Volt abban időutazás feeling, amikor az öt éves fiammal igyekeztünk a Madách Színház felé egy nyári estén Mary Poppinst nézni.

Büszke ma már nem vagyok rá, de kamaszként napokat, inkább heteket töltöttem az erkélyen állójeggyel (néha azzal sem), mindent láttam, és az előadás után a művészbejárónál vártam a színészeket. Macskák, József, Mária evangéliuma, Doktor Herz – nehéz megmondani, hogy jó előadások voltak-e, mindenesetre láttam őket ezerszer. A flash hát megvolt, amikor az ötévessel bekanyarodtunk a körútra. Egy ideje már vártam, hogy belenőjön az egy évvel ezelőtt bemutatott előadásba, s bár mindenütt feliratok figyelmeztetnek, hogy 6 év alatti gyermek be ne tegye a lábát a darabra, mivel már A dzsungel könyvét is látta és végigülte, megkockáztattuk a kalandot. Érdemes volt.

Polyák Lilla (Mary Poppins)

Évekkel ezelőtt láttam az előadást Londonban, így tudtam, nem a filmet fogjuk színpadon látni, bár hogy miért nem, azt továbbra sem értem. Otthon a filmet nézve mindig fordítanom kell a dalokat, ha csak azokat magyarul hallhattam volna, már boldogan távozom. Ehhez képest a musical-változat több helyen eltér mind dramaturgiájában, mind zeneileg a filmtől. Pontosabban: az a ritka, ha valamelyik dalt eredeti változatában halljuk.  A gyerek jól vette ezeket az akadályokat, már többször belefutottunk korábban abba, hogy valami a színházban/a könyvben/ a filmben máshogy van. Meglepődtem, hogy a nevetőgázzal feltöltődés és a plafonon röhögés hiánya fel sem tűnt neki, nekem nagyon hiányzott. Fejben már lázasan fogalmaztam a választ, miért nincs Albert bácsi. Döcögve indul az előadás, az első néhány jelenetben kevés a nagy dal, az éneklő beszédet alig érteni, azon kapom magam, megint az angol feliratot fordítom suttogva a kölyöknek, akit nem is érdekel, a látvány, a mese magával ragadja, a szünetben csukja be a száját először.

A siker egyik feléért Polyák Lilla felel. Olyan Mary Poppins, akit látni szeretnénk: lágy és határozott, kedves és csinos, vicces és simogató. Ahogy Jane és Michael megrendelte. Polyák színpadra lépésével az érthetőség is javul, tisztán és gyönyörűen énekel, sajnálom, hogy igazán nagy dalt, amiben kieresztheti hangját, nem kap. A másik fél a látványé. Szirtes Tamás inkább show-t, mint színpadi előadást rendezett a musicalből, látványelemek, trükkök hada, mesés díszletek (Rózsa István munkája), egy-két valóban profin tálalt táncos betét (koreográfia: Tihanyi Ákos) a gyerekeknek mindenképp megteremti a mintha-világot. A Madách előadása nincs híján a varázselemeknek, egy-két helyen azonban több csodát várnánk. Mary fantasztikus filmbéli megérkezése a Madáchban csak egy szimpla színpadra lépés, ahogy a történet felénél is kurtán-furcsán távozik, hogy átadja a helyét a rossz dadának. Cserében a Diótörőt idézi az életre kelt játékok betétje, van falon mászás, Albert bácsi helyett pedig látványos Corry nénis jelenetet kapunk (Bencze Ilona remek játékával), a betűboltban hangzik el a nyelvtörő dal is, bár a szuperfenofrenetiko-maxikapitális fájdalmas nekem.

Pándy Piroska (Andrew kisasszony)

Mary figuráján sokat emel egy jó Bert (az előadásban Berti), a nekünk aznap estére jutó Sándor Dávid nem volt az. Tánctudása csak időnként tudta elfelejtetni velünk, hogy közepes hangi adottságokkal, kicsit szürkén játszotta az egyébként mindig vigyorgó, csupa humor figurát. Ladinek Judit kirakatbábut csinál az eredetileg melegszívű, a nők jogaiért harcoló anyából. Szerednyey Béla zord apaként nem meggyőző, a megenyhült, melegszívű családfő az előadás második felében már jobban áll neki. Gyermekkori rettegett dadájának visszatérése is áldozatszerepét erősíti jobban. Andrew kisasszony rövid időre Jane és Michael nevelését is átveszi, Pándy Piroska pedig remekül hozza az utálnivaló bébicsőszt. Az előadás végén a gyerek keze meg is állt a tapsolásban.

