Mi, kérem szeretjük az operettet. Kalocsai Zsuzsáért pedig immár rajongunk. Megnéztük A régi nyárt az Operettszínházban.

Lajtai Lajos és Békeffi István A régi nyár című operettje ritkán játszott darabja műfajának. Nem mondhatjuk, hogy méltatlanul. Kevés igazi slágert tartalmaz, dramaturgiája meglehetősen gyenge, exportcikként sem keresett. Nem egy Csárdáskirálynő, na.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

Tudják ezt a Budapesti Operettszínházban is, ezért a nagyszínpad helyett a stúdiószínpadként működő Raktárszínházban tűzték műsorra Szabó Máté rendezésében. Az operett ilyen intim térben olyan, mint egy szobakonyhában tartott orvoskongresszus, a színészek meglepően közel vannak hozzánk: az első sorban be kell húznunk a lábunkat, nehogy az ölünkben kössön ki egy korpulens táncos-komikus. Másfelől ez a közelség nagyobb feladatot ró a művészekre, hiszen az elnagyolt mozdulatok és a karzatig elérő harsányság helyett finomabb eszközökkel kell dolgozniuk. Kis térben ugyanis lebukik minden hamisság.

A régi nyárban az idősödő operettprimadonna, Mária (Kalocsai Zsuzsa) újra találkozik egykori szerelmével, aki 18 évvel korábban elhagyta őt. Jankovits báró (Gergely Róbert) és fia, Miklóska (Kocsis Dénes) megjelenése felidézi a megfakult emlékeket a színésznőben, és úgy rendezi, hogy lánya, Zsuzsi (Bori Réka) ne éljen át hasonló csalódást, női rafinériával és színházi rutinnal hozza össze a fiatalokat. Az operettekben szinte nélkülözhetetlen komikumról – a Mária szegény, mindenkitől pénzt tarháló és wannabe színésznőcskéket hajkurászó rokonát, Trafinát játszó – Faragó András és Mimóza, az öltöztetőnő, azaz Oszvald Marika gondoskodik.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

 

Hogy a gyönyörű hangú Kalocsai Zsuzsa a legjobb magyar operettprimadonna, ahhoz már hosszú évek óta kétség nem fér. Ám karnyújtásnyiról az is egyértelműen látszik, hogy milyen kiváló, sokszínű színésznő is. Az ő Máriájában elegancia, fájdalom, gyermeki játékosság és asszonyi cselszövés mellett megfér a humor is. Kalocsai ezt mind tudja, de egy-egy (mű)szempilla-rebegtetésben, egy-egy hallgatásban, nézésben, finom mozdulatban is ott van az aprólékosan megrajzolt karakter. Alázat, tehetség és a műfajjal való megbonthatatlan harmónia jellemzi Kalocsai Zsuzsa hibátlan alakítását. Ha még szokás lenne az ilyesmi, kifognánk a lovakat a hintójából, úgy vinnénk haza, sőt pezsgőt innánk a cipőjéből. De már nem szokás.

Oszvald Marika az operett maga. Ő úgy tud sok lenni, hogy azt sosem sokalljuk, Mimózát apránként építi, a szolid öltöztetőnőből fokozatosan válik komikusan szerelmes, mindenre elszánt asszonnyá. Faragó Andrással alkotott kettőse sokadjára arat. Faragó Trafinája simlis buffó, szeretnivaló csirkefogó. Kocsis Dénes Miklóskája remek alakítás. Férfibáj, poénérzék, operettaffinitás: pont ami kell. Bori Réka Zsuzsija szerethető, de az énektanárnak azért lenne még dolga vele. Gergely Róbert érezhetően szívesen hallgatja saját hangját, amit tulajdonképpen meg is értünk. Az őszülő halántékú báró megformálásába tényleg belefér némi drámai bájgúnárság. Dézsy Szabó Gábor szódásüveg-szemüveget viselő zongoratulajdonosa egyszerűen vicces, Isztl Melánia és Horváth Mónika színésznőcskéi kisebb, szórakoztató jeleneteikben is egyenrangú partnerei „a nagyoknak”.

Fotó: Éder Vera / Operettszínház

 

Cziegler Balázs ízléses szecessziós díszletét – a rendező egy helyszínre telepíti az operett összes jelenetét – alaposan bemozogják a szereplők, itt-ott elfér egy kisebb táncbetét, pár hölgy a zongorában, sőt egy valódi zongorista is: Mihalics János egyedül pótol egy teljes zenekart. A szövegkönyv elbírt volna némi húzást, aktív beavatkozást egy dramaturg részéről: a fiatalok első látásra szövődő szerelme fájdalmasan kidolgozatlan. Néhány dalért nem lett volna kár: a címadó slágeren kívül a Legyen a Horváth-kertben Budánért fájt volna csak igazán a szívünk.

Szabó Máté ugyan nem varázsolt jó operettet A régi nyárból, mégsem hagyott minket varázslat nélkül. Mert Kalocsai Zsuzsa csodálatos. De tényleg.

Örülünk, hogy a temesváriak is láthatják a Parasztoperát. Mi mindenesetre maradunk az eredetinél. De részünkről nincs harag.

Pintér Béla színházcsinálói munkássága vállaltan felülreprezentált ezen a blogon. Nem először foglalkozunk azzal sem, hogy mi történik akkor, amikor a Pintér művei önálló életre kelnek, és távol kerülnek az előadásukra szerveződött társulattól.

Fotó: Bíró Márton
Képeinkért kattintson!

A Parasztopera Pintér Béla és 15 éves társulatának talán legemblematikusabb előadása, amely számos kül- és belföldi vendégjátékon aratott sikert aratott a 11 évvel ezelőtti bemutató óta.

A temesvári Csiky Gergely Színház vendégjátékra hozta magával a budapesti Katona József Színházba. Nem az első társulat, amely feldolgozandó drámaként tekint a műre: Mohácsi János Pécsett rendezte meg néhány évvel ezelőtt. A temesvári előadást Szikszai Rémusz jegyzi. A nézőtéren érezhetően hasonló arányban vannak azok, akik már túl vannak a beavatáson, és azok, akik itt, a Katona színpadán találkoznak először Pintér világával. Az utóbbiak jártak jól.

Mi viszont az előbbi csoportba tartoztunk.

Az Erdélyben játszódó Parasztopera egy klasszikus sorstragédiát emel egy falusi lakodalom helyszínére, ahol mind a menyasszony, mind a vőlegény családjának bűnös titkai éppen a menyegző napján kerülnek napvilágra. A népi kultúra motívumai, az énekes beszéd és a groteszkül szókimondó szöveg tűpontos dramaturgia és az idősíkok mesteri kezelése esszenciáját adja a pintéri színháznak. És pontosan ez az, amely annak ellenére képes volt működtetni és élvezhetővé tenni a temesváriak előadását, hogy az meg sem közelítette a jelenleg az Átriumban futó eredeti változat színvonalát.

Fotó: Bíró Márton
Képeinkért kattintson!

A probléma csak részben keresendő a vendégtársulat tagjai között egyenetlenül elosztott tehetségben. Pintér Béla ugyanis saját színészeire és önmagára írja a szerepeket, ezért is térnek vissza a mai napig a régi darabok előadásaiba az alkotóműhelytől azóta távol került művészek is, sőt az új beállók is csak a társulat beavatott tagjai közül kerülhetnek ki. Így a más esetben indokolatlan összehasonlítástól ezúttal nem tudunk eltekinteni.

