drámát. S valahogy érthetőbbé is vált az egész.
Maga a darab, és a karakterek is nagyon részletgazdagok, többféleképpen értelmezhetőek. Ezt próbáltad meg letisztítani?
Erről eszembe jut egy sor, ami egy régebbi, A pókká vált lány c. előadásomban hangzott el: „A célt eltalálni egyféleképpen lehet. A cél elvétésének számtalan lehetősége van.” Én idealista vagyok, hiszek abban, hogy minden néző ugyanazt értheti, ha én, a közvetítő, valamit teljes mértékig megértettem. De visszatérve, igen, a sűrítés egyfajta letisztítás is. Mondok egy példát: nálunk nincsenek boszorkányok. Maga Macbeth és Banquo mondja ki, amit a boszorkányok jóslatként mondanak nekik a történet kezdetén. A sorsbanyák valójában a tudatalatti ösztönök kivetülései. A rontás nem kívülről jön, Macbethből fakad. Ha minden eleve el lenne döntve, egyrészt, Macbeth válláról lekerülne a felelősség, másrészt, a tragédia minden egyes fejleménye érdektelen lenne.
Macbeth és Banquo a megnyert csatából jönnek. Nem is egyből. Napokig mást se csináltak, csak gyilkolásztak. Meg árulók fejét tűzködték a várfokra. Olyan nincs, hogy egyetlen karcolás nélkül jönnek a csatákból. A két katonának valószínűleg jártányi ereje nincs. Egyszer csak nem tudnak továbbmenni. A halál közelében vannak. És ott megnyílik valami. És ők mondják ki. Nem kell hozzá a három vészbanya. Nem tudom, hogy volt az élet ötszáz évvel ezelőtt, de a mai ember nem tudja ezt a sorsbanya dolgot a helyén értelmezni.
Macbethet sokszor minden karcolás nélkül szokták ábrázolni.
De miért? Ott van a két hős katona, küzdenek az életükért, hogy hazajussanak. A színrelépésüktől az ominózus pillanatig egyetlen mondatot kaptak Shakespeare-től mindketten. Azt mondja Macbeth: „Soha ilyen szép és ilyen rút napot.” Banquo pedig: „Messzire van még Fores?” Ez nem valami abszurd dolog. Akkor abszurd a jelenet, ha Macbeth és Banquo besétálnak a frissen vasalt jelmezükben, összetalálkoznak három különösen öltözött, leginkább kócosnak ábrázolt nővel, akik körülveszik őket, s a jövőjükről verselnek. Az abszurd. Magyarán képtelenség.
Macbeth és Lady Macbeth viszonya hogyan alakul? Lady Macbeth hatalmas befolyással lesz Macbethre?
Ötszáz év alatt rengeteg dogma, mint általánosan elfogadott tétel alakult ki a Macbethtel kapcsolatban. Ez is egy dogma, amit most felvetettél. Azt mondtam a színészeknek, hogy nem foglalkozunk a dogmákkal, amikor a darabot végigfejtjük. Nem azokból indulunk ki. Ha a végigfejtésünk egy adott ponton találkozik valamelyik dogmával, legyen. Ám nem abból indulunk ki. Csakis a színjózan szövegből.
Fotó: Bődey János
Ők tökéletes emberpár. Tökéletesen ideális a kapcsolatuk. Minden ember ilyen viszonyra vágyik. Maximális partnerei egymásnak. Tökéletes átjárás van köztük. A szövetségük, a barátságuk, a szerelmük megkérdőjelezhetetlen. A Ladynek nem az a fontos, hogy királyné lehessen, hanem, hogy a férje király legyen. S amikor az lesz, akkor is mindent a férjéért tesz. Nem magáért. Tökéletes feleség. Csak hát, mire használják páratlan képességeiket. Elképesztő Shakespeare, te, aki látsz mindent, neki drukkolsz, Macbethnek. A gyilkosnak, a népirtónak.
És végül elbukik.
Mert ez a dolgok rendje. Szerintem egyetlen játékszabálya van a világegyetemnek: bármit csinálsz, mondasz, nem mondasz, nem teszel, annak következménye van. És az hozzád fog beköszönni. Macbethnek el kell buknia. És ezzel korántsem egyenlítette ki azt, amit tett. Ám ez már egy következő történet. De elbuknia ebben a történetben kell.
Kik alkotják a végleges szereposztást?
Laboda Kornél lesz Duncan, Egger Géza játssza Macbethtet, én a nejét, Menszátor Héresz Attila Banquót, Macduff Sipos György lesz, Hecate pedig Sodró Eliza.
Egger Géza lesz a partnered, ő fogja alakítani Macbethet, Te pedig Lady Macbethet. Vele még nem dolgoztál, honnan jött az ötlet?