Berecz Kristóf Uwe és Hajdu Virág (Michael és Jane)

A gyerekszereplők (Hajdu Virág, Berecz Kristóf Uwe) is zseniálisak, hús-vér csibészeket játszanak, korukhoz képest profin, ügyesen. Nem aggódunk, hogy tévesztenek-e, el is felejtjük, hogy szerepet játszanak. Polyák Lilla mellett miattuk lesznek színházi pillanatok is a show-ban.

Az előadás végén Mary csodaesernyőjével a nézőtér felett repülve távozik. „Csak azt nem értem, hogy repült…” – töprengett hazafelé a gyerek. „Szerintem húzta valami.” Végig átlátott a szitán.

„Gyereket is lehet utálni, csak szív kell hozzá.”

Királyhegyi Pál

Néhány jó alakítás, nagyszabású díszlet, sok gyerek, kevés meglepetés. Röviden így írhatnánk le legutóbbi színházi élményünket, az Olivert. Valamivel hosszabban pedig így:

Halas Adelaida (Nancy) és Kőrösi Csaba (Fagin)

A Charles Dickens regénye alapján született Oliver! Magyarországon is számos sikeres előadást ért meg. Presztízsben valahol ott van a maga műfajában, ahol a My Fair Lady vagy éppen A muzsika hangja, bár kétségtelenül nincs benne annyi sláger. Lionel Bart musicalklasszikusát a felújított Margitszigeti Szabadtéri Színpadra a Veszprémi Petőfi Színház szállította. Az előadás igencsak klasszikusra sikeredett, afféle „simán elmegy bérletbe” típusú kockázatmentes rendezésben vitte színre a zenés színházban rutinos Nagy Viktor. A londoni ősbemutató óta eltelt 53 évet aligha tagadhatná le a musical sem. Bizonyos dallamai felett eljárt az idő, mások mára operettszerűvé értek. G. Dénes György (Zsüti) magyar dalszövegei is itt-ott sután hatnak már.  A legenda megkopni látszik, de az árvaházból (dologházból) a zsebtolvajok közé kerülő, majd egy nem is annyira ismeretlen gazdag úr segítségével révbe érő fiú története azért még ma is működőképes.

A szúnyogoktól szerencsére mentes holdfényes estéről meglehetősen vegyes érzésekkel bicikliztünk haza, hiszen rosszat és jót is kaptunk; feszengve fészkelődtünk, de lelkesen ünnepeltünk is az előadás során. Egy probléma boncolgatásával kezdenénk az érdemi elemzést, ez pedig a "gyerek a színpadon". Komoly morális dilemma a magunkfajta grafomán nézőknek, hogy vajon illik-e kiskorúakat bírálni, aranyos fiúknak és lányoknak fájdalmat okozni bántó szavakkal. Hát nyilván nem illik. Pedig igényünk ma este lett volna rá. Így diplomatikusan maradjunk annyiban, hogy míg Veszprém megye ásványkincsekben gazdag, énekhanggal bíró gyerekszínészekből bizony korántsem áll ilyen jól. A választókorú társulati tagok esetében nagyobb szerencsénk volt. A musicalirodalom egyik leghálásabb szerepe, a „tolvajnapközit” működtető zsebes mester, Fagin. Kőrösi Csaba prózában, táncban és dalban is meghálálja: lelke van immorális moralistájának. Erőteljes alakítás Nancy szerepében Halas Adelaidáé is, blues-os hangszíne itt-ott furán, de jól hat. Néhány perc alatt megteremti a megvert, megalázott és mégis szerelmes nő örök drámáját, a vak komondoros Terike zenés színházi előképét.

Dominek Anna, Molnár Erik és Módri Györgyi

Szeles József Bill Sikes-a mesejátékszerű gonosz, jó dalt nem kap, a tapsrendnél a gyerekek büntetik a rossz bácsit. Az előadás egyik legerősebb és legkidolgozottabb jelenete a koporsókészítőé és családjáé. Molnár Erik, Módri Györgyi és Dominek Anna triója dicséretet érdemel. Aprócska szerepében is kiragyog a gazdag Mr. Browlowe házvezetőnőjét játszó Bajcsay Mária. Csarnóy Zsuzsanna jól utálatos dologházfőnök.