Szikszai Rémusz rendezői ötletei jobbára a fazonigazítás szintjén maradnak, Pintér instrukcióit tiszteletben tartja, ugyanakkor részben alternatív befejezést ad a darabnak, a múltban megbújó tragédia a jelenben folytatódik. Az egyetlen zavaró körülmény a színlapon karvezetőként szereplő „néma narrátor”, azaz Mátyás Imre Zsolt, aki funkciótalanul jön-megy a színpadon, de meglepően szőrös mellkasán kívül nem sokat mutat nekünk. Annyi szükség van rá, mint váltókezelőre a buszpályaudvaron. A temesvári Parasztopera legjobbja egyértelműen a Tündérkét, azaz a menyasszony anyját játszó Éder Enikő. Noha Szalontai Tünde eredeti alakítását ő sem képes elhomályosítani, de színpadi jelenlétben, virtuozitásban Éder kollégái felett áll. Tokai Andrea a vőlegény anyjaként agilis, parasztasszonyt hoz, más úton indul el, mint a pesti előadásban játszó Baranyai Szilvia, de biztonságban megérkezik. Molnos András Csaba cowboya jól megfelelt. Aszalos Géza állomásfőnöke érces hangjával Thuróczy Szabolcsot idézi, de meg nem közelíti. Balázs Attila a vőlegény apjaként inkább a komikus oldalt domborítja ki. Roland szerepében Kiss Attila nehéz feladatot kap, hiszen ez Pintér saját szerepe, eleve nagy hátrányból indul. Keveset hoz be belőle. A többiekről most nem írnánk.

Fotó: Bíró Márton
Képeinkért kattintson!

Varga-Járó Ilona díszletében helyes kis geg a mélyhűtőben ülő malac. A zenekar jól beszéli Darvas Benedek zenei nyelvét. Pintér-rajongóknak ez az előadás biztosan nem lesz a kedvencük. Nekünk a Parasztopera Pintér Béláék nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül. És mégis örülünk, hogy létrejött. Ha a kortárs magyar dráma egyik legfontosabb alkotójának műve repertoáron van Temesváron, az jó és fontos dolog. 

(Interjúnk Pintér Bélával itt.)

Három évvel a bemutató után, túl a századik előadáson néztük meg a Pesti Színház Mikve című darabját.

Fotó: Kováts Dániel

 

Hadar Galron kortárs izraeli drámaíró műve egy zárt, kívülről nehezen megközelíthető közösségbe visz minket, az ortodox zsidó nők rituális fürdőjébe, a mikvébe. Ez az a hely, ahol a férjes asszonyok havonta egyszer, menzeszük után megmerítkeznek, hogy tisztán egyesülhessenek a férjükkel. Szabályokkal szigorúan körülbástyázott élet ez, ahol a Tóra parancsolatai és a rabbi tanításai vitathatatlanok és cáfolhatatlanok. A válás szégyen, nőnek szülni kötelesség, az asszony köténye mindent eltakar. A fürdő sajátos világ: egyszerre kötődik a valláshoz és a szexualitáshoz, a szent tanításoknak éppúgy helye van itt, mint az öltözői pletykáknak, itt lekerülnek a térdet illedelmesen takaró ruhák és a parókák. Nyolc nő fut össze rendszeresen a mikvében. Mindnek megvannak a kis titkai és hazugságai. Az évszázadok óta egyformán folydogáló időt Shira, az új mikve-munkatárs érkezése kavarja fel. Máshonnan való, a szülei elváltak, furcsa pletykák keringenek róla. Shira nem veti alá magát szolgaian sem a törvénynek, sem a közösség szabályainak. Lázad, kiáll másokért, az áldozatok védelmére kel, segít eszkalálni az elfojtott konfliktusokat. A darab leghálásabb szerepét Eszenyi Enikő, a színház igazgatója játssza. De itt minden szerep hálás és mind a nyolc színésznő nagyszerű.

Fotó: Kováts Dániel

 

Pap Vera Shoshanája a szabályok kérges tenyerű őre, ő a mikvefelügyelő. Bigott törvénytisztelete mögött lassan felsejlik a privát tragédiája, az ő életét is megnyomorította a vaskalapos erkölcs, s cserébe ő nyomorít meg másokat. Börcsök Enikő Esti szerepében naiv, férjével ágyba bújni mindig kész szülőgépet alakít, nem kérdőjelezi meg a szabályokat, ám néha felsejlik arcán a riadalom, hogy a világ talán mégse olyan, mint ahogy anyukája mondta neki. Igó Éva Hindije tartással bíró, idősödő úriasszony, méltósággal játssza a dámát, s csak a második felvonás végén pukkan ki. Réti Adrienn Mikije az egyetlen figura, aki szembejöhetne velünk a Váci utcán is. Világi énekesnő, megjelenése és gesztusai is idegenek ebben a világban, hirtelen „bezsidult” férje óhajára merítkezik meg. Harsány, közönséges, és néha mégis nagy empátiával fordul a hosszú szoknyás hősnők felé. Péter Kata dacos ifjú ara, akit akarata ellenére adtak férjhez, s nemi erőszaknak éli meg a kötelező házaséletet. Hol felvidul a női szolidaritás légkörében, hol fokozott vallásosságba hull vissza kétségbeesésében. Hegyi Barbara Chedváját rejtélyes sérülések borítják a kosztüm alatt. Eleinte visszafogott, titkolja megaláztatását, igyekszik belesimulni a Rendbe, majd, mikor már nincs vesztenivalója, kétségbeeséséből merít erőt. Lányát, a bántalmazó légkörben megnyomorodott Elishevát Tóth Orsolya szavak nélkül is emlékezetesen alakítja: a riadt, sérült gyerek antennáival pontosan érzékeli a környezet hangulatát.

Micsoda véletlen, éppen a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján láttuk az előadást. Hajszálpontos rajzot ad a darab arról, ahogy a környezet próbálja nem észrevenni a nyilvánvaló bántalmazást. „Elestem” - hazudja a felpofozott asszony, s a többiek belemennek a játékba, hallgatnak, félrenéznek. Amikor Chedva elmenekül a férjétől, az a szokásos taktikát veti be: a nőt hazugnak, elmebetegnek állítja be. A mikve derék asszonyai továbbra is struccpolitikát folytatnak: „ne szóljunk bele”, „ne avatkozzunk közbe”, „ez kettejük dolga”, „majd kijavulnak a dolgok”. A hallgatás tornyát rombolja le az igazságot kereső Shira, s a titkukat mind mélyen őrző nőknek dönteniük kell: mellé állnak, vagy tovább szolgálják e patriarchális világot, a valódi erkölcsöt vagy a vakbigottságot választják .

Fotó: Kováts Dániel

 

Michal Dočekal rendezése közel három órán át végig feszült figyelemben tart. Folyamatos poénok nevettetnek meg a drámai események során. „Anyám nem tud vigyázni a gyerekeimre, mert éppen veszélyeztetett terhes.” A díszlet (Jan Dušek munkája) minimalistán egyszerű, mégis tökéletesen működik: hatalmas rácsok szimbolizálják ezt a világot, baloldalt a medence, az előtérben egyetlen pad és szekrények. A felsőbb szférákban, szintén rács mögött, Andrási Mónika csellójátéka és énekes tóraidézetek kísérik az előadást.

A Mikve világában érdemes megmerítkezni.

Pizzára nem való ketchup. Ez is kiderül a Csoda és Kósza élő hangjátékából, amelyben a gyerekeket partnernek tekintik, a mesét pedig az előadás és a gyermeki képzelet együtt elevenítik meg.

Czigány Zoltán meséjét állították színpadra az Örkény színházban. Gyermek- és ifjúsági előadásként hirdeti ugyan magát, de ez ne tartson vissza egy felnőttet sem, aki felszabadultan akar nevetni  két hóbortos ló kalandjain.