Gézát magánterületen ismertem meg Eliza révén. Tetszett, ahogy egy beszélgetésben egyszer csak a témához fűzve elmond egy Ady verset, egy Lorca-t. Nem szavalt, beszélt. Egy teljesen indifferens pillanatban azt mondtam, ő lesz Macbeth.
Miért?
Bárki lehet Hamlet, Macbeth, Júlia, Rómeó, ha afféle helyzetbe kerül. Ha karakterjegy alapján gondolkodom, akkor karakterizálom a szerepet. Szerintem nincs karakterszerep. Nem az a lényeg, hogy ki milyen, hanem hogy mi történik vele, benne. Nem a „milyen” a lényegi kérdés, hanem a „mi”. Alkotóként, ha milyenséget viszek a színre, maximum a véleményemet traktálom, s valójában arra számítok, hogy a néző majd bólogat nekem. Adjam oda neki a dolgot. És minősítsen ő, ha neki úgy tetszik. Nos, Egger Géza lett Macbeth és kész. Mindenképp mondanom kell valamit? Mondjuk azért, mert ő tökélyre törekszik. Akárcsak Macbeth.
Nem a Jurányi egyik termében lesz az előadás, hanem a lépcsőházban. Miért pont a lépcsőházban, azon kívül, hogy szereted a különleges helyszíneket?
Amikor készültem erre, még nem tudtam, hogy a Jurányiban fogjuk bemutatni, nem számoltam színházi térrel. Nem díszletben gondolkodtam, hanem helyszínben. Nincs szó különlegességről, mindössze koherenciáról. A shakespeare-i szó magában láttatja a művet. Ha a legjobb szándékkal is, de elkezdek képeket rakni a szó mellé, elé, mögé, valójában kioltom a képet a képpel. S beleesek abba a hibába, amikor a nézők azzal jönnek, hogy nem értik Shakespeare-t, túl bonyolult a szöveg. Holott csak én bonyolítottam egymásra a dolgokat. Shakespeare-nél a színrevitelben belátásom szerint nincs szükség semmi hókuszpókuszra. Csak szövegértésre. S a mű tartalmával koherens formára.
Én a lépcső mellett döntöttem. Természetéből adódóan a lépcső „megállíthatatlan” dinamikával bír. Akárcsak Macbeth. Egy lépcsőn soha nem vagyunk biztonságban. Akárcsak Macbeth környezetében. Figyelni kell a lépéseinkre, folyton ott van előttünk és alattunk egy-egy lépcsőfok. És nem tudni, mikor tűnhet fel a túlsó oldalról valaki. Csak a néző tudja, mert látja mindkét lépcsőszakaszt. A nézők az emelet szintjén ülnek, előttük egy felfelé, s egy lefelé mutató lépcsőszakasz. E két lépcsőszakasz, s a nézők előtti járás a játéktér. S van még valami, a lépcső háromdimenziós tér. A hétköznapi ember két dimenzióban éli le az életét - szellemi és lelki értelemben is. Macbeth „térben létezik”. A mű számomra azt példázza, milyen nehéz feladat teljesen elembertelenedni. Ez csak akkor sikerülhet, ha az illető bejárja és felszámolja az emberi lét összes dimenzióját. Macbethnek hiánytalanul sikerül.
Nem lesznek kellékeink. A drámában minden, a vacsoraasztal, a kés, és igen, a korona is, mint valami szemfényvesztés: nem lehet melléülni, nem lehet megfogni, nem marad meg az emberfőn. Mintha mindezek csak szavakkal ébresztett semmik lennének.
A színészeknek nem okozott gondot ez az eszköztelenség?
Is-is. A német színjátszás nagyon tudja, a magyar nem igazán ismeri, hogy „csak” kiállok és elmondom. Valahogy nem tudunk elképzelni egy mondatot sem színpadi akció, „színjáték” nélkül. Shakespeare-nél a szóban van az akció, a gondolatban. Voltaképpen az egész mű magánbeszélgetések és kihangosított belső gondolatok egymásutánja. Ez még egy ennél is finomabb beszélgetés, mint ami most köztünk zajlik. Ha a próbákon a színésznek ez nehézséget is okoz, végül ezzel fog nyerni. Mindenestül rábízhatja magát a szövegre. Az tévedhetetlen.
Hogyan sikerült a Macbethre támogatást kapni?
Az NKA-tól nyertünk rá pénzt az őszi pályázaton. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy én, aki semmiféle csoporthoz nem tartozom, támogatást kaptam a megvalósításra. Főként ezekben szövevényes, ínséges időkben. Mint ahogy azt is, hogy a Jurányi Inkubátorházban lehetőséget kaptunk a próbákra, s hogy végül náluk mutathatjuk be a produkciót. Persze, majd el kell vigyük, hiszen ez inkubátorház. Itt legalább ötven társulat bérel helyet. Én idejöttem partizánként. Őrült nagy dolognak tartom, hogy a Jurányi vezetője, Kulcsár Viktória, aki nem látott egyetlen korábban általam levezényelt produkciót sem, lehetőséget adott.
