Ma este mutatják be az Európa-Ázsiát a Bárka Színházban. Gergye Krisztiánnal, az előadás koreográfusával beszélgettünk nem csak a darabról, hanem művészi szabadságról, a Nemzeti Színházról és színpadi "aktuálpolitizálásról".

Fotó: Dobos Csaba

Hogyan kerültél a produkcióba?

Régóta szó volt arról, hogy a Presznyakov-fivérek rendezzenek valamit a Bárkán, Seress Zoltán pedig az Európa-Ázsiát választotta, ami zenés-táncos darab, így egyértelmű volt, hogy szükség van koreográfusra. Én korábban a Bárka tagja voltam, jól ismerem a színészeket, így Seress Zoltán engem keresett meg a feladattal.

Mi volt az első benyomásod a darabról?

Részleteiben olvastam a darabot. Mivel itt alkalmazott koreográfusként veszek részt a munkában, fontos volt számomra, hogy a rendezők „szemén át” lássam a tervezett előadást. Ilyen esetben szeretem, ha ők adnak inspirációt azzal kapcsolatban, hogy miként képzelik el a produkciót. Így először csak beszélgettünk, és utána merültem el jobban a szöveg részleteiben. Itt egyszerű helyzetekből kell építkezni, és én az ő kéréseiknek megfelelő mozgásokat találtam ki. Ebben persze sokat segített, hogy jól ismerem a színészeket, a fizikai képességeiket, karakterüket.

A darab különös szürreális világot teremt. Ez a látványban, jelmezekben is megnyilvánul, gondolom a koreográfiában is több lehetőséget adott.

Nagyon szeretem az abszurdot, így a darab világa közel áll hozzám. A rendezőpárossal már az első pillanatban tökéletesen értettük egymást. Értettem, hogy ez egy különös tragikomédia, amiben egy botlásnak, egy mozdulatnak Chaplin-i minősége kell, hogy legyen. Nagyon izgalmas kihívás, és jó velük dolgozni. Persze vakmerőnek, bátornak kell lenni ahhoz, hogy az ember ki merjen próbálni szélsőséges gegeket, helyzeteket. De szerintem mindannyiunkban benne van ez a jó értelemben vett infantilizmus, játékosság, kísérletező kedv.

Itt eleve viszonylag extrém helyzeteket vázol a szöveg: biciklis-, görkorcsolyás szereplők is részt vesznek a táncos jelenetekben.

Igen, ez izgalmas lehetőség.

Amikor alkalmazott koreográfusként dolgozol egy produkcióban, akkor mennyire vagy rugalmas? Mennyire marad „gergyés” a végeredmény?

Az alkalmazott koreográfus egy szakma. Én ilyenkor szeretek belesimulni a rendezők koncepciójába. De ez legalább annyi kreativitást igényel, mint egy saját produkció. Sőt, sokszor többet, hiszen sokféle ötlettel, elképzeléssel kell előállni, és a rendezők ezek közül választják ki a hozzájuk legközelebb álló változatot. A Presznyakovokkal egyébként valóban jól tudtunk együtt dolgozni, nagyon nyitottak voltak az ötletekre. Már az elején értettük egymást, így nem voltak nagy változtatások a próbafolyamat alatt a koreográfiában sem.

Ilyen esetben az sem jelent nehézséget, hogy színészekkel – nem táncosokkal – dolgozol.

Rendkívül sokat dolgoztam színészekkel. Az én táncfelfogásom szerint minden test képes a szerepének és az alkatának megfelelő legoptimálisabb mozgásminőségre. És ha erre a maximumra törekszik az ember, az már tánc. Nem balettosokat nevelünk, hanem az a cél, hogy minden színész kihozza magából a maximumot. Az előadás stílusa egyébként tőlem, mint rendezőtől sem áll távol. Én is dolgozom hasonlóan groteszk elemekkel, tehát ilyen szempontból is otthonosan éreztem magam, de mondom: a célom mégiscsak az, hogy a rendezők elképzelését tartsam szem előtt.

Fotó: Dobos Csaba

Meddig viseled gondját egy darabnak? Visszamész megnézni a tizedik előadást, és jegyzetelsz, hogy itt nem jó, ott nem stimmel?

Igen. Ha az időm engedi, akkor feltétlenül.

Beszéljünk egy kicsit másról. Te júniusig a Nemzeti Színház tagja voltál. Azóta is rengeteget dolgozol, de azért gondolom, nem volt könnyű elengedni ezt.

Már nem fáj. Ez egyébként különös: valójában mindig is szabadúszó voltam. A Gergye Krisztián Társulat sem egy állandó, hagyományos értelemben vett társulat, inkább egy-egy produkcióra szerveződő, laza kötelékben dolgozó csapat, ahová mindig újabb és újabb emberek is érkeznek. Én egy pezsgő, változó dinamikájú csapatot próbálok építeni. A Nemzeti Színház persze sokat jelentett. Egyrészt anyagi biztonságot adott, másrészt lehetővé tette, hogy a független társulatom által elnyert támogatást teljes egészében a produkciójuk gyakorlati megvalósítására fordítsam. Ezen kívül minden második évben rendezhettem egy darabot, amely a Nemzeti és a saját csapatom koprodukciója lehetett. Ez adott egyfajta stabilitást. Érzékenyen érintett, hogy ez a biztonságos talaj kicsúszott a lábam alól. Maradt újra a teljes függetlenség, amiben semmi garancia nincs. Elvesztek a kapaszkodók.

Múlt héten volt a Pinceszínházban a Mi a neved? című francia darab ősbemutatója, amelyet Te rendeztél.

A Pinceszínház kért fel, hogy rendezzem meg ezt a darabot a francia évadjuk keretében. Jean-Michel Baudoin darabja kihívást jelentett számomra, bár valójában nem egy ördöglakat. A nehézségét az adja, hogy miként lehet egy ilyen kétszemélyes tragikus tinédzser-szerelemből, egy „duettből” izgalmas előadást csinálni.

Te nem is duettként rendezted meg, hanem heten játsszák a két szerepet.

Igen, mert ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak arra, hogy ne legyen pusztán melodráma a történetből. A téma, amelyről a darab szól, nagyon fontos. Közben a történet rém egyszerű, a párbeszédek sem különösebben mélyek. Mégis ezzel a megoldással az előadás talán több lehet szimpla fiú-lány történetnél. Így szól a korról is, amelyben élünk, és a háborúval, erőszakkal terhelt múlttal való szembenézésről. Nagyon örültem annak, hogy a Pinceszínház ennyire nyitott volt a több szereplős javaslatomra. Hiszen ők alapvetően egy kétszemélyes darab megrendezésére kértek fel. Én viszont – mivel kivételesen nem volt elképzelésem arról, hogy kik játszhatnák a darabot –szerveztem egy workshop jellegű castingot. S az egy heti program után kilenc fiatal maradt, akik hihetetlenül jól, szinte társulatként dolgoztak együtt. Kettő közülük egyeztetési problémák miatt kiesett, így heten játsszák az előadást.