Gyenes Ildikó koreográfiája tartózkodik az újításoktól, a táncok jól passzolnak az előadás egészéhez. Kentaur óriási díszletei a tér maximális kihasználására építenek. Egymásba csúsznak, egymásból nyílnak, és közben pontosan idézik meg a viktoriánus Londont, amelynek utcáit jasszok, árusok és tehetős polgárok róják. Az elemek gyakori és alapos átmozgatása miatt az első rész elején többször találkozunk díszletmunkással, mint főszereplővel, de a második felvonás végének filmsnittszerű nanojelenetei miatt is állandó a jövés-menés.

A veszprémiek Oliverje korrekt eleme lehet a helyi repertoárnak, nem ijeszti el a közönséget, nem is lepi meg. Egyszer elmegy.

Fótók: Veszprémi Petőfi Színház

Ha valaki azt mondja nekünk, hogy röhögni tudunk majd egy olyan előadáson, amelyben elhangzik a „púzópárna” kifejezés, biztosan hülyének néztük volna. Márpedig Lőrinczy Attila Könnyű préda című komédiája után – ha nem is maradéktalanul, de – elégedetten távoztunk.

A szezon utáni kínálattal eddig nemigen volt szerencsénk, így a legrosszabbra felkészülve kerestük fel a parfümfelhőben közlekedő budai úrasszonyok nyári találkozóhelyét, a Városmajori Szabadtéri Színpadot. A Könnyű préda cselekménye egy halotti toron játszódik, ahol Suhanik Mihályra, a milliárdos építési vállalkozóra emlékeznek rokonai és barátai. Ám többeknek célja, hogy a szomorú eseményről ne távozzanak üres kézzel. Ki a cégből mazsolázna, ki pedig a még jó karban lévő, egykori szinkronúszó és szépségkirálynő özvegyre (Pikali Gerda) vetné ki a hálóját, akinek éppen ezen a napon mond istenhozzádot szeretője, az ifjú cégvezető, Krisztián (Mózes András).

Üzletrészét félti a kommunista káderből maffiakapcsolatokban gazdag vállalkozóvá lett Richter úr (Bezerédi Zoltán). Nem tud parancsolni vágyainak a konzervatív erkölcsű nőgyógyász, Dr. Zám (Balikó Tamás). Arccal a kassza felé tekint a „víg özvegy” nevelt fia, Misike (Kelemen József), akinek gyerekkori barátja, a Floridába szakadt zenész (Sarkadi Kiss János) is feltűnik a temetésen. És remélve gyászol még Suhanik húga, Márta, az idősödő telefonjós és tarotvető, művésznevén Főnix Mirella (Margitai Ági). A terveknek azonban természetesen maga a megboldogult tesz keresztbe…

Az inkább a felszínt kapargató, szórakoztató társadalomkritika karakterei nem kimondottan eredetiek, de elevenek és jól eltaláltak. A bal és jobboldali „elvtárs” mellett többek között a piti bűnöző, az alkoholista, a messziről jött ember, a fiatalság-öregedés és az erdélyi magyarság nem rossz értelemben vett sztereotípiái is megjelennek.

Lőrinczy Attila különösen érzékeny a figurák eltérő szóhasználatának ábrázolásában, Réthly Attila rendező pedig pontosan tudja, kivel mondassa el a szövegeket. Élvezetes hallgatni a különböző nyelvi regisztereket használó szereplők beszédstílus-paródiáit.

Az előadás során a mulattató szándék ugyan gyakran elmegy a jó ízlés határáig, azt azonban ritkán lépi át: csak egyszer-kétszer nézünk össze fogunkat szívva. A humoros dialógusok mellett még azon is tudunk derülni, hogy Pikali Gerda a szárazföldön mutatja be a szinkronúszást ruhacsipesszel az orrán. Magunk is csodálkozunk, de nevettünk egy vígjátékon. Az alkotók azonban valószínűleg nem bíztak eléggé a próza erejében, így zenés komédia lett a Könnyű préda. És bár itt-ott elvagyunk a meglehetősen eklektikusan kiválasztott zenei betétekkel, többször érezzük feleslegesnek, sőt, az egyébként jó ütemű cselekményben értelmetlen törésnek ezeket.