Fotó: Illyés Tibor

 

Megtelt kisiskolásokkal a nézőtér a bemutatón, izgatott gyerekek zsivaja fogadta a Csoda és Kósza színészeit, megelőlegezett tapssal vette kezdetét a színpadi hangjáték. Az első Csoda és Kósza könyvből választották a kezdő történetet, méltán, az egyik legerősebb fejezet a sorozatból. Két ló elszabadul a Puszta Pizzériában, Kósza a bajkeverő, rákényszerül, hogy pizzát készítsen egy miniszternek, nem is retten vissza a feladattól, habár a pizzáról csak annyit tud, hogy kerek és lapos. Kétségbeesésnek semmi nyoma, feltúrja a konyhát, és emberi fogyasztásra ugyan alkalmatlan alapanyagokból, de összeüt Tök Elek miniszter úrnak al dente, egy igazi Puszta Pizzéria specialitást: bádog pizzát. Tök Elek, a teljesen tökkelütött miniszter minőségi műfogsora viszi a bádogot, tehát elégedett, így mindenki elégedett. A vendégkönyvbe is beír, teljesen értelmetlen mondatokkal ugyan, de megköszöni a hozzá méltó tökéletes fogadtatást, s kiváltja talán a legnagyobb nevetést (persze csak a szülők között) itt elhangzott mondatával: „aláírás: dr. S... Ütőtök Elek”.

Czigány Zoltán könyveit olvasva azonnal kirajzolódik előttünk a két beszélő ló személyisége: az örökké elkószáló Kósza igazi mókamester, és Csoda, a csodaló az eszes, bátor, aki minden alkalommal megoldja a bonyodalmat, és megmenti általában (torkos ló lévén) az éhségtől agonizáló társát. Znamenák István játéka nem adta át Csoda agyafúrtságát, s az ebből fakadó gúnyt, mellékszereplő maradt Gálffi László Kószája mellett. A két tulajdonos a könyvben humoros, igazi tanyasi gazdálkodó páros:  Sajó bácsi, Vajda Milán- és felesége Gyöngyi néni Pogány Judit hű megformálásában kelt életre. Gyöngyi néni egyszerűsége, és nagy szíve tükröződött Pogány Judit gyermeki bájában. Vajda Milán még meg sem szólalt, már mindenki felnevetett Sajó bácsi mamlaszságán. Bár önállóan is megállták a helyüket, mégis az egymással való kontaktusban születtek meg igazán a karakterek. Ők ketten egymásnak felelgettek a színpad két végéből, Sajó bácsi sokszor tényleg a falnak beszélt, így lettek nagyon erősek, és éltek igazán a párbeszédek kettejük között.

Nehezebb dolga volt a narrátoroknak, de mivel mindannyiuk kapott, ha nem is személyiséget, de egy vissza-visszatérő kiemelt tulajdonságot, közöttük is létrejöttek valódi interakciók. A mesélő néhol tudálékos voltát megjelenítendő egy ponton félbeszakadt a cselekmény, Vajda Milán kiállt a színpad szélére, és kávét szürcsölgetve megtanította nekünk, hogy az olaszok nem tesznek kechupot a pizzára, majd folytatódott minden ott, ahol abbamaradt. Belesimultak a fél-egy perces közjátékaik a történetbe, nem zavarták meg a mesét, és ezáltal nem csak főszereplőket, és „szükségszerű” mesélőket láttunk a színpadon, hanem anyukákat, apukákat, akik a gyerekeiknek próbálják megtanítani, hogy a képzelet határtalan, és igenis léteznek beszélő lovak, akik disznóólból, és traktormotorból készült rakétán jutnak el a Marsra.

A gyerekek bevonása sem maradhatott ki az előadásból, kisebbek-nagyobbak felváltva ötleteltek, mi minden kerülhet egy miniszter pizzájára, ami nem oda való. Majd véget ért az első mese, és a gyermektorkokból egyöntetűen „igen” hangzott fel a meséljünk-e még? kérdésre. Szintén az első kötetben található a második mese, a Csoda és Kósza a Marson. Ezt a fejezetet teljesen átdolgozták, nem is sikerült olyan jól, mint az első mese, vagy mint a könyvben. Egyrészt azt az érzést keltette, hogy csak azért variáltak, mert az eredeti mesét rövidnek találták. Másrészt nem hiányzott a gonosz karakter, akit át kell verni, aki elől el kell menekülni. Pont az az ereje és komikuma a történeteknek, hogy nem sablonos elbeszélések, ahol meg kell küzdeni a gonosz boszorkánnyal/sárkánnyal, jelen esetben három fejű marslakóval, hanem, hogy Kószának kell megküzdenie önmagával, hogy épségben maradjon egyáltalán szertelensége ellenére is, Csodának pedig Kószával kell folyamatosan harcolnia, hiszen nemcsak megmenti minden fejezetben, de szinte még neki kell ezért hálásnak lennie.

Fotó: Illyés Tibor

 

A happy end után levezetés helyett még feldobják a hangulatot egy zenés fináléval, kétségtelen, hogy mindenki jó hangulatban távozott a nézőtérről. Öröm volt látni egy  olyan előadást, ami nem  súrolja alulról a gyerekek igényeit.  A produkcióról átjött, hogy eszesnek, érzékenynek, fogékonynak, és mindenekelőtt jóra nevelhetőnek tartják a gyerekeket. Mácsai Pál rendező  nem ámított, nem csapott be senkit, nem húzott a színészekre maszkot, jelmezt, hiszen élő hangjátékot ígért, így sok mindent a gyerekek képzeletére bízott.

És ez remek dolog, hiszen így akár lehetnek beszélő lovak a Marson!

De Sade márki sötét, erőszakos és szexuális regényét látványosan vitték színre a Trafóban. Az erkölcsösség baromság, bűnösnek lenni jó.

Fotó: Vermes Kata

A Justine című regény két lányról szól, az egyik bűnben, a másik tisztaságban éli le életét, kérdés, kinek mivel kell szembesülnie életében, és hova juthat. Nagy meglepetést nem árulunk el, a történet tanulsága annyi, hogy ha már megdugnak, akkor próbáld meg élvezni, vagyis nem érdemes konokul az erkölcsös úton haladni, hiszen ez a bűn világa, amiben a bűnösnek minden könnyebb. Aktuális, persze, elsősorban mindig az olvasó (itt: rendező) teszi aktuálissá, aki önkéntelenül is saját történeti kontextusában értelmezi a szöveget. A Justine rendezői szempontból komoly bátorságpróba: mit lehet kihozni egy kemény, sötét, szexuális és morális ügyekkel foglalkozó 18. századi szövegből ma?

De Sade márki már nyomdába küldte a Justine levonatát, amikor a rendőrök letartóztatták, majd elmegyógyintézetbe küldték. Róla elég sokat lehet tudni, a szexuális szabadság és a szado-mazo voltak legfontosabb témái, a Szodoma 120 napjából Pasolini rendezett filmet. Az előzetes ismereteim alapján arra készültem, hogy majd a sötét szexualitás üli vidám torát, mindenki égnek álló fasszal közlekedik a színpadon, a takarásban megkorbácsolják egymást a színészek, hogy a nagy moralizálás őszinte legyen, és mindeközben mindenki úgy beszél, mintha egy fiú öltözőben lennénk. Persze nem ez történt, ami számomra nagy megkönnyebbülést jelentett.

Színházba indultunk, kocsmába érkeztünk, de nem bántuk meg. A Sárkánytivornya egyszerre felfedezés és felüdülés.  

Felhőfi-Kiss László (Dzsordzsi)

Elvakult Pintér Béla-rajongókként akadt meg a szemünk a Sárkánytivornya színlapján. A blikkfangos című előadást ugyanis Deák Tamás jegyzi, megannyi Pintér Béla és társulata-előadás szereplője, a társulatvezető régi harcostársa. Deák írta, rendezte és játszik is benne, akárcsak Pintér a saját darabjaiban.