Az Opera Amorale-t májusban mutattátok be, most az Átriumban ment. Ez egy nagyon erős reflexió a mai közegre, amelyben élünk, amelyben dolgoztok. Ez új irány nálad.

Nem új. Három évvel ezelőtt rendeztem az Adaptáció Trikolór című darabomat, és attól kezdve úgy gondoltam, hogy nem lehet nem reflektálni a korra, a közegre, amelyben élünk, és függetlenként dolgozunk. De azt gondolom, ez nem üres aktuálpolitizálás, hanem ugyanolyan művészet, sőt!

Milyennek látod ezt a közeget, amelyben most függetlenként dolgozol?

Fotó: Dobos Csaba

Az anyagi helyzetünk az idén viszonylag normalizálódott. Persze a működési támogatást későn kezdték el kiutalni, és rengeteg adminisztrációs terhet róttak ránk. Nagyon kevés független társulatnak van megfelelő háttere ahhoz, hogy ezt a sok papírmunkát meg tudja csinálni. A pénzek rossz ütemezése miatt nem tudunk előre tervezni, így pedig nehéz felelősségteljesen gazdálkodnunk. Közben meg egyre magasabb elvárásokat támasztanak felénk a tervekkel, az ütemezéssel, az elszámolásokkal kapcsolatban. Az idei évben nem panaszkodhatom, bár valójában fogalmunk sincs, hogy jövőre mikor írják ki a pályázatokat, és azok milyen összegekről szólnak majd. Soha az életben nem fogunk felzárkózni az európai színházi működéshez, ha most, 2013 decemberében nem tudom, mit fogok csinálni 2014-ben, vagy akár 2015-ben. Most folyamatos tűzoltás zajlik. Lehet terveket dédelgetni: az Opera Amorale is egy álom, egy vízió megvalósulása volt, de hogy mi lesz a sorsa, arról fogalmunk sincs. Továbbjátszásra – ilyen nagyszabású produkció esetében meg pláne - szinte lehetetlen pénzt szerezni. Az a kormányzati vagy kultúrpolitikai elvárás pedig, hogy a függetlenek tartsák el magukat, építsék ki a mecenatúrát egyik napról a másikra, nagyon cinikus hozzáállás. Ez nyilvánvalóan nem megy úgymond csettintésre. Nem is beszélve arról, hogy ez a kettészakadtság a művészetben, az országban nyilván nem könnyíti meg a helyzetet. Én soha nem politizáltam, de az utóbbi néhány évben egyre komolyabb nehézségekkel kellett szembesülniük a független társulatoknak. És kiderült: akik esetleg „az elmúlt nyolc évben” érték el a sikereiket, azonnal egy bizonyos skatulyába kerültek. Az én esetemben például az, hogy a Nemzeti Színház tagja voltam, és a csapatom velük koprodukcióban dolgozott, azonnal egy kortárs, balliberális skatulyába szorított. Ellenséget gyártottak belőlünk, és a helyzet iróniája, hogy amint megpróbálok erre reagálni, csak tovább erősítem a prekoncepciót. De a saját igazamért, vagy a saját helyzetemnek a jobbá tételéért muszáj kiállnom. A Vidnyánszky Attila által emlegetett „kényszeres igazodást” pedig soha korábban nem tapasztaltam, most viszont igen.

Ha a körülmények adottak lennének, akkor sem szeretnél projekt-társulat helyett állandó csapatot működtetni?

Abban az évben, amikor a legtöbb támogatást kaptuk, rájöttem arra, hogy kőszínházi háttér nélkül képtelenség egy hagyományos értelemben vett társulatot működtetni. Én emberekkel szeretek dolgozni, és bár évek óta működöm együtt ugyanazokkal, mégis egy-egy új érkező mindig izgalmas impulzusokat ad. Nem is hiszek a kizárólagosságban. Abban, hogy egy művész csak egy helyen dolgozhat, és nem gyűjthet máshonnan inspirációt. Én is abból táplálkozom, hogy ezerfelé dolgozom, és mindenütt másfajta képességre van szükség. Ezt a fajta nyitottságot, szabadságot elvenni azért, hogy valaki papíron csak egy társulat tagja legyen, egy helyről kapja a pénzét, nem érdemes. Nem mellesleg pedig, nincs az a pályázati pénz, amiből a táncosokat kizárólagosan el lehetne tartani. Ez is hazugság, hogy egy független társulat évi 20 millió forintból el tudja tartani a tagjait és a produkcióit. Ilyen kereteken belül – függetlenként - szerintem ez lehetetlen. Inkább vállalom, hogy projekt-társulat vagyunk, és akkor időről időre ezekkel az emberekkel közösen alkotunk valamit, teret engedünk újabb és újabb embereknek, és megfürdünk a szabadság mámorában, hogy legalább ilyenkor ne érezzük a kötöttségeket.

Januárban a TÁP színházzal dolgozol majd.

Igen, bár ez most még kicsit távolinak tűnik. Nagyon szeretek velük dolgozni, inspiráló közeg, nyilván alkalmazott koreográfusként ott is valamelyest „kötött a pálya”, de a világunk nagyjából azonos. Úgy hiszem, hogy az élet engem rendre olyan művészekkel, társulatokkal hoz össze, ahol a „szabadság-fok” a legfontosabb, és az, hogy egy produkció valóban a mai világunkra reflektáljon, tehát nem szépelgő, szalonszínház legyen.

Eddig eszméletlen sok munkám volt. Visszatérve a Nemzetire, mostanáig jóformán időm sem volt, hogy ezen gondolkodjam. Persze az egész rendkívül drámai volt, fájt, és borzasztó volt megélni a szétverését, mert ott valóban létrejött valami igazán különleges. De most kezdtem el egy kicsit szorongani, hogy mi lesz, mert január után gyakorlatilag üres a naptáram. Persze továbbra is működtetem a saját projekt-társulatomat, de most úgy érzem, hogy van egy erős „fagyáspont”, záródnak be a kapuk.  Fogy a tér a szabad, független művészet elől. Ezért is örültem a Bárkás megkeresésnek, mert ebben a darabban valóban szabad művészet zajlik. Reflektív és szabad művészet.

Néhány éve élnek Magyarországon, azt mondják: az ország számukra nem csak ihletet ad, hanem meg is szerették. Oleg és Vlagyimir Presznyakov ezúttal a Bárka Színházban rendezi meg egyik első darabját, az Európa-Ázsiát. Az utcamusical egy túlélésért előadott "ál-lagzi" története zenével, tánccal. A próba szünetében beszélgettünk az író-rendező testvérpárral.[i]

Törekedtek arra, hogy valamelyest átírják a drámát a magyar viszonyokra. Mennyit változtattak?