A nyári produkciókra általában jellemző vegyes minőségű színészi játékot sem kérhetjük számon ezen az estén. Nem látunk a színpadra tévedt lelkes amatőröket, az epizódszerepben feltűnő egyetemi hallgató, Gonda Kata alakításával nem marad le az olyan nagy öregek mögött, mint Margitai Ági, Bezerédi Zoltán vagy Balikó Tamás. Bár Pikali Gerda karaktere első nézésre csak a férjénél jóval fiatalabb csapodár asszony, az ő vívódásait, múltját, lehetőségeit ismerjük meg később leginkább. Pikali jól közlekedik a jelenetek és a partnerek között, kiváló komikai ritmusérzékről tesz tanúbizonyságot. 

Sajnos a Könnyű préda egy kicsit tovább tart a végénél, az utolsó percek javáról le tudnánk mondani. Az estét azonban nem hagytuk volna ki. Van remény.

Fotók: szabad-ter.hu

Könnyed nyáresti mókának képzeltük a Belvárosi Színház Hippolytját. Bár tudtuk, hogy a darabok átírásában (és meghosszabbításában) nagy múlttal rendelkező Mohácsi testvérek vették a kezükbe Zágon István komédiáját, de azt reméltük, hogy minden idők talán legnépszerűbb magyar vígjátékával egyszerűen nem lehet mellényúlni. Súlyosan tévedtünk.

Kulka János (Hippolyt) a próbán

Túlzás nélkül szörnyűséges estét töltöttünk egy Hippolyt című előadás megtekintésével, amely Hippolyt, a lakájt csak nyomokban tartalmazott, a zenéjéből egy hangot sem. A szegedi Leányvásár után nehéz lesz elkerülnünk, hogy a kedves olvasó maradinak tartson bennünket, de ez az átirat sem jött be nekünk. Hú, nagyon nem. Igaz, a Mohácsi-testvérek jelezték, nem a Kabos Gyula és Csortos Gyula főszereplésével készült filmlegendát, hanem az annak alapjául szolgáló színdarabot tekintették alapanyagnak, de megkockáztatjuk, abban sem szerepelt Mikulásnak öltözött parlamenti képviselő, vagy a lánya vőlegényére szemet vető matróna, és Hippolyt végtelen számú frusztrált unokahúga sem.

Mohácsi István és János nagyon sokszor formáltak már át közismert színműveket, ám ezek az újragondolások többségében versenyképesek voltak az eredeti alkotással, sőt nem egyszer gazdagítani, újraértelmezni tudták őket. Ezúttal azonban valami nagyon elcsúszott, mert sikerült szinte mindent kiirtaniuk a darabból, amiért az ember megnézné, és a helyükre favicceket, rossz poénokat, erőltetett humorizálást ültettek hatalmas mennyiségben.

Különösen fájó, hogy az eszközt szentesítő célnak sem leltük nyomát, hiszen semmivel sem mondott többet a világról, korunkról, az emberi természetről az átirat, mint a jobb sorsra érdemes eredeti. Vessenek meg érte, de nekünk nincs Hippolyt anélkül, hogy „a hagymát is hagymával eszem”, hogy „hamarosan szervírozzák a szupét”, vagy, hogy „minden körülmények között az Operában voltunk”. Az a kevés, amit Mohácsiék meghagynak, az is ki van fordítva, és ha ebből kisülne valami jó, félre tudnánk tenni maradiságunkat, de így csak bosszankodunk, és feszt az óránkat nézzük.

Nagy Viktor (Makáts), Csákányi Eszter (Schneiderné), Elek Ferenc (Schneider) a próbán

Pedig van itt sztárszereposztás, Kulka János remek Hippolyt, és milyen remek lehetne az eredetiben. Csákányi Eszternek több jut az erőltetett mókából, de nem tettesként, áldozatként tekintünk rá. Elek Ferenc is lehetne jó Schneider Mátyás máshol, itt Jánosnak hívják és jó mondatai nélkül híján van a brillírozási lehetőségeknek. Téby Zita Terkája kellemetlen, Pál András sofőrnek öltözött grófja idétlen. A szerelem közöttük nem létezik. Nagy Viktor Makátsként ripacskodik. A többiek (Pető Kata, Mertz Tibor, Boros Anna) különböző ismeretlen és értelmetlen szerepeket játszanak. Nemigen tudunk velük mit kezdeni.