A Picaro Művészeti Produkciós Műhely Vidor Fesztivál-győztes előadását a Thália Színház Arizóna Stúdiójában néztük meg. (Hú, mennyi nagybetű!) A Sárkánytivornya egy képzeletbeli észak-kelet magyarországi kis településen, Gyirmótatelepen játszódik, annak is a kocsmájában. A kocsmáros és egyben polgármester, Imre (Robin László) csehója a falu társadalmi életének középpontja: nem véletlenül, hiszen a helyiek az alkohol rabjai. Veszti, a megtermett pék (Urmai Gábor) akkor is hatás alatt volt, amikor elégette a kemencében a péklapátot. Dzsordzsi (Felhőfi-Kiss László), a helyi megmondó ember és moralista lealkoholistázza a többi alkoholistát. Szilárd (Pintér Gábor), a lelkész, aki a misebornál jobban szereti a misesört, Sanyika, a fiatal alkesz (Orbók Áron), akinél kevesebbet a világból, csak a permanens alkoholos befolyás alatt álló Atom (Deák Tamás) ért. A maradék sörökből összeöntött italkínálatot pedig Judy, azaz a Katie Holmes hasonmásverseny harmadik helyezésére is esélyes Kovács Annamária hozza ki a vendégeknek, aki szerepe szerint szép lehet, de okos nem.

A Sárkánytivornyában tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik. Rituálészerűen érkeznek a törzsvendégek a kocsmába, húzzák egymást, finoman beszólnak a rendszernek, az állami szintű korrupciónak, poénokat mondanak (szokatlanul nagy arányban jókat meg néhány szakállasat) és mi lassacskán megismerjük, sőt megszeretjük ezeket a derék alkoholistákat. A lelkész, akitől elvált a felesége, a munkáját az ital miatt hanyagoló pék, a véletlenül itt ragadt pultoslány, aki szerelmes a korban hozzá leginkább passzoló kocsmatöltelékbe és a férfi, aki „40 éve ateista és azt sem gyakorolja”. A szórakoztató monotóniából egyetlen dolog mozdítja ki a cselekményt, ez pedig egy a falu határában állítólag megjelenő sárkány. Erre építené a jövőt a mindenen nyerészkedni vágyó polgármester, ám az évente megrendezendő fesztivál, a Sárkánytivornya nem áll stabil lábakon, hiszen maga a sárkány létezése a gyenge pontja.

Deák Tamás ezen a képen nem látható

A kocsmadarab színpadi előzménye számunkra Egressy Zoltán Portugálja, bár időnként Pintér Béla Árva csillagának motívumai is előtörnek a tudatalattinkból. Sőt néha kissé „üvegtigrises” utánérzéseink támadnak. A Sárkánytivornya annak ellenére élvezhető és szerethető darab, hogy a kiválóan megfestett jellem- és társadalomrajzok nem állnak össze egységgé, nincs egyértelmű ív, nincs valódi tét sem. Minden szereplő sorsa egy kis dráma, mégis hiányzik a nagy.

Van viszont hét remek, méltatlanul nem eléggé ismert színész tökéletes összjátékban, páratlan lendületben. A túlkarikírozások épp nem lépik át a „zavaróság” határát, a nem kevés káromkodás is ül, a történet jó hangulatban hömpölyög, gyakran nevetünk, sokszor állapítjuk meg magunkban, hogy alapos műhelymunka eredményét, jó színházat látunk.

Itt már más a helyzet

Hiányérzetünk mégis megmarad. Deák Tamás, aki minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a legizgalmasabb alternatív színtársulat tagjaként maga is kiváló színházcsinálóvá érett, humora és társadalmi lényeglátása van, többet vesződhetett volna azzal, hogy a darabjában drámai mélység, a szereplők között pedig valódi konfliktusok legyenek. Ha valaki, ő tudja, hogy ez bőven elfér egy komédiában is. Deák következő munkáját mindenképpen optimistán várjuk. És ha ez nem lenne egyértelmű, azért a Sárkánytivornyát is szerettük. Megtekintésre határozottan ajánlott. 

Fotók: Picaro Művészeti Produkciós Műhely

A Nemzeti Színház komédiájának legfőbb erénye, hogy rövid. Nevetni viszont nem lehet rajta.

Képzeljenek el egy férfit, akinek a „család jó hírneve a legfontosabb”. Éberen őrzi felesége erényét, s rettenetes féltékenységében mindenkit kivont karddal hajkurász, aki csak a nő közelébe megy. Közben pedig vakon megbízik segítőjében, akiről – a nézők számára – hamar kiderül, hogy titokban az asszony szeretője. Egyszerű vígjátéki alapszituáció, persze nem árt rajta még csavarni egyet, kettőt. Ion Luca Caragiale, az egyik legismertebb román drámaíró ezt meg is teszi: beleír az asszonyhoz legalább félhomályban valamelyest hasonlító húgot egy elvakultan szerelmes udvarlóval, egy a találkák szervezésében segédkező szolgát, s egy öreg jó barátot. Mindez Bukarest külvárosában, egy soha be nem fejezett, épülő-felújítandó házban; betonkeverő, fellógatott vödrök és egy kiselejtezett hintaló társaságában. A Zűrzavaros éjszaka alaphelyzete akár vicces is lehetne. De sajnos Szabó K. István rendezésében egyáltalán nem az.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

 

A jó hír: az előadás alig több mint hetven perc. A rossz, hogy a történet a negyven-ötvenedik perc környékén kezd kibontakozni, egészen addig szinte érthetetlen, látszatra alig összefüggő epizódok egymásutánisága. A Nemzeti átirata a darab egy rövid kivonatát adja. A húzás ritkán baj, miért ne lehetne egy anyag tömörebb, rövidebb, a sokszor már ránézésre is elhagyható apró epizódok egy része nélkül? Lehetne, de a Zűrzavaros éjszaka itt a hossza mellett értelmét is veszti. Se jól megrajzolt karakterek, se valós konfliktusok. (Dramaturg: Kulcsár Edit) Öncélú kergetőzés, kiabálás némi cementporral és a politikai helyzetről való elmélkedéssel fűszerezve.

A Gobbi Hilda Stúdióban ezúttal három oldalon ülnek a nézők, és láthatóan nehézséget jelent a színészek számára, hogy mindenütt jól hallható legyen az elhangzó szöveg. Rettenetesen koncentráltam, de Eperjes Károly hadaró, rekedten-fojtottan elmondott szövegét helyenként alig értettem. Pedig ő a komédia főhőse: Dumitrache, a féltékeny és elvakultan ostoba férj. Karaktere mégis kevéssé kidolgozott. A „család jó hírneve”, a „családi béke” és hasonló kifejezések vagy tucatszor elhangzanak, csak hogy biztosan értsük: neki ez mindennél fontosabb. De ezen és némi kivont karddal hőbörgésen kívül Eperjes Károly színészileg nem sokat mutat. Az első jelentben partnere Sinkó László, aki viszont rendőrbiztosként egyszerű, szép epizód-alakítást nyújt. Még egy mulatságos magánszámot is előad, amikor barátjának olvassa fel a hírmondó egyik cikkét; minthogy hadilábon áll az olvasással a politikai szöveg értelmezésének nehézségeivel küzd.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

 

Eperjes feleségét Básti Juli játssza, aki szintén kiemelkedik a színészek közül. Gesztusai vígjátékiak, de nem esik túlzásba, bár láthatóan komolyan küzd az alig megírt és kevéssé árnyalt karakterrel.

Söptei Andrea a feleség húgának szerepében egyszerűen túl hangos, túl sok: fel-alá szaladgál, hatalmas gesztusokkal támasztja alá hétköznapi mondandóját is. Harsánysága kimondottan bántó.