Vlagyimir Presznyakov: Szeretjük „remixelni” a darabjainkat. Ahogyan a zeneszerzők készítenek remixeket, mi is hasonlóan gondoljuk újra a szövegeinket.

Fotó: Dobos Csaba

Oleg Preszenyakov: Szeretünk visszatérni a korábbi darabjainkhoz, főleg azokhoz, amelyeket régen írtunk, s valamit változtatni rajtuk.

Ez azt jelenti, hogy mindig elégedetlenek, hogy egy dráma soha nincs befejezve?

V.P.: Nem erről van szó. Ezek a drámák mindig készen vannak, de bennük van a lehetőség a változtatásra.

O.P.: A szövegekhez úgy viszonyulunk, mint az emberekhez. Eleven anyagnak tekintjük, s – miként az emberek – ezek is változnak az idők folyamán.

S akkor hogyan viselik, mikor más rendezi a darabjukat, és korábbi szöveghez nyúl?

O. P.: Ez nagyon változó. Vannak olyan színházak, ahol igénylik a közös munkát, és megkeresnek bennünket. Ez mindig az adott ország, vagy színház szokásaitól függ.  Angliában például az a jellemző, hogy igyekeznek aktívan bevonni a szerzőket a munkafolyamatba. Ilyenkor részt veszünk a castingokon, segítünk a szövegkönyv kialakításában, és sokat beszélgetünk a színészekkel, akik általában nem csak a jellemrajzokra kíváncsiak, hanem mesélünk nekik a darab keletkezésének körülményeiről, az indíttatásainkról, s ez segít nekik a színrevitelben.

Nekem is mesélnek kicsit az Európa-Ázsia születéséről? Ez volt az első darabjuk.

V.P.: Az egyik első.

O.P.: Az Európa-Ázsia a jekatyerinburgi egyetemi éveink alatt született. Felmerült, hogy érdemes lenne új típusú darabot írni, a korábbinál merőben más szövegekkel dolgozni. Tehát megfigyeltük a körülöttünk lévő világot, embereket, és arra törekedtünk, hogy kifürkésszük: a mai idők milyen témákkal szolgálnak a színház számára. A színház és az irodalom nagyon gyakran hátratekint, folyton a múltat bogozgatja. Mi pedig azt szerettük volna, hogy a színház a mai világunkról meséljen, vagy a jövőbe tekintsen.

Rögtön megtalálták ezt a kicsit groteszk, szürreális hangvételt?

O.P.: Épp ma beszéltünk arról Vologyával, hogy az életben annyi abszurditás van, és olykor olyan groteszk helyzetek adódnak, hogy a realitás igazából már fantasztikumnak tűnik. Tehát ez a fajta stilisztika valójában már teljesen reális és életszerű. Belépsz egy irodába, fodrászszalonba vagy elmész a fogorvoshoz, és mindenütt nagyon furcsa emberekkel találkozol, akik különös történeteket mesélnek, és sokszor a külsejük is különös. A mi hőseink is ilyenek, és éppen ezért nagyon is valóságosnak tűnnek.

Fotó: Dobos Csaba

V.P.: Legalábbis mi úgy érezzük, hogy ilyen emberek között élünk. Számunkra ez a kegyetlen valóság.

Annak ellenére, hogy a szereplők mindegyike kilátástalan helyzetbe került, a darab a komorság helyett az irónia hangján szól.

O.P.: Ez elhatározás kérdése volt. Ilyen a mi látásmódunk. Semmi értelme búslakodni, ostoba dolog. Nem újdonság, hogy az élet nagyon nehéz. Arra kell törekedni, hogy ennek ellenére jó hangulatban maradjunk. Szerintünk a színháznak ez a feladata, hogy jó hangulatot, életszeretetet, életigenlést ajándékozzon az embereknek.

V.P.: Tulajdonképpen ez a darab is arról szól, hogy milyen produkciót kell előadni ahhoz, hogy a szereplőknek sikerüljön életben maradniuk. Valójában mindenki valamilyen szerepet játszik a „saját színházában”.

A zene is nyilván ezt az oldást segíti.

O.P.: Nagyon örülünk, hogy a Bárkán az előadást élő zene kíséri majd.

Sok táncos rész van az előadásban. A koreográfia kidolgozásába mennyire szóltak bele?

V.P.: Nagyon sok filmes munkánk van, így ahhoz szoktunk, hogy a színrevitel koncepciójának jó előre készen kell lennie. Rengeteg időt töltöttünk Gergye Krisztián koreográfussal és Szakál Tamással, a „főzenészünkkel” még a próbafolyamat megkezdése előtt. Sokat beszélgettünk Barnoff Tamarával is, aki a jelmezeket készíti, vagyis elméletben már színpadra állítottuk a darabot még az olvasópróba előtt.

O.P.: Megbeszéltük, hogy milyen zenei betétek kerüljenek az előadásba. Biztosan észrevette, törekedtünk rá, hogy magyar dalok hangozzanak el a színpadon, s ezeket kevertük a nyugati melódiákkal. Sok magyar zenét akartunk, mivel ezeket nagyon szeretjük. A zene és a tánc tükrözi egy nép lelkületét. Éppen ezért a próbafolyamat során Krisztiánnal sokat beszéltünk arról, hogy milyen táncos elemek kerüljenek az előadásba. Nagyon örülünk, hogy egy hullámhosszon vagyunk a munkatársakkal, nagyszerű művészeti csapat jött össze. Meghallgatjuk, megértjük egymást. Ami pedig nagyon fontos számunkra, hogy mindegyikük saját ötletekkel, elképzelésekkel érkezik. Örülünk, ha olyan emberekkel dolgozhatunk, akiket a mi szövegeink továbbgondolásra sarkallnak. Ez abban segít nekünk, hogy szinte új szemmel tekintsünk a drámáinkra.

A helyszín szimbolikus: úttest Európa, Ázsia határán. De akár lehetne másutt is.

O.P.: Persze, de ez elég látványos szimbólum. Minden ember úton van, s ő dönti el, merre halad. Mehet egyenesen, le is kanyarodhat; az út egyszerű, de kifejező szimbólum. Másfelől ez egy határ. Felfoghatnánk egy konkrét ország határaként is, mondjuk, lehetne Magyarország határa. Hiszen ez az ország is egyfelől Európa része, másfelől pedig erős, sajátos kultúrája, légköre van. Sokan próbáltak már meghatározni, körülírni, hogy miben rejlik ez a sajátosság, de nem sikerült. És nekünk ez nagyon tetszik, mert ez azt jelenti, hogy lelke van a népnek, és a lelket mindig nagyon nehéz megfogni, és címkéket ráaggatni.