Khell Zsolt ajtóban gazdag díszletében nagy a jövés-menés, a csapkodás, a kiabálás, megtölti az olcsó helyzetkomikum, esés-keléssel, ijesztgetéssel. Abszurdba fordulna, de nem jó abszurd. Abszurd, hogy végignéztük.

A végén futva menekülünk, sebtében vesszük a kalapunkat. „A ruhatár a szuterénben van.”

Fotók: Belvárosi Színház

Nem utáltuk Gothár Péter Leányvásár-rendezését a Szegedi Szabadtéri Játékokon. De nem is szerettük. Bátran nyúltak az alkotók Jacobi operettjéhez, ám a fürdővíz kiöntésének a gyermek is áldozatául esett.

Az intellektuális színházcsinálók operetthez való viszonya ambivalens. Akad, aki egyszerűen megveti, mást a vele járó siker azért elgondolkodtat. Van, aki ha hozzányúl, a műfaj szabályait betartva teszi ezt, más inkább csak kijavítandó alapanyagként tekint rá. Az operettreformerek azonban már komoly kockázatot vállalnak, hiszen aki eltér a „formátumtól”, annak már nem kódolt a siker. Az elmúlt években a Szegedi Szabadtéri Játékokon többen is kipróbálták magukat ebben a műfajban Alföldi Róberttől Eszenyi Enikőig, és miközben bátran pakolták ide-oda a jeleneteket, itt-ott a történet ívébe is beavatkoztak és merészek voltak a szereposztásban is, a műfaj pilléreit érintetlenül hagyták. Idén Gothár Péter lett a Szabadtéri operettrendezője, de Jacobi Victor Leányvására inkább megsínylette, mint meghálálta a törődést.

A Leányvásár a műfajnak ahhoz a vonulatához tartozik, amely a klasszikus operettdramaturgiát nem keletkezése helyszínére, hanem egzotikus, különleges tájra varázsolja. Jacobi története eredetileg az amerikai vadnyugaton játszódik, ahol a parasztemberek cowboyok, az arisztokraták pedig tőzsdeguru nagytőkések. Gothár Péter Vinnai Andrást hívta a libretto átdolgozására, Varró Dániel pedig a dalszövegek átpofozására kapott megbízást. A szegedi Leányvásárban így a cselekmény a kövérek szigetére helyeződik, ahova megérkeznek a soványak, a fogyasztószer-mágnás Harrison családja és kísérete. Az amerikai – valóságban inkább magyar – népszokás szerint azt a leányt, aki a leányvásáron minden kérőjét kikosarazza, viccből hozzáadják az első szembejövő csavargóhoz, Vinnainál a sziget legszegényebb emberéhez. Az ara a társát kisemmiző fogyókúrakirály, Harrison (Újlaki Dénes) lánya Lucy (Bordás Barbara) lesz, míg az alkalmi férj Tom Miggles, a jelmezében gömb alakú Nagy Ervin lesz. Pedig az „amerikai Update módszer” Paris Hiltonjának kezére a nincstelen nemes Rottenberg gróf (Szombathy Gyula) is pályázik, egészen pontosan a fia, Fritz (Keresztes Tamás) számára, aki viszont inkább a kövér szigetlakó leányt, Bessy-t (Kiss Diána Magdolna) tüntetné ki figyelmével. A heccesküvő azonban Tom és a polgármester (Hegedűs D. Géza) trükkjének köszönhetően nagyon is valóságos lesz, szóval lenne itt bonyodalom, kiderül, ki is valójában Tom, jön a valódi egymásra találás, a happy end.