Kristán Attila a férj bizalmasa s a feleség szeretője. Kellőképp’ kétszínű, s csak egy jelenetnél esik túlzásba (ez rendezői túlzás is), mikor fejét a betonkeverőbe dugva követeli az asszonytól, hogy hozzá való hűségére esküdjön. A férj ugyanis az ő fülébe is bogarat ültetett a folyamatos vádaskodással.

A szolgáló szerepében Rácz József korrekt alakítást nyújt, s a szerelmes jogász, Schnell Ádám sem esik át a ló túloldalára, s az előadás összességét tekintve már ez is komoly teljesítmény.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

 

Az előadást kísérő zene igazán hangulatos felvezetést majd később aláfestést ad a poros külvárosi mindennapokhoz (zeneszerző: Horváth Károly, vele zenélnek: Gáspár Álmos, Farkas Rózsa). Őket szívesen hallgattuk volna még, de az előadás végén csak a döbbenet és a zavartság maradt. 

Az erdőt nem lájkolom – éneklik a vidéki nagyszülőkhöz száműzött testvérek a Magyar Színház legújabb gyerekelőadásában, az Almaszószban.

Fotó: Bődey János
Képeinkért kattintson!

Titi és Mimi inkább maradnának a városban, ahol van internet, Ipod és Facebook, nem pedig rohadt sok almafa és csak a nagyi meg a papi. Egy hónapra szól az erdőfogság, míg a szülők dolgoznak és nem tudnak vigyázni rájuk; a gyerekek viszont rettegnek, hogy ezalatt teljesen kiesnek a baráti vérkeringésből, internet híján el fogják őket felejteni a haverok. Sok idejük nincs sopánkodni, nagyapjuk még a beígért hintával sem készül el, amikor egy arra járó bénázó gyümölcstündér hangyává és katicává varázsolja őket. A gyűlölt erdő lakói lesznek, ahol számtalan kaland vár rájuk, a birodalomból elűzött almakirályfival, fogságba esett almakirálylánnyal, mesebéli három akadállyal és hírneves almákkal.

Ezen a szombat délután is folytattuk a hagyományt, miszerint a célcsoport tagjaival megyünk a gyerekdarabokra. Az Almaszósznál ugyan egy pillanatra elbizonytalanodtam, vigyem-e a majdnem 6 évessel a majdnem 4 évest is magammal (a színlap szerint 4 éves kortól ajánlott), végül az anyai ösztön azt súgta, inkább a nagyfiú ovis barátnőjét vigyük, aki négy és fél. Jól döntöttem. Jelentem, a színlapnak ne higgyenek, kedves szülők, 6 év fölött vigyék a lurkókat. Nekik viszont remek délutánjuk lesz.

Jonathán herceg (Kurucz Dániel) a Túlafolyón Almáskertből is szomorúan bolyong az erdőben. Apja száműzte hazájából, mert a rigókkal barátkozott, ráadásul egy ideje a chaten  megismert szerelme sem lépett be az almák legismertebb közösségi oldalára. Nagy a bánata, na. Mivel viszont ráér, örömmel ajánlja fel szolgálatait a fél birodalmát telesíró II. Golden Delicious almakirálynak (Sipos Imre), aki egyszerre feleségét és lányát is elveszítette. Semmi híre felőlük, még azt is belengeti, hogy ha nem kerülnek elő szeretett gyümölcsei, almalé fog folyni a birodalomban. Bánatában a kotnyeles gyümölcstündért és a szomszéd almaországbéli Jonathánt vádolja ember-, illetve almarablással. De ők nem sértődnek meg, inkább élnek a kínálkozó lehetőséggel és maguk erednek a bezárt almalány nyomába. Világhíres almákkal kell megküzdeniük a továbbjutásért. Párisz herceg aranyalmája mélabúsan őrzi a rá bízott kerítést, de amikor a megmentő csapat igazi almává varázsolja, nagylelkűen megnyitja az utat az elveszett királylány felé. Tell Vilmos hasba lőtt almája (Takács Géza) a következő állomás, de az ő felszabadításával is továbbjut a felmentő sereg, egészen Hófehérke gonosz mostohájának méregbe mártott almájához. Mérgezett felétől őt is megszabadítják, a jóról pedig kiderül, az eltűnt királynő az (Losonczi Kata). Már csak a hernyót (Szűcs Sándor) kell legyőzni a kompótgyár belsejében, nehogy Idared királykisasszonyból (Csiszár Kati) befőtt legyen. Lesz aztán öröm és almáknak táncolása, megmenekülés és almaházasság, merthogy Idared maga volt Jonathán dumapartnere a méhecske chaten.

Fotó: Bődey János
Képeinkért kattintson!

Vérbeli humor és remek szóviccek teszik a felnőttek számára élvezhetővé az előadást, és bizonyítják, van szóvicc Geszti Péteren túl! Nehéz megtippelni, hogy az almanach, az örök almáskert, a gerezdnév vagy az önnek egy üzenete termett poént hány éves kortól veszik le a gyerekek, de nem bánjuk, hogy az alkotók gondoltak a felnőttekre is.

A zenét a mai gyerekek Kalákája, az Alma Együttes szerezte (és itt jöhet az almaösszeesküvés); de az előadásból legkevésbé a dallamok, sokkal inkább a szövegek, dalszövegek maradnak meg.

Böszörményi Gyula, a Gergő-sorozat (az első kötet Gergő és az álomfogók címmel jelent meg 2002-ben); illetve a Kucó szerzője vállalta az almamese megírását. Bravúrosan használja a többfunkciós almamotívumot, miközben jól reflektál a mai kiskamaszok életére. Itt-ott némi tanítást, pedagógiai üzenetet is elhelyez, minthogy sok zöldséget és gyümölcsöt kell enni, valamint nem szép dolog kigúnyolni a kukacos almát; sőt még azt is épp’ az elfogadhatóság határán belül kezeli, ami nagyjából az első öt percben fogalmazódik meg bennem: hogy jön ki abból, hogy az almákat márpedig – isten bocsássa meg - az emberek megeszik. Mert hogy focizni velük nem illendő, az rendben van, de hogy fogják a nézőtéren ülő növésben lévők másnap megenni az eléjük tálalt almagerezdeket anélkül, hogy ne Jonathán hercegre vagy Idared királykisasszonyra gondolnának? A megfejtést nem árulom el, csak annyit, köze van az örök almáskerthez, ahol minden szép és jó, főleg annak, akit jóízűen megettek.

Fotó: Bődey János
Képeinkért kattintson!

A színészeken nem lett úrrá a gyerekdarab fíling és teljes erőbedobással, egyenletes színvonalon teljesítenek – egy-két emlékezetes alakítással. Tóth Sándor hexameterekben beszélő és éneklő (!) régi „Reggae” almája az előadás egyik csúcspontja. Persze nem gondoljuk, hogy a hatévesek, inkább szüleik számára. Sipos Imre ízlésesen karikíroz a szenvedő almakirály szerepében, Őze Áron melegszívű nagypapává öregíti magát; és jók a gyerekszereplők is.

Az összesen két és fél óra próbára teszi viszont a mi gyerekeinket, fél-fél óra húzás mindkét felvonásra ráfért volna, akkor is elégedetten távozunk. (A Tudás és az Öröklét almáinak sztorija például tuti megzavarja a kisebbeket.) Nívós, humoros, remek gyermekszínházi élmény az Almaszósz.

Székely Csaba Bánya-trilógiájának második és harmadik darabjáról már esett szó itt, a Ványa bácsi blogon, de az első valahogy kimaradt, így most pótoljuk. Az Alföldi-féle Nemzeti Színház stúdió-előadását fogadta be a Játékszín, mi pedig elmentünk megnézni, és most mesélünk róla.