Néhány éve már, hogy Önök Magyarországon élnek, a színészek mesélték, hogy hihetetlen, milyen jól ismerik hazánkat. De szeretik is?

V.P.: Persze, hogy szeretjük. Mi alapvetően írók vagyunk, ezért nagy hatással van ránk egy olyan ország, amely ihletet tud adni. Magyarország pedig rengeteg ihlettel szolgál számunkra.

O.P.: Általában nagyon szeretjük Magyarországot, nem csak művészi-, hanem emberi szempontból is. Az évek alatt rengeteg barátságra, emberi kapcsolatra tettünk szert, s ez most már érzelmileg is ideköt bennünket. Például mikor az utóbbi két évben Észtországban, Tallinban forgattunk egy ifjúsági sorozatot a Disney számára, nagyon hiányzott nekünk Magyarország.

Jövő héten bemutató, mikor jön a pánik?

V.P.: A pánik nem a mi műfajunk.

O.P.: Persze aggódunk amiatt, hogy miként megy le az előadás. De ahhoz, hogy egy munka sikeres, hatásos legyen, számos tényező együttállására van szükség. Az fontos, hogy mi minden energiánkat befektettük ebbe, de hogy ez a közönség számára látható lesz-e, megjósolhatatlan. Csak reménykedhetünk.

Nemrég lelkes kritikát közöltünk a Katona József Színház és a Szadadkai Népszínház közös produkciójában készült Vörös című előadásról. A darab zentai születésű író-dramaturgjával, Brestyánszki B. R.-rel a színház történelmi sebeket is gyógyító szerepéről is beszélgettünk.

Fotó: Szilágyi Nándor

 

Először egy gondolom gyakori kérdés: Miért Brestyánszki B. R. néven ír? Ritka, hogy egy írónő a férje nevét használja, sajátjából csak egy monogramot hagy meg. Hogy alakult így?

Nem gyakori kérdés, tulajdonképpen ezt eddig még sohasem kérdezték meg tőlem. A saját nevemen írok. Igaz, hogy ezt a nevet viseli többek között a férjem is meg a lányaim is, de 22 éve engem is így hívnak, szóval a saját nevemen írok. Amit más is visel. Hogy miért maradt a többiből csak monogram? Mondjuk azért, mert a Brestyánszki Boros Rozália rettenetesen hosszú, a Rozi meg túl rövid.

Mennyire kibeszélt téma Szerbiában, a Vajdaságban a „hideg napok”? Része-e a szerb történelemoktatásnak?

A „hideg napok” elnevezés tulajdonképpen az 1942-es eseményekre utal, és Cseres Tibor az újvidéki vérengzést feldolgozó regényének, majd a regényből készült játékfilm címéből ered. 1942-ben magyar katonai alakulatok egy katonai razzia következtében számos szerb és zsidó polgári személyt lemészároltak. Ez a tény soha nem volt titok, és a köztudat részét képezi Szerbiában. Viszont az 1944-45 telén bekövetkezett iszonyatos méretű megtorlás – amikor a jugoszláv partizánalakulatok többnyire bírósági perek nélkül civil magyarok és németek ellen követtek el népirtást – ennek ténye nagyon sokáig tabu volt. Mindenfelé lincselések voltak, vagy táborokba internálták a lakosságot és válogatott kínzásokkal gyilkolták le tömegesen az embereket. Erről évtizedeken át hallgattak az emberek.  Sokan még ma is csak félve szólalnak meg, annak ellenére, hogy azért már igen sok kutató és történész foglalkozik az események felkutatásával és dokumentálásával. A Vörös az 1944-es vérengzésekre koncentrál – miközben nem kívánja figyelmen kívül hagyni annak 1942-es előzményeit.

Miért született meg önben az elhatározás, hogy színdarabot írjon erről a tragédiáról?

Máté Gábor, az előadás rendezőjének felkérésére kezdtem foglalkozni ezzel a témával, viszont nem tudom, hogy a sokféle forrásból, de többnyire számos vallomásból mondatról mondatra összeollózott mozaikos dramaturgiájú szöveg  nevezhető-e színdarabnak. Úgy gondolom, hogy a megszületett munka – most az írott szövegről beszélek – inkább nevezhető színpadi szövegnek, mint színdarabnak. Visszatérve a kérdéshez: valamikor tavaly októberben kaptam az információt Mezei Zoltántól, a társulatvezetőmtől, hogy Máté Gábor egy 1944-el foglalkozó előadást szeretne rendezni a Katona társulatával együtt, és én volnék az előadás szövegének „felelőse”. Be kell vallanom, hogy akkor, amikor meghallottam, hogy enyém volna a tisztség, hogy megírjam ennek az előadásnak a szövegét az első reakcióm inkább volt gyomorgörcs, mint boldogság. Nagyon érzékeny téma ez, és akkoriban még kilátásban sem volt Áder János és Tomislav Nikolić közös főhajtása Csúrogon. De aztán szép lassan, a kutatásaim majd a szöveg írása közben egyértelművé lett, hogy ennek a tulajdonképpen még feldolgozatlan traumának helye van a színházban, ezzel dolga van a színháznak.

A borzalmak ábrázolása hogyan hat a vajdasági magyar és szerb nézőkre? És hogy fogadja a budapesti közönség?

Eltérő módon reagálnak a magyarországi és a szerbiai nézők. A vajdasági emberek között is akad különbség, mert van, aki érintett – ez esetben gyakran előfordul, hogy egyeseket nagyon felkavar az előadás, felismernek egy-egy helyzetet, eseményt, ráismernek valakire a történetből –, a fiatalabb nézők között pedig akad, aki a téma ismerője és vannak olyanok is, akik szinte teljesen tudatlanul ülnek a nézőtérre és itt szembesülnek először az eseményekkel. Többektől hallottam vissza, hogy az előadás kapcsán kezdeményeztek beszélgetést a rokonokkal, és kiderült, hogy bizony a családjukban is van vagy volt valaki, aki ott és akkor... csak soha, senki sem mert beszélni róla. A szerb közönségről csak annyit tudnék mondani, hogy egyelőre nem mutat különösebb érdeklődést az előadás iránt – annak ellenére, hogy az előadást Szabadkán folyamatosan szerb nyelvű feliratozással játsszuk. A budapesti közönség kissé tájékozatlanabb az akkori események tekintetében, ami nem is csoda, hiszen az 1944-es népirtás tabu volt Magyarországon is, és sokan pont az előadás miatt néznek utána a történelmi tényeknek. Viszont nagyon izgalmas volt azt tapasztalni, hogy a budapesti nézőben is meg tud születni az előadás – csak kicsit másként, mint itthon. Néha előfordul, hogy egyesek aktuálpolitikai áthallásokat vélnek felfedezni a történetekben, de ebből a szándékból részemről csak annyi igaz, hogy tényekre alapozva szerettem volna megmutatni: egy ideológiai agymosás milyen terrorhoz vezethet. Bárhol, bármikor. És ahhoz, hogy emberhez méltóan tudjunk élni, és felülemelkedni a hasonló fenyegetések csapdáján, tudnunk kell, hogy mi történt.