Az operett klasszikus mechanizmusa azonban nem akar működni. Ennek oka, hogy a toldás-foldás során az előadásban voltaképpen megszűnt a klasszikus bonviván szerep. Hiába Nagy Ervin kiváló játéka és szép énekhangja, ha Gothár együgyű mutáns keljfeljancsiként akarja ábrázolni a hősszerelmest. Bordás Barbara felületes plázacica Lucy-jében is csak morzsák maradnak a primadonnakarakterből, nem ő tehet róla, hogy nem hisszük el neki, hogy Tom Miggles fess termete, vagy lenyűgöző személyisége megdobbantja szívét. Gothár Leányvásárában egyszerűen nem marad más, csak tét nélküli, XXXL-es marháskodás, a cselekmény gerince megpuhul, a mese összeesik.  Az alkotók idézőjelbe tették azt, ami már eleve idézőjelek közt volt, hiszen Jacobi Victor, Bródy Miksa és Martos Ferenc operettje önmagában is szatíra, amely ledobja magáról az erőltetett túlhumorizálást. Vinnai András feltunningolt kerettörténete nem ad lehetőséget a mélyebb újraértelmezésre. Gegparádé csak – meglehetősen változó színvonalon. Noha az eredeti szövegkönyv sem lett volna esélyes irodalmi díjakra, az újban a szereplők közötti viszonyok kibontatlanok, a motivációk jórészt kidolgozatlanok, és ezt a rendezés sem siet megoldani. Varró Dániel új dalversei között akadnak jó sorok, de összességében nem érnek annyit, hogy indokolnák az újítás feltétlen szükségességét. Operettslágereknek új szöveget adni önmagában nem feltétlenül az ördögtől való vállalkozás, gondoljunk csak a Csárdáskirálynő átdolgozására, amely Kellér Dezső által lett igazi remekmű és megunhatatlan slágerparádé. A veszély mégis hatalmas, hiszen az operettközönségnek könnyű csalódást okozni, amikor nem énekelheti magában a szereplőkkel, hogy „Gilolo”, mert a színpadról „Habroló” hallatszik. Az eredetinél sokkal jobbnak kell lenni az áttöréshez, és Varró Dániel szövegei most kevésnek bizonyulnak a mutatványhoz.

A Leányvásár súlyos hibái ellenére sem értéktelen előadás. Hosszú évek után Juronics Tamás koreográfiája az első, amely képes mozdulattal megtölteni a Dóm tér hatalmas színpadát egy operett előadáson. A táncokban egyszerre fedezhetők fel az operett hagyományai és a modern mozgásszínház eszközei. A főszereplők sem kaptak felmentést a tornaóra alól, a tánckar nem helyettük, velük dolgozik. Egyedül az időnként ok nélkül feltűnő biciklisták jelenlétére várunk némi magyarázatot. A rendező-díszlettervező hatalmas papírhajója és mozgójárdája, Tihanyi Ildi jelmezei  – különösen Tom és a polgármester esetében – kétségtelenül ötletesek, látványossá teszik az előadást.

Gothár jól állította össze a szereposztást, Keresztes Tamás Fritze igazi telitalálat. Ő azon kevés színészek egyike, akik testük minden porcikáját a szerep szolgálatába képesek állítani, és ez egy táncos-komikus szerepben különösen hálás tud lenni. Kiss Diána Magdolna alternatív közelmúltja dacára klasszikus szubrett. Hegedűs D. Géza, Ujlaki Dénes és Szombathy Gyula könnyeden találnak rá karakterükre, és komfortosan érzik magukat benne. Egyedül Schell Judit szerepe visszaadnivaló, ezt a Harrisonnét akár ki is lehetne hagyni az előadásból, Schell többet érdemelt volna.

A Leányvásár bosszút állt a formátum megsértéséért: a szegedi bemutatón elmaradt az operettsiker. Hazafelé az M5-ösön a „Kettecskén”-t daloltuk az eredeti szöveggel.

Sovány vigasz.

Fotó: Színház.hu - interjú Schell Judittal itt! Riportunk a próbáról itt! 

Nagy reményekkel érkeztünk a Belvárosi Színház előbemutatójára, A szív hídjaira. Minden adott volt, hogy a nyári estén kellemesen elmerüljünk egy szerelmi történetben, a varázs azonban elmaradt.

Egy bestseller, a Madison megye hídjai és egy Golden Globe-díjas film alapján készült a színdarab, amelyben egy kétgyerekes, házasságába és anyaságába kissé belefáradt asszony és egy betévedt világutazó négynapos szerelmét követhetjük végig. A nő halála után gyerekei rendezgetik hagyatékát, amikor a szerelmi napló előkerül, így derül fény a titkos viszonyra. Az előadásban megelevenedik a leírt történet. Mondhatnánk, hogy esetlen, ahogy a már felnőtt gyerekek végigmozizzák anyjuk történetét, időnként kommentálnak, beszólnak, továbbolvasnak. Foghatnánk a sablonos történetre, ahogy a nőcsábász fényképész épp egy leharcolt háziasszonyba szeret bele halálosan, és – tudjuk előre – happy end nélkül. A csoda azonban a szereposztás miatt nem jön létre. Sajnos egy percig sem hisszük el, hogy Udvaros Dorottya és László Zsolt egymásba szerethetnek. Merthogy bármekkora siker volt a kilencvenes években a könyv Amerikában, és bármekkorát is szólt a film, a dolog azon áll vagy bukik, hogy a két főszereplő között megtörténik-e a csoda. Meryl Streep Golden Globe- és Oscar-jelölést kapott alakításáért a filmben, amelyet partnere, Clint Eastwood rendezett. Izzott a levegő köztük.