Fotó: Szalóky Béla

 

A trilógia első részét látni utoljára, kicsit olyan, mintha a levest ennénk desszertnek. Ám mivel a szereplők mindhárom darabban különbözők, csak a környezet ugyanaz, nem sikerült megzavarni magunkat. A Bányavirág egy erdélyi faluban játszódik, ahol a bánya bezárása után a lakosság egyik harmada az alkoholba, a másik az öngyilkosságba menekül. A harmadik harmad pedig először az egyikbe, aztán pedig a másikba. (A nyomasztó hangulatot az előadás alatt Kerényi Róbert furulyába zümmögése fokozza.) Itt él és az első csoportot erősíti Iván (László Zsolt), aki túl régóta haldokló apját ápolja, egy ideje féltestvére, Ilonka (Tompos Kátya) segítségével. A faluban hosszú évek után is idegennek tekintett orvos, Csillag Mihály mindennapos vendég és persze ivócimbora, akire Ilonka vet szemet. A kilátástalan életből apja halála jelenthetne menekvést Iván számára, de Iván hiába vár. A sehova sem tartó, nélkülöző és megkeseredett férfi ellenpontja a szomszédban élő jómódú és jólelkű gazda, az együgyű Illés (Szarvas József), és felesége, Irma (Söptei Andrea), aki kompótot hoz naponta az öregnek, de valójában nem őt akarja látni nap nap után.

Sebestyén Aba Marosvásárhelyen lett első számú Székely Csaba-rendező, a drámaíró által beszélt színpadi nyelv az ő nyelve is. A Bányavirág, ez az erdélyi „Portugál” bátor őszinteséggel ábrázolja a romániai magyar kisemberek hamis pátosztól megfosztott sorsát, küzdelmeit. A Bányavirág az elfojtott vágyak, a meg nem valósuló tervek, a meg nem tett lépések drámája.

Fotó: Szalóky Béla

 

László Zsolt és Stohl András párosa a Nemzeti után is tovább él: a Mephisto és a Danton halála mellett a Bányavirágban. Stohl a motivációját vesztetten vergődő értelmiségi alkoholistát hozza. Tragédiája átélhető. László Zsolt meggyőző természetességgel játssza az életerős, de feleslegessé vált falusi embert. Kevés ilyen sokoldalú, a legkülönbözőbb figurákat egyforma hitelességgel alakító színészünk van, mint ő. Szarvas József kisebb szerepében is hatalmas. Illés szelídségével, absztinenciájával, kedves gügyeségével szinte földönkívülinek számít a faluban: Szarvas finom gesztusokkal készíti elő a vidám ember drámáját. Tompos Kátya kötelességtudó, de öntudatos fiatal nőt játszik: Ilonkát már megérintette a városi lét szele. Söptei Andrea más férfiba szerelmes asszonya őrlődik a tisztesség és a vágyai között. Különös hangulatú szerelmi háromszög ez egy halálraítélt településen.

Székely Csaba remekül karikírozza a határon túli magyarok torzított médiareprezentációját. Jön a tévé, elő a székely gúnyával meg a székely gatyával, őrizzük csak azt a hagyományt, amíg forog a kamera. Így ad fricskát azoknak, akik az erdélyieket óriási skanzenban élő, nap, mint nap magyarságukban fürdőző kihalófélben lévő emberfajként ábrázolják.

Fotó: Szalóky Béla

 

Ott vannak a drámai pillanatok, az Bányavirág mégis elszakad a klasszikus dramaturgiától. Az előadás izgalmas, érdekes képeket fest, de nem a végén éri el a csúcsát. Sőt, Stohl és László részegjelenete – amely toronymagasan a legnagyobb tapsot kapja ezen az estén – némileg kizökkent minket. Nem értjük, mire kell az olcsó siker, ha a drága is megérdemelt. És bár ha paródiaként értékeljük László és Stohl dülöngélését, a teljesítmény elismerendő, nekünk a kevesebb itt sokkal több lett volna.

A Játékszín értékmentő missziója tiszteletet, Sebestyén Aba Székely Csaba-rendezése pedig megtekintést érdemel. 

Egy egyszerű szerelmi háromszög, amelyben a szerelmesek útját az Ördög egyengeti. A Karinthy Színház előadását Balikó Tamás kitűnő alakítása miatt érdemes megnézni.

„Kezdődik” – mondja hisztiző szeretőjének, állandó modelljének a darab kezdetén a festő, aki már szabadulna az unalmassá vált románcból. Ám a Karinthy Színház előadása valójában akkor kezdődik, amikor az Ördög Balikó Tamás képében megjelenik a színen. Onnantól viszont remek.

Molnár Ferenc vígjátékának főszereplője Dr. Kovácsként mutatkozik be, mindenkiről mindent tud, és folyton a legkínosabb és legfélreérthetőbb helyzetekben bukkan fel. Azokat viszont sikerül olyan bravúrosan tovább bonyolítania, hogy alig hiszünk a szemünknek. A manipuláció mestere. Egy-egy elejtett megjegyzés a megfelelő helyen, a megfelelő időben, és máris minden az elképzelései szerint alakul. Igazi Mephisto, Lucifer vagy ha úgy tetszik, az ördög.

János, a fiatal, népszerű festő (Szabó P. Szilveszter) barátja feleségéről készítene portrét, amikor a festéshez vetkőző, félmeztelen Jolánra (Gubás Gabi) ráront valaki. Azt mondja, régóta vár, a karosszékben szunyókált; a házigazdához pedig sokéves ismeretség fűzi. Hamar kiderül: egy korábbi mámoros szerencsejátékkal töltött éjszakán volt János társa, és segítette ki őt  szerencsét hozó zsetonokkal. A zavart nő és a festő hirtelen magyarázkodásba kezd, mire a Dr. Kovács néven bemutatkozó férfi (Balikó Tamás) meghívatja magát a nő és a férje aznap estére szervezett estélyére. Kétértelmű célzásokat ejt el arra nézvést, hogy mi történhetne, ha  felhívná az asszony férjének figyelmét az általa látott félreérthető körülményekre. Zsarol, tanácsokat oszt és szinte mindenkit magába bolondít. Addig tüzeli a valaha szerelmes fiatalokat: Jánost és Jolánt, mígnem azok egymás karjába borulnak.

Balikó Tamás rendezése egyszerű, pontos, megtartja a darab eredeti miliőjét. Legfőbb érdeme azonban az, hogy ő maga remek alakítást nyújt Dr. Kovács (az Ördög – ahogy tetszik) szerepében. XX. századi Luciferként praktikáival nem a szenvedés útját tárja az emberpár elé, hanem a cinikus és bölcs szellemességgel a felszabadult szenvedély boldogságát.

Gubás Gabi Jolán szerepében eleinte halvány, de a második-harmadik felvonásban magára talál. Szabó P. Szilveszter kiváló a korábbi modelljével szenvtelenül elbánó festő szerepében, azonban a kétségbeesett szerelmes derűjét bizonygató jelenetben elveti a sulykot. A megunt szerelmes modell, Balázs Andrea bájosan esetlen, s igazán sajnálatra méltó az egyoldalú rajongásáért. Balázsovits Editnek a kiszemelt feleségnek jól áll a flegmaság, és a megszelídült, házasságra áhítozó lány karaktere is. Schlanger András szimpatikus és szánalmat keltő a soha nem szeretett férj szerepében, Honti György komornyikja pedig minden helyzetben higgadt, rezzenéstelen.

A díszlet igazi elegáns polgári környezetet idéz. A jómódú piktor műtermében a bordó bársonyfüggönyök, a kandalló előtti karosszék, a csillárok ügyes elrendezése Horesnyi Balázs tehetségét dicséri, akárcsak a jól kihasználható játéktér, amelyet a viszonylag kicsiny színpadra tervezett.