Jelenet az előadásból
Fotó: Barakonyi Szabolcs

 

Célja volt-e, hogy a színház eszközeivel gyógyítsa a 70 évvel ezelőtti sebeket?

Ha ignoráljuk a sebet, akkor az begennyesedhet, és rosszra adhatja magát. Néha fel kell tépni a sebeket ahhoz, hogy begyógyulhassanak. Beszélni kell erről, mert a hallgatás, az elhallgatás, az elfojtás nagyon sok negatív energiát, feszültséget termel, akkor is, ha ez nem tudatos. Szóval: igen. Volt ilyen reményünk.

Hogyan alakult ki a Vörös szerkezete?

Tavasz közepéig gyűjtöttem az anyagot, akkor még nem beszéltünk szerkezetről, csak fel szerettem volna térképezni, hogy milyen dokumentumok állnak rendelkezésünkre az előadáshoz, és akkor még nem foglalkoztam azzal, hogy ezek közül melyik szöveg, dialógus, monológ vagy szituáció hasznos színházi értelemben. Lényegesen több anyagot sikerült beszereznem, mint amennyire számítottam, és a mennyiség olvasmányként is tetemes lett. Júniusban Gáborral három napon át próbáltunk utat vágni a dzsungelben, és megtalálni az előadás formáját, nyelvezetét, szerkezeti felépítését. Ez nem volt egyszerű feladat, mert sem Gábor, sem én nem szerettünk volna hagyományos dramaturgiájú, lineárisan építkező történetet, egyetlen sorsot végigkövetni, mert az óhatatlanul szűkít, bezár, megköt. A kulcsot végül a tárgyalóasztalon pihenő ásványvizes flakon adta meg a struktúrához, mert teljesen véletlenül, de ennek apropóján jutott eszembe jelenetek ún. “tárgyi kötése”. Ez a megbeszélés után raktam össze nyáron a szöveg elsődleges változatát, amely a végleges formáját a próbák során nyerte el.

Mennyire törekedett a történelmi hűségre a személyek, a jelenetek szintjén? Tudott-e beszélni túlélőkkel, szemtanúkkal szerb vagy magyar oldalról?

Igyekeztünk mindvégig autentikus szövegeket használni, akkor is, ha mondatokról, vagy mondattöredékekről volt szó – vagyis olyan szövegeket beépíteni, szervesíteni, amelyeket az adatközlők (túlélők, utódok stb.) meséltek. Sikerült számos szöveghűen rögzített vallomáshoz is hozzájutnom, ahol a szerkesztők, a gyűjtők nem írták át az adatközlő nyelvezetét. Ezek az interjúk nagyon értékesek voltak, hiszen a beszélt nyelv, a tájszólás olyan hitelességet kölcsönöz a jeleneteknek, amit a meglévő írói fantáziámmal sosem tudtam volna  biztosítani. Maximálisan törekedtünk a történelmi hűségre. A helytörténeti könyvek, levéltári dokumentumok, tudományos kutatások és gyűjtések képezték a szöveg gerincét. Ha lehet színházban objektivitásról beszélni, akkor ez volt az egyike a legfontosabb szempontoknak. A szituációk valósak, a dialógusokban felhasznált mondatok nem a fantázia termékei, szinte kivétel nélkül beazonosítható mindegyiknek a forrása. Egyedül a neveket változtattam meg, mert kizárólag Szirtes Ági zárómonológjában felsorolt nevek a valósak.

A ma sem nagyon ritka etnikai incidensek, mint a temerini esetek vajon összefüggenek az akkor történtekkel?

Mindig lehet ürügyet találni az agresszióhoz. Attól még az nem tolerálható és nem indokolható.

Van-e személyes, családi kapcsolódása a tragédiához?

Szerintem Vajdaságban nagyon kevés magyar vagy német család él, amelynek hellyel-közzel nincs kapcsolódása a történtekhez. De nekem is – mint sokunknak – csak sejtésem volt erről, mert a mi családunkban sem beszéltek az eseményekről. Most, hogy felnőtt fejjel, már tudva a történelmi háttérről, megkérdeztem volna felmenőimet vagy rokonaimat, már nem tehetem, mert vagy meghaltak már, vagy pedig elkoptak az emlékeik... Apai ágon magyar érintettségem van, anyai ágon pedig német volnék, szóval...

Társulati tagként, dramaturgként aktívan részt vett a próbafolyamatban? Milyen volt a munka Máté Gáborral?

Ha jól emlékszem, nem volt próba, amelyen ne lettem volna jelen. Végig dolgoztam, gyúrtam írtam/húztam a szöveget, együtt gondolkodtam Gáborral, és ennek következtében sokszor fordult elő, hogy a próbákra új szövegekkel jelentem meg. Azt hiszem, hogy életem egyik legkimerítőbb, legfelkavaróbb és leghosszabb munkafolyamata volt ez. És ehhez mindenképp hozzátartozik, hogy ez nem csak színházi értelemben volt egy életre szóló tapasztalat, hanem talán emberileg is megváltoztatott bennem valamit. A Gáborból sugárzó nyugalom, biztonság és tudás nem csak értelmileg működteti, mozgatja, „rakja sínre” az embert, hanem a zsigerekig hatol. Nem volna szabad engednem, hogy kikopjon belőlem az, amit tőle kaptam/loptam.

Hogyan látja az elkészült produkciót? Mit gondol a két társulat alkalmi fúziójáról?

Valahol olvastam, valami olyasmit, hogy a Vörös az első lépés egy történelmi lépcsőn, és lehet, hogy nem a legmagasabb lépcsőfok, de mindenképp a legfontosabb. Azt remélem, hogy sikerült egy fontos lépést tennünk egy emberibb világba vezető úton. Szerintem már az első olvasópróbán megtörtént, hogy a szabadkai és a budapesti csapat eggyé olvadt, fuzionált, ha úgy tetszik. Lehet, hogy most ez nagyképűnek tűnik, de meggyőződődésem, hogy nagyon hasonlóan gondolkodó és alkotó emberekről beszélhetünk, és azt tudom, hogy a szabadkai csapatra nagyon inspiratívan hatott a Katona társulata. Remélem, hogy ez kölcsönös volt.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

 

Terveznek-e hasonló együttműködést a későbbiekben?

Ez nem rajtam múlik.

Min dolgozik jelenleg?