A visszafelé kibontakozó történet lényegét már az elején megismerjük. Az anyjuk temetését intéző testvérpár, a harmincas éveik második felében járó Caroline és Michael szülőházukban találkoznak újra, rég látták egymást. Egyikük sem boldog a házasságában, így kódolt üzenetként olvassák anyjuk emlékeit egy titkolt, ám be nem teljesedett szerelemről. Húsz éve apjukkal épp egy vásárra mentek hármasban, így maradhatott az anya egyedül otthon. A két testvér reakciói Francesca vívódását idézik fel: Caroline megengedőbb, szurkol az anyjának, hogy a szívére hallgasson; Michael becsapva érzi magát, és két gyermek apjaként inkább a család megtartásában reménykedik, s utólag vádolja anyját. Egy ponton Francesca maga meséli tovább a történetet, gyermekei hol az ebédlőasztalnál, hol félrehúzódva a sarokban nézik végig a négy titkos napot. Szamosi Zsófia Caroline-ként a legjobb a produkcióban. Jól áll neki a testvérét froclizó, a férfiakból kiábrándult szerep, remek humorral játszik. Chován Gábornak hálátlanabb feladat jutott, az anyjára dühös fiú figuráját mégis korrektül hozza.

László Zsoltnak keveset kell tennie, hogy a női nézők elolvadjanak. Csípőből hozza a lezser, sármos Robertet; talán arról kevésbé győz meg minket, nem akarja-e minden áldozatát megszöktetni. Udvaros Dorottya leharcolt háziasszonyként lép először színre az Óbudai Társaskör belső termében (az eső miatt a kerti bemutató elmaradt), ekkor még azt hisszük, csak a fokozás kedvéért, s később kivirágzik majd a szerelemtől. Erős beleérző képességre van szükségünk ahhoz, hogy közte és a betoppanó világfi, a National Geopraphic fotósa között egy pillanat alatt fellobban a láng. Hogy pontosítsunk: azt bármely nőről el tudjuk képzelni, hogy a László Zsolt alakította Robert Kincaid-be beleszeret, a fordítottjával vannak gondjaink. Udvaros Dorottya Francesca-ja egy fakanállal rohangáló, kezét a ruhájába törlő asszony, akiben ugyan él a vágy egy másik életre, de a kisváros elvárásai elfojtják azt. Robert egy gyenge próbálkozás a számára. Nem győz meg minket arról, hogy igazán ki akar törni, Udvaros visszatartja a pillangóvá alakulást. A randira vett dögös vörös ruhában is a kötöttségeihez ragaszkodó nő marad. Úgy játszik, hogy nem sírunk, hogy a két szerelmes elválik, hanem így tartjuk rendjén valónak. Novák Eszter igyekezett kevésbé szentimentálisra rendezni A szív hídjait, amivel nem lett volna baj, ha a szerelmesek dilemmája valódi dilemma lett volna.

A bő másfél órás előadás meglepően hosszúnak tűnik. Amikor a „gyerekek” még vissza is lapoznak a naplóban, már siettetnénk a végkifejletet. Az előadás most nyári turnéra indul, ősszel a Belvárosi Színház játssza. Hátha a nyár meghozza bele a romantikát is.

Fotó: 7óra7, Orlai Produkció

Gém Zoltán felcsapta a Közhelyszótárat, és ez elég volt ahhoz, hogy a Tháliában megszülessen egy  előadás. Ha lenne színházi citromdíj, a Starfactory-t aligha lehetne legyőzni.