Pilinyi Márta gyönyörű jelmezei külön elismerést érdemelnek.

János és az elcsábított asszony lázas egymásra találásával az Ördög munkája itt véget ért. Voilá! – mondja, s távozóban feltett monoklijával immár maga az író tűnik el a színfalak mögött.

 Fotók: Karinthy Színház (Nagy Dániel)

A múltat építik a Radnóti Színház előadásában. A csillagos égben rég tapasztalt egyértelműséggel beszélnek a Mohácsi-testvérek. Van benne korrupt polgármester; a kultúra jobboldali mindenhatója és Robi, a sztárszínész is. Az alkotóknál úgy látszik, betelt a pohár.

Zúgó vastaps a csengőhangja Pongrácz Lászlónak, a Raplódi Nemzeti Színház igazgatójának a Radnóti Színház legújabb bemutatójában, A csillagos égben. A direktor azért érkezik a darabbéli társulathoz vendégségbe, mert pályázik (!) annak a színháznak az élére (is), és szeretné megismerni a színészek képességeit. Rögtönzött vizsgát szervez a társulati tagoknak, akiknek a Füstbe ment tervet kell szavalniuk, míg ő és felkért döntnökei szemtakaróval (vagy szemellenzővel – sic!) hallgatják őket, hogy véletlenül se az alapján döntsenek, személy szerint kit hallanak verselni. A Mohácsi-fivéreknél betelt a pohár, s a balul sikerült Hyppolit, a semmilyen Nyaralás után visszatértek ahhoz a színházcsináláshoz, amelyikhez a legjobban értenek.

Fotó: Dömölky Dániel

 

Színház a színházban A csillagos ég története, s bár ilyenből mostanában többet láttunk, a téma és a feldolgozás miatt ezt hamar megbocsátom. Próbaidőszak van, a kis társulat a Bánk bánt próbálja. A rendezőnő a színház üdvöskéje, bár egy-két alternatív húzásával nehezen barátkoznak meg a színészek. Legutóbb a Ványa bácsit rendezte meg a címszereplő nélkül, s most Katona darabjában is merész húzásai vannak, mint mondjuk az, hogy az összes szereplő végig színen legyen; vagy hogy Biberach nő… Ki érti ezt? A színészek vérmérsékletük, hírességük és a társulaton belüli pozíciójuk szerint reagálnak, viselik sorsukat, avagy küldik el a rendezőt máshová, ha huszadjára kell elkezdeniük egy jelenetet. Felhőtlen röhögés az első húsz perc, a közönség imádja a backstage színházat. Én kezdek aggódni, mi lesz itt két és fél órán keresztül…

Mohácsiék azonban jó ütemben adagolják a fordulatokat (a rendező Mohácsi János, a darabot testvérével, Istvánnal együtt jegyzik), időben érkezik a „csodás elem”, miszerint a társulatot meghívják Malájziába vendégszerepelni (ezt a motívumot egyébként a szerzők az életből vették). Szóval híresek lesznek, fizetik az utat, megérte a sok gürizés, már az is rendben van, hogy a Ványában nincs is Ványa. Mindenki szereti a másikat. Rövid örömködés után érkezik a rossz hír, Pongrácz úr is kinézte magának a direktori széket, a tény előtt az addig baráti polgármesternek is fejet kell hajtania. „Ide?” – kérdezi a sport- és kulturális bizottság elnöknőjét. „Hát hova?” – tárja szét az a kezét.

Nem érdekes, a társulat reménykedik, és egyébként is vár rájuk a világhír, nem csak meghívás, jön a legfrissebb infó, egy rakat dollár is kinéz nekik, állandó maláj támogatás a teátrumnak. Mehet Oxfordba a gyerek; jöhet a méregdrága óra és estélyi. Valaki végre meglátta a tehetségüket! Állják a hatalom küldte próbatételeket is. Nem lesz öltöny és nyakkendő, ha a próbára ellátogató kulturális bizottsági elnökasszony úgy kívánja; és természetesen átgondolják, hogy jó cím-e a Bánk bán… Nem izgatja a színészeket az sem, hogy épp a „múltépítési epicentrum” felett kell dolgozniuk, s az építkezés dübörgése állandó alapzajt (és félelmet) biztosít próba és előadás alatt egyaránt.

Fotó: Dömölky Dániel

 

Nehéz megmondani, miért nem közéleti kabaré az, amelyet időnként a színpadon látunk. Más Mohácsi rendezéseknél is érezni, szűk mezsgyén járnak, s bevallom, nálam sokszor a béna szóviccek és az öncélú bohózat felé billent a mérleg. Nem így most, a Radnótiban! Megérlelt, drámaként is értelmezhető mű született, amelyhez láthatóan rengeteget tett hozzá a radnótis társulat. Ismert, hogy egy Mohácsi-rendezésnél ritkán van szövegkönyv az olvasópróbán, s az improvizációkból alakul ki a végső, bemutatott változat. A Radnóti csapata mintha évek óta ezt várta volna, lubickoltak az egyébként hálás szerepekben. Nehéz kiemelni bárkit, de Kováts Adél remekel kettős szerepében. Hoffmannrózsásan szigorkodik Szöllősiné Hámos Irén szerepében, akinek lövése sincs a művészetről, de leszól és beleszól mindenbe a kulturális bizottság elnökeként, viszont gyáván meghúzza magát a polgármester mellett. Ellentét szerepében ő a társulat vezető színésznője, aki ehhez mérten méltatlankodik, amikor felülről bevezetett szabályként ezentúl minden próba előtt „hetyke táncot” kell járniuk bemelegítésként. „Mi vagyok én? Független?” – kérdezi Gertrudis jelmezében. Schneider Zoltán zseniális a Vidnányszkyra vett Pongrácz László szerepében; Gazsó György a színház mindeneseként és régi motoros színészként, Pongrácz egykori szobatársaként remek. Szervét Tibor az alkohol miatt lecsúszott, de tehetséges színész és a korrupt, felfelé nyaló, lefelé taposó polgármester szerepében nevettet; Pál András kompromisszumkereső színházigazgató, akiből időnként előtör az agresszió; Petrik Andrea mindenkivel kavaró píáros, Martin Márta okoskodó súgó, Andrusko Marcella a sikerért a gyermekét is feláldozó színésznő. Móga Piroska és Rétfalvi Tamás sem lógnak ki a sorból. Szávai Viktóriának (ő a darabbéli rendező) az előadás végére méltatlanul fogy el a szerepe.

A maláj út előtti közös zenélés az előadás csúcspontja, az élő zene és a színészek muzsikálása szinte kötelező Mohácsinál. A zene elnyomja a múltépítő brigádot, a társulat a vendégszereplés mámorában úszik. Tudni, érezni, hogy nem lesz happy end. A csúcson kellett volna abbahagyni. Az utolsó fél órát nehéz már bírni, de talán az előadás záró képéért érdemes volt.

Meglepő eszközzel sokszorosítja a színészeket az RS9-ben látható Három nővér. Moszkvába ettől még senki sem jut el.

Fotó: Heranus Gábor

Versinyin ütegparancsnokát egy katonai rohamsisak, Tuzenbach bárót egy fél pár fehér kesztyű alakítja a Főnix Színház társulatának előadásában, az RS9-ben. A Baku György által rendezett előadás leginkább kivonatát adja Csehov klasszikusának, de megközelítése kétségtelenül érdekes, kivitelezése figyelemreméltó.