A szabadkai Népszínházban Terék Anna Vajdasági lakodalom című drámáját Táborosi Margaréta rendezi – jelenleg ebben az előadásban dramaturg vagyok. Ezen kívül dolgozom egy szövegen, amelyet a szabadkai színi tanoda számára írok 16-20 éves fiatalokról, fiataloknak (és nagyon kellene már haladnom, mert szorít az idő). Meg persze a fejemben alakul valami független, amire talán majd nyáron lesz időm.

Érzelmi dilemmája volt csak Hevér Gábornak, hogy otthagyja-e a Nemzeti Színházat az igazgatóváltás után. Az idei évadtól a Vígszínház tagja, s azt mondja, ha itt is olyan vezetés jön, amelyikkel nem tud egyet érteni, tovább áll. Interjú.

Fotó: Bődey János

 

Tíz év Nemzeti után szerződtél a Vígszínházhoz, ahol második munkád egy „régi” előadás, a Mephisto volt. A szerepek nagy része le van kettőzve, azaz régi nemzetis, illetve vígszínházas kolléga is játssza. Milyen volt így próbálni?

Igen, néhányan vagyunk csak állandók, Mészáros Piroska, Bánfalvi Eszter, László Zsolt, Stohl András meg én, a többiek kettőzve játszanak. Két hetet próbáltunk így, azaz nem beugrásról, hanem szerepátvételről van szó. Egyfelől nem könnyű az újaknak, mert nem csinálták végig velünk anno az egész próbafolyamatot, másrészt így legalább már csak a készbe kell beletanulniuk. És fantasztikusan teljesítettek benne.

Nézőként még nagy különbség látszik víges és volt nemzetis kollégák között…

Ezt nem az én tisztem megítélni. Egyrészt ez már az én fészkem is, másrészt legfeljebb munkamódszerek különbségéről beszélhetünk.

Első munkád új színházadnál a Danton halála, amelyet Alföldi Róbert rendezett, játszik benne rajtad kívül még Stohl András és László Zsolt. Mintha még mindig a Nemzetiben lennétek…

Valóban szerencsénk van, hogy nekünk még az évad elejére is jutott egy közös munka, így kitolódott valamelyest a szembenézés, milyen is lesz nekünk/nekem ezentúl az életünk. Andrással a Nemzetiben majdnem minden darabban együtt voltunk, talán kettő kivételével, ezért rengeteget találkoztunk, most lesz a Danton meg a Mephisto és kész.

Hogy fogadott a Víg társulata?

Nagyon kedvesen, barátságosan, de hát majdnem mindenkit ismertem is már. A Danton után még inkább úgy éreztem, befogadtak.

Fotó: Bődey János

 

Sűrű volt az évad eleje a számodra: Danton; Igenis, miniszterelnök úr!; Mephisto…

Ne hagyd abba, pár nap és kezdek próbálni, Bodó Viktorral A revizort, miközben beugrok a Túl a Maszat hegyen című előadásba is a Pesti Színházban. Ráadásul tavaly évad vége óta nem pihentem szinte semmit. Június végéig játszottunk a Nemzetiben, utána készültünk a búcsúelőadásra, majd nemes egyszerűséggel július elejétől augusztus végéig az István, a királlyal dolgoztunk. Szeptember első napjaiban pedig kezdtem itt, a Vígben. Itt ugyan most összetorlódott minden, de nincs olyan sok munkám, tavaly ilyenkor 13 darabban voltam a Nemzetiben, itt egyelőre négyben. Ráadásul most egyszerre is próbáltam két darabot. Délelőtt Alföldi Robi rendezett a Vígben, utána beültünk egy taxiba, átmentünk az Átriumba, ott a Znamenák István irányított minket, majd vissza estére a Vígbe a következő próbára. Azt se tudtuk néha, hol vagyunk. (Nevet.)

Az Igenis, miniszterelnök úrban még főszerepet is játszottál, majdnem végig színen vagy, rengeteg szöveggel, nem keverted össze néha a sorokat?

Azt mondják, aki sokat beszél, annak jó a memóriája. (Nevet.) Ez egy képesség, nem tanultam soha. Általában tudom az egész szöveget, nem csak az enyémet. Nem is tudnak nekem végszavazni, mert én csak azt tudom, mit mond a másik, mármint az értelmét, azt nem, hogy mi az utolsó szava…

Ki szoktad segíteni a kollégákat?

Néha igen, és időnként az őrületbe is kergetem őket, hogy mindent vissza tudok mondani. De az Igenis, miniszterelnök úr azért kemény volt. Ez egy társalgási dráma, talán csak két jelenetben nem vagyok benne és a többi duma, duma, duma.

Ez az előadás erősen áthallásos a mai magyar viszonyokra.

Azért szeretem, mert finoman teszi ezt, nincs benne semmilyen konkrétum, de nagyon izgalmas, belelátni egy miniszterelnök munkájába. És döbbenet, hogy két ember személyes harcán függ egy ország sorsa. Ez egy 2012-es darab, angol miniszterelnökkel, de persze lehetne bárhol máshol is. De ezért szeretem a színházat. Rettentően mai műfaj, ma, most kell megszólalnia, ami a színpadon elhangzik. Ez nem egy múzeum.

Próbálni vagy játszani szeretsz jobban?

Egyre inkább próbálni. Minél öregebb vagyok, annál inkább bizonytalan vagyok önmagamban. Olyan tág ez a világ, nagyon nehéz megtalálni, milyen impulzusok hatnak leginkább az emberekre. Állandóan az motoszkál a fejemben, hogy vajon a színház hat-e az emberekre.

Fotó: Bődey János

 

Pedig mostanában élőbb, a mára jobban reflektáló műfaj mindenképp. A művészetek is keresik a módot, ahogy kritizálhatják a rendszert.

Nyilván ez minden művészeti ágban, így a színházban is így van, ahol egyébként ez évezredes hagyomány, ne felejtsük. A görögök vagy Shakespeare sem más indíttatásból írt, minthogy a korra reflektáljon.

Fáj még a Nemzeti-történet?

Ha találkozunk a régi kollégákkal, előjönnek az érzések. Persze vicces így hívni őket, hiszen az a színház még áll, és 4 hónapja még kollégák voltunk. De nem forgolódom az ágyamban esténként, hogy eljöttem, de akkor érzékenyen érintett.

Dilemma volt, hogy mész vagy maradsz?

Mindenképp, hiszen 10 évet voltam ott, miattam, miattunk is olyan lett az a színház, amilyen. Persze, hogy sajnáltam. Nem az épületet, de a közösséget, a munkamódszert, az előadásokat igen. Értelem és érzelem szembenállása volt, de egyértelmű volt a döntés.

Mi van, ha itt, a Vígben is hasonló történik, és Eszenyi Enikő, aki hívott téged, nem maradhat a színház élén?

Megyünk tovább, vagy abbahagyjuk.

Utóbbi opció?