Fotó: Bődey János
Teljesen független alkotó vagy, nem tartozol sehová sem.
Régebben tartoztam, az életem ment, és ez ad egy rajzolatot. Most ez az utam. És ez kirajzolta az önállóságom. Egy jó ideje igen, teljesen független vagyok. Persze, nagyon szívesen dolgozom bárkivel. Semmi rossznak nem vagyok az elrontója (nevet).
A produkció létrejöttének megvalósításában Te szervezel mindent. Nem nehéz teljesen egyedül?
Nem. Nagy ritkán igen. De amíg elmondom valakinek, addig megcsinálom. Játszani is azért játszom a saját munkáimban, mert hiszen én tudom a legjobban, hogy mit akarok, amíg rávezetek egy színésznőt, addig megcsinálom. Meglehetősen sok időt és energiát nyerek vele.
Ha valamelyik kőszínházból hívnának, elmennél rendezni?
Feltételes módra mit mondjak? Mondjuk, igen. Főként, ha nem kényszerülök kompromisszumokra. Hogy vajas kenyeret eszem-e vagy lekvárosat, efféle kompromisszumba minden további nélkül belemegyek. De a munkában valahogy nem. Szerintem nincs kis és nagy kompromisszum, kompromisszum van és kész, és az azzal járó hozam. És azt nekem kell vinnem, ha belementem. Színészként csak magammal vagyok maximalista, a partnerrel, a rendezővel nem, mert az az övé, nem az én dolgom. De rendezőként mindennel, ott dolgom, hogy mindenkiből és mindenből kihozzam a legjavát.
Akkor rendezőként önmagaddal szemben is maximalista vagy?
Nyilván. Persze. Régebben voltak idők, amikor ez a teljességigény borzalmasan csapódhatott egy-egy helyzetben a külvilág felé a próbákon, vagy ami a szívemen volt, az a számon. Most már sokkal-sokkal tudatosabb vagyok, s a megértésem is maximális a másik ember felé. Már tudom irányítani magam. Ha nem tudnám, nem is rendezhetnék, hiszen akkor hogyan is irányítanék másokat.
Ez a szabad színház, amit jelenleg csináltok, rendkívül irigylésre méltó.
Persze, szabad színház, közben arra gondolok, az emberek félnek a szabadságtól, mert az a teljes felelősséget jelenti. Ami, ha megnyilvánul, épp hogy nem teher, sőt, hiszen a lelkiismeret kitisztulásával jár. És azt megélni, nagyon-nagyon-nagyon jó dolog.
A lakásszínházadban láttam régebben az Aoi-t, már ott is ezt a fajta szabadságot éreztem, hogy a nézők belépnek egy privát lakásba színházat nézni, és nincsenek korlátok, amelyek egy kőszínházban jelen vannak. Szabad érzést adott.
Akkor nem azért csináltam a lakásomban színházat, mert “lakásszínház” formációt akartam, hanem csak színházat akartam csinálni, és seperc gondolkodás után leesett, hogy akkor, ott, csak a lakásomban tehetem szabadon. Ez a lakás rendkívül ideális volt ehhez, abból a szempontból is, hogy a belváros közepén van. Vettem fenyőléceket, egyik haveromat megkértem, hogy segítsen összefúrni padoknak, később abból lett a könyvespolcom, tehát a nézők nem a bútoraim, a személyes tárgyaim között ültek, kiürítettem azt a nagy teret, nem volt túl bonyolult minden alkalommal átrámolni a kisebbik szobába, mostam, vasaltam a színészek jelmezeit, beszereztem a nézőknek a frissítőket, hiszen megszomjaznak, megéheznek. Ez nagyon közvetlen dolog volt, az előadások létrehozásában és játszásában mindannyiunk, a nézők is abba a helyzetbe kerültek, hogy ne tudjunk hazudni, egy karnyújtásnyi dologban amúgy se lehet, nincs módod mismásolni, ahogy az imént is beszéltük, ott vállaltam, vállaltuk a teljes felelősséget. És annak bejön a gyümölcse. Többszörösen.
Fotó: Bődey János
Felmérhetetlen szerencsém van, mert az emberiségnek azon kisebbik részéhez tartozom, akiknek a munkájuk a szerelmük lehet. Mindennél jobban tisztelem azokat az embereket, akik a könnyű-, meg nehéziparban, meg efféle szolgálatban dolgoznak. Itt a szék, amin ülök, ez a pohár, amiből iszom, amit megiszom belőle, az ágy, amin alszom, a ház, amiben élek, minden tartozékával, az utak, a járda, amit magától értetődően taposok, a híd, amin én csak átsétálok, és ők ott állnak negyven fokban és mínusz tízben napi nyolc órában. Ezeknek az embereknek alapvetően köszönhetem, hogy én azt csinálhatom, amit igazán akarok. Színházat.
Friss a comment.com-on