A Három nővérbe tizennégy szereplőt írt a szerző, ennyit azonban aligha tudna kifizetni egy dohos erzsébetvárosi pincében működő stúdiószínház. Így vagy le kell mondani az efféle luxusról, és felcsapni a monodrámairodalmat, avagy kreatív megoldással lehet csökkenteni a gázsialapot. Az utóbbi mellett döntöttek az illetékesek, az eredmény pedig egy mindennapinak nem nevezhető színházi kísérlet. Az óriási utazóládát nyitogatva emlékeikben kutat Olga (Árpád Andrea), Mása (Hartai Laura) és Irina (Szávai Katalin), egy-egy tárgy egy-egy számukra fontos emléket, embert idéz majd elevenít meg a nővérek előadásában. A három színésznőre tehát kettős feladat hárul, saját karakterük mellett a hiányzó szereplőket is ők játsszák egy-egy rájuk jellemző használati tárgy segítségével. Az sem ritka, hogy egy-egy főként férfi szereplő bőrébe, kesztyűjébe, sisakjába egyik jelenetben még egyikük, a másikban már a másikjuk bújik, így a cselekmény követése a néző részéről időnként erős koncentrációt igényel.

Az erős szövegkurtításnak bizonyos karakterek és egész jelenetek is áldozatául estek, de a lényeg megmaradt. A nővérek apjuk halála után Moszkvába akarnak menni, és addig tipródnak, addig tervezgetnek, míg végül nem mennek. Baku György rendezésében a testvérek saját maguk foglyaiként élnek, hiányzik belőlük a bátorság, a valódi elhatározás, boldogtalan kapcsolatokból, nem szeretett állásukból, a múlthoz való ragaszkodásból és tétova önsajnálatból, szisztematikusan építenek maguk köré kalitkát. A nővérek sógornője, Natasa, azaz Natalja Ivanovna (Facskó Marica) épp az ellentétük: női ravaszkodással és céltudatosan dolgozza ki stratégiáját, hogy férjét, a pipogya Andrejt (Hole Dániel) irányítva biztos pozíciót vívjon ki magának a családban és a város életében; leszámol a múlttal, repül a dadus, a vén plüsbaba.

Fotó: Csáki Rita

Az itt-ott zenei betétekkel gazdagított, a megidézett szereplőket paródia formában életre keltő előadás komikusabb és groteszkebb, mint a Három nővér feldolgozásai általában, de a nyomasztó hangulat, a tehetetlenség és a tragikus fordulatok azért megmaradnak, senki sem távozhat felszabadultan a Rumbach Sebestyén utcából. Versinyin és Mása kapcsolata, vagy éppen Irina és Tuzenbach báró majdnem házassága ugyanakkor nehezen átélhető, amikor a férfiak csak jelképbábszínházi alakok, ezt az árat kell megfizetnünk a létszámhiányért. A halálos kimenetelű párbajt ábrázoló véres kesztyűs képben ugyanakkor ott a drámaiság, a katarzis.

A Három nővér szenvedéstörténete odaadó színészi játékkal és ötletes rendezői megközelítésből látható az RS9-ben. 

Lazán összefüggő, helyenként mulatságos epizódok sorozata a székesfehérvári Indul a bakterház Bagó Bertalan rendezésében. A sehová sem tartó történetmesélés azonban hamar unalomba fullad.

Rideg Sándor regénye egy nyolc-tízéves vidéki fiú hányattatásairól mesél. Miután az anyja nem tud mit kezdeni megzabolázhatatlan, minden csibészségre kapható fiával, a bakterhez adja szolgálatra. Nem kell félteni a talpraesett gyereket: Bendegúz rendre túljár a háziak eszén, és sorra megleckézteti a vele packázó felnőtteket. A mindenkori színpadi átirat legfőbb nehézsége, hogy komoly dramaturgiai beavatkozás nélkül nem is lehet más, mint anekdoták egymásutánisága, a bakternél töltött idő csínytevéseinek sorozata.

Székesfehérváron Bereményi Géza átdolgozását játsszák. (Pécsen is láthatja a közönség ebben az évadban Rideg Sándor művét, ott Tímár Péter átiratában és Böhm György rendezésében.)

Bereményi adaptációja nem talál megoldást a legfőbb problémára: a történet nem halad sehová, bármelyik epizód szabadon kihagyható vagy felcserélhető. Igazából nem értem - és az előadás sem igazolja –, hogy miért érdemes elővenni az 1943-ban írt kópé-regényt. Mondhatjuk: klasszikus, de ne feledjük, hogy leginkább Mihályfy Sándor 1980-ban bemutatott filmje tette azzá. A film szerencsés csillagzat alatt született, remek színészi alakításokkal. Életszagú történet a ’30-as évek vidéki magyar valóságáról és egy népmesei fiúról, aki elégtételt vesz nehéz sorsáért.

A székesfehérvári átiratban – az eredetihez hasonlóan - Bendegúz meséli el a történetet, ám a narráció sokszor nehézkesé teszi és megakasztja a mese ritmusát. Csak egyetlen példa: érthetetlen, hogy amikor a mérges bakter bottal várja a kapuban a legeltetésből visszatérő fiút, miért van szükség arra, hogy a fiú a jelenet előtt bejelentse: este a bakter bottal várt az ajtóban. Az előadás visszatérő történetmesélési technikája: elmondjuk, megmutatjuk, sőt, lerajzoljuk. A díszletet ugyanis hímzett fali terítők sokasága adja, amelyeket falként mozgatnak ki-be, s ezeken mindig az aktuális jelenet képi ábrázolását látjuk. Ez eleinte érdekes, idővel viszont unalmas és szájbarágós. Szép és elegáns megoldás viszont a kezdő- és záró képben a színpad fölött futó kicsiny sín, és az azon elrobogó mozdony. (Díszlet és jelmez: Sántha Borcsa)

Bagó Bertalan rendezése nem tartja össze az epizódokra hullott történetet, ám helyenként ügyes, sokszor mulatságos megoldásokat mutat. A kergetőzésbe játék közben beálló zenekar vagy egy-egy kiszólás rendkívül hatásos. Máskor viszont kevéssé ötletes: amikor a banya és Bendegúz ötödször kergetőzik körbe-körbe ugyanolyan koreográfia szerint, akkor szívből hiányoljuk a filmes adaptáció nyújtotta lehetőségeket.

Persze vannak kifejezetten vicces jelenetek, amelyeken igazán jól szórakozunk, s ez főként a színészeknek köszönhető. Gáspár Sándor bakterja egyszerű, s szigora mellett sokszor a fiú csendes cinkosa a csínyek eltussolásában, főleg, ha a banya megleckéztetéséről van szó. Kubik Anna öregasszonya igazán remek népmesei karakter. Bendegúz (Argyelán Ádám és Sasvári Levente - ezen az estén is ketten játsszák) ügyesen mesél, ám sokszor nem érteni a mondatokat az alatta elhangzó hangos zene miatt. A háromfős zenekar (Dobri Dániel, Cserta Gábor és Szabó György) egyébként kitűnő, a színpadon állva kíséri végig az előadást, sokszor filmes hatásokat idéző hangulatot adva az estének.

A kisebb szerepekben feltűnő színészek többnyire azzal bajlódnak, hogy valamelyest árnyalják a rendkívül egysíkú, leginkább egyetlen meghatározó tulajdonsággal felruházott karakterüket. Jól szemlélteti az adaptáció problémáit, hogy mindvégig nem derül ki például, tulajdonképpen ki is Csámpás Rozi (Závodszky Noémi), és miért a bakter adja férjhez.

Derzsi János súlyos színészegyénisége különös, ironikus-komikus kontúrokkal gazdagítja Konc bácsi alig megírt szerepét: róla elhiszem, hogy amikor bölcs tanácsaival asszisztál Bendegúz csínytevéseihez, egykori önmagát teremti újjá. Viszont inkább bele sem kezdek, hogy elmondjam, ki az a Gugás Palcsi, a bakterház szelleme, mert az előadásban húsz percig mesélték, ennyi éppen elég volt.

 Fotó: Vörösmarty Színház