Hát figyelj, 44 éves vagyok, persze, hogy nem akarom abbahagyni, életem a színházcsinálás, 20 órában ezt csinálom, de ha jön egy új vezetés, akinek a gondolatait nem tudom magamévá tenni, nem tudom támogatni, akkor odébbállok.

Lear királyt játszik Székesfehérváron, s azt mondja: régen volt ilyen remek színházi feladata. Lassan otthon érzi magát a társulatnál, s hosszú távra tervez. Cserhalmi Györggyel beszélgettünk.

Fotó: Bődey János

 

A bemutató után nagyon jó hangulatban volt. Jól sikerült?

Nagyon jó érzésem volt. Ezt talán jobb lenne eltitkolni, nem?

Dehogy!

Csak hát az ember gyanakvó, meg kishitű. Hátha mégsem olyan jó. Mit ugrálok itt örömömben? Persze nem ugráltam, de belül igen. Nagyon jókor jött ez a feladat. Hosszú évek óta először élveztem ennyire színházi munkát. Ezzel együtt strapás volt. Rengeteg a szöveg, ráadásul én a Vörösmarty-fordítás nyelvén beszélek, ami nem könnyű, nagyon komoly koncentrációt igényel.

Bagó Bertalan rendezése mai, élő. Erős világot teremt, s a mindenkori hatalomról mesél.

Egyfelől. Másrészt pedig egy felnövekvő generációról. Tucsni András dramaturg remek munkát végzett: nagyon jól működő ötlet, hogy a fiatalok Nádasdy Ádám fordítását mondják, az idősebb szereplők pedig Vörösmarty Mihály szövegét. Ebből a szövegből tökéletesen látszik, hogy megjelent egy nyers gondolkodású, sőt, brutális új nemzedék. Ez a kettős nyelvezet remekül szemlélteti a konfliktus mibenlétét.  Lear esetében az a kérdés, hogy egy uralkodó túlélheti-e önmagát, és hogy valóban képes-e lemondani a hatalomról.

Bagó Bertalanhoz régi kapcsolat fűzi. Jól tudnak együtt dolgozni?

Nem volt mindig jó. Sőt, néha még nézni is rossz volt. Szerintem bölcsebb lett az idők folyamán. Rengeteget tanult, s elkezdett érteni hozzánk, meg hellyel-közzel megtanult szeretni is minket, és ez rengeteget ad a dologhoz. Azelőtt elvágólag dolgozott: amit elképzeltem, úgy lesz! Most pedig látom, hogy bár határozott elképzelése van, mégis engedi „belefolyni” a mi gondolatainkat is. Ez legtöbször nagyon jó. Persze előfordul, hogy orbitális marhaságot mondunk, az más kérdés, ez általában leesik magától; de a jó, okos gondolat nagyon sok mindent ad a történethez, s egyszer csak a részévé válik. Sokat segít az is, hogy itt és most össze vagyunk zárva. Nem tudunk szanaszéjjel szaladni, ahogyan talán Pesten tennénk. Székesfehérváron alkalmunk van sok magánbeszélgetésre, szakmázásra – ez utóbbit persze sokszor már nagyon unjuk. Mármint arról beszélni, hogy mi folyik itt, mi folyik ott.

Politizálnak?

Csak amennyi a napi „kulturális híreknek” becézett újdonságok kapcsán adódik. De őszintén szólva nekem ettől már herótom van. Mi ezt úgy hívjuk, hogy „csubakkázunk”. Én szoktam mondani, hogy „na jól van, aki most csubakkázik, azt agyonütöm”.

De olvas újságot?

Fotó: Bődey János

 

Az utóbbi másfél hónapban semmi ilyesmit nem vettem a kezembe, a tévében is maximum a sportösszefoglalót néztem meg. Nem is értettem, hogy miért vagyok ilyen jól. Egyszer, mikor Pesten jártam, belehallgattam a hírekbe, de azonnal kikapcsoltam rádiót-tévét, annyira rosszul esett, ahogyan rám zuhant ez a sok borzalom.

A székesfehérvári színház társulata, s a célok nagyon ígéretesek. Miért csatlakozott?

Volt egy évem egy másik színházban, ami miatt – bár ez most lehet, hogy fellengzősen hangzik – pár évet vezekelnem kell.

A Thália Színházas évről beszél?

Igen. Ott valamit nagyon elrontottam. Nem a színház a hunyó, hanem én. Debrecenből kirúgtak, színtiszta helyzet volt. Innen én jöttem el. Belementem olyasmibe, amiről már az elején tudtam, hogy nem lesz jó, nem nekem való, mégis elhitettem magammal, hogy működni fog. És ez rohadtul visszahullott a fejemre. 

Úgy érezte, hogy jó lett volna megint társulathoz tartozni?

Hát persze, az ember mindig álmodik ilyesmiről, aztán semmi nem lesz belőle. Ismertem azokat, akikhez szerződtem, és egyszer csak kiderült, hogy valójában nem ismerem őket. Csak felületesen. Ráfogtuk, hogy ismerjük egymást.

Most jó itt, Székesfehérváron?

Úgy adódott, hogy itt most iszonyú erős az „emberanyag”. És ez biztosan látszik a nézőtéren is. Komolyan mondom, hogy ritkán van az ember ilyen szerencsés helyzetben. A korosztálya is a helyén van, a fiatalok is. Ez baromi jó adottság egy színháznál! Azonban ennek a színháznak a legnagyobb veszélye, hogy nagyon közel van Budapesthez. Mert ha egy kicsit távolabb lenne, akkor már évekkel ezelőtt kialakult volna az infrastrukturális háttér, amely megoldja a lakhatási nehézségeket. Fehérváron nincs igazi színészház. Pedig szükség lenne arra, hogy – akár ideiglenesen is – de azt mondhassa az ember, hogy ez az otthonom. Tudjak kotyvasztani egy levest, főzni egy kávét, felvihessem egy barátomat, egy barátnőmet. Az, hogy próba után autóba be, fel Pestre, és másnap reggel bezuhanni kezdésre, próbára teszi az embereket.

Nyilván lassabban, nehezebben épül így egy közösség.

Fotó: Bődey János

 

Igen, ez nem túl jó. De most már mindenki látja ezt a gondot, és szeretnének is lépni ebben a kérdésben. Ha így lesz, akkor szerintem hosszú távon lehet számítani erre a csapatra, együtt maradnak. Illetve mi együtt maradunk.

Ez azt is jelenti, hogy meg lehet beszélni, ki mit vállal?