Gubás Gabi és Kékesi Gábor

Vannak előadások, amelyek újraértelmezik korábbi színházi élményeinket. Akad, amely olyan frenetikus, hogy felülírja a addigi kedvenceink listáját, és születik olyan is, amely új jelentést ad a rossznak. Ilyenkor utólag rehabilitálunk néhány utált estét, gyatra produkciót. Hiszen azok azért ennyire rosszak nem voltak. A legújabb magyar musical, a Starfactory mint színdarab lényegében nem értelmezhető, ilyen ötlettelen közhelyparádét bizony sosem láttunk még színpadon. 

A „cselekmény” egy zenés tehetségkutató kulisszái mögött játszódik, ahol az egymásra mosolygó versenyzők között természetesen kemény harc dúl, szerelmek lobbannak, majd hunynak ki. A nagy esélyes lány kikészül, az ármánykodó hűtlenek nyernek, de végül persze a vesztes profitál hosszú távon, sőt a boldogság is utoléri, míg a győztes a pályán és az ágyban is lejárt lemez lesz. A tanulság pedig az, hogy az efféle tévéműsorok felületesek, nem érdekli őket az egyéniség, a saját zene, csak fröccsöntött percsztárokat gyártanak, akik mindent megtesznek azért, hogy szerepeljenek a Blikk újságban. Az igaz emberek, a valódi sztárok ezzel szemben nem akarnak szerepelni benne, és inkább elhagyott gyárépületekben hódítanák meg a szakmai csúcsokat.

Ha esetleg egy pillanatig elgondolkodnánk a „mondanivalón”, azért jegyezzük meg, hogy színpadra lépő szereplők között nem egyet éppen zenei tehetségkutatókban ismert meg az ország. Kevés álságosabb dolgot lehet elképzelni annál, hogy valaki egy musicalben próbál beszólni az X-faktornak vagy a Megasztárnak, ám közben az ott feltűnt énekesek nevével akarja behozni a közönséget. De a Starfactorynak nem ez a legnagyobb baja, hanem az, hogy hiába mutatták be, hiába árulják a jegyeket, a darab nem született meg. Horváth Péter rendező a semmit állította színpadra, és az valahogy csak nem akar valaminek látszani. A plakát szerint a szövegkönyv és a zene egyaránt Gém Zoltán munkája. És míg a kilencvenes éveket idéző zene nem egyedi, de korrekt, a szöveg, a dramaturgia (a színlapon dramaturg nem szerepel) olyan végtelenül kiszámítható és banális, mintha nem ember műve lenne, hanem számítógép generálta volna beletáplált közhelyek segítségével. „Miért cukrozod a könnycseppben a sót?” – hangzik el a kérdés, de a Starfactoryból azt is megtudhatjuk, hogy „az élet nagy utazás, minden nap új állomás”, vagy, hogy „a nagybetűs élet tárt karokkal vár”. És amikor már azt hisszük, hogy ezt nem lehet überelni, akkor jön a dal, amelynek refrénje így hangzik: „Apu, ne igyál többet, hisz úgysem tudjuk megváltani a Földet.” Ekkor már tényleg nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, csak próbáljuk magunk elé képzelni azt a pillanatot, amikor e mondatot valaki leírta, és utána úgy érezte, hogy ez jó.

A Starfactory szereplőgárdája húzónevekből és kevéssé ismert fiatalokból áll néhány exmegasztárossal és sorozatszínésszel kiegészítve, lekettőzve. Míg a fiatalok közül többen is (Nagy Adrienn, Kékesi Gábor, Gulyás Attila) jó hanggal és a műfaj igényeinek tulajdonképpen megfelelő színészi játékkal lépnek színpadra, addig a nagyok valósággal alulmúlhatatlanok. A verseny győztesének ambiciózus orosz édesanyját játszó Gubás Gabi időnként elfelejt akcentussal beszélni, alakítása nem több idegesítő ripacskodásnál, a producernek álló jó szándékú újságos és virágos szerepeiben Koltai Róbert és Hunyadkürti István a Szeszélyes évszakok legrosszabb korszakát idézik, jeleneteik láttán egy Maksa-híradót is megváltásnak érezne az ember. Laklóth Aladár az alkoholista apaként gyengélkedik, egyedül a Vida Péter tud a maga módján szórakoztató lenni a műsorvezetővé avanzsáló meleg stylist közhelyszerepében.

Néhány kellemes dallam, néhány jobb sorsra érdemes fiatal: ennyi az új magyar musical mérlegének pozitív oldala. Ám ez túl kevés ahhoz, hogy múlandó életünkből egyetlen estét is a Starfactory-ra tékozoljunk.