Egy ilyen jó csapat mindenkit elgondolkodtat. Mi illik ehhez a színházhoz, mit lehet jól kiosztani? S nem arról van szó, hogy valaki jön egy évek óta dédelgetett ötletével, és ha törik, ha szakad, abba belepréselik a színészeket, hogy megvalósuljon. Ez sok mindent jelent, nyilván bizalmat is. Azt szokták mondani, hogy két-három év kell, mire összeáll egy gárda, de a mag egy év alatt kialakul szerintem. Én nagyon bizakodó vagyok. Bár őszintén szólva, nem is tudom pontosan, hogy ezután mi jön. A Lear-t tudtam, most pedig kezdem ezt a rendezést, aztán meglátjuk. Úgy látom, hogy ez a város szeretné, hogy legyen végre egy remek színháza, pénzt is adott rá, itt van ez a remek csapat, tehát gyakorlatilag minden együtt van, hogy ez működjön. A fehérvári utcán is néha már megállítják az embert, elmondják a véleményüket, s ez nagyon jó jel. Kíváncsiak.

Ironikus, hogy úgy állhatott össze ez a csapat, hogy mindenhonnan kirugdosták ezeket az embereket.

Aztán marha jó érv, hogy akik kirugdosták, azt mondják, mi hoztuk ezt létre! Na, ez gyönyörű! Így kellett ennek lennie – mondjuk így. Tavaly még bizonytalan volt az egész, csak aztán mindenki sorra elesett a budapesti esélyeitől.

A Mesterkurzust most kezdi próbálni Fehérváron, de tavaly már szó volt arról, hogy a Tháliában rendezi meg.

Úgy van, de valamilyen ok miatt a Tháliában meghiúsult. Most szerencsésebb a helyzet, mert a jogdíjat ez a színház meg tudta szerezni. Van egy nagyon erős szereposztás (az előző nem tudom, milyen lett volna), de ha jól meggondolom, nem is tudnék jobbat összeszedni. Négy szereplő van színen az elejétől a végéig, Gáspár Sándor, Derzsi János, Kuna Károly és László Zsolt játsszák. Talán lesznek benne még gyerekek, ezt még nem döntöttük el.

Ez is egy olyan darab, ahol a politika leckézteti a művészeket.

Ez azért érdekes, mert ez egy angol szerző darabja. Tehát nem egy Szovjetunióban élő szerző gondolta úgy, hogy Sztálin halála után megírja ezt a történetet. Hanem egy ember, aki nézegette ennek a zenészkongresszusnak a jegyzőkönyveit, és elolvasta-elképzelte, mi hogyan történt. Látszik, hogy alaposan utánajárt a témának.

Ön választotta a darabot?

Fotó: Bődey János

 

Szegezdi Róbert ajánlotta nekem, mert valamit konyítok ehhez a történelmi időszakhoz. Nem sokat, de azért mindig is érdekelt. Éppen, mert a magyar kultúrtörténetre is ilyen brutális hatással volt. A darab arról szól, hogy Sztálin és Zsdanov hogyan akar két zenészből marhát csinálni. Ezt a marhát a szó legpontosabb értelmében értem! Már arról van szó, hogyha azt mondják nekik, hogy álljatok négykézlábra és bőgjetek, akkor megteszik. Mégis hihetetlen érdekes, hogy a két zenészagy miként működik. Közben írnak egy zenei paródiát Sztálin intelmei alapján. Lám, ilyen az elvárt művészet! Ezt visszajátsszák, és ott van az egésznek a gyümölcse, ez a borzalom. Ez egy jó játék, évezredek óta játssza a hatalom. Nemigen tudok olyan időszakot, amikor ez nem volt így volt.

Ma ez sokkal burkoltabban van jelen. Sokan a megfelelési vágy miatt eleve túlteljesítenek.

Akik erre foghatók, azok mindig tudják, hogyan állnak az isteni adománnyal. Most nevezzük így a tehetséget, képességet. Szűkmarkú volt velük a Teremtő.

Emlékszik hasonló helyzetre, amikor a hatalom próbált efféle leckét adni?

Annyira megúsztam! Egyszer előfordult, hogy egy vidéki városban egy kulturális polgármester-helyettes azt mondta, hogy több Tamási Áront kellene játszani ebben a színházban. Mondtam neki: sorolja fel azt a tízet. Hát, egyet sem tudott. Most akkor hogy nyaljam ki a maga fenekét, ha nem tudom, mi az igazi óhaja?

A Mesterkurzus látványvilágát Bukta Imre festőművész tervezi. Hogyan találtak egymásra?

Voltam a Műcsarnokban a kiállításán. Háromszor néztem meg. Utána azt gondoltam, hogy engem ez az ember kozmikusan meggyóntatott. Református létemre. Végigkóvályogtam az egészet, aztán másnap még több időt töltöttem ott. Gondoltam, kihagyok pár napot, de mikor visszamentem, még erősebben hatott. Végül úgy gondoltam, hogy megszerzem a telefonszámát.

Ő korábban nem foglalkozott ilyesmivel.

Felhívtam, és azt mondta: de jó, hogy hívtál, annyira szeretnék ilyesmit csinálni! Aztán lassan eljutottunk idáig. Azért lassan, mert nem volt megfelelő fordításunk. Voltak korábbi változatok, lefordították hangjátékként, de hiányérzetem volt a dologgal kapcsolatban. Ezért megkerestük Bojtár Endrét, hogy fordítsa le. Szerintem nagyon jól sikerült, megjelent a darab humora, és emellett hatásos. Kiderült, hogy húsz oldalt elfelejtettek belőle lefordítani. A Jóisten tudja, hogy milyen megfontolásból! Így végül nyolcvan oldalasból lett egy száz oldalas darabunk.

Mi maradt ki?

Fotó: Bődey János

 

Az említett rész a darab közepén van, az aranymetszésben. Itt kicsit el is rugaszkodik mindentől, ami még elviselhető. Egészen durva, ugyanakkor megtörtént. Talán ezért hagyták ki a fordításból, mert ez biztosan megtörtént.

Benne marad?

Persze! Eszem ágában nincs kihúzni! Lőkös Ildikó dramaturggal éreztük, hogy az adott résznél valami nem stimmel. S kiderült: ez hiányzott. A héten kezdjük a próbát. Bujdosó János írja a zenéjét. Szerintem az a legérdekesebb, ahogyan összerakják a kaukázusi lovag rettenetes történetét, amit Sztálin megzenésíttet velük, döbbenetes marhaság lesz belőle. Fontos, hogy stúdióban játsszuk a darabot, így egy szűk térbe zsúfolódik az egésznek a brutalitása. Ez a téma egyébként egy este gondolom, körül-belül ennyi embert érdekelhet.

Ez lesz a negyedik rendezése.

Ezek valójában kísérletek.

Filmezés most nincs. Utoljára két éve lánya, Cserhalmi Sára rendezésében forgatta a Drága besúgott barátaimat.

A Drága besúgott barátaim is igazából főiskolai vizsgafilm volt, túl azon, hogy eljutott valamilyen szintre, bármennyire is próbálták dugdosni. Ennek ellenére én boldogan mondom, hogy tessék moziba menni, nézzék a magyar filmeket!